Milyen volt politikusként az utolsó magyar trónörökös?  

Az utolsó bejegyzés Habsburg Ottóval, mint a dinasztia vezetőjével foglalkozott. Ott is jeleztem, hogy a személyével kapcsolatos "téves emlékek" inkább a politikai tevékenységével kapcsolatosak. Ebben a bejegyzésben öt ilyen témakört vettem elő.

Ki tekintette őt királynak?

Habsburg Ottó a bemutatkozások alkalmával egyszerűen Habsburg Ottóként nevezte meg magát. Ő nem csinált problémát abból, hogy milyen valós vagy vélt titulusai vannak, viszont mások annál inkább. Az ok egyszerűen annyi volt, hogy bármilyen címhasználat felért egy állásfoglalással. A probléma forrása az 1916-os koronázás volt.

Habsburg Ottó az éppen megkoronázott szüleivel, sokak álláspontja szerint 1916-ban nem csupán királyt és királynét iktattak be, hanem egy koronaherceget is
(a kép forrása: Habsburg Ottó emlékoldala)

Amikor a koronázásra sor került, akkor az egyértelmű volt, hogy egy királyt iktatnak be. A koronázáskor azonban a királyné vállát is érintették a koronával, ami a feleség (királynéi) beiktatásának volt a jelképe. A korabeli politikai kommunikáció által használt eszközök egyértelművé tették viszont azt is, hogy az örökös kijelölése is megtörtént. Ebben nem is volt vita.

A probléma akkor állt elő, amikor a magyar állam helyreállította a királyságot, valamint csupa IV. Károlynak hűségesküt tett tisztviselőkből állt az állam új vezetése, akik hangsúlyozták, hogy minden folytatódik tovább. A királyi pár nem ok nélkül érezte, hogy helyük és szerepük van a magyar politikában. Sőt, az azóta előkerült dokumentumok is azt igazolják, hogy Habsburg Ottó a királykérdés egyik megoldásaként már 1921 őszén előkerült.

Már 1921 őszén felmerült, hogy Habsburg Ottó legyen a "kijelölt" magyar király
(a kép forrása: Horthy Miklós: Emlékirataim 153. oldala)

Ezért lett probléma a címének a megjelölése. Főherceg? Koronaherceg? Trónörökös? Címzetes király? II. Ottó király? 

A főherceg ugyan kétségtelenül egy pontos megjelölés, de nem utalt arra, hogy a Habsburg főhercegek között kiemelt szerepe volt, hiszen a dinasztia vezetőjéről volt szó. Ha pedig már egyszer valaki elismeri a megszólításban a főhercegi címét, akkor pont azt akarná tagadni, hogy a Ottó főhercegi dinasztia feje volt? Amúgy tudom, hogy vannak olyanok, akik az 1961-es lemondás miatt ezt másképpen gondolják, de a dinasztia teljesen egyértelműen Habsburg Ottót, majd a legidősebb fiát tekintette (és tekinti) az első embernek.

Koronaherceg, trónörökös: a legtalálóbb volt, mivel a szülei koronás uralkodók voltak, ő maga pedig "be lett mutatva" a nyilvánosságnak. Ez megtörtént a Ferenc József melletti szerepeltetésével, Ferenc József temetésén, a szülei koronázásán, sőt a szülei koronás képein is szerepel abban a bizonyos kalapban. Ez egyféle szertartásos módon jelezte azt, hogy az akkor még fiatal gyermek rendelkezik valamilyen különleges felhatalmazással.

Amikor Habsburg Ottó meghalt, akkor a budapesti gyászmiséjén a 4 éves korában készült ábrázolása volt kihelyezve, mintegy félreérthetetlen jelképeként annak, hogy ő volt az utolsó hivatalos trónörökös
(a kép forrása: DiePresse)

A probléma ezzel viszont az, hogy a trónörökös vagy koronaherceg szerepe megváltozik a király halálával. Amint a király meghalt, a koronaherceg királyként lép a helyére. Az előző bejegyzésben be is lett mutatva az a dokumentum, amelyben mindezeket Zita királyné hirdette ki IV. Károly halálakor, valamint egy másik bejegyzésben egy olyan képanyag (részlete) is, amelyben II. Ottó királyként mutatja be a legidősebb fiát a magyar nyilvánosságnak. Ha valaki ezt a gondolkodást követi, akkor Habsburg Ottó már 1922-től nem volt sem koronaherceg, sem trónörökös. Legfeljebb az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó trónörököse volt.

Címzetes király: egy elterjedt, senki által nem jóváhagyott szokás, hogy azt, aki "ha királyság lenne, akkor ő lenne a király", címzetes királynak nevezzék meg. Ezzel a megnevezéssel azonban az a baj, hogy Habsburg Ottó ennél jóval több volt, hiszen születése pillanatától leendő királyként kezelték és az 1916-os koronázáskor ez több gesztusban is megerősítést kapott. Ezért több volt azoknál, mint akikre a "címzetes király" titulust rá szokták aggatni.

II. Ottó: így nevezte meg édesanyja, illetve meglepően sok ember így kezelte. Ha egyszer újra királyság lenne Magyarországon, akkor lenne esély arra, hogy egy újabb Ottó nevű uralkodó a III. sorszámot venné fel és a II. sorszámot meghagyná Habsburg Ottónak. 

De ki tekintette őt uralkodónak?

