100 éve tartóztatták le IV. Károlyt
Hétfőre esett 100 éve október 24-e. Ezen a napon Horthy csapatai bizonyos értelemben győzelmet arattak a király csapatai felett, valamint egy fura módon a királyt is őrizetbe vették.
A fegyverszüneti tárgyalásra a király Gratz volt külügyminisztert és Lehárt küldte el. A kormányzó oldaláról Kánya Kálmán (1869-1945) és Sárkány Jenő ment el a megbeszélésre. A helyszín Törökbálint volt, annak is a Budaörshöz közeli széle, egy majorságban. IV. Károly még mindig azt hitte győzelemre áll, csak kedvező feltételeket kell biztosítani Horthynak, hogy méltósággal állhasson át.
A két királyi küldött meglepve tapasztalta Horthy két emberének a fölényes, lekezelő stílusát. Azonnali és feltétel nélküli megadásra szólította fel a "lázadókat". Ez a "lázadó" címke onnan eredt, hogy a nyugati országrészben kialakult felkelést, a népszavazás miatt, szerette volna lezárni a kormány. Ezért amnesztiát ígértek azoknak, akik azonnal leteszik a fegyvert. Ez a közlemény azzal zárult, hogy akik nem teszik le, azok lázadónak minősülnek. Ilyesféle embereknek titulálták a két királyi embert, mivel a király a nyugati országrészben állította helyre az udvarát és onnan vonult be az országba.
A második csata
A beszélgetés még viszonylag korai időpontjában Lehár észlelte az ablakon, hogy a kormányzóhű csapatok átlépik a demarkációs vonalat. Lehár fejében összeállt, hogy a tűzszünetet Budapest felkészülésre használta fel és a jelenlétük csak eltereli a figyelmet. Sárkány tájékoztatta őket arról, hogy a fegyverszünetet nem volt felhatalmazása megkötni Shvoy Istvánnak, így a kormányt valójában nem köti semmilyen megállapodás. Ráadásul a királyi erők lázadók, tehát velük szemben bármi megengedett, nincsenek korlátok.
A királyhoz visszatért a két küldött, de alig kezdtek el beszélni, amikor a királyi szerelvény lövést kapott. A király meghozta a döntést, hogy a hadereje nem veheti fel a harcot, hanem vissza kell vonulnia a teljes seregnek a nyugati országrészbe. Nehéz megítélni, hogy mekkora esélyük lett volna, hiszen nem tudni mennyi kormányzóhűnek ítélt katona tagadta meg volna a király elleni harcot. IV. Károly azonban úgy ítélte meg, hogy teljesen lényegtelenek az esélyek, nem szeretne vérontás útján visszakerülni Budapestre.
Fontos rögzíteni azt is, hogy ezúttal sor került egy második csatára, amit akár második budaörsi csatának is lehetne nevezni. Ebben a csatában a királyhű erők abban a hitben voltak, hogy fegyverszünet van, így váratlanul érte őket a támadás (természetesen egy katona számára ez nem mentség). Akiket nem fegyvereztek le, azok először a frontvonalból való hátravonulással voltak elfoglalva. Mindenesetre vitathatatlan tény, hogy ezt a csatát a kormányerők fölényesen megnyerték. Az is tény, hogy ebben segítségükre volt a meglepetés ereje, valamint a Törökugrató birtoklása. Sok királyhű ember szemében ezért Hegedűs tábornok árulóvá vált.
Ha már "árulás", akkor indokolt megemlíteni azt is, hogy a fegyverszünetből való egyoldalú kihátrálás is morálisan megkérdőjelezhető. Amennyiben lehetne mérni az ilyesmit, akkor valamennyivel rosszabb dolog volt a királyi haderő megtévesztése, mint Hegedűs tábornok furcsa gesztusa az ellenoldal részére.
[A későbbi legitimista szemléletű elbeszélések többségében Hegedűs negatív szereplőként jelent meg. Volt azonban olyan is, aki szerint Hegedűs Törökugratóval kapcsolatos gesztusa azt a célt szolgálta, hogy megnyerje az ellenoldal bizalmát. Azzal, hogy a térség ellenőrzését biztosító magaslatot átengedte, voltaképpen egy garanciát nyújtott arra, hogy a királyi csapatok nem szeretnének támadni. Ez pedig teljes mértékben megegyezett a király szándékaival.]
