A volt pártállami rendszerek közül egyedül Albániában volt népszavazás a királyság helyreállításáról. Igaz, a királyság ügye alulmaradt, de önmagában komoly eredmény volt a népszavazás kiírása is. Vajon miként áll a monarchia ügye Albániában?

Albánia monarchikus ügyei meglehetősen egyediek. Az egyik érdekességét az adja, hogy sok más országgal szemben nem egy külföldi, elismert dinasztiát hívtak meg a trónra. A nemzeti dinasztia úgy kívánt elismert európai dinasztia lenni, hogy egyébként nem keresztény vallású emberekről van szó. E mellett az egyetlen dinasztia, amelyik a királyság ügyét az 1990 utáni időszakban népszavazáson mérette meg. Már csak ezek miatt is érdekes áttekinteni a történetüket, mely tele van szokatlan fordulatokkal.

Albánia első dinasztiája

Albánia nevű ország sokáig nem jelent meg a térképen, holott maga a nép és a terület létezett. Ennek a hátterében talán az albánok belső ellentétei álltak, mely miatt nem tudták egyesíteni az erőiket és kivívni maguknak a függetlenséget. Amikor megjelent egy erősebb vezető, aki sikeresen kiépítette a központosított hatalomgyakorlásának a feltételeit, akkor azzal együtt járt a függetlenség is.

Ennek a műveletnek a sikeres végrehajtója Kasztrióta György (1403-1468) volt, akit talán Szkander bég néven jobban ismernek Magyarországon. Érdekesség, hogy az unokája a magyar V. István Árpád-házi király leszármazottja, akinek a 11. leszármazottja Ferenc József felesége, valamint számos trónra került egyéb utódja is van, többek között a belga királyok is ilyenek.

Annak ellenére, hogy a leszármazottai a mai napig élnek és nagyon jó rokoni kapcsolatokkal rendelkeznek, nem kerültek szóba albán uralkodó családként. Ennek az okait nem sikerült megtalálnom, legfeljebb annyit, hogy mások jobban megszervezték a trónhoz vezető útjukat.

Kísérlet egy új "albán" dinasztia alapítására 

Albánia függetlensége a XX. századra vált elkerülhetetlenné. Az albán állam létrejöttét sokféle nemzetközi megállapodás tette lehetővé, így nem meglepő módon uralkodót is a nagyhatalmak kutattak fel az ország részére. Egy tehetséges katonatisztre esett a választásuk, aki Wied hercege volt és még korábban feleségül vett egy hercegnőt.

A herceg és a hercegnő is rokonságban álltak a román királyi családdal. I. Károly román király felesége (aki szintén a Wied-dinasztia tagja volt) javasolta a párt Albánia élére, mely javaslat átment a balkáni ügyekről döntő tanácskozásokon. Így lett Vilmos fejedelem (1876-1945) a modern Albánia első fejedelme.

Nem nagyon lehet vitába szállni azzal, hogy nem nagyon értett sem az uralkodáshoz, sem az albániai politikához. Csupán pár hónapos tényleges uralkodás után, 1914-ben, távoznia kellett a trónról. Először Németországba ment, majd végül Romániába költözött.

Vilmos fejedelem magát nagyon sokáig hivatalban lévőnek tartotta, jogilag csak 1925-ben váltották le. Fiát, Károly Viktort (1913-1973) albán trónörökösként kezelték. Sőt, Romániában hivatalba is léptették az apja halála után, mint az albán fejedelmi ház fejét. Ezt leszámítva soha nem tett kísérletet az albán trón megszerzésére.

A Wied-dinasztia a mai napig is létezik. Vilmos fejedelem édesapja volt Wied ötödik hercege. 1945-ben a dinasztia feje Friedrich Wilhelm (1931-2000) lett, aki a hetedik herceg volt. Ebben a minőségében ő vált Károly Viktor halála után egyféle albán trónörökössé. Elsőszülött fia lemondott a dinasztikus jogairól, így második fia, Károly herceg (1961-2015) lett a nyolcadik herceg. A szívrohamban elhunyt herceg halála után a Wied-dinasztia a kilencedik herceg időszakát éli. Most Károly elsőszülött fia, William (1999) a dinasztia feje és ilyen módon követelhetné Albánia trónját is. Ezt azonban nem teszi meg, mivel a család kényelmesen megél a hercegi örökségéből.

