Miért nem hallani török monarchista törekvésekről?

Logikus lenne azt gondolni, hogy egy hatalmas birodalmat építő dinasztiában van akkora lendület, ami miatt nem lehet kiradírozni őket a közéletből. A látszat az, mintha a törökökkel ezt meg tudták volna tenni. Mennyire helyes ez a kép?

Nagyon vázlatosan a múltról

Előre szeretném jelezni, hogy a török kifejezéseket leegyszerűsített formájukban ültettem át magyarra. A terjedelem miatt nem megyek bele abba, hogy az "oszmán" mit jelent pontosan, meg az összes többit is tudatosan rövidre zártam. Elnézést kérek azoktól, akiket ez zavar, de nem szerettem volna pontos jelentések feletti lamentálással olvashatatlan hosszúságúra nyújtani a bejegyzést.

A török szultáni dinasztiát Oszmán-dinasztia néven nevezem, ami a valódi nevük, de ezt mára valamennyire módosított változatban használják. Az eredetük a XIII. századra vezethető vissza, amikor a mai török állam egy kis részén elkezdték építeni és terjeszteni a birodalmukat.

A szultán nagyjából azonosítható a császár fogalmunkkal, bár ez egy elég durva leegyszerűsítés. Kissé pontosítható ez úgy, hogy a XV. századtól kezdték a szultánok magukat úgy jelölni, mint akik felett nem csupán nem áll másik földi uralkodó, hanem ők maguk állnak mindenki más felett.

Ide tartozik az is, hogy a szultánok beiktatása nagyon hasonló volt a klasszikus európai koronázásokhoz, csak náluk nem használtak koronát. Fejdísz helyett kardot kapott az új uralkodó. A "koronázási" eseményt talán a "kardövezés" szóval lehet helyettesíteni. Ez a fontos különbség jól megmutatja, hogy a szultán egy olyan uralkodó, aki harcos, aki az igaz hit védelmezője és terjesztője. Az pedig, hogy a szultán és a szultanátus ilyen "hittérítői" küldetéssel rendelkezett, támpontot adhat annak a megértéséhez, hogy miért bukott el a török monarchia.

A szultanátus a legnagyobb kiterjedése idején kb. 10 Spanyolországgal azonos méretű összefüggő területen gyakorolt hatalmat. Ez az időszak I. Szulejmán (1494-1566) idején állt elő, akiről tudjuk azt, hogy Magyarországon esett el. Az őt követő szultánok még tovább növelték a területet. A török felfogás szerint Lengyelország és a mai Ukrajna nagyobb része is az uralmuk alatt állt.

A szultanátus európai kiterjedéséről alapvetően mást gondolnak, mint mi
(a kép forrása: Ottomán emlékoldal)

Az tény, hogy több tenger volt az ellenőrzésük alatt, több szubkontinensen teljes halatommal bírtak, de ez csak utólagos visszatekintéskor mutatkozik sikernek. A mérleg másik serpenyőjében ott volt az a tény, hogy a teljes Földközi-tenger nem volt az ellenőrzésük alatt, valamint a másik nagy cél, Bécs (és Prága) bevétele sem sikerült.

[Iszonyatos nagy viták tudnak abból keletkezni, hogy Bécs és Prága elfoglalása milyen okok miatt volt a céljuk. Az egyik felfogás szerint a szultanátus a Római Birodalom utódjának tekintette magát és a "valódi" császári cím megszerzése miatt is kellett nekik a két város. Erre a vitára terjedelmi okok miatt nem térek ki hosszabban.]

A hatalmasra hízott birodalom visszaszorulása elkezdődött, ami vallási szempontból megmagyarázhatatlan volt, hiszen a török szultán az "igaz hit" védelmezője és terjesztője, akit maga Isten támogat. Az, hogy a birodalom területe nem nőtt, aláásta a legitimációját.

