A mai rész a király nélküli királyság időszakát tekinti át. 

Kicsit csúszott a második rész, mert az első rész tömörítésekor kimaradt pár fontos információ. Néhány utólagos betoldást kellett alkalmazni, melyeket ilyen zöld színnel helyeztem el.

Ebbe a részbe 5 hosszabb bejegyzést sűrítettem bele, mert hosszabb idő alatt került kész állapotba, mint azt korábban elterveztem. Jó pár képet kivettem a gyorsabb betöltődés miatt, tekintettel arra, hogy korábban azok a források már szerepeltek a blogon. Ha valaki mégis hiányolna valamit, akkor jelezze és pótolom.

Az első részben arról volt szó, hogy 1919. augusztus 1. és Horthy kormányzóvá választása között mi volt Magyarország államformája, valamint arról, hogy Horthy milyen bravúros módon jutott el a kormányzói székbe. Két lényeges megállapítás volt, ahonnan ez a rész elindul. Az egyik az, hogy a kormányzói intézményt ideiglenesnek szánták, nagyjából pár hónapra. A másik megállapítás pedig az, hogy a kialakult államforma egy furcsa keveréke volt a királyságnak és a köztársaságnak.

Azt többször is említettem, hogy Horthy Miklós (1868-1957) nem egy öregedő férfi volt, hanem egy életerős férfi, akinek komoly katonai sikereket tulajdonítottak. Az, hogy volt-e ezek mögött valós képesség, az vitathatatlan, mert volt. Ennek bizonyítéka az, hogy nagyon gyorsan túlnőtt mindenkin.

Szervezett magának egy hadsereget, létrehozott egy mini kormányzatot, működtetett egy közjogi és egy propagandával foglalkozó agytrösztöt, "megállította" a románokat, úgy építve a saját népszerűségét, mintha ő a pártok felett álló fejedelem lenne. Megnyerte magának az antant amerikai és brit képviselőit, ezen keresztül pedig alakítója lett a budapesti eseményeknek már akkor is, amikor még Siófokon volt a székhelye.

József főherceg a "király nélküli királyság" egyik főszereplője volt
(a kép forrása: Magyar Nemzet)

Valamennyire szóba került József főherceg (1872-1962), aki Horthynak egyszerre volt a riválisa és kényszerű szövetségese. A lehetséges kormányzók közül Horthy utolsónak ejtette ki 1920 februárjában, amikor rávette a briteket a személye elleni tiltakozásra. Amikor "király nélküli királyságról" beszélünk, akkor egyszerre van jelen az, hogy ez a két személy mindig is rivalizált egymással, ugyanakkor a céljaik miatt szinte mindig azonos oldalra sodródtak.

József főherceg személyes naplójából ezzel kapcsolatban négy dolgot ismerhetünk fel, melyek végig benne maradtak a király nélküli királyság dinamikájában:

1. Horthy megígérte József főhercegnek azt, hogy amint rendet rak, átadja neki a kormányzói posztot. 
2. József főherceg inkább magyar volt, mintsem Habsburg. Amikor választania kellett a királyhűség és a magyar állam között, mindig a magyar államot választotta. 
3. Folytak brit és francia részről egyezkedések az esetleges koronázásáról, amit a főherceg feltételekhez kötött ugyan, de végső soron nyitott volt rá. A rendszer egész létezése alatt államfőként kezelték, például a nagykövetek is lejelentkeztek nála, az államtól is megkapta azokat a jelentéseket, amelyeket Horthynak, mint kormányzónak készítettek el. 
4. József főherceg mindenképpen szerette volna a hadsereg parancsnoki tisztségét megkapni. Ő magasabb rendfokozatú volt Horthynál, ráadásul szárazföldi hadsereget vezetett, valós katonai sikerei voltak és valóban volt személyes, bajtársias kapcsolata az alárendelt közkatonáival is. Horthy folyamatosan megtagadta a parancsnoki posztot a főhercegtől. A főherceg a sértettsége miatt sokszor a kormányzó belső ellenzékeként működött.

Érdekes megfigyelni, hogy a fentiek 1919-től a halálukig elkísérték, pontosabban kísértették a két politikust.

A kormányzói poszt állandósítása

Eredetileg a kormányzói poszt arra az időszakra szólt, amíg az ország nem írja alá a békét. Ez alig 3 hónap múlva megtörtént. Természetesen azonnal előkerült a királykérdés rendezése. A köztudatban az él, hogy IV. Károly visszatérési kísérleteivel folytatódott a történet, de a király akciói valójában egy történet végét jelölik.

Ugyanis a királykérdés kormányválsághoz vezetett, ami kikopott a köztudatból. Annyira komoly volt a válság, hogy a Teleki Pál vezette kormány megbukott december 2-án! Az utókor erre azért nem emlékszik, mert Horthy ismét Telekit bízta meg a kormányalakítással, így a miniszterelnök személye nem változott (illetve Teleki a trianoni béke ratifikálásakor, november 15-én is lemondott, de azt nem fogadta el a kormányzó).

Teleki a királykérdés miatt december 2-án lemondásra kényszerült
(a kép forrása: Ceglédi Kisgazda 1920. december 5. 1. oldal)

A kormányválságban a 10 miniszterből ötnek kellett távoznia. Nem is akármilyen miniszterek cserélődtek, bukott a honvédelmi miniszter, a külügyminiszter, a pénzügyminiszter, a kereskedelmi miniszter és az oktatási miniszter. A probléma forrása az volt, hogy a politikai elit, ide sorolva a közigazgatás vezetőit is, elvárta a királykérdés azonnali rendezését. A közigazgatási vezetők álláspontját össze lehet rakni, túlnyomó többségük IV. Károly azonnali visszahívását várta el a politikától.

Teleki ezekben az időkben nagyon ellentmondásos nyilatkozatokat tett. Egyik kijelentése IV. Károly iránti hűségről árulkodott, egy másik pedig éppen ellenkezően hangzott, többször meg amellett érvelt, hogy a királykérdést a jelenben nem lehet megoldani, el kell halasztani. Ebből mindenkinek elege lett, felismerték, hogy a miniszterelnök hazudik. A királlyal szembenálló kisgazdáknak sem volt elfogadható a kormányfő félrebeszélése.

