A szupergazdagok bulinegyede

Vagyis Monaco dinasztiájáról és különleges államszervezetéről lesz szó.

Monaco nagyjából akkora, mint Budapesten a VII. kerület. Ekkora területen hivatalosan 38 ezer ember lakik, ami nem mond sokat ahhoz képest, hogy a VII. kerületben 49 ezer ember él. Az már kicsit beszédesebb, hogy a várost napközben kb. 80 ezer ember "használja", ami egyértelmű jelzés a zsúfoltságára.

II. Albert, Monaco uralkodója, azon kevesek egyike, akinek nem kell aggódnia a posztja miatt
(a kép forrása: a Palota honlapja)

A városállammal kapcsolatban rengeteg rekordot lehetne emlegetni. Itt a legmagasabb az egy főre jutó GDP, itt él az egységnyi területre vetítve a legtöbb szupergazdag, itt szolgál a legtöbb a rendőr, és még nagyon hosszan lehetne folytatni a felsorolást. A dinasztiák történelmét tekintve azt lehetne kiemelni, hogy valószínűleg a mostani uralkodónak van a legkényelmesebb helyzete, hiszen mindenféle elnyomás nélkül megvalósított egy olyan rendszert, ahol senki nem akarja őt leváltani és olyan nagy hatalma van, ami demokratikus körülmények mellett talán senki másnak nincs.

Hogyan alakulhat ki egy ennyire stabil rendszer? Hogyan működik? Miért nem akarja senki sem leváltani a mostani rendszert, holott elég súlyos hibái is vannak?

Önálló állammá alakulás

A Monaco trónját birtokló dinasztia sokkal régebbi, mint jó pár európai dinasztia. Ennek ellenére Monaco uralkodója "csak" herceg, mert soha, senki nem akarta őket királlyá minősíteni. Sőt, igazából államot sem akartak nekik adni, csupán egy véletlen eredményeként alakul állammá.

A Grimaldiakat a 700-as évek óta ismerik Genova politikai életében, mint az egyik legbefolyásosabb családot. A mai városállam helyére az 1200-as években kezdtek embereket telepíteni, majd 1297-ben a családra bízták a terület vezetését. A kolónia azért tudott megmaradni, mert az egymással vetekedő hatalmaknak aprónak tűnő, de nagyon hasznos szolgáltatásokat biztosított. Amikor a spanyol királynak nagyon kellettek a térségbeli szövetségesek, akkor Monaco urait hercegekké minősítette. Ez 1612-ben történt, később pedig a francia állam is elfogadta ezt a besorolást.

Az a tény, hogy a kolónia vezetői viszonylag későn váltak hercegekké, számos sajátosságért felelős. Például e miatt nem alakult ki komolyabb helyi arisztokrácia, hiszen kevés lakossal is el tudott működni az uradalom. A hercegnek egyébként van joga címek adományozására, de csak a családtagjait ruházza fel ilyesmikkel. Említhetnék azt is, hogy a Monaco címerében látható korona nem létezik. A koronázás ismeretlen gyakorlat, az uralkodót "csak" beiktatják a hivatalába.

Monaco tulajdonképpen egy olyan kolóniává vált az évszázadok alatt, amely mindig egy idegen király alá volt besorolva, de a belső működéséért Monaco mindenkori ura felelt. A térképre nézve is jól látszik, hogy a szűk tengerparti folyosón a francia és az "olasz" területek határán fekszik, így a két állam között egy átmeneti zónát képez. Néha a mai olasz területek elődállamait, néha pedig a francia területeket védte.

A Hercegség eredetileg nem volt ilyen kicsike. A területvesztés oka az volt, hogy a XIX. században a Hercegséghez tartozó városok fellázadtak, mert a formálódó olasz államhoz akartak volna csatlakozni. A tervük nem sikerült, mert a kiszemelt királyuk a franciák katonai támogatásáért cserébe lemondott róluk, így átkerültek Franciaországhoz. Ezt igazolandó volt egy népszavazás is, de a monacói őslakosok szerint ez nem volt tisztességes. Ekkor a Hercegség elvesztette a területének a nagy részét, körülbelül a 90 százalékát.

