Királyságpártiság a rendszerváltás időszakában

Ennek a sorozatnak az első részében részben személyes emlékekből próbáltam megmutatni azt, hogy a királyságpártiság miként nem lett önálló politikai tábor a rendszerváltás éveiben. Ennek a történetnek van azonban egy még személyesebb része, amelyik jobban feltárja annak az okait, hogy hol veszett el az egész ügy.

Igaz, hogy ami itt előkerül, csupán egyetlen szervezethez tartozott embereknek az élménye. Önmagában sem annyira érdektelen, de azt vallom, hogy az általunk megélteket más csoportok tagjai is megtapasztalták.Nagyjából a lényeg az volt, hogy a királyságpártinak vélt csoportok egymással nem jöttek ki, ezért a "kanonizált" pártok felszívták őket, méghozzá eléggé tudatosan és ügyesen. Erről az útról lesz most szó, hogy miként mentünk rajta keresztül.

Utunk a pártpolitika felé

Az egész politikai valamibe gyerekként kerültünk bele. Olyan környezetben éltünk, amelyben bár volt gyermekkorunk, az mégis át volt szőve politikai ügyekkel. Nagyjából 1984 volt az, amikor már nagyon benne voltunk a magunk kis politikai világában, de igazán komoly eredményeink nem születtek, csak kudarcaink. Ha el is értünk valamit az iskolánkon belül, azt kifejezetten rosszul használtuk fel. Erre írtam példákat, de végső soron nem is a konkrét esetek érdekesek, hiszen mindegyik lehetőségünket nagy önbizalommal, de elrontottuk.

Ugyanakkor kerestük azokat az embereket, akiknek az élményeit meg lehetett hallgatni. Ezzel nem voltak gondjaink, mert akárkit is kerestünk fel, mindenki szóba állt velünk, ráadásul nyitottak voltak a csoportos találkozóra is. Sőt, örömmel fogadtak minket, mert sokuk gondolta azt, hogy nem kapnak méltó figyelmet. Azokon az alkalmakon mindig tisztelettudóan hallgattunk, jegyzeteltünk, majd udvariasan kérdeztünk. Soha, senkivel nem kerültünk konfliktusba, mivel hálásak voltunk a ránk szánt időért. 

Ezekből a találkozókból születtek meghívások bizonyos helyekre, mivel sokaknak szimpatikus volt, hogy udvarias, történelemben (is) tájékozott fiatalokkal találkozhattak. Idővel ráébredtünk, hogy afféle toborzási céllal születtek a meghívások és a különböző szintű betagolásunk volt a cél, annyira nagyon nem is voltak elájulva tőlünk... Ez már egyáltalán nem volt szimpatikus dolog a számunkra. Természetesen mi is hamar unszimpatikussá váltunk, mivel gondolkodtunk, bizonyítékokat kerestünk dolgok igazolására, sőt, kérdeztünk és válaszokat kerestünk. Nagyon sok történetem van arról, hogy a szíves invitálásokból miként jutottunk el a kiátkozásokig. Volt olyan hétvége, hogy szombaton ifjúkommunistának, vasárnap meg kisnyilasoknak tituláltak minket.

Kialakult egy eléggé sajátos álláspontunk, mely az általunk megismert másként gondolkodók felé megfogalmazott bírálat volt. Ebben nagyon sok kérdésben direkt egy olyan álláspontra helyezkedtünk, ami eleve befogadhatatlanná tett minket. Sok esetben nem elvi megfontolások vezettek minket, hanem az, hogy eléggé taszítónak tűnjünk.

A királyság helyreállítása is így lett programpont, mivel a nagy többségnek ez túl szélsőséges volt, csak idővel mindenki elfogadta. Hasonló okok miatt nagyon mást gondoltunk a nagymarosi vízlépcső ügyéről is, valamint a határon túli magyarokról is volt egy sajátos ötletünk. Ezek miatt a nézeteink miatt automatikusan szélsőjobbra, sőt, egyesek ultrajobbra helyeztek minket el. Ez egyébként óriási tévedés volt. Pláne úgy, hogy a sorainkból többen a Thürmer-féle MSZMP-ben kötöttek ki, jó páran az MSZP-ben lettek "valakik", mások pedig a Fideszes karrierjük előtt az SZDSZ politikusaiként tevékenykedtek (volt ugyanis egy időszak amikor az SZDSZ-ből elindult a Fidesz felé a tömeges átlépés).