A kormánypártokon belül akkora lett a feszültség, hogy egy jelentéktelen kérdésben leszavazták a pénzügyminisztert. A kormánynak közel 90 százaléka volt a törvényhozásban, de mindez kevésnek bizonyult. A bizalmatlanság mértékét látva, az egész kormány bejelentette a távozását. 

Az kialakult vitában egyértelmű volt, hogy Teleki nem akarja IV. Károlyt megfosztani a tróntól, amit a kisgazdák elkerülhetetlennek vallottak. Horthy egy nagyon ötletes lépéssel Telekit jelölte ki kormányalakításra, aki így nem tudott a legitimistákhoz átállni, hiszen ki kellett egyeznie a királyellenes kisgazdákkal, ráadásul utána az egyezséget végre is kellett hajtania.

A kisgazdák és Teleki alkuja abból állt, hogy a kormány megalakítása előtt nem teremtenek trónfosztási kényszerhelyzetet, cserébe viszont egy sor egyéb politikai reform elindulhat. Ezek a reformok azt a célt szolgálják majd, hogy viszonylag hamar új királyt választhassanak a képviselők.

Nem meglepő módon Teleki és a legitimisták is fontosnak érezték, hogy a kialkudott jogszabályok kidolgozása előtt visszatérjen IV. Károly, aki ráadásul már el is indította ezt a folyamatot a béke aláírása után. Ő az ország koronázott királya volt, az ország ráadásul királyság maradt, az ő trónfosztását pedig nem mondták ki, a béke sem tiltotta el a címétől. Jogi akadálya nem volt tehát a visszatérésének.

A visszatérés körüli események annak idején ki lettek tárgyalva, ezért most csak az államfői poszttal kapcsolatos változásokra érdemes figyelni. Itt ugyanis megint előkerül a kormányzó és József főherceg furcsa konfliktusa.

Amíg a nyugati országrészben várakozott a király, támogatást kért a főhercegtől. József főherceg ajánlatot tett a királynak, hogy segít neki, de előtte nevezze ki fővezérnek. Azt a pozíciót kérte magának, amit 1,5 éve Horthy alapított meg! Tudjuk, hogy IV. Károly erre nem volt hajlandó, ezért a főherceg kiszállt a játékból, amivel Horthyt erősítette. Mit lépett Horthy?

Megfenyegette a főherceget azzal, hogy ugyan elindulhat találkozni a királlyal, de ha ezt megkísérli, katonákkal fogja feltartóztatni. Erre a fenyegetésre egyébként nem lett volna szükség, hiszen a király éppen előtte gázolt bele a főhercegbe. Ismét egy oldalra kerültek, de a személyes kapcsolatuk nem igazán javult meg.

A tavaszi visszatérés megoldása szempontjából fontos szerep jutott a kisgazdáknak. Ők azonnali trónfosztást akartak, amihez lett is volna parlamenti többségük. Azzal, hogy a király elhagyta az országot, megmentette magát a trónfosztástól. Természetesen Teleki bukott, de valószínűleg anélkül is lemondott volna, ha ezt a kisgazdák nem várják el. 

A botrány le sem nyugodott, amikor a király ismét elővette a királykérdést. Élt az a mítosz, miszerint Horthynak van tekintélye a hadseregben, ezért IV. Károly meg kívánta mutatni, hogy ez mennyire nem igaz. A király alapvetően Lehár Antalra (1876-1962) támaszkodott, aki a katonáival azonnal a rendelkezésére állt. Tudjuk, hogy akármerre mentek, az alakulatok sorra álltak át a királyuk mellé.

A Várban fel is készültek a kiürítésre, mivel nem láttak esélyt a várható csata megnyerésére. Annak idején szó volt róla, hogy a budaörsi csatát a király erői meg is nyerték, csak éppen a IV. Károly leállította a fegyveres harcot és tűzszünetet javasolt. A megbeszéléseket a kormányzóhű erők arra használták fel, hogy rendezzék a soraikat, majd sor került egy váratlan rajtaütésre, amit nevezhetnénk második csatának is. Ezt a király már nem is akarta megnyerni, elküldte a katonáit, hogy mentsék magukat.

József főherceg ebben az időben kifejezetten megüzente a királynak azt, hogy nem támogatja a fegyveres visszatérést, mivel az országnak nem kell egy újabb polgárháború. Ő, mint a nem hivatalos nádor, nem állt a király mellé, amivel évtizedekre számkivetetté vált a dinasztiából. Ez a fordulat megerősítette Horthyt, ráadásul mint annyiszor 1919 nyara óta, ismét akaratlan szövetségesekké váltak.

Tudjuk, hogy a királyt őrizetbe vették, névnapi ajándékként megfosztották a trónjától, száműzték, aztán még annak is van némi esélye, hogy nem egy szerencsétlen influenza volt a halála egyedüli oka. Ekkor a Kisgazdapárt javaslatára megszületett egy törvénybe nem foglalt konszenzus a király személyéről:

• nem lehet magyar király az, akinek más államban is létezik trónigénye;
• nem lehet magyar király az, aki nem él Magyarországon;
• elméletileg elzárkóztak a dualizmus és minden más államszövetség elől, tehát a király személyén nem akartak osztozkodni más országokkal.

Tekintettel arra, hogy milyen nagy vitákat okozott az új király személyének az eldöntése, született egy nagy kompromisszum, amit mindenki a magáénak vallott: nem tárgyalnak a királykérdés megoldásáról, mert túl nagy háborúságot okoz. Az ideiglenesnek szánt kormányzói pozíció ezzel állandóvá vált.

Amikor Horthy a 70-es éveibe lépett, kezdte megérezni a csökkenő teherbírását. Nem volt demens, korához képest a fizikuma is nagyon jó volt, de a terhelhetősége látványosan csökkent. A nagyobb baj ráadásul az volt, hogy elvesztette a kapcsolatot a valósággal, mivel minden számára nem kívánatos visszacsatolás eltűnt mellőle..

Nem véletlen, hogy óvatosan, de elkezdődött az utódlásáról való gondolkodás. József főherceg hajlandó volt ebben akárkinek a szövetségese lenni, hiszen ő maga is érezte, hogy a küldetése betöltésére nem lesz több esélye. Sőt, annyira kifutott az időből, hogy már a fia szerepvállalásával is számolt.