Ennek a tragikus területveszteségnek voltak azonban előnyei is. Az addig mindig valamelyik uralkodó alá rendelt Hercegség teljesen önálló állammá vált. Ezt a franciákkal 1861 elején kötött első szerződés deklarálta. Ebben a szerződésben a herceg kártérítést kapott a francia államtól a területi veszteségei miatt, valamint katonai garanciát kínált a megmaradt területe sérthetetlensége felől. A francia állam célja nem egy önálló állam létrehozása volt, csak azt kívánták elérni, hogy a kialakuló olasz határt az ő csapataik ellenőrizhessék. Így lett a Hercegség önálló állam.

Akkor az összezsugorodó Monaco hercege III. Károly (1818-1889) volt, aki kaszinó létrehozásában látta meg a kiutat. Az ötlet alapja az volt, hogy Franciaországban tiltva volt a kaszinózás, így a herceg a saját területére hívta pénzt költeni az élményből kiszoruló gazdagokat. Később ezt a helyet az uralkodó tiszteletére Monte Carlo Casino névre keresztelték, a városrész neve pedig Monte-Carlo lett. A beruházást egy az uralkodó által alapított, SBM nevű cég hajtotta végre, mely mai napig fontos szervező erő a Hercegségben, mert a közkiadások előteremtésében oroszlánrészt vállal magára.

A kaszinó mentette meg a területveszteséget elszenvedett országot
(a kép forrása: gdmonaco)

A kaszinóból rengeteg pénz áramlott a kasszába, amelyből pazar szállodákat építettek, hogy az oda megérkezőknek jó körülményeket biztosítsanak. Minden sallang nélkül arról volt szó, hogy III. Károly megszervezte a Riviéra bulinegyedét a gazdagoknak. A Hercegségbe annyi pénz érkezett, hogy az uralkodó nagyon sok adót lecsökkentett vagy egyszerűen eltörölt.

A helyzetről mégsem lehet csak pozitív jelzőkkel beszélni, mert a város lakói ezt az időszakot nagyon rosszul élték meg. A területveszteségek miatt az ipar eltűnt, termőföldek és legelők nem maradtak a kezeikben, munkalehetőség nem akadt. A városban élők egyre jobban elszegényedtek, ugyanis a város bulinegyeddé fejlesztése nem teremtett nekik új munkalehetőséget. Úgy érezték, hogy a kontinens pöcegödrévé vált a lakhelyük, ahol az asztalról lehulló morzsákon kellett osztozzanak. A jövedelemadó csökkentése sem segített nekik, mivel nem volt jövedelmük, így annak semmilyen érzékelhető hatása nem volt a megélhetésükre.

Károly herceg utódja I. Albert (1848-1922) lett, aki 1889-től a haláláig vezette a városállamot. Ő valójában sokkal inkább volt természettudós, mintsem politikus. Sok dologban hozzájárult a "birodalma" fejlesztéséhez, humanista és pacifista volt, de a lakók gondjaival ő sem foglalkozott. Egyébként majdnem bezáratta a kaszinózást, csak a szervező cég egy marketinges trükkel felpörgette az ügyfélforgalmat, ami miatt annyi pénz ömlött a herceghez, hogy meggondolta magát.

I. Albert elsősorban kutató volt, ilyen minőségében az MTA-nak is a tagja, valamint támogatója volt
(a kép forrása: Tudományos Központ honlapja)

[A kaszinó sikeres működtetése egy német üzletembernek az érdeme. Az ő módszere az volt, hogy időnként mesés nyereséget generált egy-egy vendégnek, majd a nyerési sorozat híre tömegével vonzotta be a hasonlókra vágyókat, de ők már nem tudtak nyerni.]

A lakosokat zavarta, hogy a herceg általában Párizsban van, így nem látja azt, ami a városban történik. Ez vezetett el az 1910-ben kitört forradalomhoz, ami talán a történelem legudvariasabb forradalma volt. A felkelés során előkerült az a követelés is, hogy Monaco legyen köztársaság, mivel a herceg nem jó gazdája a területnek.