A folyamat az 1680-as évek elején kezdődött el, amikor Bécs előtt álltak a szultáni seregek. Bécs bevétele helyett azonban még Budát is elvesztették, majd nagy gyorsasággal óriási nagy területeket. A valódi probléma nem valami isteni machináció volt, hanem az, hogy az ellenük létrehívott általános európai összefogás miatt már nem találtak szövetségeseket. 

A szultánok hatalma onnantól már csak egyféle racionalizálással volt védhető, így a birodalom lakosai kezdték megismerni az addig ellenségesnek és pogánynak tekintett európai gondolkodást. Próbálták valahogy azt elfogadtatni a hatalom birtokosai, hogy a birodalom egy jelentős ország a többi hatalom mellett, amin nem lehet változtatni. Vagyis az európai keresztény államoknak joguk van létezni, a birodalom többé nem tűzheti ki célnak a meghódításukat.

Ez vezetett oda, hogy alkotmány született a szultanátusban, végbement egyféle polgáriasodás és liberalizálódás, legalábbis ami a gondolkodást és a közügyeket illeti. Amikor az egyik szultán felfüggesztette az alkotmányt, akkor a befolyásos "köznép" a sarkára állt és megbuktatta a szultánt. 

Az utolsó szultán VI. Mehmed (1861-1926) volt, aki 1918-ban lett uralkodó. Látva azt, hogy a belső ellenállás magját adó ifjútörök (most nevezzük így őket) mozgalom mennyire erős ellenfele lett a szultáni hatalomnak, elkezdett leszámolni velük. VI. Mehmed úgy tűnt, hogy sikeresen vissza tudja venni a hatalmat, ám ekkor egy váratlan dolog történt.

Az I. világháborút Törökország is a vesztesek oldalán fejezte be, így a trianoni békeszerződéshez hasonlót kellett nekik is aláírniuk. A szultán ezt a békeszerződést aláírta, ám ez nagyjából olyasmi területi veszteséget jelentett még a megmaradt török területekre nézve is, ami Magyarországnál is volt (a törökök a területük 3/4 részét vesztették el). A török belpolitika ezt nem tudta elfogadni, így háború indult.

A háború eredményeként Törökország új békét kapott, amelyben a területi veszteségeket sikerült mérsékelniük. Az, aki ezt a küzdelmet irányította, az nem a szultán volt. Azt, aki ezt a harcot irányította, egyszerűen államfőnek választották. Elnöknek. Ezzel 1922-ben a török monarchia véget ért, a szultánt és a dinasztia tagjait kiutasították az országból.

A trónfosztott dinasztia első száz éve

Törökországban is úgy ért véget a monarchia, hogy a szultánsághoz nagyon sok negatívum társult. A törökök alapélménye az volt, hogy a szultán nem védi az országot, hanem csak sodródik az eseményekkel, állandóan területet és tekintélyt veszít. Ehhez mérték a köztársaságot, akik a véglegesnek szánt békeszerződés módosítását el tudták érni.

Érthető, hogy az éppen emigránssá váló dinasztia tagjai nem nagyon láttak reális lehetőséget a hatalmuk visszaszerzésére. Egyedül a kalifa tisztséget próbálták megtartani, de az sem sikerült. Volt egy olyan érvelésük, hogy amint az iszlámot nem a kalifa vezeti, el fognak szaporodni a fanatikus szélsőségesek.

A dinasztia nyilvánosságból való visszaszorulásának viszont volt egy belső oka is. Az öröklési rendszer nem a klasszikus európai, hanem a legidősebb férfi kapja meg a dinasztia vezetését. A XIII. századtól egészen 1617-ig azonban nem így volt, hanem az elhunyt szultán legalkalmasabb fia közül választottak utódot. Ez a legidősebb férfi hercegre építő rendszer viszont rosszul működött. Miért?