Horthy Miklós leváltása

Azt, hogy Horthy utódlása napirendre került, ő maga is elismeri a visszaemlékezéseiben. A magánlevelezéseiben ez egyértelműen megjelenik. Ha sok mindent másképp is gondolt, azt jól látta, hogy a csökkenő teherbírása már nem volt elég a posztja ellátásához, pláne nem egy olyan viharos helyzetben, ami kialakult.

Igaz, hogy a revíziós "sikerek" miatt az utókor nem így gondolkodik, de ezek a "sikerek" egyben egy fontos jelzést adtak arra vonatkozóan, hogy a "mindent" vissza nem fog működni. Ezt a korszak vezetői, a történések idejében valamilyen módon felismerték és nem örültek neki. Amit az ország visszakapott, az volt a nemzetközileg elérhető 100 százalék. Talán még 1-1 kisebb területre volt reális esély, de a kívánatosnak tartott minimum jóval több volt. Ezt a többet tehát csak háborúval lehetett elérni, amihez egy új vezető lett volna.

Amikor elérkezett 1944 szeptembere, akkor megpróbálkoztak egy románok ellen indított gyors háborúval. A hadművelet eleinte sikeresnek tűnt, de a románok és a közben velük szövetségessé vált szovjetek hamar fölénybe kerültek. Ez oda vezetett, hogy Erdély északi része elveszett, a románok és a szovjetek pedig a trianoni határokon belülre kerültek. Horthy leváltása már csak önmagában ezért is elkerülhetetlennek látszódott.

Azt tudjuk, hogy Horthy még ekkor sem József főhercegben gondolkodott, aki érthetetlenül fogadta a kinevezése elmaradását. A főherceg magát életerős, kisportolt, teherbíró férfinak tartotta, aki ráadásul a szárazföldi harcok nagy szakértője volt. A kormányzó inkább a családjára próbált támaszkodni, ami láthatóan nem volt egy sikertörténet.

Horthy a családján belül kereste az utódját, még a Károlyiakat is szívesebben látta volna, mint József főherceget

Ennek első fejezete Horthy István (1904-1942) helyettessé választása 1942-ben (közfelkiáltással, nem rendes szavazással), de a fia elhunyt. Ezt követte a kormányzó 1941-ben született unokájának a koronázási terve, valamint a kvázi herceggé minősítése. Ennek a dátuma 1942 októbere volt, amikor elfogadták az 1942. évi XX. törvénycikket. Kevés szó esik a fiatalabb Horthy Miklósról (1907-1993), a kormányzó másik fiáról, akinek szintén szántak valami hasonló szerepet.

Arról is esett már szó, hogy a Horthy-család és a Károlyi-család milyen rokoni kapcsolatban állt egymással. Horthy szívesen látta volna utódjának a vejét, a fiatalabb Károlyi Gyulát (1907-1942), de "véletlenül" őt is repülőbaleset érte, ráadásul 1942 szeptemberének elején.

Érdekes "véletlen", hogy az utódnak kiszemelt Károlyi Gyula is repülőbalesetben hunyt el
(a kép forrása: Uj Világ, 1942. szeptember 5-i száma)

Ha átgondoljuk, hogy mekkora erőfeszítéssel keresték a kormányzó utódját, akkor megérthetjük József herceg mély sértettségét. Szinte mindenkit elővettek 1942 ősze után, mint esélyest, csak őt nem. Szóba került a két idősebb Károlyi, de még Bethlen is. A katolikus egyházi vezetés ellenállása sem tette túl boldoggá a főherceget, mert ugyan gátat szabtak Horthy dinasztikus terveinek, de ők valójában Habsburg Ottó (1912-2011) megkoronázása mellett voltak.

Az egyre rosszabb helyzetet Horthy azzal oldotta meg, hogy végül megnevezte az utódját, de csak az ő akadályoztatása esetén volt jogosult előlépni. Ő Veress Lajos (1889-1976), aki katonai vezető volt. Egy percet sem töltött a hivatalában, mert még azt megelőzően letartóztatták, hogy lehetősége lett volna utódként hivatalába lépni.

Veress Lajos letartóztatásának a körülményei egyébként megmutatták, hogy a mítosz, miszerint a kormányzót minden katona tiszteli és engedelmeskedik neki, már nem volt valóság. A "gördülékeny" hatalomátadásban nem tudjuk, hogy József főhercegnek mennyiben volt szerepe, de az általam hallott visszaemlékezések alapján... mondjuk úgy, hogy a sokszoros sértettsége tettekre sarkallták. Minimum szerepet vállalt Szálasi megválasztásának a megszervezésében. 

Szálasi Ferenc (1897-1946) ugyanis nem azért lett államfő, mert Horthy a kényszer hatására aláírt egy nyilatkozatot, hanem ez a képviselők döntése volt. Ebben pedig van egy meglepő dolog, amiről talán kevesen tudnak. Szálasi kinevezése ügyében az 1944. évi X. törvénycikk megszavazása fontos esemény volt, ugyanis az mondta ki, hogy Szálasi egyszerre tölti be a miniszterelnöki és a kormányzói posztot. Ezek együttes betöltőjének a megnevezése a nemzetvezető lett.

Ez a jogszabály semmilyen különösebb dolgot nem ír körül, de valahogy mégsem szabad idézni. Az elmúlt 28 év során akárhol jelentettük meg az interneten, mindig letörlésre került. Soha, senki nem indokolta meg, hogy mi a baj ezzel a jogszabállyal, így minden ezzel kapcsolatos információnak örülnék.

A korabeli napilapok (melyekről szintén nem merek szkennelt képeket közreadni, holott számos könyvtárban korlátozás nélkül lehet őket olvasni) szerint a jogszabályt Szálasi külön kérésére szavazták meg. Azért kívánta így, hogy ameddig a háború zajlik, addig ne kelljen elővenni az államfő és az államforma kérdését. Eléggé elhanyagolt kérdéskör ezzel kapcsolatban az, hogy vajon Szálasi tett-e bármilyen ígéretet József főhercegnek és a fiának? Na meg az is, hogy a főherceg milyen segítségeket adott a kormányzó elmozdításához...