Ekkor született meg az 1911 elején hatályba léptetett alkotmány, ami kialakította a mai politikai rendszert, ami nem más, mint a város és az állam együttélése. A herceg megteremtette a saját adminisztrációját, ahol minden döntésnek és ágazatnak lett személyi felelőse, akik elérhetőek voltak a herceg távolléte esetén is. Ez Monaco, mint állam. A lakók létrehozták az önkormányzatot, mely a terület üzemeltetésért és a lakók helyzetéért vált felelőssé. Ez Monaco, mint város. A törvényhozó testület pedig kapocs lett a két adminisztráció között, persze nagyon szűk jogokkal, de erről majd lesz még szó.

I. Alberthez kapcsolódik a Párizsi Szerződés néven ismert dokumentum aláírása 1918-ban. A hercegség és a francia állam abban egyezett meg, hogy akármi is történik, a hercegi trónt nem örökölhetik az uralkodó német rokonai. A herceg "német" rokonai azok voltak, akik Württemberg felett uralkodtak, illetve meg is szerezték a litván királyi címet. A Grimaldiak szabályzata szerint ők örökölték volna a hercegi trónt, de Albert sem nagyon kívánta őket a Hercegség élére.

Albert az első házasságából született fiát látta volna szívesen Monaco trónján, akit ugyan személyesen sokáig nem ismert, de az anyai származása miatt alkalmasabbnak tartotta uralkodónak. Édesanyja több uralkodói dinasztiának a tagja volt, ráadásul a fiú igazi fejedelmi nevelést kapott. Az akkori francia államfő (mellesleg Albert herceg barátja) is ebbe az irányba terelte, aki tudta, hogy egy német herceget a francia állam nem fog megtűrni a szomszédjában.

Így került sor a trónöröklési sorrend rendkívüli módosítására. Ezért cserébe a francia állam olyan mértékű védelmet garantált a Hercegség függetlensége felett, mintha az a saját területe lenne. A herceg és a francia állam abban is megegyezett, hogy trónöröklési kudarc esetén a franciák tovább működtetik a várost az akkori gazdasági és politikai rendszerét tiszteletben tartva. Ez a megállapodás a "második szerződés" néven ismert.

II. Lajos furcsa uralma

Mire Albert 1922-ben elhunyt, addigra már minden szempontból legalizálta a kiszemelt utódja helyzetét, bár a jogi harc nem volt zökkenőktől mentes. Az új uralkodó a terveknek megfelelően II. Lajos (1870-1949) lett, aki már 1889 óta a Hercegség koronahercegeként volt kezelve.

Őt nem az édesapja nevelte, hanem az édesanyja háztartásában nőtt fel. A nevelőapja az a Festetics Tasziló (1850-1933) volt, aki Ferenc Józseftől 1911-ben elsőként kapott magyar hercegi címet. Azért, hogy a német és a magyar hatásokat ellensúlyozzák és megkapja a megfelelő felkészítést, elég korán Monacóba kellett költözzön. Ő azonban arrébb állt, elvégezte a francia katonai tisztképzést és hivatásos (francia) katonaként szolgált.

A magyarországi köztudatból kikopott mára az a tény, hogy II. Lajos elég sok időt töltött Magyarországon, főleg a nevelőapjánál és féltestvéreinél, Keszthelyen. A magyar főúri társaság eseményein többször is előfordult. Sőt, Keszthelyen egy komoly udvar alakult ki, mely a királyi udvarokat utánozta mindenben (mármint Festetics Tasziló körül). Mivel Magyarország külpolitikai elszigeteltségben volt akkoriban, rendkívülinek számított a keszthelyi palota, mert ott több államfő fordult meg, mint Budapesten a kormányzónál. II. Lajos a féltestvéreivel szoros kapcsolatban állt, György (1882-1941) nevet viselő féltestvére pedig nagyon sok időt töltött a Hercegségben.