Egyrészt ő maga (legalábbis élete egy szakaszában biztosan). A Magyar Nemzeti Levéltár Habsburg Ottóval foglalkozó virtuális kiállításán szerepelnek olyan dokumentumok, melyek Habsburg Ottó kezéből kerültek ki. Ezek között lehet találni olyan fejléces papírt, melyet a sajátjaként használt (máshol is lehet látni ezeket a fejléces papírokat, csak azt nem lehet ide beszúrni). 1956 decemberének végén így nézett ki a levelezésre használt fejléces papírja:

A Habsburg Ottó által 1956-ban is használt levélpapír egyértelműen utal a magyar és az osztrák koronával kapcsolatos igényeire
(a kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása Habsburg Ottóról, a kép egy kézírástól és a túlsó oldalra írt írásról megtisztított változat)

Ugyanott kiderül az is a Bessenyey György báróval folytatott levelezéséből, hogy a Magyar Nemzeti Bizottmányt, mint amolyan leendő emigráns kormányt kezelték, ahova (minimum) három személyt delegált Habsburg Ottó. Amikor le akartak mondani, akkor udvariasan, de Habsburg Ottó ezt nem engedélyezte (ez volt 1950-ben). Nagyon leegyszerűsítve, de még így is nagyon óvatosan fogalmazva elmondható, hogy az emigráció egy része is magyar királyként tisztelte őt.

A kételyek eloszlatására álljon itt egy egyértelmű bizonyítékként a báró 1951. májusában kelt levele, melyet Habsburg Ottó esküvőjére küldött:

A Habsburg Ottót a politizáló magyar emigránsok egy része apostoli királynak tekintette, a feleségét pedig magyar királynénak
(a kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása Habsburg Ottóról, a kép mérete csökkentve lett, hogy kezelhető legyen)

Egy korábbi bejegyzésben már szóba került (Habsburg Rudolf egyik unokája okán), hogy II. János Pál pápa császári és királyi szerepében tisztelte Habsburg Ottót. A születésnapi üdvözletében is kifejezésre juttatta ezt. A "pápai álláspont" (amennyiben létezik ilyen) másik bizonyítékaként XVI. Benedek születésnapi üdvözletét szeretném előhozni, melyet Habsburg Ottó 95. születésnapjára fogalmazott meg. A szövegezése pontosan olyan, mintha a hivatalban lévő császárnak küldte volna a hivatalban lévő pápa. Természetesen lehetséges ezt úgy tekinteni, mint udvarias gesztust.

A 95. születésnapjára írt levelében a pápa a császárnak kijáró módon szólította meg Habsburg Ottót
(a kép forrása: a Humanista Sajtószolgálat honlapja)

A temetésén is volt egy hasonló gesztus az azóta már nyugalmazott pápa részéről. A pápai részvétet kifejező távirat németül (az akkori pápa anyanyelve) és magyarul is fel lett olvasva (az akkori magyar államfő és más magyar államot képviselő magas állású politikusok jelenlétében). Ebből csak pár részletet szeretnék kiemelni:

• Habsburg Ottót a "császári és királyi fenség"-ként nevezi meg, akit "Ausztria főhercege" címmel lát el a táviratban;
• Legidősebb fiát a pápa "Ő császári fenségnek" szólítja, akit "osztrák főherceg"-ként minősít (mint talán ismert, az osztrák jog tiltja a cím használatát);
• A Habsburgokat "császári család"-ként nevezi meg.

Mindez minősíthető egyszerű udvariassági gesztusnak is, nyilván sokan ekként is értékelték. Mindenesetre azért az észrevehető, hogy nem a "trónörökös" vagy az "Osztrák-Magyar Monarchia utolsó koronahercege" volt a használt titulus, hanem nagyon határozottan egy kőkemény monarchista álláspontot árul el az akkor hivatalban lévő pápáról a távirata szóhasználata.

Az államformát nem tartotta lényeges kérdésnek - idézet a "Századunk tanúja Habsburg Ottó" című könyvből

A teljes képhez tartozik, hogy Habsburg Ottó ennek ellenére sem volt királyságpárti. Példának sok nyilatkozatát fel lehetne hozni. Meglepő módon még egész régieket is. Például amikor 1960-ban előadást tartott magyar emigránsoknak, majd a hallgatóság kérdezhetett, akkor szóba került Magyarország leendő államformája. A kérdés kifejezetten a királyság helyreállítására vonatkozott. Ő, mint sok hasonló esetben is, azt tartotta fontosnak, hogy a nép akarata legyen a döntő, egyetlen mondattal sem érvelt a királyság mellett!

A vele készült emlékezetes filmben is elmondta, hogy ő sokkal fontosabbnak érzi az állam tartalmát, mint azt boncolgatni, hogy az állam királyságként vagy köztársaságként működik-e jobban. Az 1990 utáni időszakból nem ismert egyetlen bizonyíték sem arra vonatkozóan, hogy kívánta volna a trónt vagy baja lett volna a magyar államformával.

Sikeres a politikában?

A blogon született eddigi bejegyzésekből is látható, hogy az egykori királyi családok képviselői általában nem túl sikeresek akkor, amikor választásokon mérettetik meg magukat. Ritka kivételek ugyan előfordulnak, de általában gigantikus bukással felérő eredményekről lehet beszámolni. Lehetne egy olyan teóriát is megfogalmazni, hogy amennyiben hiányzik a választói támogatás a királyság mögül, akkor az egyéb politikai tevékenységükhöz sem kapnak a dinasztiák tagjai bizalmat.