Egy kényszerkoalíció

Idővel, ahogy a rendszerváltás esélyei megnőttek, egyre több csoport érezte azt, hogy mégis befogadhatóak lehetnénk. Nem volt benne semmilyen emelkedett dolog, egyszerűen csak befolyásolható fiatalokat láttak bennünk, akik bizonyos munkák lelkesedésből való elvégzésére nagyon is megfelelőnek tűntek (tudtunk betonozni, falakat javítani, festeni, gépeket szerelni és így tovább). 

Mivel nem akarok bíróságra járkálni, óvatosan kell fogalmazzak. Úgyhogy nagyon tényszerű és tömör módon azt hiszem az alábbi 3 dologban nincs köztünk vita arról a szervezetről, ahova végül csatlakoztunk:

  • az emigráció bizonyos köreiből komoly pénzeket vettek fel;
  • már 1988 nyarán kiderült a számukra, hogy nem lesznek a magyar politika jelentős szereplői;
  • így a mi megszerzésünket kívánták sikernek felmutatni.

Ezek a felnőttek abban reménykedtek, hogy kezelni tudnak minket, habár elég kevés dologban voltunk hasonló állásponton. Számukra azért kellettünk, hogy valami eredményt tudjanak felmutatni, mert a korábban tett ígéreteiket nem tudták tartani az emigráció bizonyos csoportjai felé. Persze az is várható volt, hogy mi, a fiatalok, majd újabb fiatalokat hozunk magukkal, nem beszélve a fiatal lányokról, ami nem volt jelentéktelen tényező (nem általában, de jó pár felnőttnek tetszett a helyzet - nekünk amúgy nem).

Hivatalosan mi egy ifjúsági szervezetként csatlakoztunk a felnőttekhez, így a felelősséget nem kellett vállalniuk a tetteinkért, hanem mi feleltünk magunkért. Sőt, minket szervezetileg is ki lehetett zárni, valamint ránk lehetett kenni dolgokat. Például a külföldi támogatók egy része abban a hitben élt, hogy iszonyatosan drágák vagyunk, holott a velünk kapcsolatban elkönyvelt pénzekből nagyon kevés jutott el hozzánk. Egész pontosan papírt, tollat, ilyen-olyan ajándéktárgyakat, különböző karszalagokat és kitűzőket kaptunk, ingyen használhattunk helységeket, néha pedig adtak könyveket - pénzt viszont soha. Mindez nem volt semmi, de mint a szervezet egyik vezetője, ráláttam, hogy mennyi elszámolásban jelentünk meg. 

A másik előny volt, hogy több szervezetbe is személyesen beléptünk. Csak azon a helyen nagyjából mindannyian legalább 10 politikai szervezet tagjai voltunk. Én nagyjából 55-60 szervezetnek lettem a tagja, mert az egyik vezetőként elvárás volt velem szemben az automatikus belépésem. Ilyen módon kevés emberből rettenetesen sok párttag lett. A magyar államtól ez nem jelentett pénzt, de az emigráció nem is sejtette a valós arányokat (akkor, de később felébredtek). A felnőttek arra hivatkoztak, hogy az emigránsok el sem tudják képzelni mennyit dolgoznak és milyen a bérek és az árak viszonya az országban, ezért kell nekik a több pénz. Mi ezt megértettük, mivel valóban sokat dolgoztak. 

Nekünk ez a koalíció megérte, mert voltak helyek amiket használhattunk (ingyen), ahol beszélgethettünk vagy éppen megnézhettünk filmeket. A felnőttek között volt sok érdekes ember, akiket kifaggattunk a múltbeli élményeikről. Sokan adtak nekünk olyasmiket, amelyeknek piaci értékük nem volt (ma sincs), de mi tudtuk értékelni. Többekkel jó személyes kapcsolat alakult ki, ami miatt tovább maradtunk ebben a koalícióban a kelleténél.

Köztük és köztünk voltak viták. Láthatóan nem tudtak egymással sem együttműködni, sokszor azt gondoltuk, hogy amit csinálnak az nettó csalás, nem pedig politika. Már nem voltunk ott amikor botrányt kreáltak bizonyos emberek 1945 előtti múltjából, de mi már akkor tudtuk azt, hogy kinek milyen előélete volt. Mármint mi, a fiatalok is, de a felnőttek is.

