Döntésre kényszeríteni a királyt - ez volt 100 évvel ezelőtt a nap mottója.

Száz éve április 3. vasárnapra esett. Az események igazi centruma Szombathely volt, ahova egy különleges ember érkezett, Kánya Kálmán.

Diplomáciai nyomásgyakorlás, sok blöffel

Azért, hogy ne legyen semmi félreérthető, a kapott levelek miatt szükségesnek tartom kiemelni, hogy a történet szereplői kifejezetten fiatal emberek. Például Gyurcsány Ferenc vagy Orbán Viktor ma idősebb életkorban vannak, mint a történetben megjelenő Horthy Miklós és IV. Károly. Horthy Miklós a történések idején 53 éves, IV. Károly 34 éves. A most főszereplővé váló Kánya Kálmán pedig 52 évesen már a külügyminisztérium nagyhatalmú, tapasztalt, dörzsölt vezetője volt (nem miniszterként, hanem a hivatalnak volt a vezetője).

Az egyházmegye vendégkönyvében szereplő királyi aláírás, száz éve már tudták, hogy nem egy dicsőséges hatalomátvétel kiindulópontjának az emléke lesz
(a kép forrása: Szombathelyi Egyházmegye honlapja)

A vasárnapi eseményekben a diplomácia csendes volt. Az antant képviselői ezen a napon is érdeklődtek a magyar kormánynál, hogy valóban távozni fog-e a király Magyarországról. Közülük csak az angol követ volt határozottabb, aki napot, órát és helyet követelt, amivel senki sem tudott neki szolgálni. Ennek nem tudni mennyi köze volt ahhoz, hogy a brit kormány vállalta a király útjának a katonai biztosítását.

Kánya Kálmán úgy érkezett Szombathelyre, hogy kezében a Szövetséges Főhatalmak (vagyis az antant) jegyzéke volt. Abban szerepelt egy olyan kitétel, mely szerint a volt uralkodó hagyja el az ország területét azonnal, amennyiben a Habsburgok restaurációja veszélyt jelentene a békére. Természetesen az értelmezésre sok mód létezett, de Kánya úr nem hagyott kétséget afelől, hogy a magyar kormány csak a király azonnali távozásával tud megbékélni. Olyan durva volt a királlyal, hogy Mikes püspök nem hívta meg ebédre sem, holott addig szokás volt minden egyes nap közös ebéddel oldalni a hangulatot.

Sőt, Kánya Kálmánnak volt két érdekes híre is. Az egyik, hogy Olaszország is készül valamire, valamint Károlyi Mihály Pécsre érkezett és felkészült valamire (más kérdés, hogy Baranya később tényleg problémát okozott, de ez nem volt összefüggésben a magyar királykérdéssel). A délszláv hadsereg ugyanis előrenyomul (mondta a királynak), készen arra, hogy Magyarországra simét elhozzák a kommunista rendszert. Sőt, Szegeden már lövegeket látnak a határ másik oldalán, ágyútűzre készen!

Ezek már a kimondásuk alkalmával is túlzásnak hatottak, így önmagát hiteltelenítette el a külügyi főember. Ráadásul a civil közvélemény előtt kevéssé ismert Shvoy ezredes (a szegedi körlet vezérkari főnöke, egyébként Horthy megbízható embere) is jelezte Szombathelyre, hogy a határ másik oldalán nem csupán nyugalom van, hanem semmilyen jele nincs ellenséges szándéknak, sőt, katonai mozgást sem érzékelnek!

A király két megbízható embere

A királynak volt két embere, akikben nagyon megbízott. Az egyik az akkor 45 éves Lehár ezredes, valamint az akkor 46 éves Gratz Gusztáv, aki külügyminiszter volt. Gratz és Lehár már kora reggel tárgyaltak egymással. Lehár megmutatta neki a katonai hírszerzés anyagait, valamint más katonai forrásokat, melyek mind cáfolták a kormány olyasféle állításait, melyek a szomszédos országok katonai akcióiról szóltak. 