A lényeg az, hogy Szálasi Ferenc a Magyar Királyságnak volt a nemzetvezetője. Az államfői és kormányfői, tehát nemzetvezetői tisztsége május 5-én szűnt meg, amikor az amerikai katonák letartóztatták. A Magyar Királyságnak ekkor nem lett vége, sőt, itt kezdődött el igazán az időszak, ami megérdemli a király nélküli királyság jelzőt!

Egy igazán király nélküli királyság

Azon egyébként nem kis vita volt, hogy Horthy Miklós 1944-es lemondása jogi szempontból érvényes-e vagy sem. Az, hogy nem volt lehetősége gyakorolni az államfői jogait, nem volt kérdéses, tehát rendelkezni kellett az államfői jogokról.

Az új közigazgatás megszervezésére az Ideiglenes Nemzetgyűlés tett kísérletet. Az államfői jogköröket először szétosztották, ami azt jelentette, hogy nem volt államfő. Létezett a Nemzetgyűlésnek egy Elnöksége, amely a legtöbb államfői (vagyis a kormányzói) jogosítványt megkapta. Ezen testület mellett január 26-án hívták életre a Nemzeti Főtanács nevű, 3 fős testületet. Ez a bizottság lett hivatalosan az államfői jogok nagy részének a birtokosa, mármint az Elnökség helyett. A Nemzeti Főtanács tagja lett a Nemzetgyűlés elnöke, a kormányfő, valamint egy olyan képviselő, aki nem volt a kormány tagja.

A pártok között volt egy kompromisszum, miszerint a béke aláírásáig nem döntenek az államforma módosításáról. Addig maradt az állam neve Magyar Királyság, de már nem csupán királya nem volt, hanem kormányzója, sőt, egyszemélyi államfője sem.

A Szociáldemokrata Párt nyíltan a köztársaság mellett foglalt állást, melyhez a Kommunista Párt is csatlakozott. A Kisgazdapártban erős többség volt a királyság mellett, de nem volt egységes az álláspont a király személyében. A kisgazdák már az I. világháború vége óta a szabad királyválasztás hívei voltak, de mivel az egyedüli nagy párt lett a jobboldalon, ezért a legitimisták is közéjük álltak.

Ebbe a "jelenleg nem csinálunk semmit" konszenzusba egy új szereplő lépett be, akivel nem számoltak. Ő Mindszenty József (1892-1975), aki 1945. szeptember 8-án lett kinevezve esztergomi érsekké, a beiktatására pedig október 7-én került sor. Neki sajátos jogértelmezése volt, miszerint a katolikus egyház magyar fejeként ő az ország első közjogi méltósága. Az emlékirataiban le is vezeti az érvelését.

Sőt, azt is közli, hogy amikor a miniszterelnök gratulált neki, ezt a választ küldte vissza:

Meleg gratulációját hálásan köszönöm. Az ország első közjogi méltósága hazája rendelkezésére áll.

Nem annyira az érdekes ebben, hogy igaza volt-e jogi szempontból (mondjuk finoman vitathatónak), hanem az, hogy ő magát kormányzónak tartotta. Minden ilyen képzet akkor ér valamit, ha van eszköze az illetőnek ezt másokkal is elfogadtatni. Mindszenty József esetében ez a kísérlet nem jött össze, de azért elég sokat próbálkozott.

A beiktatásakor ezt a táviratot küldte Habsburg Ottónak:

Felséges Uram! Mély hódolattal jelentem örökös királyomnak, mint a Szentséges Atyától legkegyelmesebben kinevezett esztergomi érsek, mint az ország prímása és ezzel a ténylegesen államfőtlen ország első közjogi méltósága. A mai állami berendezkedésben nem könnyű ezt a közjogi méltóságot, már csak boldogult elődöm halálával bekövetkezett megszakítás miatt is teljes erővel érvényesíteni, de ami a Felségedhez való hűségemet illeti, azt a mégoly nehéz viszonyok sem változtathatják meg. 

A levél egyik sajátossága a megszólítás. A "felség" csak a királynak járó megszólítás, a koronaherceget a "fenség" illette volna. A távirat tanúsága szerint Mindszenty törvényes királynak, az ország valódi államfőjének tekintette Habsburg Ottót.

Láttuk, hogy álltak már elő 1918 és 1945 között "államfőtlen" viszonyok, de a katolikus egyház magyarországi első embere soha nem tekintette ilyen helyzetűnek önmagát! Ugyanakkor voltak apró jelek, melyek megerősítették Mindszentyt a saját szerepfelfogásában.

Ilyen volt például az, hogy amikor 1945-ben meghatározták a költségvetésből utalandó állami fizetéseket, akkor a hercegprímásét a miniszterelnöki bér 200 százalékában állapították meg (Mindszenty egyébként elutasította azt, hogy a magyar költségvetéstől kapjon fizetést, nem is vette fel, viszont érdemes átgondolni, hogy kinek jár a kormányfőnél lényegesen magasabb fizetés az államkasszából!). Vagy amikor Tildy Zoltán (1889-1961) miniszterelnök lett, akkor bemutatkozó látogatásra ment a hercegprímáshoz, ahogyan korábban az új kormányfők is átmentek a kormányzóhoz. Tildy Zoltán református lelkész volt, tehát nem vallási okok miatt kereste fel az esztergomi érseket!

Persze e mellett ott voltak azok a figyelmeztető jelek, amelyekkel a hivatali elődjei szembesültek, még a Horthy-rendszer alatt. A hercegprímás valós politikai jogai egyre szűkebbé váltak 1920 után. Amikor a kormányzó helyettesítéséről volt szó (többször is), akkor az akkori hercegprímás valóban szeretett volna a hivatalánál fogva automatikusan helyettes lenni, de ezt a Horthy-rendszer elitje nem tette lehetővé (hiszen Ottó megkoronázása mellett álltak).

Mindenesetre amikor decemberben (1945-ben) Mindszenty értesült a politika köztársaságot tervező elképzeléseiről, szervezkedni kezdett, mely logikusan következett a saját álláspontjából. Többek között levelet írt a miniszterelnöknek, melyben tiltakozott az államforma feladása ellen. Még ezen levél megszületése előtt (december 20-án) a püspökkari értekezleten előterjesztette, hogy hívják össze a Felsőház ülését, csak éppen a többi püspök leszavazta őt.