Például az egyik bácsi az Antigoné történetére hivatkozva azt vallotta, hogy minden embernek joga van a méltó végtisztességre. E miatt a nagypolitikában (a másként gondolkodó csoportokban) napirenden volt például Nagy Imre újratemetése is, neki viszont Szálasival volt ugyanez a célja (ez valójában sokak célja volt, nem csupán az övé, de akkor még erről semmit nem tudtunk). Az érveit mindenki elfogadta, de azért eléggé elkezdett minket érdekelni a bácsi múltja. Végül készítettünk egy kisebb aktát és letettük a szervezet vezetése elé. Ők meg sem lepődtek, hanem elmagyarázták nekünk azt, hogy az értékítéletünkkel van baj, amit szerintünk a bolsevik történelemhamisítás megnyomorított. Sok évvel később a bácsi múltjától elhatárolódtak, vállalhatatlannak nevezték, de 1988-ban még nem volt vele bajuk.

Egyébként nekünk igazából nem a bácsi múltjával volt bajunk, mert megértettük az érveit. Ő azzal védekezett, hogy a pártállamhoz a legkeményebb másként gondolkodóknak is igazodniuk kell, így végeredményben 10 millió kollaboráns országa lehetnénk. Azt kérte, hogy ne az utókor tudásával mérlegeljük a régi dolgait, hanem az éppen aktuális jelenbe helyezve képzeljük magunkat a helyébe. Ez rendben is volt. Amivel nem értettünk egyet, az a teljesen nyilvánvaló hazugságok sora volt, de elbeszéltünk egymás mellett.

Nagyjából ugyanakkor vált nyilvánvalóvá, hogy számunkra fontos kérdésekben teljesen más az álláspontja a felnőtteknek. Ők például egy elég kesze-kusza elméletet alkottak a királyság helyreállításáról. Sőt, még a nagymarosi vízlépcső ügyében is olyan álláspontra helyezkedtek, ami szöges ellentétben állt a miénkkel. Azokban a napokban nagyon komolyan úgy álltunk, hogy elérkezett a szétválásunk ideje. Erről több alkalommal is szavaztunk, de minden esetben a személyes kapcsolatok miatt maradtunk velük. Az volt az érv, hogy ezek a felnőttek nem rosszabbak a többi ellenzékinél, nem is jobbak, de legalább együtt tudunk működni és vannak jó személyes kapcsolatok is. OK, maradunk - szólt a döntés.

Az első választás

Amikor erről az 1988-90 közötti időszakról írok, akkor gyakran nevezem magunkat gyerekeknek, a többieket pedig felnőttnek vagy idősnek. Igazából annyira már nem voltunk gyerekek, de az ismeretség kezdetén még igen, ezért ez a "bélyeg" rajtunk maradt. Nem zavart minket, mivel így az ő zavaros dolgaiktól megfelelő távolságra helyeztek minket. Ha kérték volna, hogy vezetői szerepet töltsünk be mellettük, akkor nem vállaltuk volna, de ilyen szóba sem került.

Ugyanakkor szilárdan hittünk abban, hogy az 1990-es választásokon kapunk tőlük helyeket a törvényhozásban. Azzal számoltunk, hogy ők nagyjából 40 helyet szereznek, abból pedig 1 vagy 2 helyet nekünk fognak adni. E miatt még 1989 novemberében rendeztünk magunk között egy titkos szavazást. Összeállt a kapott szavazatok alapján egy 10 főből álló lista. Azt mondtuk, hogy a különböző felkéréseknek a listán szereplő sorrendben teszünk eleget. Vagyis az 1 vagy 2 képviselő a lista elejéről kerül majd ki. Ha kérnek tőlünk minisztert vagy polgármestert, a soron következő személyt delegáljuk és így tovább.

Ehhez képest megdöbbenéssel vettük észre, hogy a képviselőjelöltek között egyáltalán nem számoltak velünk. Azt mondták a felnőttek, hogy 1990-ben ne induljunk, mert kell a hely azoknak, akiket a pártállam meghurcolt. Ráadásul ők sikeres politikusok, pár képviselői helyet biztosan megszereznek, mi pedig ismeretlenek vagyunk, századik senkik, egy voksot se szereznénk meg. Ráadásul a felnőttek többsége amúgy sem számol sok ciklussal az életkoruk és teherbírásuk miatt. Vagyis most lépjünk hátra, így majd 1998-ban a miénk lehet a pálya. Nehezen, de tudomásul vettük a döntést. Persze mindannyian sértettek voltunk, mert illett volna ebbe előre beavatni minket.