Akkoriban az volt az érv, hogy Magyarország léte volt veszélyben, ezért a koronás király csapatainak a megtévesztése a kisebb rosszat jelentette. Ezzel kapcsolatban több dokumentum is igazolja, hogy Romániának nem volt szándékában a katonai beavatkozás. Ilyesmit csak Horthy direkt kérésére tettek volna meg. Sőt, mindenfajta ellenkező hírekkel szemben, Románia nem is mozgósított. A parancs készen állt, aláírásra várt, de a folyamat csak Horthy kérésére indult volna el. Ahogy az korábban már szóba került többször is, Románia ellene volt a katonai fenyegetésnek, sőt, a cseheket és a délszlávokat is csitítani próbálták.
Igaz, hogy a csehek hivatalosan is vállalták a katonai fenyegetést, de problémáztak azon, hogy a cseh tisztek valóban IV. Károly ellen fordulnának-e, akit sokan még cseh királynak tekintettek, ráadásul annak idején esküvel fogadtak neki hűséget. Sőt, aggódtak a németjeik, a szlovákjaik és a magyarjaik miatt is, akiknél szintén számolni kellett a királyhűségükkel. A délszlávoknál hasonló aggodalom volt a horvátok miatt.
Mindenesetre teljesen komoly tanácskozás folyt ezekben a napokban 100 éve arról, hogy az ország meddig lenne képes ellenállni egy északi és déli közös támadásnak (a románokkal ők sem számoltak). Egy ilyen támadás a békeszerződéssel ellentétes lett volna, nagy eséllyel a nagyhatalmak sem tűrték volna tétlenül. Éppen ezért volt kérdés, hogy a határvonalakat meddig tudja tartani a magyar haderő. Ezeken a megbeszéléseken a katonai vezetők két hétre becsülték ezt az időszakot.
A kormánnyal egyet nem értő nemzetgyűlési politikusok nyíltan is felvetették, hogy Magyarország független állam, így a katonai beavatkozással való fenyegetés nem éppen elfogadható nyomásgyakorlás. Amennyiben a békeszerződés rendelkezéseit Magyarországnak el kell fogadnia, akkor az északi és a déli szomszédoknak is meg kell ezt tenni. Éppen azokban a hetekben kellett leszerelni a titkos légierőt, a hatalmas létszámú hadsereget, illetve ment a kutakodás a titkos magyar fegyverraktárak iránt.
Ez az egész vita aláásta Budapest érvelését, mely a kisantant fenyegetésével próbálta magát igazolni. Ennek tükrében nem is meglepő, hogy a belügyminiszter gyorsan közleményt adott ki, melyben az álhírterjesztést büntetni rendelte. Ez nagyjából azt jelentette, hogy bárki, aki a katonai műveleteknek a kormánytól eltérő változatát terjesztette, annak szembe kellett néznie egy büntetőeljárással. Vagyis onnan kezdve csak a kormány értelmezése jelenhetett meg a történésekről.
A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja elhatárolódott a király és a környezete kísérletétől, de azért megpendítette azokat a kérdéseket, amelyeket az előző bekezdésekben leírtam. A Kisgazdapárt innen kezdve elkerülhetetlennek tartotta Károly király trónfosztását. Azt hiszem nem meglepő, hogy Gömbös Gyula is elment a Kisgazdapárt ülésére, míg a másik kormánypárt ülésén nem vett részt.
Fontos fejlemény, hogy a létrejött törésvonalakat a hatalom igyekezett azonnal felszámolni, valamint az információhiányt egy sor információ közzétételével enyhíteni. El akarták kerülni a legitimisták elvesztését, hiszen a Nemzetgyűlésben pótolhatatlanok voltak. A legitimisták nyitottak voltak arra, hogy a király visszatéréséből ne kreáljanak ügyet. Abban egyetértés alakult ki a két párt között, hogy az államfői kérdést nem lehet fegyverekkel eldönteni - bár a legitimisták azt egy percig sem fogadták el, hogy a hatalom törvénytelen eszközökhöz nyúljon (például Gömbös Gyula eljárását teljesen ilyennek tartották). Más kérdés, hogy maga IV. Károly sem fegyverekkel kívánta visszaszerezni a trónját.
A király "letartóztatása"
Maga a királyi szerelvény nem jutott messzire, mert Tatánál megállásra kényszerült a sínek felszedése miatt. Tatára érve a király felszólította Lehárt és Ostenburgot, hogy meneküljenek el. A két főtiszt nem kívánt volna ilyet tenni, de Zita is megerősítette a király parancsát. Nem szerette volna ugyanis azt, hogy a megbízható parancsnokaival lehessen megzsarolni a férjét. Az érvelésben volt hiba, de valószínűleg azt hitték, hogy a két parancsnokot ki fogják végezni.
