Az olasz királyi cím

Véleményem szerint a leginkább konfliktusokkal terhelt "királyi trón" Európában az olasz. A rövid történetének egy a teljes terjedelméhez képest rövid, vázlatos áttekintésére teszek kísérletet.  

Érdemes azonnal ott kezdeni, hogy az olasz királyok titulusai között megtalálhatóak Ciprus, Jeruzsálem és Örményország királyi címei. Ennek a magyarázata az, hogy a ciprusi királyok viselték az örmény és a jeruzsálemi királyi címeket. Így amikor a ciprusi királyi cím a Savoyai-házhoz került, ők megtartották mindegyiket és 1946-ig viselték is ezeket.

A mai Olaszország területe a Nyugatrómai Birodalom felbomlása után sokáig nem volt egységes. Még a legkevésbé széttagoltabb időszakában is az északi részeken a Császárság és Velence uralkodott, középtájon a Pápai Állam, délen pedig a Szicíliai Királyság. Ennél azonban jóval nagyobb volt a terület tagoltsága és abban sincs egyetértés, hogy legalább kulturális szempontból egységesnek lehetett-e tekinteni (bizonyos értelemben ez még ma sem jelenthető ki).

A sok állam közül kiemelkedett a Szárd-Piemonti Királyság, amit rövidebben Szárd Királyságnak, még ennél is rövidebben Szardíniának neveztek. Ez a mai Szardínia nevű szigetet és a mai szárazföldi Olaszország legnyugatibb részét foglalta magában. Ezeket a területeket 1720-ban a német-római császár a Savoyai-dinasztiának adományozta, mint királyságot, a fővárosa pedig Torino volt. Ez a bejegyzés az ő szemszögükből íródott, de majd később lesz egy másik bejegyzés, ami kissé más nézőpontból fogja körüljárni az olasz monarchia kérdéskörét.

II. Viktor Emánuel, az első olasz(?) király

Az olaszok első királya 1820-ban született. Édesapja a Savoyai-dinasztia királyi leszármazottja, ilyen módon megörökölte a szárd királyságot. Édesanyja II. Lipót magyar király unokája, vagyis II. Viktor Emánuel az ükunokája volt Mária Teréziának. 1842-ben vette el feleségül Adelheid főhercegnőt, akinek a nagyapja volt II. Lipót. Vagyis Viktor Emánuel felesége és édesanyja unokatestvérek voltak. 

Édesapja 1831 és 1849 között volt a Szárd-Piemonti Királyság uralkodója, tehát Viktor Emánuel már 11 éves korában trónörökössé vált. Édesapja nagyon kemény kezű uralkodóból lett az 1848-as forradalmak egyik kulcsembere.

Felsorolni is hosszú lenne mi minden köthető a nevéhez, de például neki köszönhető az írott alkotmány vagy a nemzeti trikolór átvétele. 1848. március 15-én hadat üzent az osztrák császárnak, hogy megkísérelje az itáliai királyságok egyesítését. A kitört függetlenségi háborút végül 1849-ben elvesztette, ezért lemondott és száműzetésbe vonult. A lemondásakor kijelölte fiát, Viktor Emánuelt az utódjának, aki így a Szárd-Piemonti Királyság nyolcadik királya lett.

Apjához hasonlóan az volt a célja, hogy egyesítse Itália területét a saját vezetése alatt és teljesen függetlenné váljanak a Habsburgoktól. Bár nem volt a forradalmi mozgalmak híve, Itália területén szinte mindenhol támogatókra talált. Azért, hogy az ebben rejlő lehetőséget ki tudja aknázni, szövetséget kötött III. Napóleon francia császárral.

1859-ben indult el a szárd-francia-osztrák háború, melynek során a francia és az osztrák uralkodó gyorsan megbékélt. A békekötés értelmében a szárd király átadta a francia császárnak a támogatásáért cserébe Savoya-t és Nizzát. Így a dinasztia elvesztette a névadó területét és többé nem minősültek Savoya hercegeinek. A szárd király megkapta Lombardiát (az osztrákok a franciáknak adták, akik a szárd királynak adták tovább), de Velence (még) a Habsburgoknál maradt. 

Ezt követően a szárd udvar és a kormány továbbra is tüzelte az itáliai államokon belül a tömegmozgalmakat, melyek sorra fellázadtak és csatlakoztak a szárd államhoz. A lázadások sora katonai összecsapásokhoz vezetett, melyek közül az egyik legjelentősebbet a pápával, IX. Piusszal vívtak meg, akit legyőztek és visszaszorítottak. A pápa cserébe kiközösítette a szárd királyt.

1861-ben ült össze az új országgyűlés, mely a nagyra hízott állam alapkérdéseit volt hívatott rendezni. Február 18-án kikiáltották az Olasz Királyságot, majd március 17-én koronázták meg az addig szárd királyt olasz királlyá. Olasz királyként a neve előtti sorszámot nem módosította, mely visszás érzéseket szült a csatlakozott országrészekben, hiszen így olyan látszat volt, mintha a Szárd Királyság annektálta volna a többi államot.