Az örökös valódi személye csak a "szultán" halálakor derül ki, így nincs ideje felkészülni a feladataira. Ezzel szemben az európai gyakorlat nagyon korán kezdi el a felkészítést, ami általában sok ideig tart. A koronaherceg ráadásul hosszú éveken keresztül lát maga előtt megoldási mintákat. Aztán ott volt az is, hogy a törökök meg akarták akadályozni a férfi trónörökösök egymással szembeni gyilkosságait, ezért éveken át fogságban őrizték őket, ami szintén okozott mentális sérüléseket.

A másik hátrány az, hogy jellemzően idős emberek kerülnek ezzel a dinasztia élére. Itt van felsorolva a dinasztia összes vezetője 1922 óta:

1. VI. Mehmed (1861-1926), az utolsó uralkodó, 57 évesen lett szultán, 4 évet volt az emigráns dinasztia feje.
2. II. Abdul-Medzsid (1868–1944), az utolsó kalifa, 58 évesen lett a dinasztia feje, 18 évig vezette a dinasztiát.
3. Ahmed Nihad (1883–1954), 61 évesen lett a dinasztia feje, 10 évig töltötte be ezt a funkcióját.
4. Oszmán Fuad (1895–1973), 59 évesen lett a dinasztia feje, közel 19 évig volt a helyén.
5. Mehmed Abdul-Aziz (1901–1977), 72 évesen lett a dinasztia feje, alig 4 évig volt ebben a tisztségében.
6. Ali Vasib (1903–1983), 74 évesen került a dinasztia élére, majdnem 7 évig volt ebben a tisztségben.
7. Mehmed Orkhan (1909–1994), 74 évesen került a dinasztia élére, 10,5 éve volt.
8. Ertugrul Oszmán (1912–2009), 82 évesen került a dinasztia élére, 15 éven át töltötte be ezt a funkciót.
9. Bayezid Osman (1924-2017), 85 évesen került a dinasztia élére, szűk 7,5 évet "dolgozott" ebben a funkcióban, de érdemi ténykedése nem volt.
10. Dündar Ali (1930-2021), 87 évesen került a dinasztia élére, de "uralkodása" 4 éve alatt semmit nem tett.
11. Harun Oszmán (1932), 89 évesen került a dinasztia élére 2021-ben.

Önmagában a kor nem jelent hátrányt, mert múlik a fizikai és a szellemi állapoton is az, hogy mire képes valaki. Ne feledjük el, hogy a török szultán eredetileg egy harcos, egy meglehetősen aktív ember - tehát nem egy nyugdíjas, a nyugalomra vágyó bácsika.

Mit tudtak elérni a felsorolt emberek? Az utolsó, a hivatalából elküldött uralkodó nevéhez annyi fűződik, hogy soha nem ismerte el jogszerűnek a leváltását, ami a dinasztia nézőpontjából fontos aktus volt. Finoman utalt arra az egyébként helyes tényre, hogy a török pártok nem akartak mindenképpen köztársaságot.

II. Abdul-Medzsid a renitens hercegeket kizárta a dinasztiából, hogy a dinasztia vezetése méltó személyhez kerüljön. Sajnos nem ezen múlt. Ugyanis az utódja, Ahmed Nihad, az "uralma" teljes idejében egész nap egy székben ült és nézelődött. Még "uralkodása" kezdete előtt agyvérzést kapott, ami miatt valószínűleg nem is nagyon értette teljesen azt, ami körülötte történt.

Oszmán Fuad nyíltan elmondta, hogy bár a dinasztia feje, meglehetősen rossz körülmények között él. Ő volt az, aki még fiatal herceg korában nagyon szerette a luxust, befolyásos kapcsolatai voltak. Éppen ezért hiába volt 19 éve a cselekvésre, a politikában szerzett tapasztalatai alapján reménytelennek ítélte a helyzetét, így nem tett semmit az udvarias nyilatkozatokon kívül.

Mehmed Abdul-Aziz még azelőtt megszilárdította az anyagi helyzetét, mielőtt "szultán" lett belőle. Ebben a francia elnökkel való közeli barátsága nagyon sokat segített neki. Hiába volt befolyásos és ügyes ember, élete utolsó 4 évére esett az ő ideje, amikor már nyugalomban szeretett volna, nem pedig harcolni.