Ehhez képest nagy teljesítmény, hogy a Habsburgok körében három olyan politikus is volt, akiknek sikerült elnyerniük a választók bizalmának a többségét. Az első Habsburg Ottó volt, aki 1979 és 1999 között volt Bajorország EP-képviselője. A második Vincenz Liechtenstein volt, akinek a nagybátyja Habsburg Ottó. Vincenz Liechtenstein 1988 és 2006 között volt képviselő Ausztriában. A harmadik személy, aki választásokon nyert tisztséget, az Habsburg Ottó elsőszülött fia, Károly volt, aki 1996 és 1999 között volt Ausztria EP-képviselője.

Habsburg Ottó úgy lett EP-képviselő 1979-ben, hogy a választók akkor még személyekre, nem pedig listákra szavaztak. Egész élete során ellenezte a pártlistákat, az egyéni képviselőválasztás híve volt. Az egyéni képviselőválasztás során a jelölt személye előtérbe kerül, sokféle támadásnak van kitéve, ráadásul nem is mindig szalonképes formában hangoznak el a bírálatok. Ebben a fajta harcban Habsburg Ottó egyébként jó volt, nem akadt meg a személyét érő támadásokon, sem azok cseppet sem elegáns megfogalmazásán. A kampányban megvádolták Ausztria-barátsággal, zsidóellenességgel, valamint többször is "importált, kimustrált császári fenség" címmel illeték (ezt éppen Willy Brandt mondta rá).

Maga a CSU (a párt, amelyik jelölte őt) 62,5 százalékot szerzett Bajorországban, ami tiszteletre méltó eredmény egy nyílt politikai küzdelemben, de Habsburg Ottó eredménye ennél kicsivel jobb volt. Ő maga 63,7 százalékot ért el úgy, hogy még a pártján belül is voltak ellenfelei.

Habsburg Ottó és legidősebb fia egy időben mindketten az EP képviselői voltak; a kép 1996-ban készült, Ottó főherceg Bajorország, Károly főherceg pedig Ausztria képviselője volt
(a kép forrása: az EP honlapja)

Habsburg Ottó a későbbi kampányokat úgy tekintette, mintha továbbra is egyéni képviselőjelöltek küzdenének egymással, vagyis járta azokat a helyeket, ahol az embereket meg lehetett találni. Ez nem azt jelentette, hogy a párt helyi szervezete által kreált választási gyűléseken azoknak tartott beszédeket, akik amúgy is majd biztosan rá fognak szavazni! Ő elment a sörsátorokba, meg minden egyéb olyan helyre, ahol azok voltak, akik nem őt támogatták. Sokszor nem is volt barátinak nevezhető a fogadtatás, a stílusuk is igen messze volt a szalonképesnek tartottól, de valahogy minden csoporttal meg tudta találni a hangot.

Az 1979-es után még három EP-választáson tudott mandátumot szerezni, így négy cikluson keresztül, 20 évig volt képviselő. A másik három választás már listás volt, így egyéni eredményt nem lehet mérni. Ott sokkal inkább az volt a siker, hogy "befutó" helyet szerzett, ami egyébként szintén politikai teljesítmény, csak éppen intézményen (EP) és párton belüli. 

Ez a teljesítmény egyébként elég komolynak számít, nem hiába csak keveseknek sikerült. Valaki egyszer azzal magyarázta a sikerét, hogy Habsburg Ottó a számos politikai küldetése mellett mindig is figyelt arra, hogy a bajorországi és németországi cégek és emberek érdekeit képviselje. Az elmélete szerint amikor a német egyesítés tempója, az osztrák EU-tagság, a magyar és a szomszédos államok EU-integrációja volt a cselekvési programja, akkor a megvalósult forgatókönyvek valahogy mindig kedveztek az őt megválasztók érdekeinek. Igaz, hogy ehhez kellett a hazai (vagyis például a magyar) politika támogatása is, mert nem lett volna kötelező elfogadni a német (bajor) befektetők előnybe hozását. Az emlékeim szerint egyik kormányon lévő párt sem tiltakozott a szóban forgó ügyekben, legfeljebb csak akkor mondtak ezt-azt, amikor ellenzékben voltak.

Ugyanakkor azt is említeni kell, hogy ez a politikai siker kifejezetten Bajorországhoz köthető, nem pedig Ausztriához. Annak ellenére, hogy Habsburg Ottónak számos elszánt ellenlábasa volt az osztrák belpolitikában, nagyon sok támogatója is akadt. Az 1930-as években a belpolitikai támogatottsága annyira erős volt, hogy minden tudatos beavatkozás nélkül a visszájára fordultak a lejáratására szervezett kampányok.

Például a tiroli szocialisták egy álhírrel akarták lerombolni Habsburg Ottó hitelességét. Az álhír szerint 50 település választotta díszpolgárává, így akarva előkészíteni a trónra való visszatérését. Ez az "álhír" annyira megtetszett sok településnek, hogy elkezdték követni az "50 települést", így 1602 település ténylegesen is díszpolgárává avatta, valamint 475 egyesület tiszteletbeli tagjává fogadta. Ennek a mozgalomnak 1,2 millió híve volt, ami az egyik legerősebb önálló osztrák államot támogató politikai erő lett Ausztriában. Ahogy korábban már volt szó erről a blogon, az önálló osztrák állam a Habsburgokkal szemben jött létre, majd alig 20 év után a Habsburgok tűntek az önálló osztrák államiság megmentőinek.

Ennek ismeretében érdekes az a tény, hogy a bajor politikát megelőzően Habsburg Ottó megpróbált az osztrák belpolitikában is újra szerephez jutni, emlékezve az egykori sikerekre. Miután az Ausztriába való visszatérése rendeződött, "Aktion Österreich - Europa" néven szervezett egy pártszerű valamit, amiből nem lett végül igazi politikai párt, mert annyira csekély volt a támogatottsága. Hiába ért el sok mindent az osztrák kormánynál, hiába volt mérhető támogatása, Ausztriában nem sikerült stabil politikai erőt kialakítania maga mögött (majd későbbi bejegyzésben lesz szó arról, hogy a legidősebb fiának ez hogyan sikerült, illetve majd elég hamar miként olvadt el mögüle a nehezen kivívott támogatás).