1861 őszén megdöntötte a Nápoly-Szicília Királyságot és azt is Olaszországhoz csatolta. Ezzel lényegében az "olasz csizma" déli részét is meghódította, mely már akkoriban is nagyon különbözött az északi területektől. Sőt, az eltérés olyannyira jelentős, hogy kis túlzással a mai olasz állam szinte minden problémája ebből az észak-dél ellentétből levezethető.

Amikor 1866-ban kitört a porosz-osztrák háború, akkor Viktor Emánuel a poroszokat támogatta és háborút indított a velencei tartomány megszerzéséért. A háborúban ugyan alulmaradtak, de mivel jelentős osztrák haderőt kötöttek le, ezért az 1866-os prágai békekötés során, mintegy jutalomként kapták meg a tartományt.

Ekkor már csak egy jelentős terület maradt, amit nem sikerült az új királyságba olvasztani, ez pedig a Pápai Állam volt. Mivel a pápa és az állama a francia állam védelme alatt állt, nem volt érdemes ellene háborút indítani. Amikor viszont kitört a francia-porosz háború, akkor a király csapatai megindultak Róma ellen és sikeresen elfoglalták (pontosabban a pápa utasítására a 10. napon a Pápai Állam hadserege beszüntette a harcot). Ez azért is jelentős, mert ez a hadművelet Európa legrégibb monarchiáját szüntette meg és redukálta egy városállammá.

1870. október 2-án népszavazást tartottak Rómában, melyen hatalmas többség szavazott az Olasz Királysághoz való csatlakozás mellett. Egy hét múlva Viktor Emánuel feloszlatta a pápai hadsereget és a pápai hivatalokat, így a Pápai Állam hivatalosan is megszűnt.

A pápai állam feletti győzelem azzal lett teljes, hogy a király 1871-ben Rómát tette meg fővárosának és a Quirinale-palota lett az új székhelye (mely ma is az államelnök rezidenciája). Mielőtt 1878 januárjában elhunyt, IX. Piusz pápa feloldotta a kiközösítését, aki egy hónap múlva szintén meghalt. 

Könnyű lenne kijelenteni, hogy a király fő politikai műve az olasz egység megteremtése volt, de nagyon sok más ember is kellett a sikeréhez, akikről itt nem esett szó. Ilyen például Giuseppe Mazzini (1805-1872), Giuseppe Garibaldi (1807-1882) vagy Camillio Benso (1810-1861), akiknek talán több érdemük van Itália egyesítésében, mint a királynak. Nem is szólva arról, hogy a Habsburgok európai konfliktusai és a francia állam válságai milyen mértékben ideálisak voltak az egyesítéshez. 

Azt érdemes megemlíteni, hogy nem lenne helyes a teljes Itália egyesítéséről beszélni. Az egyik kivétel Vatikán, mely önálló államként létezik és a városállami létezésének a rendezése II. Viktor Emánuel elképzelése szerint történt (de majd csak a XX. században hagyják jóvá). A másik kivétel San Marino, melynek a semlegességét 1815-ben rögzítették és ezt az egyesítés során tiszteletben is tartották (nagyban köszönhették ezt Garibaldinak, akinek korábban menedéket nyújtottak).

I. Umbertó

II. Viktor Emánuelnek 1844-ben született meg az Umbertó névre keresztelt fia. Ő 1868-ban vette feleségül Savoyai Margit hercegnőt (1851-1926). A hercegnő nagyapja az és Umbertó nagyapja ugyanaz a Károly Albert volt, aki 1849-ben lemondott a szárd királyi trónról, vagyis itt is közeli rokonok voltak a szülők, melynek később lett jelentősége.

Umbertó 1878-ban lépett trónra. Bár a dinasztiában már volt korábban három Umbertó, ő mégsem a IV. sorszámot, hanem az I. sorszámot vette fel. Ezzel kívánta jelezni azt, hogy ő az egyesített olasz állam uralkodója, nem pedig csupán a dinasztiájának a trónra lépő "soron következő" személye. Trónralépését követően egy országjáró körútra indult, hogy megismertesse magát a népével. Ennek során több merénylettel is megpróbálkoztak ellene, ami megbízhatóan jelezte, hogy komoly problémákra számíthat az egyesített állam uralkodójaként.

1882-ben aláírta a Hármas Szövetséget, vagyis Ausztria-Magyarország és Németország lett a legfőbb külpolitikai szövetségese. Ez nem egyszerűen a francia állam ellenében történt (mely állam tüzelte az olaszországi királyellenes mozgalmakat), hanem a Pápai Állammal szemben, mivel az új pápa szerette volna az elődje által elvesztett államot helyreállítani.

