Október 26. száz évvel ezelőtt szerdai napra esett. Ezen a napon szállították át IV. Károlyt Tihanyba, ahol nem annyira tudatos módon, de végső soron megalakult Magyarország utolsó királyi udvara. Nem volt olyan dicsőséges, mint a korábbiak, de királyi volt, illetve kétségtelenül magyar volt. Ez volt a Habsburgok utolsó uralkodói udvara.

A kora reggeli időpont ellenére, Esterházy minden embert kirendelt a kastély elé, hogy elköszönjenek a királyi pártól. Amerre a királyi pár elhaladt a vasúti szerelvényig, ünneplő tömeg vette őket körül Nem egyszer hangos éljenzés is fogadta őket, ami abban az időben nagyon bátor dolognak számított. Ugyanez történt a királyt szállító vonattal is, mindenhol örömmel integettek a királyi párnak, akiket láthatóan meghatott a fogadtatás.

Utazás Tihanyba

Bár az uralkodó a teljes támogatás hiánya miatt lépett vissza a vállalkozásából, az útnak ez a része jelezte, hogy még mindig sokan mellette vannak. Nagyjából hasonló volt a helyzete a trónjától megváló olasz királyhoz, aki azt mondta, hogy egy monarchiához a többség kevés:

A köztársaság 51% -kal kezelhető, a Monarchia nem. A Monarchia nem párt. Misztikus, irracionális intézmény, amely hihetetlen áldozati vágyat képes felébreszteni az emberekben. Vagy kedves szimbólumnak kell lennie, vagy inkább semminek.

A királyné ezen út során többször elismételte, hogy a népakarat nem éppen ellenük van. Természetesen ezt csak egy népszavazás dönthette volna el hitelesen, amit valahogy egyik oldal sem erőltetett. Az ugyanis, hogy sok ember örömmel fogadta őket, nem mutatta meg azt, hogy mennyien nem. Az ellenzők arányát és elszántságukat már látták, amelynek hatására IV. Károly már visszalépett a trón elfoglalásának a szándékától. 

Székesfehérváron a hatalom előre készült, ezért a szerelvény megérkezése előtt elküldték az állomáson lévő embereket az utcára. Ha valamit el szerettek volna kerülni, akkor az az volt, hogy a királyi városban majd ünnepség fogadja a királyt. Nagy meglepetést okozott nekik, hogy a vonat beérkezésekor a vasúti munkások tartottak üdvözlő demonstrációt. 

Amikor a vonat elérte a Balatont, egy Budapestről érkező fontos szerelvényről szálltak át utasok. Az egyik Kánya Kálmán (1869-1945) volt, a másik Csáky Imre (1882-1961). Kánya hivatalosan a külügyminiszter helyettese volt, de már a Monarchia végén is szinte ő maga volt a külügyminisztérium, azóta pedig csak nőtt a befolyása. Csáky is tapasztalt diplomata volt, 1920-ban pár hónapra külügyminiszterként  is dolgozott, de nagyon fontos posztokon bizonyította rátermettségét. Ők ketten lettek kijelölve arra, hogy a királyt vegyék majd rá egy olyan megegyezésre, mely a magyar kormánynak is kényelmes.

A vonatút célja Aszófő volt, a Tihanyhoz legközelebb eső település amelynél még van vasúti megálló. Sok okot fel lehet sorolni, hogy miért jobb hely Tihany minden más lehetőségnél, de nekem nem sikerült olyan dokumentumot találni, amelyik az igazi indokokat sorolja fel. A "nem igazi" indok a biztonság volt. Arra hivatkoztak, hogy Tata túl közel van a cseh határhoz. Amennyiben a cseh hadsereg áttör a határon, akkor Tata vasútállomása a magyar katonai ellenakció miatt túl lesz terhelve. Ezt annyira nagyon a király és a kísérete sem hitte el.

Magyarország utolsó királyi székhelye az apátság épületében került kialakításra
(a kép forrása: az apátság honlapja)

Az elszállásolási terv úgy nézett ki, hogy az apátság épületébe már csak a királyi pár, két kísérőjük és a maradék testőrségének hat tagja léphetett volna be. Ez a királynak elfogadhatatlan volt, így megtagadta a leszállást. Rövid alkudozás után ígéretet tettek a királynak, hogy a többi embert nem zárják el tőle.

Aszófőtől Tihanyig a katonaság lezárta a király útját, hogy az emberek ne tudják kifejezni a szimpátiájukat. Ez majdnem sikerült, de egy kis rés támadt a sorfalon, így a királyi pár ismét megtapasztalhatta a feléjük érzett szeretetet.