Szerepvállalása a magyar rendszerváltásban

Habsburg Ottónak elég jelentős szerepe volt a magyarországi rendszerváltás idején. Talán éppen ezért is vannak egymásnak ellentmondó állítások a mai visszaemlékezésekben (ezeket az olvashatóság miatt inkább nem idézem, hanem inkább azt ismertetem, amit bizonyíthatónak látok).

Már abban is elég jelentős ellentmondások vannak, hogy mikor érkezett Magyarországra első alkalommal. Erre vonatkozó írásos forrásokat nem nagyon találtam, de a magyar részről érintett ilyen-olyan hivatalnokok (még) nem publikus emlékei szerint, már az 1980-as évek elég korai szakaszában megtörtént a kapcsolatfelvétel. Mivel ezek hitelessége nem ellenőrizhető (még), ezért az emlékek, utalások közös elemeire érdemes koncentrálni. Ezek tanúsága szerint a magyar állam nyitni szeretett volna a nyugati államok felé, elsősorban gazdasági okok miatt. Ennek részeként minden jelentős lehetőséget jelentő kapcsolat volt annyira értékes, hogy a magyar állam korábban elképzelhetetlen engedményeket tegyen.

A magyar diplomácia azóta nyilvánossá tett egyik-másik dokumentuma szerint az első látogatás ideje 1987. augusztusa volt. Ha valaki átolvassa a dokumentumokat, akkor nagy változást fog látni Habsburg Ottó személyének kezelésében. Amíg 1983-ban még az ellenségek egyikeként kezelték (de már akkor sem nem minden hivatal!), ennek semmi, de semmi nyoma nincs az 1987-es dokumentumokban. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy Magyarországra szeretett volna utazni és azt nem csupán engedélyezik, hanem kifejezetten segítik is (például a határon való belépés könnyítésével). Hivatalos magyarázatot nem találni arról, hogy minek köszönhető a változás.

[Egyre kevesebb akkori hivatalnok van már életben abból az időből azok közül, akik valamennyire a kulisszák mögé is beláttak. Korábban mindig a nyugati német állam ilyen-olyan hivatalaira és biztonsági szolgálataira utaltak, de ennek a részleteiről hivatalosan még semmit sem lehet tudni.]

Egy látszólag jelentéktelen döntésre is sor került 1988-ban, mely döntésnek a jegyzőkönyve 2002. április 30-ig szigorúan bizalmas minősítés alatt állt. Aznap volt az MSZMP Politikai Bizottságának az ülése, ahol sor került Zita királyné magyarországi látogatásának az "engedélyezésére". Ebben az egészben az érdekes az, hogy az MSZMP PB szintjén, tehát egy viszonylag magas állami döntéshozói szinten került szóba az ügy (és ez gondolatokat ébreszthet azt illetően, hogy a Habsburg-ügyek hol dőltek el akkoriban). 

Klasszikus értelemben vett döntés vagy engedélyezés nem igazán történt, hanem egy szóbeli tájékoztatást vettek tudomásul. Nem külön napirendi pontként tárgyalták, hanem az "egyebek" között (tisztes neve: Különfélék), ahol minden tag beszámolt a közeli terveiről. Érdemes áttekinteni kik voltak jelen (a jegyzőkönyv szerint):

• Berecz János, PB tagja, KB titkár
• Borbély Gábor, a Népszabadság főszerkesztője
• Csehák Judit, PB tagja, szociális és egyészségügyi miniszter
• Fejti György, KB titkár
• Grósz Károly, PB tagja, "miniszterelnök" (Minisztertanács elnöke a neve), a párt főtitkára
• Hámori Csaba, PB tagja, a KISZ KB első titikára
• Iványi Pál, PB tagja, a Fővárosi Tanács elnöke ("polgármester")
• Lukács János, PB tagja, KB titkár
• Németh Miklós, PB tagja, KB titkár
• Nyers Rezső, PB tagja 
• Pál Lénárd, KB titkár
• Pozsgay Imre, PB tagja, még pár napig a Hazafias Népfront vezetője, másnap államminiszter lesz
• Szabó István, PB tagja, a TSZ-ek Országos Tanácsának az elnöke
• Szűrös Mátyás, KB titkár
• Tatai Ilona, PB tagja a Taurus első embere, a KB tagja

A felsorolt személyeknek semmi kifogásuk nem volt azzal szemben, amit és ahogy Szűrös Mátyás bejelentett. Szűrös Mátyás szóban közölte a résztvevőkkel, hogy Habsburg Zita királyné magánemberként Magyarországra kíván látogatni. Maga a látogatás ténye egy dolog, de a szóhasználatban a "királyné" szerepelt, ami nem zavarta senkinek sem a fülét.

Szűrös Mátyás bejelenti Zita királyné magyarországi látogatását a Politikai Bizottságban, amit a Bizottság tudomásul vesz
(a kép forrása: Magyar Nemzeti Levéltár f.1030.ő.e. jelzetű dokumentumának nyilvános része) 

Szűrös Mátyás korábban berlini és moszkvai nagykövet volt, majd 1983-ban az MSZMP KB külügyi osztályvezetője lett egy időre. Az ülés idején az Országgyűlés Külügyi bizottságának is az elnöke. Később az Országgyűlés elnöke és az első köztársasági elnök lesz. Akkoriban a magyar diplomácia egyik vezetője volt, akit hamarosan félre is állítanak a diplomácia területéről. 