A Wied-család mellett volt egy másik jelölt is, akinek a neve szintén megfordult az akkori európai ügyekben döntést hozó bécsi irodákban. Ő a magyar Nopcsa Ferenc (1877-1933) volt, aki nagyon szerette Albániát. Mivel jól ismerte a helyet és az embereket, kísérletet tett a trón megszerzésére, még a fehér lovat is megvette, amin királyként bevonult volna a fővárosba.

A Zogu-dinasztia színre lép

A következő trónra lépett fejedelem Esat Toptani (1863-1920) volt. Ő egy vezető albán politikus, korábbi miniszterelnök, valamint Vilmos fejedelem politikai ellenfele volt. A távollétében választotta az albán nemzetgyűlés királlyá, de "uralkodása" harmadik napján, még hazatérése előtt megölték.

Ezt követően Albánia trónját hivatalosan nem töltötték be, egy zűrzavaros belpolitikai viszonyokkal rendelkező balkáni országocska lett belőle. Abban a zűrzavarban az egyik politikus megerősödött, aki Esat Toptani unokaöccse volt. Az eredeti neve Amet Zogolli (1895-1961).

Ő sokféle tisztség betöltését követően miniszterelnök lett 1922 és 1925 között. Majd Vilmos fejedelem hivatalos trónfosztása után 1925-től köztársasági elnökké választatta meg magát. Az államelnöksége egészen 1928-ig tartott, amikor elhatározta, hogy a térség más államaihoz hasonlóan, ő is diktatúra bevezetésével stabilizálja a politikai életet. A parlamentet fel is oszlatta, a vezetése alatt álló köztársaságot pedig megszüntette. Önmagát királlyá minősítette, majd 1928-tól kezdve egészen 1939-ig I. Zogu néven Albánia királyaként uralkodott.

 A magát királlyá kreáló új uralkodó egy sor olyan intézkedést hozott, amivel lényegében egy modern Albániát és egy nemzeti dinasztiát kívánt alapítani.

Két országot látott Albániára nézve veszélyesnek. Az egyik nagy veszélyként a belgrádi politikát azonosította, amelyik a délszláv területek tartós egyesítésére törekedett. Az egyesítés olyan területeket is érintett, ahol albánok is éltek. Belgrádban szintén tartottak attól, hogy a független Albánia célja lesz egyesíteni az albánok lakta területeket, így a szembenállás kölcsönös volt. A másik veszélyt Olaszországban ismerte fel. Az olaszok ténylegesen is jelen voltak Albániában és így vagy úgy, de szerették volna gyarmatosítani az országot.

I. Zogu nem keresztény, hanem muszlim uralkodó volt, annak is egy mondjuk úgy, hogy a haladóbb szemléletű ágát képviselte. Példa erre, hogy ő maga tiltotta be a nők arcának az eltakarását, mely intézkedést az európai közhiedelem nem feltételezne egy muszlim királytól.

A nem keresztény dinasztia nem volt vonzó házasodási lehetőség az európai dinasztiáknak, ezért nehezen talált magának feleséget. Egész pontosan a megbízottjai kutatták fel a megfelelő királynét, de elutasítások sorozatával szembesültek (Habsburg Ottónak az egyik lánytestvére is a jelöltjeik között volt). A kiválasztott ara végül a magyar származású, Budapesten született grófnő, Apponyi Geraldine (1915-2002) lett.

Apponyi Geraldine, az első albán király felesége
(A kép az albán királyi ház honlapjáról származik)

Az esküvő 1938-ban köttetett az albán fővárosban, Tiranában. Apponyi Geraldine akkoriban már annyira elszegényedett, hogy a budapesti Nemzeti Múzeumban volt alkalmazott. Albániában nagyon kedvelt személyiség lett, okkal nevezték őt "az albán Sissi" néven. Az albánok nem úgy fogadták, mint magyar grófi család gyermekét, hanem évezredes múlttal rendelkező befolyásos családnak tekintették őt, aki több királlyal is vérrokonságban állt. Ezek az állítások egyébként helytállóak, de jól kifejezik a Zogu-dinasztia legitimációs igényét.

I. Zogu király és Apponyi Geraldine királyné
(A kép az albán királyi ház honlapjáról származik)

1939-ben az olaszok megszállták Albániát, ekkor a királyi család (az újszülött gyermekükkel együtt) menekülésre kényszerült. Az olasz megszállás egyik következménye lett, hogy az olasz királyt albán királlyá kiáltották ki, így Albánia papíron perszonálunióra lépett Olaszországgal.