Maga a szervezet nem tudott országos listát állítani, ami jól megmutatta a valós támogatottságát. A választások előtt kétségbeesett titkos tanácskozáson beszéltük meg, hogy mit is lehetne tenni. Az öregek készek voltak akár helikoptert bérelni és arról szórólapokat ledobni, hátha azzal fordítani lehetne a közhangulaton (akkor ébredtek rá, hogy ismeretlenek a lakosság előtt, kellett volna a sajtó...). Nagyon meg voltak ijedve. Egyébként joggal, hiszen az emigránsok felé el kellett számolni, mivel rengeteg pénzüket elköltötték. 

Akkor, abban a végső elkeseredettségben, kipattant a zseniális ötlet, hogy miként lehet fölényesen megnyerni a választást. Az elképzelés nem is volt rossz... 

Kitalálták, hogy bojkottálják a szavazáson való részvételt, mivel az ajánlócédulás rendszerben az emberek a személyes adataikkal jelezték a pártszimpátiájukat. Az öregek kiagyalták, hogy ebből akár létre is lehetne hozni egy adatbázist, amivel vissza lehetne élni (akkoriban ez lehetetlennek tűnt). Persze a cédulákat azért ők is gyűjtötték, csak nem jött össze az előírt darabszám, ezért lett probléma a rendszerrel. Mindenesetre azon az alkalommal kitalálták a "maradj otthon" 1990-es verzióját. Mivel "csak" 4,9 millió ember ment el szavazni, viszont 5,2-5,3 millió ember inkább nem - azt hozták ebből ki, hogy a többség rájuk hallgatott!

Ezzel az egyik probléma az volt, hogy nem volt 10 millió választásra jogosult az országban. Amúgy az érvelésük nem volt hihető az emigránsoknak sem. Amikor Budapesten előálltak ezzel az ötlettel, akkor nevetésben törtünk ki... Mindenesetre így eladhatták magukról azt külföldre, hogy 1 milliós vidéki táboruk van, de mivel védik a személyes adataikat, így csak tisztességes feltételekkel engedik őket az urnákhoz. Még ezen a finomított verzión is sokan mosolyogtunk. Ha az 1 milliós tábor minden tagja havonta 1 forintot adott volna... Havi 1 millióból hegyeket lehetett  akkoriban megmozdítani. 

A terv viszont előidézte azt, hogy a szervezet nem került megmérettetésre, így nem ébredt fel akkora gyanakvás, mint kellett volna... A vezetők azonban már új stratégiát alkottak a túlélésre, amiben mi fontos szerepet kaptunk.

Mi lettünk a bűnbak!

Kellett egy bűnbak és ez a szerep ránk hárult. Az "anyaszervezetnek" ugyanis voltak kérései, amiket valóban nem teljesítettünk. Például olyasmiket kértek, hogy a budapesti román követség külső falaira ragasszunk plakátokat. Nem voltunk hülyék, tudtuk, hogy ez kivitelezhetetlen. A felnőttek nagyon harciasan közölték, hogy legyünk ügyesek és találjuk ki a teljesítés módját. Ez a bizonyos "parancsmegtagadásunk" úgy került szóba, hogy e miatt nem kapta meg a szervezet a szükséges figyelmet a sajtótól. 

[Sajnos utólag hatalmas vita tört ki ebből a felkérésből, mivel bizonyíthatatlan volt a kérés eredeti formája. Eredetileg ugyanis XY azt kérte, hogy a román zászlót is hozzuk el. Négyen voltunk jelen a beszélgetésen (2 felnőtt, valamint a szervezetünk első embere és én), ahol azonnal nemet mondtunk. Utólag a két felnőtt letagadta a zászlós ötletet, azt állítva, hogy hazudunk.]

