Csütörtökre esett 1921-ben október 27-e. Ez volt az első teljes napja a Tihanyban megalkotott "királyi udvarnak", amelynek értelmetlenségét nagyon hamar a király is felismerte. Vajon miért nem fosztotta meg 100 éve a Nemzetgyűlés IV. Károlyt a királyi címétől?

A király ellentmondásos tihanyi udvara ezen a napon elkezdte megmutatni a valós arcát. Azt senki sem hitte el komolyan, hogy a király nincs őrizet alatt, de a kormány igyekezett a külsőségekben valami normális állapotot mutatni. Ez azonban csak a látszat volt, mert a körülményeken fokozatosan rontani kívántak, hátha az uralkodó e miatt majd megtörik.

Ennek a megtörésnek az egyik lépése az udvar létszámának a csökkentése volt. Tatáról még 21 emberrel indultak el, de már csak 20 emberrel érkeztek, amely estére 15 főre soványodott le. Csütörtök reggel közölték, hogy Esterházyéknak és a szolgaszemélyzetnek (akiket Esterházy hozott a kastélyából) is el kellett hagyniuk Tihanyt. Sőt, a királyi pár már csak katonai kísérettel lehetett mehetett ki onnan kezdve a kertbe, a lakosztályukon pedig csak úgy lehetett jelen valaki, ha Siménfalvy ezredes előzetesen azt engedélyezte. 

Sőt a "letartóztatásuk" (az idézőjel annak szól, hogy már őrizetben voltak amúgy is) miatt Andrássy, Gratz és Rakovszky a Hevesi-villába lettek átszállítva, így nem találkozhattak akármikor a királlyal. A magyar kormány azt kommunikálta, hogy a király ártatlan, csupán a tanácsadói vezették félre. A három megnevezett fő felelős pedig Andrássy, Gratz és Rakovszky voltak. A hivatalos közlések szerint nem a bosszú vezette Budapestet, csak nem akarták, hogy a történteknek ne legyen felelőse. Persze egy letartóztatott embert nehéz jobban letartóztatni, de ezt akarták kifejezni a közeli villába történő szállítással, valamint a királlyal való kommunikáció nehezítésével.

A király természetesen erélyesen tiltakozott, hiszen a Tatán kötött megállapodásokat ezzel megszegte a hatalom. IV. Károly egyik fő feltétele volt, hogy szabadon érintkezhessen a tanácsadóival, amit így lehetetlenné tettek. Az egyéb korlátozásokat értelmetlennek és megalázónak látta. Ezért indulatosan követelte Siménfalvytól, hogy ténylegesen is tartóztassa le őt. A király lecsatolta és az ezredes lábai elé dobta az oldalfegyverét, ezzel jelezve, hogy teljesen értelmetlen színjáték zajlik körülötte. Az ezredes nem merte megérinteni a fegyvert, azt sokkal később valaki egy asztalra helyezte és senki más nem nyúlt hozzá. Természetesen a király letartóztatása sem történt meg.

Siménfalvy azzal mentegetőzött, hogy azt kell tennie, amit parancsba kap. Ezeket a parancsokat ráadásul nem Budapest találta ki szerinte, hanem az antant. Mivel valóban volt jelen három tiszt az antant részéről, Siménfalvynak akár igaza is lehetett volna, de azt gondolom, hogy senki nem hitt neki. Sőt, a király emberei számos alkalommal láthatták azt, hogy a végrehajtásban közreműködők nem éppen kényszer hatása alatt cselekszenek.

Zita és Károly a német nyelvű Pester Lloyd híradásaiból tájékozódott 
(a kép forrása: Tihanyi apátság honlapja)

Ezzel az újabb szószegéssel a király alkura való készségét teljesen elvesztették. A király szemszögéből nézve innen kezdve egyértelművé vált, hogy értelmetlen egyezkednie Budapesttel, mivel nem tartják be a megállapodások rájuk eső részét.

A külvilág még nem tudta, de a király ekkor már két nyilatkozat megfogalmazásán dolgozott.

Az egyikben tiltakozott az ellen, hogy az antantnak adják át. Ennek a címzettje a kormány volt. Talán maga a király sem sejtette, hogy az angol őrizet alá helyezése mögött a brit udvar aggodalma állt, akik el akartak kerülni egy újabb kivégzést. A hivatalos kommunikáció szintjén is kifejezték, hogy aggódnak a király biztonsága miatt, ezért kívánják brit őrizetben tartani. IV. Károly arra hivatkozott, hogy magyar állampolgárokként elidegeníthetetlen joguk van Magyarországon élniük.

[Ne feledjünk el két dolgot. A királyi családnak ekkor volt Magyarországon jövedelmet termelő birtoka, az a magántulajdonuk volt. Más országban nem volt birtokuk és jövedelmük. Illetve a királyi család még az uralkodásuk utolsó hónapjában amúgy is döntöttek arról, hogy a gyermekeikkel Magyarországa költöznek. Ez az átköltözés meg is történt.]