[Érdekesség, hogy a katonai hírszerzés jelentéseket készítő főembere akkoriban egy Dimitrie Stojakovits (1883-1946) nevű vezérkari ezredes volt, aki később Sztójay Döme néven lett miniszterelnök Magyarországon. Az ő jelentései futottak be akkoriban minden katonai vezetőhöz, így Lehárhoz is. A korabeli magyar bürokrácia egyik súlyos hiányossága volt, hogy ezeket a jelentéseket elfelejtették letiltani Lehártól, így az ezredes nagyon pontos képet kapott a valós katonai történésekről.] 

Lehár ezredes további embereket is megkeresett, hogy azonnal informálják őt, ha a szomszédos országok bármelyikében valamilyen katonai fenyegetés készülődne. A hírszerzési jelentések és az ismeretségei miatt jobban képben volt, mint maga a külügyminiszter.

Gratz miniszter eleve nem hitt abban, hogy a csehek vagy a délszlávok valóban fenyegetést jelentenek. Tudta, hogy egy katonai agresszió abban az időben (folyamatban volt a trianoni szerződés elfogadása) egyik szomszédos államnak sem lenne jó. Az elért eredményeiket veszélyeztetné, mert bármilyen újabb tárgyalás csak növelné a magyar területeket.

Gratz és Lehár azonos véleményen voltak. Tudták, hogy a király magyarországi jelenléte nem egy tartható állapot, de méltó távozást szerettek volna kieszközölni a számára. Lehár szeretett volna Budapestre utazni, hogy a kormányzóval egyeztessen az uralkodó távozásáról. Gratz miniszter azonban lebeszélte róla, mivel azt gondolta, hogy Lehár személyes jelenléte a király biztonságának a garanciája. Később kiderült, hogy ennek a véleménynek volt alapja, mert amíg Lehár a helyszínen volt, mindenféle katonai megoldás le volt tiltva a királlyal szemben.

A megbeszélésüket az szakította meg, hogy Hegedűs altábornagyot és Lehár ezredest a Hughes-készülékhez hívták. A másik oldalon Belitska Sándor (1872-1939) volt, aki akkor a honvédelmi miniszter volt. Belitska altábornagy közölte, hogy a két katonai vezető hasson a királyra, mert amennyiben Magyarországon marad, akkor a csehek, a délszlávok és a románok katonai akciót indítanak Magyarország ellen. Sőt, Belitska azt állította, hogy ebben az esetben a három hadseregnek azonnal át kell adni Szombathelyet is, így már nem a magyar állam, hanem a környező országok lesznek a király tárgyalópartnerei.

Lehár utána Hegedűs altábornagynak előadta, hogy amit a miniszter állít, nem több egyszerű blöffnél. Egy ilyen katonai akcióhoz ugyanis előzetesen össze kell szedni a végrehajtó állományt, biztosítani kell a műszaki eszközöket és a végrehajtók ellátását (egy ellenséges területen!). Már az előkészítés adminisztratív része is óriási munka, nem lehet pár nap alatt elvégezni, nem beszélve az emberek behívásáról, az eszközök előkészítéséről. Ezt követné az eszközök és emberek strathelyre állítása, ami szintén nem egyszerű folyamat, jóval meghaladja az adminisztratív előkészítés időigényét. Teljesen hihetetlen, hogy három ország mindezeket össze is tudja hangolni egy hét alatt. Ha voltak is a fiókban tervek, akkor sem hihető, hogy akár órákon, akár napokon belül ilyesmi megtörténjen.

Lehár nem tárta fel Hegedűs előtt, hogy rendelkezik a teljesen friss hírszerzői jelentésekkel és azt sem, hogy vannak emberei, akik a határ túloldaláról jelentenek neki. Hegedűs tábornok tudta, hogy egyikük sem dilettáns katonai kérdésekben (együtt szolgáltak a világháborúban is és utána is), így nem kommentálta a miniszter fenyegetését.