[Lehár sikeresen elmenekült, ahogy a király kérte. Csehszlovákián keresztül jutott német nyelvterületre és a haláláig külföldön maradt. Ostenburg egy közeli házban rejtőzött el, de elfogták. Nagyon hamar amnesztiában részesült. Napokkal később komoly dolgokat vitt véghez a Lajtabánságban, majd az 1930-as években Prónayval közösen fasiszta pártot alapított.]
A vonatról leszállva egy kellemes meglepetés érte a királyi párt: egy királyi hintó várta őket. Esterházy, a tatai vár "ura" rendelte el a királyi fogat összeállítását, amelyen a királyi párt a kastélyába hívta. Esterházy megemlítette, hogy katonailag védhető épületbe is mehetnének, hiszen a tatai vár árokrendszere elárasztható, így nehezen bevehető épületté tehető, de a király ismét elutasította a fegyveres ellenállást. Úgy döntött, hogy majd a kastélyban megvárják amíg Horthy emberei eljönnek értük.
A király a tatai kastélyban (nem a várban!) töltötte fura letartóztatása első időszakát; a kastélyt véletlenül éppen most újították fel
(a kép forrása: epitesimegoldasok.hu)
Tatán a királyné elmondta Andrássy feleségének, hogy nagyon sok kellemes élményben volt részük a házassági évfordulójuk napján, amit Sopronban töltöttek. Tulajdonképpen egy napra visszakapták a régi trónjukból az emberek szeretetét, amit már soha nem lehet tőlük elvenni. A beszélgetés során több olyan dolog is elhangzott, amit Andrássy felesége fontos üzenetként gondolt az utókorra hagyni.
Az egyik egy "prófécia" volt, amelyben Zita kifejezte a hitét abban, hogy Magyarországon helyre fog állni teljesen a királyság (Horthy rendszerét nem tekintette ilyennek). A királyné úgy érezte, hogy Magyarországon nagyon szeretik őket az emberek, így ki fogják harcolni a helyreállítást. A másik egy érdekes beszámoló az akkor még gyermek Ottóról. Ottó ugyanis mindenkit megszólított Svájcban, akit magyarul hallott beszélni (természetesen magyarul szólította meg őket). Olyan képet festett le Zita királyné Ottóról, mint akinek teljesen magyar az identitása. Utólag tudjuk, hogy ebben nem volt semmi túlzás.
Az államilag felügyelt híradások azt zengedezték, hogy a királyt elfogták, holott valójában még nem
(Budapesti Hírlap, 1921.október 25-i számának címoldala)
A két feleség arról is kesergett egymásnak, hogy a férjeik túl jóhiszeműek. Zita szerint a francia kormány csúnyán becsapta őket. Amit tőlük kértek, az megvalósult: visszatértek a hazájukba, elfoglalták a trónt (Sopronban), kialakult a király vezette új államigazgatás. Amikor azonban Horthynál meg kellett volna erősíteni, hogy beengedheti a királyt Budapestre, semmi nem történt. Úgy tűnik, hogy Zita királyné akkor már nem vágyott másra, mint visszatérni a gyerekeihez és nyugodtan élni, távol az államügyektől.
A helyzetben érdekes volt, hogy a várat Ostenburg egyik 14 fős tiszti alakulata őrizte. Őket a parancsnokuk bízta meg a királyi pár és kíséretének az őrzésével. A 14 fős alakulat mellett adott volt néhány vadász, akik Esterházynál szolgáltak. Ezen emberekből állt a kastély őrsége.
A magyar kormány ezt a védőőrizetet úgy tekintette, hogy a király le van tartóztatva. Valamilyen titokzatos kerékpáros osztagnak kellett volna megérkezni, akiknek ténylegesen is őrizetbe kellett volna venniük a királyt, de 24-én még nem futottak be.
A helyszínen csupán egyetlen ember képviselte a kormányt, egy bizonyos Siménfalvy Tivadar (1878-1929) nevű ember, akinek nem volt sok tekintélye a jelenlévők előtt. Amikor egy fontos kérdésben vita alakult ki kettejük között és Siménfalvy elvárta volna a király alárendelődését, akkor felszólította őt a király, hogy vegye őrizetbe és vegye el tőle a kardját. A király azonnal le is csatolta a kardot magáról és Siménfalvy felé nyújtotta. Ő ezt nem merte megtenni, hanem kiment a folyosóra, ahol a szemtanúk szerint remegett az idegességtől.