A német császárral való szövetkezés megnyitotta számára a kaput Afrika gyarmatosítása előtt is. Eritreát és Szomália déli részét meghódította, de Etiópiában kudarcot vallott. Az áldozatokkal járó harcok miatt a gyarmatosítás ügye megakadt.

Az olasz belpolitikában számos súlyos probléma volt, melynek sem a király, sem pedig a miniszterelnökei nem tudtak megoldani. Nem nagy túlzás azt állítani, hogy a királynak folyamatosan több és több ellensége lett. Ehhez képest nem is meglepő a hirtelen halála. 1900-ban egy merénylő három lövéssel megölte. A merénylő később állítólag öngyilkos lett, de mai napig tartja magát a hit, hogy az őrei ölték meg.

III. Viktor Emánuel, a császárrá lett király

Szülei egyetlen gyermekeként született 1869-ben. Születésekor a "Nápoly hercege" címet kapta, melyet az olasz nemzeti egység szimbólumának tekintettek (az északi dinasztia így tett egy gesztust délnek). Kifejezetten alacsony volt, mégis katonának tanult, mivel ezt tartották a legjobbnak egy leendőbeli király részére.

1896-ban vette feleségül a montenegrói fejedelem leányát. Ilona hercegnőt (1873-1952). A házasság értelmi szerzője valójában Umbertó felesége, Margit királyné volt, aki szerette volna azt, ha nem valami közeli rokon lett volna egyetlen fia felesége. Ahogy feljebb jeleztem is, a felmenői közt jó pár közeli rokon házasodott egymással. Margit királyné ebben látta az alacsony termet okát és el szerette volna kerülni az egyéb betegségeket.

A királyi udvar látóterébe kerültek ugyan az angol és a dán királyi feleségnek jelölt nők, de ott is volt pár rokonházasság, melyek okoztak is egészségügyi problémákat. Mivel a Savoyai-dinasztia Európa egyik legrégebbi dinasztiája (a Hohenzollern mellett), ezért szinte lehetetlen volt egy nem rokon arajelöltet találni. Így jött képbe a később királlyá váló montenegrói fejedelem leánya. A maga módján furcsa dinasztikus házasság volt, mivel a montenegrói fejedelem csak 1900-ban lett király. Mindenesetre a montenegrói dinasztia régi helyi hercegi-fejedelmi családnak számított, így a Savoyai-ház befogadta őket.

A pár egyébként szimpatizált egymással, mondhatni, hogy szerelmen alapuló házasság létesült köztük. Korábbi bejegyzésben már szóba került, hogy egyik leányuk a bolgár cár felesége lett.

Mivel III. Viktor Emánuel édesapja merényletben halt meg, nagyon váratlanul lett király. Apjához képest szeretett volna az orosz és a francia állammal is jobb kapcsolatokat kialakítani. A belpolitikai ügyekben is szeretett volna aktívabb szerepet magának. A fő célja egyféle társadalmi béke megteremtése volt, mely az ipari társadalom új kihívásaira adott volna válaszokat.

A külpolitikai irányváltoztatása sikeres volt. Ennek eredményei közt lehet említeni azt, hogy 1911-ben elfoglalta Líbiát és Olasz Líbia néven gyarmatosította (pontosabban úgy kezelték Líbiát, mintha Olaszország része lenne). A világháborúban a semlegességét és németbarátságát hirdette, de 1915-ben kiegyezett az antanttal, mely jelentős területeket ígért az olaszok háborúba lépéséért cserébe. Amint tudjuk, ez meg is történt.

Az I. világháborút valóban területnyereséggel zárta, de tartott a belpolitikai káosztól (ne felejtsük el, hogy az orosz cár, a német császár és az osztrák császár is nagyon hirtelen megbukott). E miatt hajlott arra, hogy 1922-ben Mussolini részére teljes hatalmat adjon, ami nagyon hamar diktatúrához vezetett (vélhetően mintát adva a térség többi vezetőjének). Mussolini uralma az addigi nagyon aktív király visszavonulását jelentette, aki szinte csak aláíróként fejtett ki tényleges politikai tevékenységet. Leírhatatlan mértékű váltásról volt szó!

Természetesen az olasz király nem tűnt olyannak, mint aki szenved a változásoktól. Például amikor 1936-ban a Mussolini kezdeményezte etiópiai háború győzelemmel járt, Etiópia császára lett belőle (a bibliai Salamon királytól vezetik le az uralmukat, így ezen a jogon nevezték magukat az etióp uralkodók császárnak). Az ottani meghódított területek neve Olasz Kelet-Afrika lett, melyet alkirály irányított, akinek tartományi kormányzók feleltek.