Az is sejthető, hogy ez a látogatás 1988. július 13-án történt meg, ráadásul a magyar hatóságok segítették is a zökkenőmentes belépést:

Habsburg Ottó, felesége, leánya és feltehetően az édesanyja 1988. júliusi utazásának az előkészítése
(a kép forrása: a Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása Habsburg Ottóról)

Az eléggé érdekes, hogy a megfogalmazásokban egyes tisztviselők mind a királynét, mind Habsburg Ottót az uralkodói címeikkel nevezik meg. Az is méltó a figyelemre, hogy Habsburg Ottó tárgyalópartnerének Péter Jánost jelölik ki. Írásos dokumentumban ugyan nem találni a nyomát (még), de több, egykor magas állami beosztásban dolgozó politikus állítása szerint Péter János azért lett leváltva a külügyi tárca éléről, mert terveket készített egy dunai konföderációról (illetve volt még egy pár "kilengése").

A magyar állami apparátusban tehát mind a párt, mind a parlament igyekezett megnyerni Habsburg Ottó támogatását és számos gesztussal nagyon erősen ki is fejezte ezt a szándékát. Ezen gesztusok közé tartoztak a megfelelőnek vélt titulusok használata. Az állami megnyilatkozások alól csak az a helyzet volt kivétel, amikor a Várkonyi Péter vezette minisztérium irányította a kommunikációt. Akkor kőkemények és kíméletlenek voltak, ezért kifejezetten elkerülték a "Zita királyné" szóhasználatot.

Példa erre a királyné halála. Amikor Habsburg Ottó tájékoztatta az államfői szerepet ellátó Straub F. Brúnót édesanyja haláláról, akkor őt "Zita, Magyarország utolsó királynyéja" címmel nevezte meg:

Habsburg Ottó tájékoztatása a magyar államfő részére, édesanyja haláláról
(a kép forrása: Nemzeti Levéltár kiállítása Habsburg Ottóról)

A királyné halálával kapcsolatos ügyeket a külügyminisztérium kezelte, mivel a Monarchia utódállamai elkezdték patikamérlegen méricskélni a gesztusokat és a reakciókat. Ráadásul Bécs és Budapest ebben az egészben minden más utódállam igazodási pontja lett. Ezért különösen ügyeltek arra a külügy vezetői, hogy a magyar állam képviselőinek a megnyilatkozásai még véletlenül se ölthessenek semmilyen módon legitimista jelleget. A Habsburg Ottónak küldött részvétnyilvánításra tett miniszteri javaslat is... keményen szól (mintha azt üzennék neki, hogy "nem, ő nem a királyné, hanem az anyád"):

 Miniszteri javaslat a magyar államfő részére, melyben Habsburg Ottó csupán a gyászoló fiú, a királyné pedig csak az édesanyja
(a kép forrása: Nemzeti Levéltár kiállítása Habsburg Ottóról, szerkesztett kép)

Habsburg Ottó véleményének egyébként súlya volt, szinte mindenben. Jó példa erre a Szent Korona elhelyezése. A rendszerváltozás idejében volt egy film, mely valójában egy Habsburg Ottóval készített hosszú interjú volt. A mozikban is sikerrel ment, a tévében is sokan nézték, az emberek között beszédtéma lett. Abban az interjúban is kifejtette, hogy szerinte a Szent Koronának nem a Nemzeti Múzeumban lenne a helye, hanem a Parlamentben. A XXI. század pedig úgy kezdődött Magyarországon, hogy ez a kérése valóra is vált. 

Habsburg Ottó javaslata volt, hogy a Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe kell vinni a Szent Koronát
(a kép forrása: Habsburg Ottó emlékoldala)

Nem merném azt állítani, hogy Habsburg Ottó 1989-es véleménye és a 2000-ben történt átszállítás között teljesen egyértelmű kapcsolat van, de azért eléggé könnyű ezt hinni. Már eleve az sem megszokott, hogy egy köztársaság a volt királyi koronát ilyen módon kezelje (a blogon később lesz majd bejegyzés más országok koronájának a kezeléséről), de az, hogy a saját törvényhozása székhelyén, ráadásul egy kiemelt helyen tartsa, az végképp szokatlan.

Nekem személy szerint annyi bajom van ezzel a megoldással, hogy iszonyú nehezen látogatható. Amíg a Nemzeti Múzeumban volt, addig csak gondoltam egyet és szabadon be lehetett menni. Most pedig? Egy elég drága belépő megfizetése után juthatok a Szent Korona közelébe, nem beszélve arról, hogy a látogatást az üzemeltető bármikor törölheti, ha éppen az adott termet például egy fontos ember használja (bizonyos napokon egyébként ingyenes a belépés, de akkor meg rettenetesen sokat kell sorban állni - legalábbis jó pár ilyen élményem volt az elmúlt 2 évtized alatt).

Ehhez képest az osztrák főhercegi kalap (ez a neve) vagy a birodalmi korona (az igazi császári korona!) meglátogatása hihetetlenül könnyű! A birodalmi korona esetében a belépő ára az értékét tekintve feleannyi volt, mint Budapesten. Nem őrizték minden lépésünket (sőt...), pedig az értékét tekintve össze sem hasonlítható, hogy mennyivel több dolog volt megtekinthető Bécsben a birodalmi koronán kívül (ha valaki nem járt ott, akkor annak írom, hogy Bocskai koronája mellett sokszáz kg-nyi ékszer és díszes ruha)!