A plakátok legális kiragasztására, szórólapok kiszórására időnként igent mondtunk, ezeknek csak az időkeret szabott határt. Törvénysértő cselekedetekre sok okból nem mondtunk igent, egyetlen alkalommal sem. A szóróanyagozással az volt a bajunk, hogy volt annak piaci értéke és legalább egy részét illőnek tartottuk volna megkapni. Nem is mi, az ifjúsági szervezet, hanem a feladatokat teljesítők. Azt javasoltuk, hogy 50 forintos órabérben díjazzák az ilyesmit, különös tekintettel arra, hogy mennyi pénzt nyernek rajtunk. Amikor ez ismét előkerült a részünkről (1990 május vége), a felnőttek dörzsölték a tenyerüket, hiszen elfoglaltunk egy olyan pozíciót, ahonnan mi belső bomlasztóknak és pénzéheseknek tűnhettünk. 

Ugyanis akadt olyan fiatalokból álló másik csoport, akik nem finomkodtak, nem kérdeztek, nem gondolkodtak. Még ideológiai szempontból is jobban megfeleltek hozzánk képest. Az teljesen mindegy volt, hogy sikerült-e nekik teljesíteni a vállalásaikat, de nem vitatkoztak. A főpróba végül 1990 októberében érkezett el. Tőlük is, tőlünk is rendeltek egy olyan dolgot, amit köztörvényes bűncselekménynek tartottunk. Értelemszerűen nem teljesítettünk, míg az újaknak nem voltak aggályaik. Másnap délelőtt a felnőttek közölték is, hogy a kiváltságainkat megkapják az újak, mert jobban illeszkednek a szervezetbe.

Minket ezek az "új fiatalok" zavartak, mert számunkra vállalhatatlan eszméket vallottak. 1990 nyarán még azt mondták nekünk, hogy az átnevelés szándékával édesgetik a szervezethez őket. 1990 őszére már ők voltak a nemzettestvérek, mindenféle aggályok nélkül. Ezt hallva nem is volt kérdés, hogy maradunk-e vagy sem... még az új játékszabályokat sem hallgattuk meg, hanem felálltunk a székeinkről, udvariasan elköszöntünk, majd távoztunk.

Ügynökök voltunk?

Az "anyaszervezetünk" egykori vezetői közül páran megvádoltak minket. Ezek a vádak még sokáig éltek az utódszervezetekben is. A vád az volt, hogy az állam küldöttei voltunk, hogy bomlasszunk és jelentgessünk róluk, így a BM eleve ellehetetlenítette őket.

Mivel az eseménysor nagy része a Dunagate előtt történt, volt lehetősége az érintetteknek az állambiztonsági iratanyagaikat megismerni. Páran ezt biztosan megtették és tudtommal senki sem talált olyasmit, ami bármelyikünket is gyanúba keverte volna. Az állítólagos bizonyíték az volt, hogy az 1980-as években nagy divatja volt a harcművészeteknek, ami sokunkat valamelyik fegyveres szervhez terelt. Többen ilyen helyeken szolgáltunk, ez igaz. Ez azonban nem bizonyítja, hogy besúgók (vagyis ügynökök) lettünk volna. Sőt, ha jobban ismerték volna a rendszert, akkor ha valaki kizárható lett volna a lehetséges besúgók közül, akkor éppen mi voltunk azok!

Másik "bizonyítékuk" volt az, hogy soha nem kerültünk bajba a politikai kapcsolataink miatt. Mi még a legelején bejelentettük a szükséges helyeken, hogy egy történelmi és politológiai önképző diákszervezet tagjai vagyunk, ezért itt-ott tanulmányutakat teszünk, vagyis személyesen is jelen vagyunk politikai rendezvényeken. Erre a megelőző lépésre szükség volt, mivel tudtuk, hogy az állambiztonság és más szervek is erős pozíciókat építettek ki az ellenzékiek között. Ráadásul az adott szervezet jelentős pénzeket kapott külföldről. Inkább előre kimentettük magunkat, így ezért nem kerültünk bajba. 

Az is egy ellenünk szóló érv volt, hogy a szervezet elég sokszor jogszabályokat sértett az utcai rendezvényein, a rendőrség viszont soha nem avatkozott be. Nem néztem ennek utána, de tudomásom szerint akkoriban a rendőrség már soha nem lépett közbe más szervezeteknél sem (pedig máshol durvább jogsértések történtek, ráadásul rendszeresen).

Ennek a vádnak a része az is, hogy a helyszínt biztosító rendőrségi parancsnokkal rendszeresen konzultáltunk. Ez "csak" annyiban felel meg a valóságnak, hogy beszélgettünk vele, mivel személyesen is ismertük egymást. Konzultációról szó sem volt! Sőt, az illető parancsnok előre kijelentette, hogy neki egyszerűen csak az a dolga, hogy a rendezvényt biztosítsa, a szervezőknek meg az, hogy feszegessék a határaikat, de mindez nem befolyásolhatja a köztünk lévő személyes kapcsolatot.