A bíboros véleménye az volt, hogy az 1945 őszén szervezett választás nem volt legális, mert az ország megszállás alatt állt, több párt indulása le volt tiltva, sokan nem szavazhattak, mivel fogságban voltak vagy elvették a szavazati jogukat. Később ez az álláspontja még szerepet kap, mivel nem egyedül ő gondolta azt, hogy az 1945 őszén hivatalba lépő képviselők jogi helyzete kétséges volt. Ráadásul a korábbi képviselők mandátuma a béke aláírását követő hatodik hónapig meg volt hosszabbítva, így a Felsőház összehívása nem is volt jogi szempontból alaptalan.

A köztársaság kikiáltásának napján, mint a királyság alkotmányos őre, újabb levelet írt, melyeket a nemzetgyűlési elnök és a miniszterelnök kapott meg. Többek között ezt írta le a királyság eltörléséről:

megállapítom, hogy annak tárgyalása idegen megszállás alatt, a magyar nép megkérdezése nélkül, a képviselők szólásszabadságának pártéleti korlátozásával folyt le

A hercegprímásnak egyébként Varga Béla (1903-1995) írt választ, aki Mindszentyhez hasonlóan veterán legitimista volt (fegyverrel harcolt IV, Károly mellett Budaörsön!). Ő volt ráadásul az, aki a kisgazdák frakción belüli vitájában is megvallotta a legitimista politikai nézetét. Sőt, felszentelt katolikus pap is volt! A válaszában tagadta az érvelés alapvetéseit. Szerinte a megszálló erők nem gyakoroltak nyomást, csak a megszólaló képviselők száma volt korlátozva, ráadásul a magyar jogban nincs népszavazás, fontos kérdésekben a népakarat felhatalmazásával bíró képviselők többségnek van szava.

Mindszenty nem módosított az álláspontján, de a politikai küzdelmet az államforma ügyében feladta. Még a hatvanas években írt leveleiben is az egyetlen alkotmányos közjogi méltóságként határozta meg magát, a királyságot gondolta jogszerűnek, de a belpolitikai küzdelemtől az eszköztelensége miatt elállt. Varga Béla nevét se felejtsük el, mert hamarosan főszereplővé fog válni.

Miért akkor?

Akárkinek a szemével nézzük a történteket, jól érzékelhető, hogy 1945-ben december 16. és december 20. között történt valami, ami az államforma kérdésében nagyon gyors változást okozott.

December 16-án lépett hatályba az 1945. évi XI. törvénycikk, mely szabályozza a kormány, a Nemzetgyűlés és a Nemzeti Főtanács közötti viszonyokat. A jogszabály rövid, lényegében a Nemzeti Főtanácsot kollektív államfői jogaiban erősíti meg. Ez egyértelmű jele annak, hogy a politika nagy szereplői még nem számoltak az államforma közeli módosításával, hiszen ezért rendezték el az államfői jogköröket jogszabályban is.

Ezen a ponton szükséges valamit kimondanunk, ami felett könnyen átsiklunk. A törvény elfogadásakor egy olyan, közel 1 éve létező állapotnak adtak jogi keretet, amely egy királyságban az államfői jogokat egyszerre 3 ember kezébe tette le. Ennek a neve triarchia, amely elég ritka jelenség. Magyarország 1944 decemberétől 1946 január utolsó napjáig triarchia volt!

A lényeg, hogy december 16-án szavazzák meg a helyzetet állandósító jogszabályt, viszont 20-án Mindszenty már tiltakozó levelet ír a köztársaság ellen, a kisgazda Sulyok Dezső (1897-1965) pedig a frakció 245 képviselőjéből 107 képviselő támogatását megnyerte magának egy hasonló programhoz. Azt fogalmazták meg a követeléseikben az államformáról, hogy addig ne döntsenek róla, ameddig a béke nincs aláírva, mivel addig az ország nem független. Sőt, az államforma ügyében népszavazást követeltek, hiszen ez volt a párt álláspontja 1919-ben is!

Vagyis december 16. és 20. között történt valami, ami miatt megfordult a magyar politikai vezetők álláspontja. Válaszokat nem sikerült találnom, de leírom miért nem.

Amire mindenki mutogat, az a Moszkvában december 15. és 27. között szervezett Külügyminiszterek Tanácsa nevet kapott találkozó. Ott a győztes nagyhatalmak külügyminiszterei egyeztettek a béketerveikről, valamint utasításokat adtak a békére váró államoknak. A jelenleg elérhető dokumentumok egyike sem utal arra, hogy a magyar politika részére akármilyen követelést átadtak volna.

Amint tudjuk, Bulgária és Románia sem volt akkoriban köztársaság. Bulgáriában 1946 őszén, Romániában pedig 1947 decemberében álltak át köztársaságra. Nem logikus azt feltételezni, hogy éppen Magyarországot akarták volna siettetni.

Ha valaki a szakirodalomban próbál támpontokat keresni, tudtommal ott sem fog eljutni forrásokig. Annak idején a II. világháború utáni magyar történelemből annál a valakinél vizsgáztam, akire mindenki hivatkozott ebben az ügyben. Nála direkt rákérdeztem erre és ő sem tudott forrásokat megnevezni. Egyszerűen csak egy vélemény alakult ki benne, miszerint valaminek történnie kellet Moszkvában. Akkor is, ha erről sem egy dokumentum, egyetlen visszaemlékezés sem került elő az elmúlt jó pár évtizedben. Mivel kapkodva, gyorsan elkezdtek szervezkedni, valami valóban történt a szovjet fővárosban.

A feltételezés az, hogy egy nem hivatalos megbeszélésen említettek nekik valamit, amit a magyar fél az államforma gyors rendezésére való felhívásnak értelmezett. Nagy eséllyel a területmódosítás esélyének a lázában éghettek. Az már téma volt, hogy Magyarországnak meg kell előznie Romániát bizonyos "jó pontok" megszerzésében, a román politikai elit pedig megelőző akciókba kezdett. Egyébként hiába lehetett felmutatni a módosítást javasló térképvázlatokat, volt egy domináns nézet, mely szerint az 1920 és 1938 közötti határokat kell visszaállítani.