Ali Vasib egy ügyesen alkalmazkodó ember volt, még azt is ki tudta járni, hogy 1974-ben Isztambulba költözhessen, ahol kapott egy bérlakást. Kiemelkedően ügyes érdekérvényesítő volt, de 1977-re már nem maradt túl sok a lendületéből. Hozzá fűzik a köztársaság enyhülését, de azt is még 1977 előtt érte el. 

Mehmed Orkhan nem akárki volt. Nála aligha találni minden szempontból rátermettebb embert. Az amúgy magyarul is jól beszélő herceg többek között az utolsó albán király bizalmasa volt akkor, amikor még hatalomban volt. Az élete nagyjából egy szuperhős kalandregénye lehetne, de akkor is elégedetten élt, amikor csak tárlatvezetőként dolgozott sokadik beosztottként.

Mire eljutott a dinasztia élére, már csak a nyugalomra vágyott. A Life 1990. márciusi számában (45. oldalon) azt nyilatkozta, hogy a dinasztia élén kapott szerepe egyszerre nevetséges és szent dolog. 1992-ben egy időre visszatért Törökországba. Ott többször megtapasztalta, hogy az emberek szeretik és tisztelik és erről számos legenda született.

Ertugrul Oszmán volt az utolsó a dinasztia élén, aki még a szultánság idején született, ezért "az utolsó oszmán" címmel illették. Ő elismerte a török köztársaság eredményeit. Itt valószínűleg arra is gondolt, hogy amíg a monarchia az utolsó negyed évezredben folyamatosan területet vesztett, addig a köztársaságnál nem volt ilyen.

Annak idején Bécsben élt, majd a szultánság végével Amerikába költözött. Bányamérnöknek tanult és az egész amerikai kontinensen voltak bányái. Az 1980-as évek elején minden bányáját eladta és lenyugdíjazta magát. Jellemző, hogy a nyugdíjas évei alatt érte el a dinasztia vezetésének a feladata. Ez azt jelentette, hogy 82 éves korától 97 éves koráig volt az Oszmán-dinasztia feje. Nem meglepő, hogy ezalatt nem történt semmi körülötte azokon a tiszteletteljes és udvarias nyilatkozatokon túl, amit a török köztársaság nagyon szívesen idézgetett.

Az ő "uralma" alatti "semmi" azért érdekes, mert lett belőle "valami". A nemzetközi politikában egyre inkább sarkára álló török köztársasági politika felismerte benne a lehetőséget. A terv kiagyalója valószínűleg az akkori török kormányfő volt, aki ma már az ország államfője. Felismerte azt, hogy az emberekben él némi nosztalgia az Oszmán Birodalom felé, mivel Törökország akkor nagy volt. Ennek a nosztalgiára épülő propagandának szívesen választotta "reklámarcává" a dinasztia vezetőit. Kedves, udvarias bácsik voltak, akik a nyilatkozataikkal nem okoztak károkat. 

Ertugrul Oszmán elfogadta a köztársaság közeledését, így az a fura helyzet alakult ki, hogy a köztársasági állam kezdte el építeni a kultuszát. Ez az oka annak, hogy a dinasztia mindenkori vezetője a propaganda szintjén úgy van  kezelve, mintha a török állam tiszteletbeli államfője lenne. A temetéseken a török állam valamelyik tekintélyes vezetője mindig elismerően szól a dinasztia éppen elhunyt fejének a pozitív viszonyulásáról.

Bayezid Oszmán az USA hadseregének a tagja volt, könyvtárosként is dolgozott, de leginkább azért volt kedvelt, mert rajongott a török konyháért. Állítólag nagyon finom ételek kerültek ki a kezei alól. Politikai szempontból eleve nem volt egy karizmatikus ember, jól beleillett a köztársaság által felvert propagandába.