Monaco uralkodója gyakran megfordult Keszthelyen, több hasonló tudósítás került be a lapokba
(a kép forrása: Reggeli Ujság 1936. november 16. 4. oldal)

Ma már kevesen emlékeznek Simon Böskére (1909-1970), aki az első magyar szépségkirálynő volt, ráadásul megnyerte az európai szépségversenyt, majd a nemzetközit is, csak nem a hagyományos módon. Bár nehéz bizonyítani, sok jel utal arra, hogy II. Lajos és Festetics György valamennyire szerepet játszott a sikereiben. A Miss Európa címet is megszerzett magyar szépségkirálynő a Hercegségben nagy ünneplésben részesült, a virágkarnevál királynője volt, ráadásul az uralkodó mindenhova elkísérte, holott egyébként nem nagyon volt jelen a saját állama hasonló ünnepélyein.

Azt pedig még kevesebben tudják, hogy az európai és az amerikai szépségkirálynő között szerveztek egy abszolút döntőt (ami még nem a mai Miss Universe volt, hanem az elődje), ott a szavazatok felét kapta meg, így az amerikai és az európai szépségkirálynők egyszerre kapták meg ezt a címet!

A nemzetközi zsűri úgy döntött, hogy megosztva kapja az 50 000 frankos pénzjutalmat az amerikai és az európai szépségkirálynő, igy egy magyar hölgy lett a világ legszebb nője
(a kép forrása: Journal de Genéve 1929. július 29. 8. oldal)

A világ utólag megfeledkezett Simon Böskéről és csak az amerikai társát emlegetik győztesként. Ennek az volt az oka, hogy az amerikai győztes elfogadta a részére felkínált filmszerepeket, míg Simon Böske minden ilyen ajánlatra nemet mondott. Az, hogy mennyit jelentett egy "igen", látható Gábor Zsazsa példájából, aki pár év múlva szintén Miss Hungary lett, viszont elfogadta a felkínált lehetőségeket. Csak érdekesség, hogy az első magyar, aki megnyerte az amerikai versenyt, Simon Böskéhez hasonlóan szintén nemet mondott (mivel még egyetemista volt), a nevét pedig ugyanúgy elfelejtették (Reményi Mária).

Szintén csak érdekesség, hogy vannak arra utaló jelek, miszerint Simon Böske nem csupán egy szerencsés keszthelyi lány volt, akit II. Lajos és köre csak a műveltsége és a megjelenése miatt felkarolt. A szépségversenyek francia atyja, Maurice de Waleffe (1874-1946), az 1947-ben kiadott visszaemlékezéseiben azt írta, hogy egy pletyka szerint Simon Böske valójában egy herceg lánya volt. Aki mindent elolvas, az jó pár gyanús jellel találkozhat a történetben. Melyek ezek?

Simon Böske monacói megünneplésében II. Lajos is részt vett
(a kép forrása: Ujság 1929. március 3. 6. oldal)

Simon Böske nem annyira akart indulni egyik versenyen sem, hanem mindegyikre az édesanya beszélte rá, aki természetesen mindenhova elkísérte. Festetics Tasziló idegeneket nem fogadott az előre meghatározott meghallgatási időpontokon kívül, egyedül Simon Böske volt ez alól kivétel, akinek ráadásul puszival köszönt. Az is feltűnő, hogy az európai szépségkirálynőt több uralkodó is fogadta, ami nem járt ki minden hasonló hölgynek. Érdekes, hogy a legnagyobb ünneplést éppen Monaco rendezte, ahol feltűnően sokat maradt a hölgy más helyekhez képest. Természetesen lehet mindez véletlen és lehet, hogy II. Lajos csak valamilyen magyarokkal való szimpátiája miatt támogatta a hölgyet és nem azért, mert mondjuk Festetics György titkolt lánya volt.

II. Lajos az 1930-as években egy olyan helyzetben találta magát, ahol az állam ismét vetélkedő hatalmak kereszttüzébe került. Azt tette, amit az elődjei is mindig, vagyis igyekezett kívül maradni, de az éppen erősödő hatalmaknak hasznos szolgálatokkal kívánt a javukra lenni. Ezt "furcsa semlegesség" néven jellemzik, bár ha valami nem illik a politikájára, akkor az éppen a semlegesség.