A lavina azonnal elindult, mivel mindhárom nagy pártban éltek köztársasági tervek. Még az elkötelezett legitimista kisgazdák is aktívan szerepet vállaltak a tervezet kidolgozásában, mivel egy részletes jogszabályban lehetőséget láttak arra, hogy a Kommunista Párt túlhatalmát vissza lehessen szorítani. 

A véglegesített jogszabályban a szocdemek és kisgazdák konszenzusa jelenik meg. Amennyiben összehasonlítjuk az államfői jogokat, akkor megjelenik benne az 1920-ban megalkotott kormányzói jogkörök 1946-ra frissített változata. Vagyis nem tévedés Horthy kormányzóságában a köztársaságias elemeket felfedezni. Ahogyan Horthy a neki adott jogaival élt, az hatott a rendszerét váltó új államfői intézmény szabályozására.

A közhiedelem szerint a parlamenti vitában Slachta Margit (1884-1974) kelt a királyság védelmére. Ő a Polgári Demokrata Párt képviselőjeként volt jelen. A párt a korszak egyetlen olyan ellenzéki ereje volt, amely parlamenti párttá tudott válni. Érdemes csak röviden áttekinteni miket mondott akkor a pártja nevében. Ugyanis az idő rövidsége miatt a felszólalók száma korlátozva volt, ezért a pártja neki adta az államforma módosításában a megszólalási jogot.

Slachta Margit nem a királyságot akarta megvédeni, hanem a döntés elhalasztása mellett kívánt érvelni
(a kép forrása: barankovicsarchiv)

A képviselő érvelése azzal indult, hogy önmagában sem a köztársaság, sem a királyság nem jobb a másiknál. Kifejtette, hogy törést jelentene a magyar alkotmányosságon a királyság 1000 éves hagyományának a felszámolása, amit a kimondása pillanatában elvicceltek a kollégái. Bekiabálásokkal jelezték neki azt is, hogy a királyság kétszer vitte bele háborúba és teljes összeomlásba az országot a közelmúltban, a királyság elvesztette a Szent Koronát, ráadásul a felhozott érveit mind cáfolta a közelmúlt történelme. Igaz, hogy a beszéd nagyobb részben a királyság védelméből állt, de ebből a szempontból messze nem volt sikeres.

A felszólalás azért vett ilyen irányt, mert Slachta Margitot rögtönözve reagált a közbeszólásokra. E miatt az ülést vezető elnöktől 10 perc hosszabbítást kért és kapott. A felszólalásban megfogalmazott javaslat egyébként az volt, hogy amíg nem írja alá az ország a békét, addig ne változzon meg az államforma. Bár a királyság megtartására nem voltak jó érvei, a döntés elhalasztására vonatkozóan egész jól érvelt. 

Utalt az új határokra, miszerint az új határokon belül élő emberek véleménye kell majd számítson, nem pedig a mostani lakosságé. A vita ezen pontján érdemes megfigyelni azt, hogy senki nem jelezte neki, hogy éppen a visszacsatolás reményében történik a köztársaság kikiáltása.

Szóvá tette azt is, hogy az 1945-ös választásokon nem indulhatott szabadon mindegyik párt, sokan nem kaptak szavazati jogot, ráadásul a lakosság egy jelentős része még el volt hurcolva. Ezért gondolta jobbnak azt, hogy ne egy ilyen kétes választáson győztes parlamenti többség határozzon az ügyben, sőt, úgy egyébként is jobbnak látta volna népszavazásra vinni a kérdést.

Egyébként ez nem ésszerűtlen ötlet, hiszen láttuk hány országban volt a választóknak közvetlen választás felkínálva. Ez volt az 1919-es szándék is, amit 1945-ben sok kisgazda képviselő kívánatosnak tartott. Egyébként az akkori felmérés szerint a lakosság többsége tényleg népszavazást kívánt volna az ügyben.

 A lakosság többsége népszavazást szeretett volna a köztársaság vagy királyság ügyében
(a kép forrása: Lénárt András tanulmánya)

Izgalmas kérdés az, hogy mennyien támogatták volna a királyságot, amire rá is kérdeztek. Erre is született valamilyen eredmény, amely a hibái ellenre sem igazolt olyasmit, hogy a többség a királyság mellett döntött volna. 

Ezek az eredmények születtek:

Úgy tűnik, hogy a lakosság többsége tényleg köztársaságot szeretett volna
(a kép forrása: Lénárt András tanulmánya)

Amikor 1945 novemberében választások voltak, akkor kutatták a választás várható végeredményét is. A felmérést végző intézet a Kisgazdapártnak az 57 százalék helyett 48 százalékot mért. A szocdemeket 25-re jelezte, holott "csak" 17,41 százalékot értek el. Amennyiben megkeressük a tévedés okait, akkor minden egyéb tényezővel számolva sem tudjuk 30 százalék fölé tornázni a királyság támogatóinak az arányát.

 Azt is meg kell említeni a teljes kép miatt, hogy a köztársaságot megállapító törvény, amely 1946. február 1-én hatályba lépett, nem úgy állította be a köztársaságot, mint amelyik egy 900 éves államformával állt szemben. A jogszabály fogalmazói 400 éves harcnak írták le a köztársaság deklarálását, amely még 1514-ből ered.

Tildy Zoltán köztársasági elnökké választása is megér pár mondatot, ugyanis nagyon nem elegáns módon zajlott. Egy magát demokratikusnak meghatározó képviselői többségtől illő lett volna az, ha több jelölt közül egy tisztességes, de titkos szavazással hoznak döntést. Úgy érezték azonban, hogy felesleges megjátszani magukat:

Egy jelölt volt államfőnek, de őt sem szavazták meg!
(a kép forrása: Szabad Nép 1946. február 2. 1. oldal)

Amikor a legerősebb párt elnöke az egyetlen jelölt, puszta formalitás lenne a szavazás, de erre azért soha nem lehet mérget venni (példa erre Sólyom László megválasztása). Egyébként a későbbi bírálatoknak nem lett tárgya a közfelkiáltásos meghatalmazás, mert a pártok között volt egyeztetés az első elnökről, de valahol mégis rosszul néz ki az összkép.

Az emigráns magyar állam

Ez az alcím egy külön bejegyzés témája lehetne, de annyira kapcsolódik a király nélküli királyság témájához, hogy nem szerettem volna leválasztani.