1939-ben Olaszország megszállta Albániát, így egy újabb királyi címmel lett gazdagabb, ugyanis albán királynak is ki lett nevezve. Sőt, valójában a Montenegrói Királyságnak is egy időre (1941-1943) a királya lett. A terjeszkedés annyira sikeres volt, hogy a dinasztia megszerezte a horvát trónt is, valamint a magyar korona is komolyan szóba került (erről lejjebb még lesz szó). A király óvatosan csak Etiópia császárának nevezte magát, de császári hatalma 1941-re már a többi "igazi" császárral is összemérhetővé vált (különösen azért, mert nem volt más olyan európai uralkodó, aki magát ténylegesen császárnak tekinthette). Ráadásul az etióp császári cím az egyik legősibb volt, így annak ellenére, hogy Európában már minden császár elvesztette a trónját, hirtelen előkerült egy újabb.

Tény az is, hogy a király viszonya akkor már erősen terhelt volt Mussolinivel, mivel a király mértékletesen, de németellenes volt és ellene volt a háborús áldozatoknak. Mussolini környezete számára a monarchia megszüntetése sem volt vállalhatatlan dolog, de paradox módon éppen maga Mussolini ragaszkodott a királyhoz, mert a lakosságot királyságpártinak gondolta.

A király 1943-ban a sok katonai kudarc hatására újra aktív uralkodóként járva el, letartóztatta Mussolinit és fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel. Ekkor az egyéb uralkodó címeiről is lemondott, vagyis az afrikai területek, a montenegrói, az albán és a horvát trón is eltűnt a címei közül. Az északi országrészben még jelen lévő németek azonban kiszabadították Mussolinit, a király pedig délre kellett meneküljön. Ekkor Olaszország kettészakadt egy időre. A király uralkodott a "déli királyság"-ban, északon pedig egy németbarát államalakulat jött létre.

A háború alól megszabadult olaszok szemében a királyuk kompromittált személy lett. Úgy érezték, hogy ő maga is a fasizmus egyik arca volt, így a formálódó új politikai erőtérben egyre többen szerették volna a monarchia eltörlését. Ezért Róma felszabadulásától kezdve, elkezdte az államfői hatalma fokozatos átruházását fiára, így védve a dinasztia érdekeit. Ez végül odáig vezetett, hogy 1946-ban ténylegesen is lemondott a fia javára, ettől remélte a dinasztia utolsó trónjának a megmentését.

Hamarosan (a királyság felszámolása miatt) ismét menekülnie kellett. Az egyiptomi király fogadta be, ahol akkoriban a bolgár cári család, a jugoszláv királyi család és az albán királyi család is befogadásra került. Pollenzo gróf néven élte az életéből hátralevő kis időt. Ott, Egyiptomban hunyt el 1947-ben. Testét csak 2017. decemberében szállították vissza Olaszországba.

II. Umbertó, a májusi király

1904-ben született, amikor édesapja már olasz király volt. Édesapja "Róma hercege" címmel akarta felruházni a születésekor, de a királyné szerényebbre beszélte rá (a pápa miatt), így a "Piemont hercege" címet kapta. Katonai nevelést kapott (mint édesapja is), ugyanakkor a királyi ház arca is lett kisgyerekként Olaszországon belül. Újságok címoldalára és képeslapokra tették az arcát, így tudatosítva az olaszokban a királyi ház kedvelhetőségét (ma talán cukiságkampánynak neveznénk).

1930-ban feleségül vette a belga király lányát, akivel nem igazán jól sikerült a házasságuk. Az aktív olasz belpolitikától távol tartotta magát, melyben szerepet játszott az is, hogy Mussolini sem kívánta komoly szerephez juttatni. Aktívan antifasiszta és németellenes volt, ami egy fasiszta diktatúrában nem volt megemészthető, még a koronahercegtől sem.

Különböző diplomáciai megbízásokat látott el, majd 1942 őszén kinevezték Olaszország marsalljává. Aktív szerephez csak akkor jutott, amikor Róma felszabadult és édesapja átruházta rá a hatalmát, így vált a királyság főparancsnokává.

Az apjánál jóval népszerűbb volt, mert kevésbé kompromittálódott. Ugyanakkor a szövetségesek ragaszkodtak ahhoz, hogy az olasz nép dönthessen az ország államformájáról (ugyanilyen szavazásra számos más országban sor került, de csupán egyedül Görögországban nyert a dinasztia). A királyi család alávetette magát a népszavazási tervnek, igaz, nem is volt módjuk máshogy tenni. 

Édesapja a népszavazás előtt lemondott a királyi címéről, így II. Umbertó néven 1946. május 9-én ő lett a negyedik olasz király. A népszavazásra június 2-án került sor, de a királyság csak 45,7 százalékot kapott (12,7 millió szavazatot kapott a köztársaság és 10,7 millió szavazatot a királyság), így június 12-én lemondott. Azonnal elhagyta az országot, meg sem várta a hivatalos végeredményt (arra hivatkozott, hogy csak így lehet csak elkerülni a polgárháborút).