Kissé később Rőder Vilmos (1881-1969) ezredes jelentkezett a Hughes-készüléken, aki a vezérkari főnökségen dolgozott, a hadműveleti iroda vezetője volt. Értesítette Szombathelyet (tehát Lehárt), hogy a délszláv határőröket gépfegyverekkel látták el. Lehár ezredes azonnal elmagyarázta, hogy ez egy védelmi intézkedés, támadástól tartanak és a támadó alakulatok megfékezése miatt történt a felfegyverzés.

Másik jelentés is befutott, hogy Eszéken egy hadosztály erősítést kapott, egy századnyi emberrel növelték a létszámát. Lehár jelezte azonnal, hogy ez egy laikus ember alkotása, így nem is reagált a tartalmi részére. Nem meglepő módon újabb jelentés érkezett a minisztériumból, miszerint Budapest felett perceken belül a cseh repülők fognak bombát dobni. Lehár ezt is átlátta, hogy teljesen irreális katonai lépés lenne, így nem több a magyar állam egy laikus hivatalnoka által kreált nyomásgyakorlásánál.

Közben Kánya Kálmán találkozott Hegedűs tábornokkal, akinek úgy értékelte a helyzetet, hogy Lehár ezredes a gátja a király elutazásának. Elmondta neki, hogy erről fogja tájékoztatni a budapesti politikusokat.

Lehár leváltása

Délután (17,40-kor) a Hughes-készülékhez rendelték Lehár ezredest, aki éppen akkor kapott egy üzenetet a honvédelmi minisztertől. Azt kérték, hogy Lehár menjen autóval Budapestre, de a királynak ne tegyen róla említést. Amíg pedig  Lehár Budapestre megy, addig Hegedűs tábornok helyettesíti. Lehár is, Hegedűs is átlátta miről volt szó. Így Lehár ezredes bejelentette, hogy beteg, e miatt nem tud Budapestre utazni.

Hegedűs ekkor új parancsot kapott, akadályozza meg Lehár és a király közötti kapcsolattartást. Hegedűs, mint új parancsnok, hagyta, hogy a hirtelen beteggé vált ezredes a királyhoz menjen. Közben jelentette a minisztériumba, hogy a parancs elkésett, mert Lehár a király mellett tartózkodik.

Nagyjából ekkor keresték fel a leváltott ezredest a fiatal tisztek egy képviselője, hogy készek egy új különítménybe tömörülni és megvédeni a magyar király uralkodáshoz való jogát. Anélkül, hogy IV. Károlyt tájékoztatta volna, Lehár leállította az egészet. Természetesen Bécsben elkezdett terjedni a hír arról, hogy Lehár a katonáival Budapest ellen vonul.

[A tanácsköztársaság néhány prominense Bécsben élt és akkoriban magyar nyelvű újságot indítottak. A lapjukat olvasva látható, hogy a velük szembenálló magyar állam hivatalnokai "szivárogtattak" nekik, ők pedig ellenőrzés nélkül le is közölték. Ezzel a magyar... "hivatalnokok"... eredményesen tudtak nyomást gyakorolni a király környezetére, mert olyan állítások sorozata kezdett el terjedni, melyeknek nem volt alapja. Ez jelentős lélektani teher volt az amúgy sem könnyű helyzetben lévő férfiakon. Nem mellékesen hiteltelenítették az újságot is, mivel álhíreknek bizonyult a tudósításuk egy jelentős része. Az újság a király visszaérkezése előtt éppen megszellőztette a Horthy-család vagyonosodását.]

A késő délutáni órákban a király és a környezete összeült, hogy megvitassa az új helyzetet. Úgy értékelték, hogy valós veszély a trónfosztás. A magyar képviselők ugyanis meg lettek ijesztve egy katonai intervenció lehetőségével. Bár Lehár jelezte, hogy dilettáns dolog ezt feltételezni, a döntés a képviselők kezében lett volna, akiknek a többsége szabad királyválasztó volt. 