Történt egy jogi baklövés, amire a magyar határokon belül működő államszervezet nem akart figyelni. Ez az volt, hogy a Horthy-rendszer utolsó törvényhozásának a mandátuma a békeszerződés aláírása utáni hatodik hónapig hatályban maradt. Az új rendszertől nem lett volna rossz lépés a testület határokon belül maradt tagjait összeültetni, hogy feloszlassa magát és átadja a mandátumát. E helyett egy fegyverekkel legitimált jogszabályt alkottak 1945 elején arról, hogy a hatalom az Ideiglenes Nemzetgyűlésé (amelyik a valóságban nem ülésezett rendszeresen).

Az is világosan látható volt, hogy a pártok nagyon hirtelen döntöttek az államforma rendezése ügyében. Az sem volt kérdéses, hogy a 45-ös választás nem volt teljesen tiszta, ráadásul rengeteg ellenérv volt amellett is, hogy Magyarország nem szabad ország. Az lett volna ezért rendellenes, ha a még érvényes mandátummal rendelkező  képviselők nem csinálnak semmit.

A képviselők össze is ültek, meghosszabbították a mandátumukat addig, amíg nem tartanak az országban újra szabad választásokat. Ez volt az 1947-ben Altöttingben szervezett országgyűlés, amely még államfőt is választott Farkas Ferenc (1892-1980) személyében. Ő korábban tábornok volt, aki a feltevések szerint "elárulta" Horthyt, mivel Szálasit és József főherceget támogatta. Farkas tábornok ebben az új, emigráns államban egyszerre miniszterelnök és kormányzó is lett. Teljesen természetes, hogy még mindig a Magyar Királyságot tartották legitim államformának. 

A kormányzóvá választott Farkas Ferenc eleinte csak miniszterelnökként írta alá a nyilatkozatokat. Aztán decemberben kapott egy írásos nyilatkozatot Horthy Miklóstól, miszerint a saját államfői jogait nem tudja gyakorolni, ennek változására nem is lát esélyt. Farkas Ferenc onnan kezdve "vette át" az államfői teendőket, mint kormányzó.

Farkas Ferenc személye nem volt olyan, akit mindenki el tudott fogadni. Nem minden alap nélkül vádolták meg a nyilasokkal való szövetkezéssel, így az emigráció jelentős részének nem volt vonzó személy. József főherceg is mellé állt, de mivel őt is a nyilasokkal való együttműködéssel vádolták, ezért nem nagyon segített befogadhatóvá tenni az új, emigráns kormányt, sem annak a vezetőjét. Ha nem történt volna semmi, ennek a szervezetnek akkor sem volt reményteljes jövője.

Furcsa módon egy emigrációba került legitimista "buktatta meg" ezt az emigráns királyságot! Az illető már említett Varga Béla (1903-1995), aki emigráns államfővé vált! Ő az utolsó Horthy-rendszerben létrehozott törvényhozásnak is a tagja volt, a II. világháború után pedig az Országgyűlés elnöke lett. Mivel a hivatalban lévő köztársasági elnök nem tudta gyakorolni az államfői jogait, ezért önmagát köztársasági elnökké nyilvánította, az 1946-os köztársaságot bevezető törvény alapján.

A Varga Béla személyében képviselt emigráns köztársaság lett az, amelyik mögé beállt az USA. Önmagában az USA és a teljes nyugati tömb támogatása (Spanyolország akkor nem volt a része) elég erős volt ahhoz, hogy Farkas Ferencéket "legyűrje". Farkas Ferenc és köre egyébként 1949 májusának a végén be is jelentette a lemondását. Utólag is Varga Bélát tette felelőssé a kudarcért.

Varga Béla 1947 és 1990 között köztársasági elnöknek gondolta magát
(a kép forrása: Országház Filmműhely)

Egyébként Varga Béla sikeres volt. Ezt jelzi az is, hogy államfői, vagyis köztársasági elnöki tisztéről csak 1990. május 2-án mondott le, ráadásul Budapesten, a Parlament ülésén! Sőt, nem is akárhogyan, ugyanis az ő lemondását bejelentő beszéde nyitotta meg az ülést! 

Miért volt Varga Béla köztársasága sikeres? Önmagában az, hogy volt saját parlamentet utánzó testülete (Magyar Nemzeti Bizottmány) és volt egy kormánya is (a minisztériumok neve Végrehajtó Bizottság volt), eléggé árulkodik arról, hogy volt mögötte pénz. Varga Béla minden jelentős emigráns politikust igyekezett bevonni a működésbe, ráadásul a neki igent mondóknak egy tisztességes fizetést adott (köztük Horthy fiának is). Mivel egyébként nem volt stabil egzisztenciája az érintetteknek, örömmel mondtak igent. Természetesen az USA biztosította ehhez a pénzügyi hátteret.

Annak is volt súlya, hogy Habsburg Ottó is támogatta ezt a Varga-féle szerveződést. Ottónak egyébként volt tekintélye, mert az emigráció hungarista részét leszámítva, mindenki tisztelte őt. A neki írt levelek tanúsága szerint sokan királyként tisztelték, korábban pedig esett szó arról, hogy milyen szimbólumokat használva meg is erősítette ezt a fajta szerepét. Ő maga azt vallotta, hogy a magyar népnek kell döntenie az államformáról, a saját szerepéről pedig majd akkor nyilatkozik, ha értelmezhető, komoly felkérést kap. Tudjuk, hogy a gyerekei névadásánál miként járt el, de ezek a kijelentései nagyon erős támogatást adtak Varga Bélának.

Habsburg Ottónak bőven voltak monarchikus megnyilvánulásai

Farkas Ferenc és József főherceg politikai kísérlete egyébként nagyon érdekes fordulatot vett. Igyekeztek magukat a hungarizmus és a Varga-féle politikai rés közé beszorítani. Ennek több fóruma is volt. Farkas tábornok elsődlegesen azzal ért el nemzetközileg is értékelhető eredményt, hogy az antibolsevista mozgalmak egyik szószólója lett. Több jelentősebb meghívást is kapott ebben a minőségében.