A gyors emigrációja ellenére a király soha nem fogadta el a népszavazást, mint tisztességes aktust. Csalást, visszaéléseket és egyéb anomáliákat emlegetett, részben nem is alap nélkül. Azt vallotta, hogy számos hadifogoly nem szavazhatott, ami őt erősíthette volna. E mellett az is jogos észrevétel, hogy több kisebb területen nem rendezték meg a szavazást, mert megszállás alatt álltak. Nagyjából azonban mindenki egyetért abban, hogy ezek orvoslása is a királyság bukását jelentette volna, olyannyira elvesztette a királyság intézménye a közbizalmat.

A gyors távozása hátteréről ő maga ezt mondta és ezzel elismerte a vereségét is:

A köztársaság 51% -kal kezelhető, a Monarchia nem. A Monarchia nem párt. Misztikus, irracionális intézmény, amely hihetetlen áldozati vágyat képes felébreszteni az emberekben. Vagy kedves szimbólumnak kell lennie, vagy inkább semminek.

Szomorú érdekesség, hogy Nápolyban halálos összecsapásokig fajult az eredmények felett érzett csalódás. Annak ellenére, hogy a dinasztia északi volt és a déli királyságot szinte elfoglalta, mégis a déliek körében nagyobb volt a monarchista elköteleződés. A déli országrészen 63,8 százalékot kapott a monarchia (Nápolyban 78,9% szavazott a királyságra), míg északon 66,2 százalékot a köztársaság. 

Az új olasz állam (2002-ig) minden férfit, aki a dinasztia tagja volt, kitiltott az országból. A frissen kinevezett és gyorsan le is váltott király Portugáliába költözött. A házassága ezen időszak alatt eljutott a végéhez. Legidősebb fiát, a trónörököst, a felesége nevelte, azonban a három leányát ő maga. Később a fiával megromlott a viszonya.

Érdekesség, hogy az olasz köztársasági rendelkezés a jog világán kívülre száműzte a nemesi címeket, egyetlen betűt sem pazarolt a nemesi címek rendezésére. Az olasz nemesek alakítottak egy egyesületet, amely évenként közreadta a hiteles nemesi címek gyűjteményét. Amikor a száműzött király újra nemesi címeket kezdett kiosztani, akkor ez a nemesi egyesület azokat regisztrálta. A Máltai Lovagrend a mai napig érvényesnek tekinti az összes olasz nemesi címet, még a száműzött király által kiosztottakat is.

A király 1955-ben létrehozta 92 taggal a királyság idején volt szenátorokból a saját szenátusát, amelyik a saját királyi intézményének egyféle Szenátusa lett, egy konzultációs testület. Ez a furcsa szervezet újra élővé tette a királyi udvart, mint intézményt. A király halála után azonban nem voltak képesek dönteni a legfontosabb kérdésben (abban, hogy ki jogosult az olasz királyi címre) és lényegében szétszakadtak. Az egyik az utolsó olasz király fiát támogatja, a másik pedig azt a herceget, aki az 1946-os trónöröklési sorban a király fia után szerepelt.

1983-ban hunyt el, temetésén az olasz kormány nem képviseltette magát, sőt, kifejezetten kerültek minden állami részvétnyilvánítást. Annak ellenére tettek így, hogy az európai dinasztiák képviseltették magukat, köztük nem egy aktív uralkodó is.

Az utolsó ténylegesen is beiktatott olasz királyként úgy rendelkezett, hogy a koporsójába helyezzék a királyi nagypecsétet, melyet elődjei apáról-fiúra örökítettek, az utódlás jelképeként. Ő ezt azonban nem örökítette tovább, melynek értelmezése körül vita van.

A rövid ideig uralkodó király gyermekei közül két lány érdekes házasságot kötött. 

Maria Piaia (1934) nevű lánya a jugoszláv királyi dinasztia egyik hercegével házasodott meg, majd a válásuk után az utolsó magyar királyné unokaöccse lett a férje.

Maria Gabriella (1940) Robert Zellinger de Balkany (1931-2015) felesége lett, akit Magyarországon Balkányi Róbert néven ismertünk. Maria Gabriella egyébként 2006-ban olasz elnökjelölt volt, de alulmaradt a szavazáson. 

A koronaherceg és Amadeo vitája

Az utolsó olasz király egyetlen fia Vittorio Emanuele (1937), aki születésekor megkapta a "Nápoly hercege" címet. Amikor édesapja 1946-ban király lett, akkor ő hivatalos trónörökös lett. Nem királyi vérből való feleségét már 1960-ban megismerte, de csak 1971-ben házasodtak össze, édesapja engedélye nélkül. Az utolsó király ugyanis szerette volna azt, ha a fia dinasztikus házasságot köt és ezért nem akarta engedélyezni a frigyet.

vittorio_italy.jpg

Az apját trónfosztó király, IV. Viktor Emánuel, az "uralkodása" kezdeti időszakában
(a kép forrása: Eurohistory blog)

A trónörökös és a király között több levélváltás történt, melyben a király szeretetéről biztosította a fiát, csupán a családi törvények miatt nem akarta engedélyezni semmilyen formában a házasságot. Azt is leírta, hogy amennyiben a trónörökös mégis megházasodik, akkor az 1946-os trónöröklési sor következő személye lesz az olasz királyi cím örököse.