Dündar Ali Damaszkuszban élt, ahonnan nem volt hajlandó a köztársaság területére menni. Neki volt egy elég markáns álláspontja a politikai kérdésekről, de ezeket 87 évesen nem tudta már erélyesen képviselni. Amikor a dinasztia feje lett, már lényegében siketvakként élte a mindennapjait. Damaszkuszban élve, 2017-ben veszélyben volt az élete. Akkor a török elnök utasítására egy különleges katonai egység kimenekítette. Akkor egy rövid ideig Isztambulban is élt, de később visszatért Damaszkuszba és ott halt meg. 

Harun Oszmán is teljesen együttműködik a mai török állammal, 1974 óta él a köztársaságban. Amikor elérte őt a "szultánság" már 89 éves volt. Finoman szólva apolitikus alkat. 

Harun Oszmán jelenlegi örököse is túl vagy a 83. születésnapján, de mivel idős emberekről van szó, ma még teljesen kiszámíthatatlan az is, hogy ki lesz majd a tényleges utódja. Létezik "trónöröklési sor", de annak az elején csupa olyan ember szerepel, aki már most is a nyugdíjas éveit élvezi. Ez a "rendszerbe kódolt reménytelenség" azért van, mert az öröklési rendszert nem változtatják meg.

A török államnak nem érdeke változtatni, mert a tiszteletteljes nyilatkozatokat megfogalmazó kedves öregurak kényelmes partnerek. A dinasztiának is előnyös a köztársasággal való béke, így ők sem érzik a változtatás szükségességét. 

A probléma azonban nem lenne megoldhatatlan. A trónöröklési sorban szereplőknek egyszerűen csak le kellene mondaniuk a dinasztia vezetéséhez kapcsolódó jogaikról egészen addig, ameddig egy olyan emberre nem szállna a tisztség, akinek van is hozzá ereje. A napi gyakorlatban egyébként ez egyébként is így megy.

Most például a trónöröklési sor 8. helyén álló Orhan Osmanoglu (1963) az, aki koordinálja az ügyeket. Mindezt kinevezés és titulusok nélkül csinálja azon az alapon, hogy neki van hozzá energiája.

Orhan Osmanoglu a de facto családfő, a háttérben egy fénykép arról, amikor Erdogan beszélgetett vele
(a kép forrása: haberlel.com)

Orhan Osmanoglu egyébként karizmatikus. Több szervezetet is alapított, több felületen kommunikál. Azt az arculatot igyekszik kialakítani a dinasztiáról, hogy elvhű, nem alkuszik, mindig az igazat mondja és megvásárolhatatlanok. Ügyesen csinálja mindazt amit tesz, csak ugye ő hivatalosan egy civil aktivista, aki nem foglalkozik belpolitikai ügyekkel. Milyen a hatása? A youtube-csatornáján 119 ezer feliratkozó van, OK, vannak milliós nézettségű videói is, de általában csak néhányszor ezernyi megtekintése van. Egy 80 milliós országban ez nem sok.

Érdekes tény, hogy a lánya, Nilhan Osmanoglu (1987) nagyon népszerű. A török gondolkodással nem nagyon egyeztethető össze a női vezér alakja, de ha majd Orhan Osmanoglu visszavonul a közéletből, nagy eséllyel a lányára fog irányulni a figyelem. A lánya ezt a népszerűséget most egy webáruházzal aknázza ki, a későbbiekben meg majd kiderül merre tovább.

Neo-oszmánizmus és a monarchisták

Létezik a "neo-oszmánizmus" fogalma, de egyértelmű definíciója nincs. Ide sorolják azt a fajta köztársaság által ébresztett nosztalgiát is az Oszmán Birodalom és a dinasztia felé, ami ma kézzel foghatóan jelen van a török állami propagandában. Ez a politikai irányzat (bár inkább díszítőelemről van szó, mint irányzatról), semmilyen módon nem tartalmaz monarchista elemeket, mert a köztársaság sikerességét ünnepli.