A másik eszköz a Vitézi Rend feltámasztása volt. A korabeli emigráns lapokból össze lehet állítani a történetet, bár az egyes fordulatok értelmezésében van vita. Horthy megnyerése nem sikerült, valójában csak a halála után kezdődött el a szervezés, ráadásul elég sok egykori vezető távol is maradt. A többségük sem Farkas tábornokot, sem József főherceget nem tartotta vállalhatónak. Mindenesetre a Vitézi Rend létrejött (pontosabban nem ezen a néven jegyezték be a szervezetet) és először József főherceg, majd a halála után Farkas Ferenc lett a vezetője.

Onnan kezdve egy nagyon érdekes folyamat vette kezdetét, mely a Rend részére valamiféle legitimitást kívánt biztosítani. Itt előfordultak megkérdőjelezhető állítások és tettek, de ezeket annak a számlájára lehet írni, hogy egy 1920-ban alapított szervezetet, melyet egy azóta már nem létező államformán belül hoztak létre, a 60-as évek viszonyai között kellett működtetni. Amikor Farkas Ferenc 1977-ben visszalépett a betegsége miatt a vezetéstől, akkor József főherceg unokája, József Árpád (1933-2017) lett a vezetője. Ő már egy politikai szempontból kifogásolhatatlan személy volt, amely segítette a Rend megmaradását.

[Másik kérdés, hogy a Rend működésében több olyan ember is szerepet vállalt, aki a Szálasi-féle rendszerben aktív szerepet vállalt. A vitézek Horthyra esküdtek, így az őt váltó Szálasi kiszolgálása nem éppen egy etikus tett. Ráadásul jól emlékszünk arra is, hogy a Rendben belül vetődött fel 1995-ben az, hogy Szálasi rehabilitációját kellene kezdeményezni. Ez 1995 júliusában volt Münchenben, a Széki Ülésen, a jelenlévők egy része felhördült ezt hallva. A javaslatot tevő törzskapitány tudtommal nem lett kizárva a szervezetből.]

A vitézi szervezet a téma szempontjából azért érdekes, mert az első emigráns kísérletnek az egyetlen maradványa. Maga a szervezet karakteresen egy republikánus nézetek ellenében létrehívott szerveződés, ami miatt különösen érdekes megfigyelni a körülötte zsongó, sőt, a vitézzé avatott mai politikusokat.

Végül egy harmadik kísérletre is érdemes figyelmet fordítani, mely szintén megérdemli a "király nélküli királyság" jelzőt. Igazat megvallva ez nem kísérlet, hanem egy nagyon furcsa közjogi valóság volt.

A Magyar Királyi Követségnek állított emléktábla a spanyol fővárosban
(a kép forrása: korosiprogram.hu)

Arról már többször is szó volt, hogy Spanyolország 1949 és 1969 között engedélyezte egy nagykövetség működését, mely a Magyar Királyságot képviselte. Ennek a nagykövetségnek a vezetője Marosy Ferenc (1893-1986) volt. A nagykövetség mögött álló elképzelés az volt, hogy Spanyolország nem ismerte el az 1945 utáni magyar államot, mivel a magyar állam fasisztának tartotta Franco politikáját. Mi is volt ez a nagykövetség?

Marosy Ferenc még a Horthy-rendszerben lett diplomata, aki a II. világháború után Spanyolországba menekült. Teljesen önként segítette az ottani magyarokat. Amikor Habsburg Ottó 1949-ben éppen elment oda, akkor felajánlotta Marosynak, hogy kijár neki bármit amit szeretne, mivel másnap fogadja őt Franco. Marosy egyik kérése volt a nagykövetség 1944 óta zárva tartott épületének a megnyitása.

Franco ezt örömmel teljesítette, így 1949-ben hivatalosan megnyílt a magyar nagykövetség, mint a Magyar Királyság képviselete. Az akkor kezdődő 20 éves időszak alatt előállt az a helyzet, hogy a spanyol állam elismert egy olyan államot, amelynek lényegében semmilyen kormánya, miniszterelnöke illetve még államfője sem volt, csak egyetlen nagykövete. Nem hivatalosan Habsburg Ottót tekintette a spanyol állam az emigráns királyság fejének, aki viszont a köztársasági alapokon álló Magyar Nemzeti Bizottmányt ismerte el.

A történet majd a rendszerváltással folytatódik, azt vizsgálva, hogy miért volt annyira magától értetődő a köztársaság?

Források 

Balogh Margit: A magyar prímási méltóság közjogi szerepének történeti előzményei. Mindszenty József felfogása a prímás közjogi státusáról esztergomi érseki kinevezésekor. In: Soós Károly, Zombori István (szerk.): Remény a reménytelenségben. Metem, Budapest, 2014.

Ceglédi Kisgazda 1920. december 5. 1. oldal

Dokumentumfilm a fiatalabb Horthy Miklósról

Farkas Ferenc: Az altöttingi országgyűlés története. Mikes Kelemen Kiadóvállalat, München, 1969.

Föglein Gizella: Az államfő "intézménye" 1944 és 1949 között. In: Múltunk 2005/2. 221-230. oldalak.

Hollósi Gábor: A jogfolytonosság és az államforma kérdése: a közjogi provizórium időszaka és az 1946. évi kisalkotmány. In: Veritas Évkönyv 2019. Veritas, Budapest, 2020. 141-158. oldalak

Horváth Attila: "A köztársaság az egyetlen lehetséges államforma." Az 1946. évi I. törvény megalkotása, a köztársaság kikiáltása. In: Acta Humana 2017/I. 7-20. oldalak.

József főherceg személyes naplójáról

Lénárt András tanulmánya az 1945-49 közötti közvéleménykutatásokról

Mindszenty József: Emlékirataim. Apostoli Szentszék Könyvkiadója, Budapest, 1989.

Országgyűlés almanachja (1946. január 31-i ülés)

Országház Filmműhely

Petrás Éva - Schlachta Boglárka Lilla: Slachta Margit beszédei a magyar parlamentben. Barankovics István, Gondolat Kiadó, Budapest, 2021

Szabad Nép 1946. február 2. 1. oldal

Századok 149/6. 1482-1502. oldalak

Szerencsés Károly: A nemzeti demokráciáért. Pápa Város Önkormányzata, Pápa, 1997.

Takács Péter tanulmánya a "köztes" államformáról