Zogu király sokféle módon próbálta biztosítani a hatalmát a háború utáni időkre, de nem járt sikerrel. Ennek az egyik oka az volt, hogy Albániát a helyi partizánok szabadították fel, akik nem akartak királyságot. Hivatalosan 1946. januárjában szavazta meg az albán nemzetgyűlés a monarchia eltörlését.

A királyi család többször is költözött. Hosszabb ideig az egyiptomi király vendéglátását élvezték, ahonnan 1953-ban Franciaországba költöztek át. Zogu király Párizsban hunyt el. Földi maradványait 2012-ben ünnepélyes külsőségek között temették el újra az albán fővárosban.

I. Leka - az albánok új királya

Zogu király fia I. Leka (1939-2011) néven vált ismertté. A legjobb iskolákban tanították, kifejezetten uralkodói nevelést kapott. Amikor 1957-ben 18 éves lett, akkor egy emigráns ünnepségen édesapja bemutatta őt, ami a trónörökösi mivoltának egyféle megerősítése volt.

Apja halála után egy emigráns politikusokkal közösen megtartott rendezvényen (emigráns nemzetgyűlésnek nevezték) történt a beiktatása (Párizsban a Bristol Hotel dísztermében), mint aki "az albánok királya". Annak van némi jelentősége, hogy nem "Albánia királya", hanem az "albánok királya", mert tényleg így fogja tekinteni magát.

Innen, 1961-től kezdve magát I. Leka néven azonosította és apjához képest teljesen más politikát kezdett gyakorolni. Ő nem a klasszikus emigráns király volt, hanem tényleg uralkodni és szervezkedni kezdett.

A megjelenéséről azt érdemes tudni, hogy magasabb volt 2 méternél, oldalán gyakran lőfegyver volt. Egyféle "harcos" benyomást keltett másokban. Egyszer hallottam, hogy "ez a benyomás minden bizonnyal az albán-magyar származásának köszönhető, mivel mindkét nép nagyon harcias". Magát az állítást nem minősítve, akkor ébredtem rá, hogy mivel I. Leka édesanyja magyar volt, így egy bizonyos értelmezés szerint félig magyar politikusról van szó. Nem mintha bármit is befolyásolna ez, csupán érdekesség. 

Az albánok új királya első lépésben felkereste az európai és arab dinasztiák képviselőit, ahol bemutatta a programját. Mivel Albánia akkoriban a magát kommunistának tartó párt irányítása alatt állt, antikommunista politikusokat is megkeresett. Az egyik ilyen körútja során ismerkedett meg a későbbi amerikai elnökkel, Ronald Reagennel is.

Volt egy másik missziója is, amely során az albán emigrációt kereste fel. Uralkodói programja egyféle "nemzeti minimum" volt, melynek a lényege az albánok lakta területek (Albánia, Koszovó és Macedónia albán részei) egyesítése volt egy nemzeti királyságban. Ne felejtsük el, mindez azt jelentette, hogy a Tito vezette Jugoszláviával szemben is voltak területi követelései.

Az albán emigrációban két eredményt elért.

Az egyik az apja által életre hívott, 1920 óta valamilyen formában mindig is létező párt, a PLL. Ez a legitimista párt Zogu király személyes irányítása alatt állt. Furcsa, de igaz, Albániában a királyi háznak volt/van egy saját pártja. A PLL személyes irányítását nem akarta ellátni az új király. A pártnak lett saját, sok személyből álló vezetősége, amelyeket rendszeresen tartott kongresszusokon választottak meg. A párton belül nem jelentéktelen hatalmi harcok is kialakultak, de I. Leka hagyta, hogy a párt mindig lefolytassa ezeket a vitáit és rendezze a sorait. Ez a tapasztalat nagyon értékesnek bizonyult a későbbiek során.

A másik eredmény az 1972-ben megszervezett albán emigrációs csúcstalálkozó, Madridban. I. Leka elérte, hogy az albán emigráció jelentős politikusai egyetértésre jussanak a királyuk politikai programjának a támogatásában. Ez amellett, hogy a célokkal való egyetértést jelentette (királyság és az albán területek egy országban való egyesítése), egy lépéssel tovább is mutatott. Abban is egyetértésre jutottak, hogy a céljaik érdekében fegyvert is hajlandóak fogni!