Amikor valaki elkezdi kutatni a török monarchisták nyomait, tucatnyi emberhez jut el, akik jelen vannak a török nyilvánosságban. Nagyon erős befolyásról nem lehet beszélni az esetükben sem. Az egyik részük különböző összeesküvés-elméleteket ír meg a könyveiben, de egy mozgalom felépítésétől nagyon messze állnak. Ennek a csoportnak a másik része történelmi kutatásokkal áll elő (valódi történészekről van szó), de a hatalom őket sem tartja veszélyesnek. Elmondhatják a véleményüket, írhatnak amit akarnak, de nem érik el azt a zónát sem, hogy riválisként kezelje őket bárki.

Időről-időre előkerülnek emigráns csoportok, akik azért szorgalmazzák a monarchiát, mert szerintük azzal lehetne egy olyan nagy és összetett területet jól irányítani, amilyen a mai Törökország (Magyarország nyolcszorosa a területe). A miért kérdésekre azt a választ adják, hogy a választások által a hatalomba helyezett vezetők szükségszerűen taktikáznak, ami a legtöbbször konfliktusok gerjesztését jelenti. Amennyiben lenne egy szultán az ország élén, akkor elejét tudná venni a társadalom ilyesféle összeugrasztásának. 

Azt is szinte mindig megemlítik, hogy az iszlámnak szüksége van kalifára ahhoz, hogy a szélsőségeket vissza tudják fogni, így el lehetne jutni egy olyan reformig, amelyik az iszlámot átvezetné a békés élethez, ahol már az egész világ iszlámra való áttérése nem lenne cél. Természetesen a török szultán lenne szerintük a kalifa.

Ezek az emigráns csoportok nem szoktak hosszú életűek lenni, aminek az egyik bizonyítéka a honlapjaik megszűnése. Pár évig léteznek, látogatottságuk is van, de hamar felismerik a "szultán" hiányát. A dinasztia mindenkori feje és a török állam nagyon jó viszonya miatt, elég erőtlen az üzenetük. 

Vannak kutatások, melyek 3 százalékra mérték 2022-ben a monarchia visszaállítását, ami körülbelül 2 millió embert jelent. Módszertani szempontból a 3 százalékos eredmény bírálható, de a különböző jelekből következtethető számok valahol tényleg a 3 százalék körül helyezkednek el.

A monarchista mozgalmak saját számolgatásai 8-10 százalékról szólnak. Ezt rendszerint onnan hozzák ki, hogy az ideológiájukkal átfedő pártoknak ilyesféle támogatottsága van a választásokon. Ezek a pártok viszont republikánusok, pont az államforma ügyében nincs szó átfedésről, ezért hibás ez a fajta becslés.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy a dinasztiának nincs internetes jelenléte. Az egyes oszmán hercegek közül többnek van valamelyik közösségi oldalon fiókja, de ott semmi politikai üzenet vagy hasonló nem található. A család egykori honlapja a https://www.ottomanfamily.com domain alatt volt elérhető, de ennek mára az archív változatai sem léteznek. Egyéb oldalakat meg szoktak adni, de azokon szinte soha nincs tartalom.

Ha nagyon rá akarunk erőltetni ilyesmit, akkor egy facebook-oldalt lehetne a dinasztia jelenlétének nevezni. A mögöttes szervezet az Oszmán-dinasztia Alapítvány, de az államformáról ők sem nyilatkoznak. Az igaz, hogy képviselik a családot, segítenek gyerekek oktatáshoz jutási esélyeinek a növelésében, de ezeknek nincs közéleti hatásuk.

A török dinasztia azért maradt ki a volt dinasztiákat bemutató sorozatból... azt hiszem az indoklást sem kell megfogalmazni. 

Források

BBC

Cumhuriyet

Daily Sabah

Ibrahim Pazan oldala

Independent Türkce

Oszmán-dinasztia Alapítvány

Ottomán emlékoldal

Medyascope