Nem állítom, hogy ezt a helyzetet Siménfalvy rosszul kezelte, csak ez a konfliktus jól érzékelteti mennyire kezelhetetlen állapotok alakultak ki. IV. Károly még abban a pillanatban is Magyarország királya volt, még semmilyen állami intézkedés nem fosztotta őt meg a címeitől. Egy magát legitimistának deklaráló államban így nézett ki a király letartóztatása.
Források
Andrássy Gyuláné grófné és Boroviczény Aladárné: A királyné kíséretében. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, év nélkül.
Budapesti Hírlap, 1921.október 25-i száma
Epitesimegoldasok.hu írása a tatai kastély felújításáról
Fogarassy László: IV. Károly második restaurációs kísérletének katonai története. A "budaörsi csata". In: Hadtörténelmi Közlemények, 1971/2 314.-341. oldalakon. Elektronikusan is elérhető.
Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.
Napi történelmi forrás a második visszatérésről
Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyért. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.
Andriska07 2021.10.26. 17:02:25
A szövegből kimaradt Horthy logikai megfontolása, ami legalább annyira érdekes, mint az egész sztori: saját magát ugyan Habsburg pártinak jellemezte, de mivel a nemzetközi helyzet olyan volt amilyen, IV. Károly visszatérése a trónra felért volna egy cassus bellivel az antant irányában. S mivel Horthynak értelemszerűen az ország fennmaradása volt a fontos, ezért nem tehetett eleget a király óhajának, aki viszont nem fogadta el az antant álláspontját.
nayzoli · https://monarchy.blog.hu 2021.10.27. 13:43:26
Köszönöm, hogy elolvastad!
A Monarchia végén történő "lemondásról" annak idején írtam egy valamit (monarchy.blog.hu/2021/03/22/100_evvel_korabban_elozmenyek), amelyben a korabeli érvelést igyekeztem megmutatni.
Az új magyar állam 1918-ban nem tartotta szükségesnek a trónfosztást és a lemondást, mert abban hittek, hogy a királyi cím csak a császárival együtt él, a császári pedig megszűnt. Azt vallották, hogy ezért nincs jogi ügyük a királlyal.
A régi magyar állam képviselői viszont tudták, hogy ez az érv sántít, így elmentek a királyhoz. Kérték tőle, hogy mondjon le a királyi címéről, mert jogilag még király és nincs olyan testület, ami meg tudná fosztani a trónjától. A király nem tette meg, csak egy nyilatkozatot adott ki, melyben bejelentette, hogy az államügyektől visszavonul addig, amíg Magyarország véglegesen eldönti milyen államformában kíván élni.
Amikor a régi magyar állam törvényhozása utoljára összeült, akkor a kapkodásban elfelejtette a király nyilatkozatát rendezni, így a király nyilatkozatát nem iktatták törvénybe. Ezt ugyanis törvénybe kellett volna foglalni, de ők már csak azzal foglalkoztak, hogy önmagukat feloszlassák. Volt is okuk rá, hiszen a mandátumuk már régi volt, csak a háború miatt nem írtak ki választásokat.
Úgyhogy trónfosztás nem volt semmilyen formában.
Amikor 1920-ban összeült a választásokon felhatalmazást kapott új magyar törvényhozás, akkor az első törvényben két dolgot mondtak ki. Magyarország királyság, a király akadályoztatása idejére pedig egy ideiglenes kormányzó gyakorolja az államfői jogokat, melyeket kissé meg is kurtítottak, hiszen a kormányzó csak ideiglenes megoldás, a király visszatéréséig.
IV. Károly éppen erre hivatkozva tért vissza: az ország normál választásokon felhatalmazott egy törvényhozást, amely eldöntötte az államformát. Jelezte, hogy nincs akadályoztatva, kész visszatérni az államfői feladataihoz.
Akkor, 1921 tavaszán össze is ült a törvényhozás, ahol döntöttek. IV. Károlynak meghagyták a magyar királyi címeit, de továbbra is a kormányzó jogköre maradt az államfőség. A tavaszi visszatérési kísérlet ezzel zárult, az őszi visszatérést pedig ez alapozta meg.
Ahogy írod is, jogilag zűrzavaros volt a helyzet, hiszen nem volt rendezett az államfői jogosítványokkal nem rendelkező király és királynő helyzete. Ezt a "bakit" orvosolták később (1921 novemberében), amikor törvénybe iktatták a Habsburgok trónfosztását.