A trónörökös egy nagyon radikális megoldást választott. Az édesapját 1969-ben alkalmatlannak minősítette a királyi feladatok ellátására (részben lelkiismereti, részben egészségügyi okokra hivatkozva), így önmagát IV. Viktor Emánuel néven olasz királlyá minősítette. Leendőbeli feleségének már ilyen királyi minőségében adott egy hercegi címet, így édesapja engedélye nélkül is elérte, hogy házassága dinasztikusnak számítson.

Itt fontos emlékezni arra, hogy a már száműzött király egyébként osztogatta a nemesi címeket, így akár "hercegesíthette" volna a fia szerelmét. A király Maria Beatrice nevű lánya mondta el egy interjúban, hogy amikor édesapjuk halála közel volt, akkor testvére megjelent a hercegi kinevezés okmányaival, amit már évekkel korábban előkészített. Abban bízott, hogy apjuk majd a halála előtt aláírja, de nem tette meg.

A nem dinasztikus házasságot több monarchista sem fogadta el és az olasz királyi trónra való jogosultság ügyében egy mai napig tartó vita alakult ki és az 1946-os trónöröklési sor alapján Amadeo herceget tartják a király utódjának. 

Ahhoz, hogy megértsük ki ez a bizonyos Amadeo herceg (1943), egy picit vissza kell lépnünk az időben.

Ha röviden akarom bemutatni, akkor ő II. Viktor Emánuel ükunokája, vagyis a koronaherceg harmad-unokatestvére, de valójában ennél sokkal több.

II. Viktor Emánuel második fia Amadeo (1845-1890) volt, aki spanyol király lett 1870 és 1873 között. Az ő elsőszülött fia Emanuele Filiberto (1869-1931), aki a francia királyi családból választott magának feleséget. Egyébként egy rendkívül sikeres olasz tábornok volt, akinek a gyerekeit az olasz dinasztia méltó tisztségekkel ruházta fel.

Első fia Amadeo (1898-1942) volt, akiből királyt akartak kreálni. Szóba került, mint lehetséges spanyol király, de Franco elvetette a személyét. Ezután lehetséges magyar királyként is képbe került. Feltehetően innen ered az a Horthy Miklóssal szemben megfogalmazott vád, hogy az olasz királyt szerette volna a magyar trónra ültetni. 1937 és 1941 között Etiópia alkirálya volt. Az idősebb lánya az utolsó magyar király egyik fiához ment feleségül.

A tábornok második fia Aimone (1900-1948) volt, aki II. Tomiszláv néven 1941 és 1943 között volt Horvátország királya lett (gyorsan kellett egy Savoyai a hirtelen létrejött horvát állam élére). A felesége a görög király (I. Konstantin) Irén nevű leánya volt. Amikor 1943-ban lemondott a királyi címéről, akkor a horvát állam úgy döntött, hogy Aimone fia, vagyis Amadeo herceg lesz a királyuk. Ezt a névleges címet 1943 és 1945 között "birtokolta", de nagyon érdemes hangsúlyozni, hogy akkoriban gyerek volt, soha nem koronázták meg horvát királlyá, csak a horvát állam tekintette őt így.

amadeo1.jpg

Amadeo herceg, a dinasztia állítólagos vezetője és az utolsó horvát király 
(a kép forrása: az őt támogató monarchista szervezet honlapja)

Ez a személy az, aki 1969 óta jelen van az olasz trónviszályban. Ő egyébként szerepel a spanyol trónöröklési sorban (a 41. helyen), királyi származását széles körben elismerik. Állítása szerint (melyet nem tudott bizonyítani) az utolsó olasz király őt bízta meg a dinasztia vezetésével akkor, amikor a koronaherceg megfosztotta az apját a királyságától. A nyilvánosságra került levelek alapján (amennyiben a király hivatalában marad és a fia azt a házasságot köti, amit megkötött) nagyon-nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy ma ő lenne az olasz király.

Az egyenesági felmenői között jelentős személyeket találhatunk, mint például a francia királyt, a dán királyt, görög királyokat, orosz cárokat, német császárokat, valamint a brit Viktória királynőt. Amadeo herceg folyamatos vitában áll a dinasztia két prominensével. Utoljára ez év januárban tett közzé egy őket bíráló nyilatkozatot. Ő és családja a valódi olasz királyi háznak nevezik magukat.