II. Lajos, a magyar neveltetést is kapott uralkodó
(a kép forrása: Mad for Monaco)

A környezetében két felemelkedő állam volt, Németország és Olaszország. A németek mellett döntött, így a hitleri állam sok kulcsemberének biztosított nagyon kedvező üzleti lehetőségeket. Amit a német állami megrendelésen dolgozó cégek nem tudtak beszerezni, abban a monacói állam segédkezett.

Ebben a szerepében a Monaco területére menekült zsidókat kiadta a németeknek. A monacói politika sokáig próbálta szépíteni a történéseket, például egy ideig csupán 32 halálesetért ismerték el a felelősségüket, ma már 96 ez a szám. A valós adat még ennél is sokkal magasabb, de ennek nem a tudatos eltagadás az oka, hanem az utólagos bizonyítás nem egyszerű. Nyilván az sem mellékes, hogy Monaco híre az legyen, hogy nem nyújt védelmet a menekülteknek, ami ma is elég jól működik.

Nem meglepő, hogy amikor az amerikai és a francia erők elérték Monaco területét, akkor II. Lajos le akart mondani az unokája javára. A monacói herceget valójában Charles de Gaulle mentette meg, aki gyorsan felvette őt a hadseregébe, valamint kirendelte (papíron) egy harcoló alakulat parancsnokává, így az a látszat keletkezett, hogy a herceg egy háborús hős. A francia tábornok azt is megtagadta, hogy elfoglalja a Hercegséget, holott a francia politikai elit ezt kívánta.

A francia politikus azt gondolta, hogy Monaco mindazt a segítséget, amit Hitlernek megadott, ezek után majd Franciaországnak biztosítja. A francia titkosszolgálatok lecsaptak az ilyen téren kulcsembernek számító Mandel Szkolnikoffra (1895-1945), akinek a kapcsolatai ezek után átkerült hozzájuk. Az új francia állam hatalmi terveihez szükség volt a Hercegségre, valamint a kétségkívül hálás uralkodójára. Ma már annyira nem emlékszik rá sok ember, de Franciaország az USA és a szovjet állam mellé, harmadik világhatalommá kívánt felnőni.

Monaco ilyesféle szerepe egyébként a mai napig megmaradt. Nem véletlen az, hogy Monaco olyan célokat hangoztat, amely nagyon sok francia nagyvállalat aktuális érdekeinek megfelel. Manapság ilyenek azok az állítólagos "zöld" célok, melyeknek a mai uralkodó a lelkes támogatója. Vagy sajátos magyar példának említhetnénk Hóvári János (1955-2023) esetét.

[Aki nem ismerné a történetet, annak a részére egy gyors összefoglalót kellene készíteni. Ilyennel nehéz előállni, mert egyáltalán az is csoda, hogy a halála körüli furcsaságok egyáltalán bekerültek a hírekbe. Az egyik legfontosabb magyar diplomatának a monacói halálesete számos kérdést felvet, de a sokszor olyannyira harcos magyar külügynek sincs róla mondandója. Ha pedig a blognak az európai dinasztiák a témája, akkor említsük meg azt is, hogy a Hercegségben Habsburg György a magyar nagykövet, akitől szintén nem találni semmilyen ezzel kapcsolatos nyilatkozatot. Sőt, a magukat "ellenzéki" és "kormánykritikus" címkékkel kitüntető újságírók, akik előszeretettel készítenek "kemény" interjúkat a magyar külügyminiszterrel (valahogy mindig a rossz kérdéseket téve fel, melyek a miniszternek kedveznek), nos, ők sem piszkálták meg ezt az ügyet. Így csak annyit tudunk, hogy az esküvőjére készülő férfi valahogy Monaco területére került, ahol kiesett a kilencedik emeletről.]