A tihanyi "udvar"

Amikor 13,45-kor az apátsághoz érkeztek, a király legnagyobb megdöbbenésére, méltóságteljes katonai tiszteletadással fogadták őket. A kirendelt katonák parancsnoka úgy tett jelentést a királynak, mintha még valóban király lenne. Budapest igyekezett demonstrálni, hogy Tihanyban a koronás király van "fogságban", de ennek már nem annyira a király felé volt üzenete. A király felé természetesen azt kommunikálták, hogy nincs fogságban, csak védőőrizetben van, ami nem volt hihető. Az igaz, hogy a fegyverei végig nála lehettek, de mindenki tudta, hogy mindegy van-e fegyver a királynál vagy nem.

Az apátság idős vezetője, Halbik Ciprián (1940-1927), egy rövid beszédben üdvözölte a királyt. IV. Károly mosolyogva és kézfogással üdvözölt minden szerzetest. A történet ezen pontján sem szabad elfeledni, hogy a katolikus egyház és a magyar állam között volt némi feszültség, így a királyi párnak az apátság egy baráti területnek minősült.

A király és kísérete mellett, a királyra felügyelő embereket is az apátságnak kellett elszállásolni, etetni, itatni, nem mellesleg meleggel is ellátni. Az apátságnak ez komoly teher volt, mert hiába fizettek nekik valamilyen hozzájárulást, a 60 fős társaság ellátását közel sem fedezte. Utólag előkerültek olyan visszaemlékezések is, hogy 15-20 emberre számítottak, de a 40-50 fős egyéb vendégre nem.

Az is egy tehertétel volt, hogy a folyosót a katonaság felügyelte, szigorú szabályokat alkotva az ott történő mozgásra. Még azt is jelenteni kellett a szerzeteseknek, ha a királyi pár megszólította őket. Az erős őrségre tekintettel, a hat királyi testőrből már csak egy maradhatott (Karner százados) Tihanyban. Siménfalvy ezredes is maradt, aki továbbra is a királyi őrizetért felelős főtiszt volt. 

A királyi pár egykori szobája Tihanyban
(a kép forrása: várlexikon)

Érdekes probléma volt, hogy a királyi párnak szüksége volt egy személyes gyóntatópapra. A király egyébként jól beszélt magyarul, a lehető legtermészetesebb módon váltott a magyar és a német között, mindig ahhoz igazodva, aki éppen megszólította. Amikor olyan helyzet volt, akkor latinra váltott (az 1921 tavaszi események idejéről pedig tudjuk, hogy sem a francia, sem az angol nem okozott gondot neki). Zita számára az olasz, a német, a portugál és az angol teljesen természetes volt, de a magyarral (akkor, még) hadilábon állt (bár Tabajdy Róza és Petcz Lujza magyarul tanították őt). Ezért olyan gyóntatópap kellett, aki nagyon jól beszéli a németet, de ilyen kevés volt az apátságban.  

A király és a kíséretének a tagjai bizonyos helyeken szabadon mozoghattak és ellenőrzés nélkül sétálhattak (a szabadban is). Sőt, egy motorcsónakot is kaptak egy vezetővel, ha esetleg kedvük lett volna vízre szállni. Azt is megengedték, hogy Tatáról ezüst étkészletek érkezzenek Esterházy kastélyából. Ettől még fogságban voltak, de a főúri társaságnak mégsem volt annyira nyomasztó. Ennek bizonyítéka, hogy a visszaemlékezések szerint a fogságban lévő hölgyek és urak felszabadultan, vidáman beszélgettek (időnként a király kérte őket zajkeltésre, hogy bizalmas megbeszélést folytathasson valakivel).

A beszélgetések során előkerültek a közelmúlt történései is. Ezekben Horthy és a budapesti kormány hazaárulókként jelentek meg. A főurak úgy értékelték egymást között, hogy a kormánycsapatok tűzszünet alatti katonai akciója és a királyi vonat lövetése olyan gaztett volt, ami a király és az ország elárulásával egyenlő.

Úgy néz ki, mintha alapjában véve minden méltányosan lett volna elrendezve. Azt is látni kell azonban, hogy amikor Tatáról elindultak, akkor a királyi pár kísérete 21 fős volt. Útközben Andrássy feleségének el kellett hagynia a vonatot, aki Zita királyné legfontosabb bizalmasa volt. Az apátságba való érkezéskor a hat testőrből ötnek kellett távozni. Így a királyi pár mellett már csak 15 ember maradt. Ez a szám még le fog csökkenni, feltehetően a pszichés nyomásgyakorlás részeként alkalmazták. 

Források

Andrássy Gyuláné grófné és Boroviczény Aladárné: A királyné kíséretében. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, év nélkül.

Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

Napi történelmi forrás a második visszatérésről

Tihanyi Apátság honlapja

Várlexikon cikke

V. Fodor Zsuzsa: IV. Károly király visszatérési kísérletei. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19/20 1993-1994. (Jubileumi évkönyv). Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1994. 557-569 oldalakon.