A negyedik Viktor Emánuel, a visszatérő

Az utolsó király fia azonban nem csupán apja furcsa trónfosztásával került a hírekbe. Fegyverkereskedőként is sikeres üzletembernek számított. Az egyik jelentősebb olasz cégnek sok bevételt hozott össze, melynek talán szerepe volt abban, hogy a dinasztia férfi tagjait az ország visszaengedje Olaszországba. Akár így van, akár nem, az tény, hogy mind az európai politikusokkal, mind az olasz politikusokkal elég jó kapcsolatot alakított ki ahhoz, hogy már az 1990-es években elkezdje előkészíteni a visszatérését (még bíróságon is perelni kezdte az olasz államot).

italy_return.jpg Az utolsó király fia és unokája 2002-ben olasz útlevéllel térhetett vissza Olaszországba, az útjuk azonnal a pápához vezetett, aki azonnal fogadta őket, olasz politikusokkal nem kívántak találkozni
(a kép forrása: a Hello! címet viselő magazin honlapja)

2002-ben azzal a feltétellel oldották fel a dinasztia (férfi tagjainak) Olaszországba való beutazási tilalmát, ha az utolsó hivatalos király fia és unokája is aláírnak egy nyilatkozatot a köztársaság elfogadásáról. Ezt gondosan megfogalmazott kifejezésekkel tették meg, melynek lényege az volt, hogy ő maga és a fia lemondanak a dinasztikus igényeikről (az olasz állammal szemben). Kimondták azt is, hogy a monarchia helyreállítása nem lenne hasznos és elfogadják Olaszország köztársasági jellegét.

2007-ben a család elvesztett vagyona miatt kártérítési pert indított a koronaherceg Olaszország ellen, ami sokak szerint a 2002-es megállapodás megszegése volt (az, hogy pénzt és palotákat követelt, semmi ahhoz képest, hogy a koronát is visszakövetelte). Válaszlépésként az olasz állam is kilátásba helyezett egy a dinasztiával szembeni kártérítési pert, az elszenvedett történelmi sérelmek miatt. Érdemes kiemelni, hogy valamiféle komolyabb kártérítéssel még Amadeo herceg is egyetértett.

A visszatérésüket a déli monarchisták egy része is ellenezte, mivel jelentős részük a mai napig az 1861-ben trónfosztott dinasztiát szeretnék a trónra ültetni. A személye elfogadását nehezíti, hogy a személye körül nagyon sok botrányos ügy robbant ki. Az egyik akkor történt, amikor a spanyol király vendégeként (a jelenlegi spanyol király esküvőjén, 2004-ben) fizikai erőszakot alkalmazott Amadeo herceggel szemben. 2006-ban letartóztatták korrupció és prostituáltak szervezése miatt. A vádak alól felmentették, de akkor már a saját fia is elhatárolódott tőle.

Azt is el kell ismerni, hogy sokszor emeltek ellene vádat és sok kétes ügyet kötnek hozzá, de ezek túlnyomó része bizonyítatlan maradt. Egyik alkalommal a jogtalan fogvatartása miatt 40 ezer eurónyi kártérítést is kapott, de ez nem mosta tisztára az olasz közvélemény előtt.

Nagyon nehéz tényszerűen megítélni azt, hogy melyik botránya volt a leginkább romboló hatású a népszerűségére, de valószínűleg egy gyilkossági ügy. Az igaz, hogy magában a gyilkosság vádjában nem találták bűnösnek, de később ő maga is elismerte, hogy tőle származott a halálos lövés.

Emánuel Filibert

Végül érdemes szót ejteni az utolsó olasz király unokájáról, akinek az anyakönyvezett neve Emanuele Filiberto. 1972-ben Svájcban született. Az utolsó olasz király (a nagyapja) jelen volt a keresztelőjén, de nem adott ki a részére hercegi címet, ami a trónöröklési jog elismerése volt a dinasztián belül. Vannak azonban az utolsó királyról olyan visszaemlékezések, melyekben trónörökösének nevezte meg az unokáját.

Hercegi címét az édesapja pótolta, hiszen magát tekintette királynak. Így fiának a Piemont és Velence hercegi címeket adományozta. Ő maga azt vallja, hogy nagyapja jelen volt a keresztelőjén, ezzel a trónörökösi mivoltát legitimáltnak tekinti (ezt az álláspontot az utolsó királyné is megerősítette).

Amikor édesapja elérte a dinasztia korlátozásainak a feloldását, akkor ő is aláírta a dinasztikus jellegű követelésekről való lemondását. Feltehetően édesapja nem volt boldog, amikor bejelentette, hogy ő maga sem dinasztikus házasságot fog kötni, hanem egy arisztokrata származású francia színésznőt kíván feleségül venni.