Tehát az események ismertetésekor még nem volt trónfosztás, csak ennek az eseménysornak az egyik állomásaként jött létre.
Horthy érvelését a királynak írt levél tartalmazza, az a Vass-Ottrubay "látogatásnál" szóba került. Horthy valóban azt állította amit írsz, sőt, a visszaemlékezéseiben is kardoskodott e mellett. Érezhető belőle, hogy Horthy érvelése valami ellen szól, mintha vitatkozna.
A király és a környezete folyamatosan számon kérte Horthyt, hogy mutasson legalább egy dokumentumot, ami igazolja, hogy az antant háborús oknak tekintené IV. Károly trónra való visszatérését.
A forrásjegyzékekben (ahol ez szóba került) szerepelnek olyan kutatások, ahol ezt a kérdést vizsgálták. Ilyen dokumentum (mely szerint IV. Károly államfői jogainak helyreállítása háborús ok az antant szemében) nem került elő.
Az állítólag a kormányzó oldalára átpártolt Hegedűs tábornok kifejezetten rákérdezett erre a brit nagykövetnél, aki meg is cáfolta ezt. Ő azt mondta, hogy a csehek helyeztek háborút kilátásba, csak ezért voltak a trónra való visszahelyezés ellen, amúgy nem érdekelné őket, hogy ki a magyar államfő.
Az 1921 novemberi parlamenti (vagyis akkor még nemzetgyűlési) ülésen is szóba kerül ez a kérdés, hogy a nemzetközi jog alapján ilyesféle követeléssel nem állhatott volna elő Csehszlovákia. Ebben nem volt vita a szembenállók között, ha van trianoni béke, akkor az nem csupán Magyarországra vonatkozik, hanem a csehekre is. Vagyis az ország azt a valakit helyez az államfői székbe, akinek a személyét illetően kialakul a közmegegyezés a belföldi politikai életben - ehhez a trianoni béke alapján joga volt az országnak. Éppen ezért mondták azt, hogy egy cseh háborús akciót éppen a nagyhatalmaknak le kellett volna állítani (vagy akár az azzal való fenyegetést is).
Horthy magát mindig legitimistának és Habsburgokhoz hűségesnek vallotta, sőt, kifejezetten kiállt Ottó majdani megkoronázása és Ausztria-Magyarország újraalapítása mellett, még bocsánatot is kért 1921 miatt - de azt soha nem ismerte el, hogy eltúlozta volna a háborús fenyegetés ügyét. Ezzel a vele szembenállók vitatkoztak, mert a király által is kért dokumentum soha nem került elő.
A szóhasználattal is gond volt, mert amikor a Habsburgok restaurációjának nemzetközi fogadtatásáról volt szó, nem arról beszéltek, amit a király szeretett volna.
nayzoli · https://monarchy.blog.hu 2021.10.27. 14:13:00
A bejegyzésekben csak azért kapnak nagyobb hangsúlyt a király érvei, mert valahogy azok nem kerültek bele a köztudatba. Horthy érvelése viszont igen, az 1945 utáni mindkét állampárti rendszer átvette (legalábbis a tankönyvekben).
Persze nem ez a bejegyzésekből álló sorozat fogja megoldani ezt az ügyet. Habsburg Ottó is elég sokat tett ezért, neki pedig lényegesen több eszköze volt, talán elért valamit, talán nem (mármint nem tudom).
A fontosabb kérdés inkább az, hogy kinek volt igaza? Azt a Horthy irányában elfogultak is elismerték, hogy Horthyban dolgozott személyes ambíció. Ugyanakkor maga a király, a legidősebb fia, de még a legitimisták is azon voltak, hogy ebből az 1921-es vitából ne legyen a későbbi korszakokra ható ellentét.
Már csak azért sem, mert az egész eseménysorban van egy nagyon jelentős fordulópont. IV. Károly azért lépett vissza az egészből (mert azt nem szabadna elfelejteni, hogy nem Horthy serege állította meg, hanem a győztesnek vélt helyzetből lépett vissza), mert többen az életüket voltak hajlandók áldozni azért, hogy ő ne legyen magyar király. Azon a ponton már végéhez ért a két államfő vitája, mivel IV. Károly már nem akart bevonulni Budapestre. Ebben a csehek vélt vagy valós fenyegetése nem játszott szerepet.
Onnan kezdve már "csak" a királyi pár sorsán volt vita, annak is volt egy cseheket és az antant követeléseit érintő része, de az 1921-es cseh és délszláv katonai fenyegetés léte vagy hiánya már teljesen közömbös volt.