[Sokkal-sokkal később mondta el, hogy számára nevetségesek voltak a szervezet utcai demonstrációi és azok "szabálysértései", hiszen semmilyen politikai nyomásgyakorlást nem jelentettek a hatalom részére. Egy olyan rendezvényünk sem volt, amelyik bármit is megzavart volna a politikusok vagy az állami intézmények körében. Az, hogy ennyi-annyi ember kint volt az utcán egyáltalán nem volt tétel, mert még csak egy tisztességes forgalmi akadályt sem tudtunk volna képezni. Akkoriban megszokott dolog volt az utcai demonstráció, szinte minden napra jutott belőle néhány. Az, hogy a rendezvényeken voltak szabálysértések, sokszor le sem lettek rendesen "könyvelve", mivel súlytalanok voltak. Ő mondta azt, hogy az esetünkben a tömegrendezvény kifejezés használata is kabaréba illett, mivel alig 100-120 ember volt jelen.]

Azt hiszem ennyi idő elteltével már elmondható az is, hogy jelezte az állambiztonsági jelenlétet (még a Dunagate előtt). Ez az információ azonban senkinek sem volt újdonság, hiszen nem volt titok, hogy léteznek "besúgók". Az idősebbek közül többen is önmagukat tették alkalmatlanná erre a fajta szolgálatra, például szándékos lelepleződéssel (egykori "szakik" is voltak közöttük). Teljesen logikátlan volt azt feltételezni, hogy az állambiztonság nincs jelen egy politikai csoportosulásnál. Még mondtam is neki, hogy semmi újat nem közölt velünk, mert tisztában vagyunk a helyzettel.

Utólag a legsúlyosabb vád az volt velünk kapcsolatban, hogy nagyon sok csinos lány volt a sorainkban, akik közül többen alkalmi vagy hosszabb távú kapcsolatba kerültek a vezetők némelyikével, ez pedig elterelte a vezetők figyelmét a küldetéseikről vagy éppen családi viszályokat okozott nekik. Hát... igazság szerint nem tudom, hogy a köztünk lévő lányok közül mennyinek volt bármilyen viszonya, kapcsolata bárkivel is. Azt hiszem, hogy a nagy többségre ez nem volt jellemző. Akadtak olyanok, akik pénzért sok mindenre kaphatóak voltak (ezt tudtuk róluk), olyanok is, aki reméltek valamit cserébe, meg olyanok is, akik állítólag szerelmesek lettek. A dolog viszont bosszantott minket, mert azt éreztük, hogy pár kéjenc levadássza a "prédáinkat". Az egyik érintett (idősebb férfi) egyébként a köztévében röhögve mesélte el az egyik ilyen élményét. Nekem nem úgy tűnt, hogy egy BM-es művelet áldozataként látta önmagát...

Ezzel a váddal összességében azért nem tudok mit kezdeni, mert tény, hogy maga a jelenség létezett, de semmilyen bizonyítékokat nem állítottak elő arra vonatkozóan, hogy ezért minket terhelt volna a felelősség. Amúgy a lányokkal sokszor voltak vitáink, mert mindig visszautasították azt, ha védelmezni akartuk őket. Mindig felvilágosítottak minket, hogy nem a tulajdonaink, ezért csak akkor védjük őket meg bármitől és bárkitől, ha azt kifejezetten kérik. Összességében azt gondolom, hogy az a politikai csoport, amelyiket 6-7 csinos lány el tud lehetetleníteni, megbukott volna sokkal komolyabb akadályokon is.

Amúgy el is buktak, de igazság szerint ennek más oka volt, nem a nők (annak ellenére mondom ezt, hogy a szervezet egyik főembere szerelmes lett egy rendőrnőbe, akiért a tudomásom szerint elhagyta a feleségét is - bár ez szerintem magánügy, nem játszott szerepet semmiben; mások azonban nem ezt gondolják). A felnőttek egyszerűen azért buktak el, mert nem tudtak kijönni másokkal. Akik erre képesek voltak, azok a választásokon "kanonizált" pártokhoz verődtek, mert ott lehetett komolyabb eredményeket is elérni.