A zöld célok nem mindegyike álca. Monaco területén folyamatosan valósulnak meg olyan projektek, melyek a város energiafüggetlenségének a megteremtését célozzák meg. A Hercegség nagymértékben függ a franciáktól, amelyet rossz dolognak tartanak. A megszokott napelemes dolgokon kívül két irányt fejlesztettek működőképes rendszerré. Az egyik a saját kommunális hulladékuk ilyen jellegű hasznosítása, a másik pedig a tengervízbe épített hőszivattyú, amely 1963 óta működőképes rendszer. Az új épületekben már jó ideje csak ilyen energiaellátásokat lehet beépíteni.

Visszatérve Lajos helyzetére, nem volt saját, törvényes gyermeke. A trónnak a szabályok szerint már eleve a német rokonoknál lett volna a helye, de ő inkább a törvénytelen lányát jelölte ki örökösének. Ő volt Sarolta (1898-1977) hercegnő. A hercegnő kötelezettséget vállalt arra, hogy a koronahercegi jogokat átadja a fiának.

Sarolta fia III. Rainer (1923-2005) volt, aki 1949-ben, a nagyapja halála után lett a városállam uralkodója. A rivális ág természetesen tiltakozott, bár érezte az eszköztelenségét. A francia államnak viszont kellett Monaco, ráadásul egy fiatal, tapasztalatlan herceggel szinte főnyereménynek ígérkezett.

Az 1949-es trónkövetelés eleve sikertelennek volt ítélve
(a kép forrása: Kis Ujság 1949. július 2. 6. oldal)

A trónkövetelő akkoriban Chabrillon 10. márkija volt, Aynard Guigues de Moreton (1869-1950). Ő már 1925 óta hangoztatta, hogy a jogszerű öröklés esetén ő lenne Monaco hercege. Az 1949-es trónváltáskor is előállt ezzel az igényével. Az utódjainak a mai napig nem adták fel a küzdelmet.

III. Rainer uralkodása

Rainer hercegnek elég nehéz gyermekkora volt, mivel a szülei nem foglalkoztak vele. Az apjával nem volt kapcsolata, az édesanyja meg Párizsban élt a kutyáival. Őt apácák nevelték fel, majd a monacói szupergazdagok szűk csoportja próbálta egyengetni a sorsát és próbáltak neki például feleséget is keresni.

Több jelölt volt, de mindenképpen egy világhírű és nagyon szép nőt szerettek volna mellé találni. Olyat kívántak volna, akire a korabeli bulvár nagyon figyel, hogy Monaco nagyobb hírverést kapjon és még több szupergazdag érkezzen a Hercegségbe. Egy mesebeli államot szerettek volna varázsolni a területből, ehhez pedig nagyon kellett az ügyes párválasztás.

A herceg választottja Grace Kelly (1929-1982) lett, aki nem volt annyira tapasztalt híresség, mint a többi kiszemelt, de a szupergazdagok klubja így is elégedetten nyugtázta a döntést. Az esküvőre 1956 tavaszán került sor.

Grace Kelly és III. Rainer
(a kép forrása: iconicriviera)

A házaspárnak 3 gyermeke született. Az egyikük Karolina (1957), aki a hannoveri herceg felesége lett. A másik lány neve Stefánia (1965), akit arról ismernek, hogy ő utazott az édesanyjával, amikor az a bizonyos autóbaleset történt, melyben Grace Kelly az életét vesztette. Az egyetlen fiúk a mostani uralkodó, Albert, akit tudatosan uralkodónak neveltek.

Rainer herceghez kapcsolódik Monaco mai arculata. Ezeket az átalakításokat természetesen nem ő találta ki, de sok fejlesztésnek a kezdeményezője volt. Az ő nagy eredménye az, hogy Monaco önállóságát megerősítette Franciaországgal szemben. Ennek a folyamatnak az egyik fontos állomása volt az 1993-ban megvalósult ENSZ-tagság, de a harc sokkal korábban indult el.