A másik nyilatkozatot a parlamentnek címezte a király, melyben tiltakozott a tervezett trónfosztása ellen. A tróntól való megfosztásnak voltak legális módjai, ilyenre került sor például akkor, amikor Ferenc József a trónra került. 1921-ben viszont a külföldi nyomásgyakorlás volt az indok, ami egy független államnál nem lehetséges. Ezért előre kijelentette, hogy a kikényszerített lemondásra nem hajlandó.

Az gondolom egyértelmű, hogy sem Horthy, sem a kormány nem akarta IV. Károlyt a trónhoz engedni. Ugyanakkor azt hangoztatták (a nyilvános közleményekben), hogy Magyarország független, önálló ország. Csak a nép, illetve a nép által felhatalmazott testület dönthet az államfői ügyében, abban másnak nem lehet szava, sem nyomásgyakorlási kísérlete. Ahogyan egyébként a király is tudta, ugyanúgy Budapest is: nem volt olyan nemzetközi szerződés, amely a király trónfoglalását megtiltotta volna. Amikor a magyar kormány ezt hangoztatta, azzal valóban az ország önállóságát védte. A békeszerződés tiszteletben tartása azt is jelentette, hogy a szomszédos államok minden szerződésen felüli korlátozását elutasították.

Ettől függetlenül Csehszlovákia és a délszláv állam ellenezte IV. Károly visszahelyezését, volt szó katonai akcióról is, de ennek az alapja nem egy magyar kormány által elfogadott, a törvényhozás által is jóváhagyott nemzetközi megállapodás valamelyik pontja volt. Ezt a két másik állam követelte, egyszerűen "csak" úgy. A nemzetközi diplomáciai közvetítés viszont a béke megőrzése miatt kérte Budapesttől a trónfosztást:

A nemzetközi diplomácia csupán a béke megtartása miatt kérte a király trónfosztását, ellenkező esetben nem tudták garantálni a szomszédos országoktól való védelmet, semmi többről szó sem volt
(a kép forrása: Budapesti Hírlap, 1928. október 28-i számának 1. oldala)

Utólag könnyű okosnak lenni, de tegyük hozzá, hogy kívülről nézve nagyon egyszerű volt a helyzet. A királynak a királyi címe még élő volt. A kormány nem engedte vissza a trónra, erre az 1921 tavaszi nemzetgyűlés biztosította is a jogi alapot. Ebből teljesen logikusan következik, hogy a királyt akkor meg kell fosztani a királyi címétől. Miért nem történt meg?

A magyar jog két utat kínált fel egy életben lévő koronás király trónvesztésére. Az egyik az, ha a király valamilyen módon lemond a címéről, amit éppen október 27-én már előre megtagadott. A másik lehetőség a trónfosztás, amihez a Nemzetgyűlés döntése kellett. És ezen a ponton adódott egy probléma.

A Nemzetgyűlésben 208 képviselő volt. Hivatalosan 191 képviselő volt a kormánypárt tagja, csak éppen szétesni látszottak a pártok is és a kormány mögötti többség is. Bethlen és Andrássy megállapodása éppen arra irányult, hogy egy teljesen új, egységes párt jöjjön létre a kormány mögött. Pont azokban a napokban nem nagyon lehetett átlátni, hogy mennyi képviselő lenne a király trónfosztása mellett. A kisgazdák (akiknek elég kaotikusak voltak a belső viszonyaik) nagyjából 105-en voltak, de nem lehetett feltételezni mindegyikükről a trónfosztás megszavazását.

A Nemzetgyűlést azonban nem lehetett összehívni! Magyarország éppen akkoriban hivatalosan is visszakapta Baranyát, ahol október 30-án és 31-én szerveztek kiegészítő választásokat. Ott 11 mandátum sorsa várt eldöntésre, meg kellett várni a hivatalos végeredményeket.

Október 27-én 5-6 nap várakozás nagyon sok lett volna, ezért nem maradt tehát más a gyors megoldásra, mint lemondásra bírni IV. Károlyt. Ehhez gondolták jó kezdetnek azokat a lépéseket, melyek a bejegyzés elején említésre kerültek. A nagy ötlet, a legerősebb adu azonban még váratott magára. Azzal majd a sorozat 28-át taglaló része fog foglalkozni.

Források

Budapesti Hírlap, 1928. október 28-i száma

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó. 

Napi történelmi forrás a második visszatérésről

Tihanyi apátság honlapja

V. Fodor Zsuzsa: IV. Károly király visszatérési kísérletei. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19/20 1993-1994. (Jubileumi évkönyv). Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1994. 557-569 oldalakon.