A bukás igazi okai

Az egyik ok a programpontokkal kapcsolatos elképzelések hatalmas kavalkádja volt. Még a szervezeten belül sem tudtak megegyezésre jutni a vezetők. Nálunk, az ifjúsági szervezetben, platformok működtek a királysággal kapcsolatban. Az egyes modelleket elfogadtuk, beszéltünk róluk, segítettünk azokat újabb és újabb ötletekkel fejleszteni. Azt vallottuk, hogy majd egy népszavazás fog dönteni, így nem keletkeztek belső konfliktusok miatta. Valami ilyesmit vártunk volna az "anyaszervezettől" is. Ők, a minden bajra gyógyírt jelentő igazság birtokosaiként azt gondolták, hogy minden ügyre nekik kell előállni a megoldással.

A bukást valójában a nagypolitika hozta el. A magyar politikai életben a királyságpárti elképzeléseknek lett egy elég komoly centruma. Ez főként a KDNP és a Kisgazdapárt volt. Maga a KDNP annak ellenére tagadta ezt, hogy volt képviselőjük, aki ezt nyíltan elismerte a napilapok hasábjain is. A KDNP-nek volt bizonyos "elszívó" hatása, de igazából nem is a párt volt érte a felelős, hanem egyetlen ember, aki maga köré gyűjtött fiatalokat. Róla már esett szó az előző bejegyzés végén.

rendszerv3.jpg

Balogh Gábor teológus, a KDNP alapítója azt nyilatkozta, hogy a KDNP-ben a legitimisták vannak többségben
(a kép forrása: Népszabadság 1992. március 4-is számának címoldala, szerkesztett kép)

A Kisgazdapárt volt a "veszélyesebb", amelynek a hatását az "anyaszervezet" és mi is megéreztük. Utólag persze már többet tudok, de akkoriban csak azt vettük észre, hogy a kisgazdák elkezdték magukba olvasztani az ilyen-olyan csoportokat. Adtak is valamit, ráadásul nem is keveset. Akkoriban sokan emlegettek kormánykapcsolatokat is (konkrét nevekkel), amelyek egyébként megfeleltek a valóságnak. Az ígéret az volt, hogy aki hozzájuk csatlakozik, az sokat kap. Ők meglepően gyorsan teljesítették is az ígéreteiket, nem egyszer az ígértnél is többet adtak. Persze nem volt nehéz dolguk, mert nekünk minden pénz vagy állás nagy ígéret volt, nekik meg semmiség.

Ahogyan tőlünk is megszereztek embereket, az "anyaszervezetünk" soraiból is sokakat magukhoz tudtak állítani, meg amúgy máshonnan is. A nagy kisgazda szervezésbe egyébként komoly hibák is belerondítottak. Ilyen volt például az, hogy a nyíltan hungarista politikai csoportokat, de még a tőlük jobbra állókat is megpróbálták maguk közé szervezni.

Ha valaki nem emlékezne a részletekre, akkor érdemes a 168 óra c. hetilap 1995. február 14-i és március 7-i számait fellapozni, ahol mindenféle (érintettektől származó) nyilatkozatokat is lehet erről találni. Többek között Torgyán József tiltakozása is felfedezhető az interjúk között, amely indirekt módon megerősíti azt, hogy a Kisgazdapárt "fejvesztve" integrálta magába az összes jobbra húzó csoport tagjait. 

rendszerv2.jpg

Az újságok lehozták Torgyán József nagyon kemény elhatárolódó szavait
(a kép forrása: 168 óra 1995. február 14-i számának 10. oldala)

Voltak más pártok is, akik felismerték, hogy 10-15 év múlva új arcokra lesz szükségük, így a parlamentből kiszorult politikai csoportok fiataljait (de az idősebbeket is) felkutatták és rávették az együttműködésre. Nem volt nehéz dolguk, hiszen ezzel fizetést és munkaszerződést kaptak, aminek komoly értéke volt (a munkanélküliség hirtelen megugrott).

A jelenséget az összes párt részéről éreztük. Még az MSZP is így járt el, nem egy közeli barátomat hívták magukhoz. Azt ígérték nekik 1992-ben, hogy 10 év múlva már önkormányzati vagy parlamenti képviselők is lehetnek (ha jól emlékszem, akkor már 1994-ben mindenki az lett, később pedig még magasabbra is eljutottak). Ugyanígy mások is castingoltak (az MDF is) és mindegyik párt meglepően gyorsan állta a szavát. Jó jövedelmet, jó körülményeket, jó pozíciókat ígértek, amit én nem hittem el, de legkésőbb 1994 során mindenki megkapta amit remélt (még annál sokkal többet is).