Nem ismerek bizonyítékot arra, hogy az albán emigráció állt a koszovói események mögött, de az tény, hogy Koszovóba idővel fegyverek érkeztek. Az is érdekes, hogy a király által meghirdetett fegyveres akciók tervével azonos időben kezdtek el megjelenni Albániában a betonbunkerek, az ország katonai fenyegetettségére hivatkozva.

Azt is említeni szükséges, hogy mind a PLL, mind az albán emigráció egyetértett abban, hogy a királyi trónon I. Leka a megfelelő személy, a korábbi Wied-dinasztia szóba sem jött lehetőségként.

A fegyverüzlet

Az albán emigrációban megerősödött, a hatalmának a tényleges átvételére készülődő "albánok királya" sokaknak szúrta a szemét. Sok visszaemlékezés udvariasan csak "albánellenes" csoportokról ír (feltehetően a jugoszláv trónörökösre és az őt támogató jelentős európai arisztokratákra utalnak), akik elkezdtek azért harcolni, hogy a spanyol állam ne engedje Leka királyt szervezkedni. Ez eredménnyel járt és a spanyol állam fel is kérte a királyt és a körülötte lévő csoportokat arra, hogy hagyják el az országot. Ez meg is történt, ez a fő oka annak, hogy a Dél-afrikai Köztársaságba költöztek át.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy a spanyol hatóságok találtak egy Leka király irányítása alatt álló fegyverraktárat, ami megalapozta az udvarias kiutasítást. Mivel kevés megbízható forrás áll a rendelkezésre, csak sejteni lehet azt, hogy a spanyol hatóságok tudtával létesült a raktár sok évvel korábban, így a "leleplezés" csak ürügy volt a távozásra bírásban.

I. Leka felesége Susan Barbara Cullen-Ward (1941-2004) lett 1975-ben. Ő egy Ausztráliában élő pedagógus volt, valamint nagyon távoli leszármazottja I. Edwárd angol királynak. Az ausztrál külügyminisztériumnál jó kapcsolataik lehettek, mert bár nem ismerték el az új királynét tényleges királynéként, hajlandóak voltak az ausztrál útlevelébe mégis a polgári neve helyett a királynői nevét írni. Egész pontosan ez szerepelt a nevénél: "Susan Collen Ward ismert mint Susan királyné". Ezt az útlevelet egyébként Andrew Peacock akkori ausztrál külügyminiszter személyesen intézte el nekik.

Az afrikai államban megtelepedett király egy fegyverkereskedő céget alapított, mely gyorsan hatalmas vagyonhoz juttatta a királyi családot. Hivatalosan 1982 óta éltek az államban, Leka nevű gyermeke is ott született meg, (a dél-afrikai kormány a szülés területét ideiglenesen idejére Albánia részévé nyilvánította). A Dél-afrikai Köztársaság diplomáciai mentességet biztosított a családnak, ami a sikeres fegyverüzlet szempontjából jól jött.

Amellett, hogy I. Leka sikeres fegyverkereskedő és politikus volt, ténylegesen működtette a királyi udvart, mint intézményt. Ebben jelentős szerepet játszott unokatestvére, Skender Zogu (1933), aki 1980 óta az "albán királyi udvar" szóvivője és a királyi udvar képviselőjeként lett ismert.

[Rövid kitérő azoknak, akik át szeretnék látni a rokoni viszonyokat. I. Leka édesapja volt I. Zogu. I. Zogu édesapja volt Xhemal Zogu (1860-1911). Xhemal Zogunak két fia volt. A királlyá nem vált fia neve Xhelal Bey Zogu (1881-1944). Az ő egyik fia Skender Zogu, a másik pedig Mirgin Zogu (1937). Mirginnek két fia született, Alexandre (1963) és Michel (1966). A felsorolásban szereplő, ma is élő személyeket trónörökösnek tekintik az albán monarchisták arra az esetre, ha a mostani trónörökösnek nem születne majd gyermeke.]

Ezzel párhuzamosan a PLL is tette a dolgát. Főleg jelképes eredmények elérésére törekedett, folyamatosan népszerűsítette az albán emigráció soraiban a királyi udvart, valamint építgették a nemzetközi monarchista szervezetekkel a kapcsolataikat. A PLL figyelt arra, hogy az emigrációban született új nemzedék is tisztában legyen azzal, hogy ki az albánok királya.