IV. Károly megértette, hogy az 1918-as nyilatkozata helybenhagyása, egy kedvező ajánlat volt részére a magyar politikától. Tudta azt is, hogy Lehár ezredes leváltásával (előző nap a rendőrségi parancsnokot is eltávolították) már nincs mögötte olyan erős ember, aki miatt méltó tárgyalófél lehetne. Ezért a király döntött és az alábbi nyilatkozatot szerkesztette meg:

Tekintettel a hírekre, amelyeket a magyar kormány a külpolitikai helyzetről tudomásomra hozott, kész vagyok a Svájcba való visszatérésre, ha a magyar kormány kötelezi magát, bogy a mellékelt királyi nyilatkozatot a kormány útján a nyilvánosság számára alkalmas formában közli, és ha visszautazásomat teljes biztonságban, és minden személyemet megillető tisztelet megtartásával, a korábbiakhoz hasonló tartózkodásomat a svájci területen az annak megfelelő feltételekkel garantálják.
Visszautazásom akkor kezdem meg, amint betegségemből felgyógyultam.

Természetesen a kormány elfogadta a király feltételeit. Kánya Kálmán elérte azt, amit korábban senki más nem tudott!

Közben Lehárhoz innen-onnan futottak be még hírek. Mivel a király döntését talán még Budapesten sem olvasták. Bécsből több megerősítést kap (a brit követségről is!), hogy Anglia részéről nem kiemelt ügy IV. Károly tartózkodási helye, meg egyébként önmagában Magyarország aktuális eseményei sem kötik le őket. Igyekeznek ellensúlyozni a magyar állam ilyen-olyan nyilatkozatait, talán részben IV. Károly életét féltve. A bécsi angol képviselet akkor már lázasan szervezte a magyar király ausztriai átutazásának a biztosítását. Akkor még nekik sem nagyon érdekük az azonnali utazás, mivel nem voltak megfelelő készenlétben.

[Érdemes figyelni arra, hogy az utazás biztosítására 28-án már megérkezett a kérés a magyar államtól. Egyetlen vonatszerelvényről volt szó, erre pedig 6 nap nem volt elegendő. Egy három országból álló katonai koalíció műveletére még inkább nem lett volna elég. Lehár ezredes mindezt azonnal átlátta.]

Sőt, a cseh diplomácia egyik fontos embere is megkereste Lehárt. Abban a tudatban lép vele kapcsolatba, hogy Lehár ezredes a csehszlovák határ melletti, egyébként nagyon is ütőképes magyar katonai erő parancsnoka. Igyekezett megnyugtatni az ezredest, hogy semmilyen katonai csapás nem készül a részükről. Nagy valószínűséggel azt szerette volna elkerülni, hogy a budapesti bombázás és egyéb rémhírek hallatán, valamilyen megelőző ellenlépésről szülessen döntés.

Mindez azonban már a két hatalmi központtal rendelkező magyar államnak az utolsó percei voltak. Amikor Lehár ezeket a híreket fogadja, már nem parancsnoks, sőt a király sem akart tovább Magyarországon maradni. Egyetlen nyitott kérdésként már csak az elutazása megszervezése maradt, ami már a holnapi nap eseményeihez tartozik.

Források

Budapesti Hírlap, 1921. április 6-i száma

História, 1993/11 száma

Hornyák Árpád: A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és IV. Károly első restaurációs kísérlete. In: Századok; 2001-es (135.) évfolyam, 1183-1201. oldalak

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó. 

Napi történelmi forrás az első visszatérésről

Szombathelyi Egyházmegye honlapja

Vas Zoltán: Horthy, vagy a király? Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Világ 1921. április 2-i száma, 1. és 2. oldal

Zsiga Tibor: Az első királypuccs és Vas megye (1921). In: Vasi Szemle 1979/2. 269.-286. oldalakon

Zsiga Tibor: Horthy ellen, a királyért. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 

Zsiga Tibor: Szombathely az utolsó királyi székhely. In: Vasi Szemle, 1991/4. 549-560 oldalak