Én sok okból nem szegődtem el sehova, de nem azért, mert bármilyen módon tisztességesebb lettem volna. Sőt, valamilyen mérce szerint én voltam a legalja. Ők ugyanis egy tisztességes munkát kaptak fizetéssel. Én viszont egy bizonyos testületben szolgálatot teljesítve abban reménykedtem, hogy amikor majd az egykori társaim közül valaki miniszter lesz, akkor kinevez a testület első emberének. Ezt teljesen nyíltan el is mondtam, amit akkoriban mindenki nevetve vett tudomásul, de ünnepélyes esküt tettek le többen is, hogy majd engem neveznek ki. Amikor egyébként az esküdözők közül többen is a megfelelő pozícióba kerültek, akkor természetesen nem neveztek ki, hiszen egy ilyen döntés nem így születik. 

A lényeg az, hogy a politikai csoportunk szerintem azért bukott meg, mert anno nem jutott oda a kerekasztalhoz. Azt vallom (komoly bizonyítékok és érvek nélkül, csak a személyesen megéltek miatt), hogy akkor hosszú időre minden eldőlt. Utána a nagy pártok teljesen ésszerűen eljárva lefölöztek minket, így lényegében elolvadtunk. Persze járhattuk volna a Fidesz útját is, akik ügyesen elkerülték azt, hogy bármelyik párt ifjúsági szervezetének titulálják őket. Gondolom az akkori Fidesz személyi összetétele mindenki előtt ismert, nagyjából hasonló hátterünk volt nekünk is. Bármit is gondolok róluk, összességében sokkal rátermettebbek voltak.

Önmagában a legitimizmus (szerintem) már akkor elveszett üggyé vált, amikor Habsburg Ottó 1989-ben a kisgazdák mögé állt. A háttérben persze voltak tanácskozások, de 1990 májusában mindenféle legitimista politika esélye elveszett, mivel az új kormánypártok a köztársaság mellett döntöttek.

A királyság másfajta megoldásairól szóló elméletek viszont azért nem tudtak teret kapni, mert nem lettek kidolgozva. Nagyon sok elmélet létezett, de az áttekinthetetlen, zűrzavaros agyszüleményekkel nem lehetett tömegeket elérni. Kellett volna egy határozott valaki, aki egy ilyen műhelymunkát végig tudott volna erőltetni, de akkor nem volt. Akik elméletet alkottak vezetőként, azok annyira hittek a saját verziójukban, hogy a legapróbb módosítási javaslatért is haraptak.

Később aztán alakultak érdekes fejlemények (például népszavazási kísérlet), de az már nem a rendszerváltás időszaka. Azon viszont lehetne vitatkozni, hogy jelenleg mennyiben köztársaság az, amiben élünk. Aki annak idején követte az alaptörvény összeállítását, annak Varga Zsolt András (1968) javaslata biztosan feltűnt. Ő később alkotmánybíró lett, jelenleg a Kúria elnöke, de egyébként is fontos pozíciókat töltött be, tehát nem csupán egy ötletelgető jogász. Akárhogy is próbáljuk csűrni-csavarni, sokan gondoljuk azt, hogy az ő javaslatait látjuk megvalósulni a jelenben.

Ez a saját értelmezésemben azt jelenti, hogy az államforma kérdése eldöntésre vár, ami egyébként legitimista szempontból hatalmas mérföldkő. Annak idején álmodni sem mertünk volna arról, hogy a királyság egy ekkora esélyt kaphat. Az más kérdés, hogy mit gondolunk a jelenről (kb. mindenki mást), de anno a mai helyzetet győzelemként értékeltük volna. 

Források

168 óra 1995. február 14. és március 7-i számai

Népszabadság 1992. március 4-i számának 1. és 7. oldala (interjú a KDNP állítólagos legitimista szárnyáról Balogh Gáborral, melynek létezését az újság március 13-i számának 4. oldalán Rott Nándor igyekezett cáfolni)

Varga Zsolt András: Gondolatok Magyarország új alkotmányáról. Innen is elérhető (egyébként 2010-es írás).