I. Leka király és a felesége, mögöttük a fiúk
(A kép az albán királyi ház honlapjáról származik)

Az albán rendszerváltás után

Az albán pártállami rendszer bukása után a PLL megjelent Albániában. Mivel olyan pártról volt szó, amelyiknek a tagsága és a vezetősége több évtizedes rutinnal rendelkezett a demokratikus rendszerű működésben, az albániai politikai élet egyik igazi profi politikai erejévé vált. Hiába nem volt semmilyen infrastruktúrája a pártnak Albánián belül, a sok évtizedes önálló működés, a képesség a hatalmi harcok és személyi ellentétek kezelésére, sok jó eredménnyel járt.

Az egy másik kérdés, hogy a PLL mekkora politikai erőt tudott maga köré kovácsolni az albán belpolitikában. Az albán belpolitika először ugyanis ellenállt a PLL bejegyzésének, csupán 1992-től működik hivatalos albániai pártként. A volt állampárt és utódszervezetei (Albánia másik pártpolitikában profi csoportja) ahol csak lehetett, akadályozták és rossz színben tüntették fel a pártot és a programját. Ilyen környezetben a PLL egyik nagy eredménye csupán az lehetett, hogy életben tudott maradni és a monarchia ügyét napirenden tudta tartani.

I. Leka először 1993-ban érkezett Albániába. Nagyon hamar kitoloncolták a hatóságok, mivel egy saját maga által gyártott útlevéllel érkezett, melyre az "Albán Királyság" felirat volt ráírva. Semmilyen együttműködésre nem volt hajlandó, így távozni kényszerült. Azért az őt ünneplőknek bejelentette, hogy népszavazást szeretne a monarchia helyreállításáról és királysága esetén Albániához csatolná Koszovót és Macedónia albánok lakta részeit is.

1997-ben pár hónapra visszatért az országba. Akkoriban Albániát elborította a káosz és az elégedetlenség a piramisjátéknak nevezett botrány miatt. A népharag elsöpörte az albán rendszerváltás utáni hatalmat, a PLL pedig ügyesen játszotta ki a helyzetben rejlő lehetőséget, melyre a király személyes jelenléte is rárakódott. 

Mivel az albán vezető belpolitikai erők hiteltelenné váltak a nép szemében, hirtelen megnyílt a pálya a királynak és a pártjának is. Sikerült elérniük, hogy a belpolitikai káoszt rendező választásokon a nép az államformáról is szavazhasson! A térségben a volt pártállami rendszerek 1990 utáni történetében ez volt az első és máig egyetlen ilyen alkalom!

A PLL és a király egyik gyengesége az volt, ami általában az ilyen politikai erőknek a súlyos hibája, vagyis nem azokat szólították meg, akik a túloldalon álltak. A saját híveiket, a legradikálisabb elégedetlenkedőket könnyen meg tudták szólítani, de a királyságtól idegenkedő embereket nem. 

A népszavazáson a királyság 33,26 százalékot kapott, noha a PLL előzetesen győzelmet jelzett, hiszen sok pozitív visszajelzést kaptak. E miatt az eredményt nem is fogadták el és csalást emlegettek. I. Leka azonban nagyon hamar kijelentette, hogy az eredményt érvényesnek tekinti és eleget tett az ország elhagyására felszólító kérésnek.

Többen gondolják azt, hogy 1997-ben Albániában a káosz felszámolása volt a cél. A király beletörődése és vita nélküli távozása ebben fontos szerepet játszott, mert nem szította tovább az elégedetlenséget - mondják. Ugyanakkor a távozás nem volt annyira nagyon békés, mivel I. Leka a fegyveres támogatóival azért mégiscsak megrohamozta a választási bizottság épületét (egy halálos áldozat és több sérült lett a következménye) és valójában csak ezt követően hagyta el Albániát.

I. Leka albániai rehabilitálása

Albániában a királyt 1999-ben elítélték fegyveres felkelés megszervezésével, melynek a szankciója három évi szabadságvesztés lett. A vádat később enyhítették engedély nélküli fegyvertartásra, majd közkegyelem keretében megszabadult az egész ügytől.

A száműzötté vált király 2000-ben egy Johannesburgban tartott ünnepélyes rendezvényen kinevezte trónörökösnek az akkor 18 évessé váló fiát. Ez egy jelképes gesztus, amivel a trónigényüket fejezik ki a királyi családok. Ezen szimbolikus esemény okán a fiára gyakran hivatkoznak II. Leka néven.