A főhercegi kalappal ugyanez volt a helyzet (kissé alacsonyabb ára volt a belépőnek a bécsihez képest), Sőt, a "kalapot" tartalmazó termet egyetlen ember sem vigyázta. Nem kötözködtek azzal, hogy mi van nálunk, nem vizsgálták át a ruházatunkat és a csomagjainkat. A látogató bármennyit állhat mindkét helyen, gondolkodhat, meditálhat, bármi normális dolgot megtehet, még fényképezhet, filmezhet is.

Hasonló volt a helyzet a Nemzeti Múzeumban is. Azzal, hogy a Szent Koronát elvitték egy "méltóbb" helyre nincs bajom, de azzal van, hogy tulajdonképpen az olyan egyszerű embert, mint amilyen én is vagyok, megfosztották a Szent Koronától (holott a Magyarországra való visszaszállításának az egyik kulcsa az volt, hogy a nép kapja vissza, nem az állam).

A rendszerváltás másik  érdekessége, hogy utólag nagyon sokan a vasfüggöny lebontójaként szerettek volna szerepelni. A "vasfüggöny lebontója" és a "szovjet csapatokat hazazavaró" szerepek kiosztása miatt, több valóban érintett politikus is évtizedeken át tiltakozott. Majd mire ezek a szerepek már nem számítottak politikai hasznot hozó aduknak, kiderült, hogy ki volt az igazi kulcsszereplő (Gorbacsov). 

Habsburg Ottó úgy kerül bele az egészbe, hogy sokan a nevéhez kötik a Páneurópai pikniket, mivel a rendezvény egyik fővédnöke volt. Ugyanakkor nem volt jelen a rendezvényen! A lánya olvasta fel magyarul a levelét, melyben közölte a megjelentekkel, hogy Walburga képviseli őt.

Ezekben a kérdésekben 2019-ben és 2020-ban kerültek elő azok a megszólalások, melyek segítettek a sokféle ilyen-olyan elbeszélés között rendet teremteni. A tisztázásban az akkori miniszterelnök 2019-es előadása (a véleményem szerint) sokat segít, mert a vele szembeni oldalon álló többi érintett is szinte vele teljesen megegyezően adta elő a történteket.

Németh Miklós többek között azt mondta el, hogy maga a piknik annyira nem volt jelentős esemény a határnyitásban, mint ahogy utólag sokan állítják. Ami pedig a lényegesebb, hogy elmondása szerint vannak jelek, melyek arra utalnak, hogy az NSZK titkosszolgálata szervezte rá az eseményre a "határátlépést", majd a gyanút szándékosan Habsburg Ottóra terelték (ez utóbbit én teszem hozzá véleményként, nem ő mondta). Talán e miatt is hiszik sokan azt, hogy Habsburg Ottó személyesen jelen volt a pikniken.

Habsburg Ottó 1998-ban Sopronban, a Páneurópai Piknik emlékére készített emlékműnél, melyet Gabriella nevű lánya alkotott
(a kép forrása: Habsburg Ottó emlékoldala)

Hozzá kell tenni, hogy a program szervezésének már a kezdetekor is egyértelmű volt, hogy a rendezvény két fővédnöke közül (Pozsgay Imre volt a másik Habsburg Ottó mellett) egyik sem lesz jelen személyesen, mivel a két személy közös megjelenése politikailag túl kényes ügy lett volna.

A korabeli magyar közvéleménykutatások már akkoriban is mérték a politikusok népszerűségét. Habsburg Ottó aktív szereplő volt a közéletben, így ő is felkerült a "mért" politikusok közé. Ha valaki a mostani mérések között szemezget és a mostani számok alapján kalibrálja a gondolkodását, akkor meglepődhet azon, hogy milyen "magas" értékeket olvashat le Habsburg Ottó nevénél. Az igazság az, hogy Habsburg Ottó 59 és 61 százalék között ingadozó rendszerváltáskori népszerűsége nem volt akkoriban "jó" eredmény. Ilyen értékkel nagyjából azok rendelkeztek, akik a saját híveik között közel annyira népszerűek voltak, mint amennyire ellenszenvesek voltak a saját táborukon kívül. 

Viszonya Horthy Miklóshoz

A magyar közéletben többen szeretik összemosni a Habsburgokat és Horthy Miklóst, mivelhogy mindkettő olyan téma, ami a Szent Koronához vagy a királysághoz kapcsolódik. Sőt, sokan kifejezetten úgy kezdték átértelmezni a múltat, mintha Habsburg Ottó és Horthy Miklós azonos politikai oldalon álltak volna. 

Ez azért nagyon nem így volt. Ma mégis meglepve, sőt, hitetlenkedve fogadják Habsburg Ottó és Horthy Miklós szembenállásának a tényét. Pedig amikor még Habsburg Ottó élt és Horthyról beszélt, mindenkinek egyértelmű volt a véleménye az egykori kormányzóról.

Habsburg Ottó saját nyilatkozata 1993-ból, mely a Délmagyarország 1993. augusztus 18. (83. évf. 192.) számában jelent meg a 3. oldalon, ahol megindokolja miért maradt távol Horthy temetésétől

A képen látható újságcikkben azt nyilatkozta 1993-ban, hogy három oka van nem elmennie Horthy Miklós újratemetésére. Mindhárom elég komoly érv:

1. Horthy ugyanis lövetett az apjára, a koronás királyra,
2. Habsburg Ottó a Horthy-féle királyság idején száműzött volt, illetve
3. Horthy sem hajtotta végre a földreformot, amit egy szükséges társadalmi változás alapfeltételének tartott. 