A királyi pompával megrendezett esküvőre 2003-ban került sor, Rómában. A felesége Clotilde Courau-t (1969) lett, aki egy mai napig aktív francia színésznő. Emánuel herceg is nagyon sok tévés szereplést vállalt, főleg reality-k szereplője, meglehetősen sok embert vonz a személye.

filibert.jpg

Az utolsó trónörökös fiaként nagyon komolyan veszi az arculatépítést, lett is egy sajátos népszerűsége, melyet (még) nem sikerült politikai tőkévé konvertálni
(a kép forrása: a trónörökös fiának a személyes honlapja)

Erről a népszerűséget azt hitte, hogy majd politikai tőkévé lehet alakítani, ezért saját pártot alapított 2005-ben és indult a 2008-as képviselőházi választásokon. Összesen 4493 szavazatot kapott, ami 0,4 százalékos eredményt jelentett. A kudarcában az is szerepet játszott, hogy pártja (mely nemes értékeket propagált) három prominense körül botrányok robbantak ki. Például pártja alelnökét maffiavádakkal tartóztatták le.

Erre való tekintettel átlépett egy kereszténydemokrata pártba, ahol a 2009-es EP-választásokon volt jelölt, harmadik helyet kapva a listán. A pártja (amúgy az Európai Néppárt tagjaként) 2 millió szavazatot (6,51%) kapott, de ez nem volt elég ahhoz, hogy ő maga képviselő lehessen (az előtte szereplő két embernek azonban sikerült bejutni).

A kudarcai ellenére nem hagyott fel végleg a pártpolitikával. 2018-ban bejelentette egy monarchista párt szervezésének a kezdetét azzal a céllal, hogy Olaszország újra királyság legyen. Az ötletet egy felmérés adta, mely szerint a lakosság 15 százaléka (körülbelül 10 millió ember) helyeselné a monarchia visszaállítását, 8 százalék pedig kifejezetten őt látná szívesen a trónon. Tudomásom szerint ez a párt még nincs jelen az olasz közéletben.

royalfamily_italy.jpg

Az olasz királyi család, a jobb szélen ül az utolsó király fia, bal oldalt hátul pedig az ő fia áll, 2019 decembere óta a család a két fiatal lányt tekinti a trónöröklési sor következő nemzedékének
(A kép forrása: az őket támogató Szenátus honlapja)

Két leánya született 2003-ban és 2006-ban és nagyjából el is dőlt, hogy több gyermekük már nem lesz (bár ő maga ezt nem zárta ki). Ezért 2019 utolsó napjaiban az édesapja (mint a dinasztia vezetője) eltörölte a dinasztián belüli férfiágon való öröklési rendet. A két leánynak hercegi címeket adományozott, így a trónöröklést ezen a módon rendezni vélte. Amadeo herceg pár héttel később tiltakozott az intézkedés ellen, mivel nem ismeri el a "király" jogait.

A herceget Magyarországon vállalkozónak és tévés celebnek minősítenénk. Akárhogyan is nézzük, inkább ezt az arculatát építi és ilyen jellegű megnyilatkozásai vannak. Alapított egy ruhamárkát is Prince Tees márkanévvel.

Az olasz monarchia jövője 

Ha valaki nagyon szkeptikus, akkor abban is kételkedik, hogy egyáltalán egyben tartható-e az olasz állam? Sok mozgalom van, ami az északi és a déli országrészek különválást támogatja, bár ezen célok igazi támogatottsága jelenleg nem ismert. Éppen ezért a monarchia helyreállítási esélyeiről is nehéz bármi pontosat leírni.

Igazat megvallva az utolsó olasz király unokájának a honlapja nem is tűnik egy monarchista honlapnak. Az ezzel párhuzamosan létező dinasztikus honlap is nagyon óvatos. Még a szokatlanul megfontolt olasz monarchista honlapokhoz képest is sokkal visszafogottabbak és teljesen mentesek a politikai céloktól. Tartózkodnak attól, hogy népszavazásról vagy a királyság helyreállításának a szándékáról írjanak.  

Az országban több legális párt is működik, melyeknek célja az alkotmányos monarchia visszaállítása egy új népszavazással. Az egyiknek Olasz Monarchista Unió a neve, jelen vannak a közéletben, van is mérhető támogatottságuk, azonban Amadeo herceg trónigényét ismerik el, az utolsó király leszármazottainak éles nyelvű kritikusai. A Monarchista Szövetség hosszú ideje jelen van, de csupán tízezrelékekben mérhető a támogatottságuk (2018-ban például 3628 szavazatot kaptak, de jobb időkben a tízezer fölé is eljutottak).

Ahogyan a bejegyzésben is említésre került, az olasz közéletben háromszor is indult királyi személy politikai tisztségekért, de azokból az derült ki, hogy a királyi család politikus tagjainak elég szerény a politikai támogatottsága. Ez talán visszavezethető arra is, hogy a dinasztia a saját érdekeiben elfogadhatónak tartotta a fasizmust és ezt az olasz közvélemény a mai napig nem felejtette el nekik (az utolsó király fia ezt aktívan elő is segítette néhány nyilatkozatával). Lehetne még említeni jó sok dolgot, melyekkel akár százezrek támogatását vesztették el.