Ehhez képest meglepő, de az albán parlament 2002-ben visszahívta Albániába a nem is olyan rég megvetettnek kikiáltott királyt. Sőt, maga a parlament 2006-ban úgy döntött, hogy a királyi család visszakapja a tiranai királyi kastélyt. Ez egybeesett I. Zogu újratemetésével.

Apponyi Geraldine 2002-ben már Albániában halt meg. A volt király feleségeként, a király édesanyjaként nagy tiszteletben tartották. Ő maga szeretett volna még ellátogatni Budapestre, de a súlyos állapota ezt nem tette lehetővé. Az egész életében vele tartó lánytestvére, Virginia (1916-2002) azonban visszajutott Budapestre és ott hunyt el.

I. Leka  felesége 2004-ben hunyt el, szintén Tiranában. A magát az albánok királyának tartó I. Leka élete utolsó éveiben már visszavonultan élt, 2006-ban jelentette be a közügyektől való végleges távolmaradását. Ő is Tiranában halt meg, 2011-ben.

A dinasztia jövője

II. Leka (1982) uralkodónak lett nevelve, de bőségesen volt alkalma szembesülni apja kudarcaival. Jelenleg Albániában él, a külügyminisztérium munkatársa, többek között az albán államelnöknek is egy ideig a tanácsadója volt. Az albán államhatalom mindenkori birtokosaitól kiemelt figyelmet kap, de politikai szerepvállalásai nincsenek.

2016-ban házasodott meg, egy ismertebb albán színészházaspárnak a lányát vette feleségül. Elia Zaharia (1983) a neve, ő maga is színész. Gyermekük (még) nincs.

Az esküvőjükön az albán politikai élet vezetőin kívül az európai arisztokrácia és hivatalban lévő uralkodók is megjelentek. Ez annak a jele, hogy a Zogu-dinasztia időközben elfogadott lett Európán belül is. Magukat nagyon óvatosan, de azért királyi párként határozzák meg.

Elia Zaharia a Geraldine Királynő Alapítvány vezetőjeként fejt ki jótékonysági tevékenységet, főleg rászoruló családoknak segítenek. 

II. Leka király és a felesége
(A kép az albán királyi ház honlapjáról származik)

Az albán királyi címről az 1928-as alkotmány rendelkezik. E szerint a trón örököse mindig a volt király legidősebb fia. Ha nincs fiú, akkor a testvér az utód. Ha ilyen módon sem lehet örököst találni, akkor a királyi ház egy férfi tagjából választ valakit a Parlament. Ha ilyen sincs, akkor a volt uralkodó lánya a következő lehetőség, illetve a volt uralkodó nőtestvéreiből kell választania a Parlamentnek. Ha így sem sikerül választani, akkor a Parlament bármelyik albán származású embert királlyá választhatja. 

Az albán monarchisták szemében II. Leka személye vita felett áll, mint egy esetleges király. Mivel nincs még gyermeke, ezért az 1933-ban született Skender Zogu áll a trónöröklési sor második helyén. Ő az, aki 1980 óta az "albán királyi udvar" szóvivője és a királyi udvar képviselője.

A harmadik helyen Skender Zogu testvére, Mirgin Zogu (1937) áll. Mirgin Zogu két fia foglalja el a következő két helyet. Az idősebbik Alexandre (1963), a fiatalabb Michel (1966). Alexandre felesége három lányt szült (1994 és 1996 között). Michaelnek két lánya van, Ayten (1983) és Farah (1988). Ők az 1928-as alkotmány rendelkezése szerint csak akkor jutnának szerephez, ha nem sikerülne a többi férfiból királyt választani. Azonban a Zogu-dinasztiában még bőven akadnak férfiak, így a dinasztia kihalásának nincs gyakorlati esélye.

A nagy kérdés természetesen az, hogy van-e valamilyen jelentős esélye a dinasztiának azt követően, hogy egy népszavazás már nemet mondott rájuk?

A királyi család visszahívása és a rezidencia biztosítása egy jelképes gesztus. Saját véleményem szerint az újnak tekintett albán politikai elit ezzel üzente meg, hogy szakítani kíván az 1990-es évekbeli politikai elittel. A politika azon szegmense, mely a pártállami utódszervezetektől nagy távolságra definiálja magát, finoman ugyan monarchista, de ez főként "csak" gesztusokban nyilvánul meg. Különböző interjúkban megerősítik azt, hogy a királyság nem lenne rossz, de nincs napirenden egy újabb népszavazás.