Kevesen tudják azt, hogy Habsburg Ottó sokat foglalkozott a földreformmal és a gazdálkodók lehetőségeivel. Teljesen más véleményen volt ebben a kérdésben, mint ami a hivatalos magyar politikai irányvonala volt. Sőt, sokkal bátrabban, karakánabb módon fogalmazott Horthy Miklósról, nem éppen pozitív jelzőket használva.

Az idős Horthy, már az emigrációs időszakban találkozót kért Habsburg Ottótól, amire sor is került. Horthy az emlékiratának a lezárásában nagyon szép dolgokat mondott Habsburg Ottóról, magyar királynak ajánlotta (vagyis pontosabban fogalmazva a helyreállított dunai monarchia élére vizionálta), de Habsburg Ottónak továbbra is negatív véleménye volt Horthyról és politikusi minőségéről.

Zita királyné (akinek Horthy korábban hűségesküt tett, majd Budaörsnél lövetett rá) felé is rendezni kívánta a volt kormányzó a dolgait. A királyné ugyan megüzente Horthy Miklósnak, hogy a elfogadja a bocsánatkérését, de soha nem volt hajlandó találkozni vele. 

Igaz, hogy ma a dinasztia és a Horthy-féle politikai gondolkodás között van valamiféle béke, de az igazán csak 2018-ban jött létre (erről majd egy későbbi bejegyzésben lesz szó). Amíg Habsburg Ottó élt, mindig tartotta magát Horthy Miklós és a nevéhez kötött rendszer negatív minősítéséhez.

Melyik politikai oldal híve volt?

Habsburg Ottó EP-képviselőként a bajor CSU jelöltje volt, így valahova be lehetett sorolni (bár a magyar politikai palettán nem volt CSU-féle politikai erő). Aki viszont követte a politikai okfejtéseit, az jól tudja, hogy a besorolása nem volt egyszerű, szinte kategóriákba sorolhatatlan volt. 

Ennek egyik jó példája a magyar médiában szinte említésre méltónak sem találtatott, úgynevezett "Marburgi nyilatkozat", melyet 2009-ben Habsburg Ottó is aláírt. Maga a nyilatkozat "A szabadságért és önrendelkezésért" címet kapta, melyben magukat kereszténynek valló elismert tudósok tiltakoztak a leszbikus és meleg egyesületek erőszakos nyomásgyakorlásai ellen. A nyilatkozat a magyar politikai arénában könnyen megkapná a "jobboldali" és a "melegellenes" jelzőket, de erről szó sincs. Tulajdonképpen nem is akadt olyan politikai oldal, amelyik a nyilatkozatot teljes egészében vállalni volt képes. Bizonyos jobboldali nézőpontból éppen a "liberális" és "melegbarát" címkéket kapná meg, persze erről a valódi liberálisok és melegbarátok nem így gondolkodnak.

Amikor a nyilatkozatot publikáló hírportál egy hónap múlva megkérdezte Habsburg Ottót, hogy milyen okok miatt írt alá, olyan dolgokat állított, amit sokan nem tudtak befogadni. Azt állította, hogy a nyilatkozatban elítélt leszbikus és meleg aktivisták a szólásszabadság elnyomói, valamint párhuzamot vont köztük és Hitler között. Magyarra fordítva arról van szó, hogy "lenácizta" őket, ami amellett, hogy nagyon szembement a 2009-es közéleti divattal, még a politikai színtéren is elhelyezhetetlennek bizonyult, mert csak kevesen értették meg a párhuzamot.

Valami ilyesféle nyilatkozata volt 2002-ben is, amit szintén nem tudtak hova besorolni. Maga a lap is meglepő (a Junge Freiheit), mivel többen a szélsőjobb határára sorolják, de elég sok nagyon balra sorolt személy is adott interjút a számukra. Ebben a bizonyos interjúban (mivel ma már csak archív változatban érhető el, legyen itt az is, hogy az interjú a 48/02 számban, vagyis a 2002. november 22-i lapszámban jelent meg) Habsburg Ottó meglepő dolgokat állított (és nem az összes ilyet emelem ki, csak szemezgettem párat!):

• Az orosz veszély létezik, a balti államokat 4 nap alatt el tudnák foglalni
• Putyin veszélyes Európára nézve
• A Pentagon (USA honvédelmi minisztériuma) kulcspozíciót a zsidók foglalják el
• Ma a Pentagon egy zsidó intézmény
• Szaddám Husszein nem iszlám terrorista
• A terrorizmus a háború új formája
• Az oroszok bűncselekményeket követtek el Csecsenföldön a csecsenek ellen, ezért megértéssel viszonyul a csecsen terrorizmusnak nevezett jelenség felé

"A Pentagon ma egy zsidó intézmény" - nyilatkozta Habsburg Ottó 2002-ben, az ifjabb Bush idején
(a kép forrása: Junge Freiheit archívumából kiemelt részlet)

Gondolom nem kell részletezni azt, hogy a magyar médiában (mely éppen akkoriban még meglepve próbálta lekezelni a kétpólusúra redukálni kívánt politikai közbeszédet) mekkora ügy lett ebből a nyilatkozatból. Ha valaki nem emlékezne rá: semmi (egy-két kivétel akadt, de azok a Zur Zeit-hez kötötték a "szókimondó" interjút, melyet Carl Gustaf Ströhm készített, holott ő a Junge Freiheit újságírója volt). Mivel az interjú nem volt besorolható egyik politikai oldalhoz, ráadásul nagyon érzékeny kérdésekről fogalmazott meg nagyon határozott véleményt, mindenki szemérmesen úgy tett, mintha nem történt volna semmi.

Azt is hozzá kell tenni, hogy Habsburg Ottó szavait árnyalta a folytatás, ami csak növelte a besorolhatatlansága mértékét: 

[...] az izraeliek nagyon veszélyes helyzetben vannak. A Közel-Keleten nincs barátjuk. Csak az amerikaiak támogatják.

Vagyis ez nem egy antiszemita nyilatkozat volt, hanem éppen ellenkezőleg, egy Izraelt pártoló megnyilatkozás volt. Csak éppen nem abban a formában, ahogyan azt az Izraelt pártolók kívánták volna.

Habsburg Ottóra megpróbálták rákenni a szélsőjobboldaliság vádját, holott mindenféle szélsőséges politika nagy ellenfele volt; a képen 1942-ben az USA-ban látható, amikor fontos küldetést teljesített a volt Monarchia országai érdekében, hogy ne a szélsőséges politikai erők gyakoroljanak felettük uralmat a jövőben
(a kép forrása: Habsburg Ottó emlékoldala)

Azért a 2002-es és 2009-es nyilatkozataival kezdtem, hogy a besorolhatatlanságát ma is érthető példákkal tudjam igazolni. 

Az 1930-as évekbeli ausztriai közéleti szereplése sem volt beszorítható a jobboldali vagy baloldali kategóriákba. Ausztriában akkoriban politikailag kényes volt a helyzet, mert a főbb pártok nagyon mást akartak, de a választásokon egyforma támogatást szereztek. Amíg a pártok viaskodtak egymással, az önálló Ausztria léte került veszélybe a német terjeszkedés miatt.

Habsburg Ottó javaslata az volt, hogy az önálló Ausztria hívei fogjanak össze, ami az akkori jobboldalnak elképzelhetetlen volt, hiszen nem akartak a szociáldemokratákkal megbékélni. Habsburg Ottó a munkásokat a "legjobb hazafiak" címkével jellemezte és mindenféle ellenvetés dacára is szorgalmazta a politikai békét. Egyébként a békekötés létrejött, de paradox módon már akkor, amikor az önálló osztrák baloldal és jobboldal prominensei a német koncentrációs táborokban közösen raboskodtak.

Arról már a korábbi bejegyzésben is szó volt, hogy Habsburg Ottó Ausztriába való visszatérése a szociáldemokrata kancellárnak, Bruno Kreiskynek (1911-1990) volt köszönhető, aki baloldali létére valami nagyon hasonló szociális programot valósított meg, mint amit Habsburg Ottó is szorgalmazott.

Sőt, Kreisky engedte vissza lemondás nélkül Ausztriába Zitát, az egykori császárnét. Még hosszasan sorolhatnánk mennyi mindenben ki tudtak egymással egyezni, hosszú lenne a lista. Kreisky még azt is felvetette, hogy Ausztriának Habsburg Ottó legyen a vatikáni nagykövete, ami akkoriban már "nagyon durva" dolognak számított volna az osztrák belpolitikában, főleg egy szocdem, republikánus kancellártól.

Habsburg Otto ellen az osztrák baloldal 1968-ban még tüntetést és sztrájkokat is szervezett, majd hamarosan Habsburg Ottó és édesanyja pártolói lettek
(a kép forrása: A Schloss Schönbrunn Kultur- und Betriebsges.mbH honlapja)

Vannak vélemények (és ezekkel tudok egyetérteni), hogy az osztrák szocdemeknek igazából nem is a köztársaság védelme volt a fontos (mivel azt a Habsburgok nem akarták megváltoztatni), hanem a saját nevükhöz kötött jóléti program megvalósítása. Az osztrák jóléti program és Habsburg Ottó szociális programja hatalmas átfedést mutatott. Ezen vélemények szerint tartottak attól, hogy Ottó kifogja a szelet a vitorlájukból, ezért akkorra halasztották a békekötést, amikor már mindenki a szocdem kancellárhoz kötötte a pozitív eredményeket.

A magyar politikában a baloldallal való kapcsolata egy hosszú történet. Különösen azért, mert a magyar baloldal névvel emlegetett (nagyon nem homogén) csoport 1990 és 2010 közötti prominensei közül, sokan érintettjei voltak a Habsburg Ottóval történő békülésben. Feltehetően sok dokumentum még ma is bizalmasnak van minősítve, így nem tudhatóak meg érdekes részletek. Ami ma már látható, az az osztrák diplomácia kétségbeesett tiltakozása, akiknek az akkori álláspontja szerint 1989-ben "Habsburg diadalmenet" volt Magyarországon, ráadásul a magyar állam tudatos pártolásával.

Ebben a történetben a Szent Korona 1978-as visszaadása is egy érdekes fejezet lenne. Egy időben nagyon sok anyagot igyekeztem összegyűjteni erről, de annyi fehér folt maradt, hogy semmiféle összegzést nem lehetett előállítani. Van olyan vélekedés, hogy ennek a történetnek az "utózöngéje"-ként került elő a pártállam és Habsburg Ottó kapcsolatának a normalizálódása, de meggyőző bizonyítékoknak a nyomát sem találtam meg. Talán nincsenek is...

A sorozat folytatásában Habsburg Ottó gyermekeinek a politikusi, közéleti szerepvállalásáról lesz szó. Szintén olyan információkra koncentrálva, melyek nem nagyon ismertek vagy valamiért nem nagyon hangoztatják őket.

Források

Azt már az előző bejegyzésben is kifejtettem, hogy mit gondolok a források megjelöléséről, így ezt most nem ismétlem meg, csak elhelyezem a források listáját.