A két kapitalista állam összecsapásának a híre még a magyar sajtót is megjárta
(a kép forrása: Magyar Nemzet 1962. október 14. 2. oldal)

A függetlenségi próbálkozás 1962 októberében (a kubai rakétaválság idején) jutott el a legmélyebb válságig, amikor Franciaországnak elege lett a Hercegségből, ezért blokád alá vonta a határt (amúgy ehhez elég volt 6 vámost kivezényelni az útra).

Franciaország adócsalók elleni küzdelemről beszélt, míg az uralkodó a városállam függetlenségének a védelmezéséről. Az uralkodó úgy állította be a krízist, melyben Monaco egy demokratikus, a szabadságjogokat tiszteletben tartó állam, míg a francia politika szavakban szintén az, de a tetteivel minden ilyen értéknek a tagadója.

Természetesen az is szempont volt Párizsban, hogy Monaco az USA felé húzott, amit Franciaország nehezen fogadott el. A párizsi politikusok eleinte rosszul mérték fel a Hercegség erejét, talán csak egy nagyobb falunak tartották.

Franciaország 1962-ben blokád alá vonta a Hercegséget, a háttérben látható az államhatárt jelző tábla
(a kép forrása: Monaco Hebdo)

Végül egy nagyobb reform vetett véget a feszültségnek. Monacóban a nők is szavazati jogot kaptak, bizonyítva, hogy mennyire komolyan veszik a szabadságjogokat. A sokat bírált adószabályokon finomítottak, hogy annyira egyszerűen ne tudják a francia állampolgárok adóelkerülésre használni a monacói állampolgárságukat. Franciaországnak ugyan megmaradt a joga kinevezni bizonyos vezetőket, de ezt már nem az uralkodó ellenében tették. Rainer herceg ugyanis megmutatta, hogy ezek az emberek nem működhetnek helytartóként, különben kiutasítja őket.

Nagy államközi szerződés nem született akkor, viszont a hatályba lépő módosítások egy mini függetlenségi forradalommal egyenértékűek. Valószínű, hogy a párizsi egyeztetéseken Franciaországnak azt kellett mérlegelnie, hogy elveszíti-e azt a sokféle befolyásolási lehetőségét amit a Hercegség továbbra is felkínált nekik. A francia állam éppen akkor kezdte el a "nagyság politikáját", melynek részeként világhatalommá szeretett volna felnőni, így nem merte vállalni a konfliktust.

Akkor Monaco ereje abban rejlett, hogy egy Onasszisz (1906-1975) nevű mágnás a herceg személyes jóbarátjaként folyamatosan jelen volt a Hercegségben (nem mellesleg Monaco egyik kulcsembere volt, mivel ő volt a Hercegség gazdasági és politikai érdekeit védelmező cégnek a többségi tulajdonosa is). Onasszisz kezén sok minden más mellett egy hatalmas kereskedelmi hajóflotta is volt, amivel képes lehetett Franciaországnak elég sok nehézséget okozni. Egykori német haditengerészekkel dolgozott, a német hajóipar egyik fő megrendelője volt, ő felelt a szaúdi kőolaj szállításáért. Sőt, a kezében lévő cégé volt a francia nyilvánosságot kiszolgáló legnépszerűbb rádió és tévé is.

A folyamat betetőzéseként a Hercegség 2002-ben új szerződést kötött a francia állammal. melyet harmadik megállapodásnak neveznek. Franciaország vállalta, hogy akármi is történjen, a városállam független marad, nem fogja soha, semmilyen módon felszámolni az önállóságát. Az is rögzítve lett, hogy a trón betöltésének a feladata a Grimaldi-házé marad, ami rejtett módon elég erősen lehatárolta az utódlási listán szereplőket. Ez utóbbi egyébként a hercegnek volt az érdeke, hogy az esetleges trónkövetelőket ne tudja a párizsi politika később helyzetbe hozni.

Muszáj szólni Antoniette hercegnőről (1920-2011), aki Rainer herceg testvéréről. A francia blokádról készítettek egy filmet, melynek a magyar címe Grace - Monaco csillaga. Ez a film fikció, tulajdonképpen egy tündérmese, csak a szereplői valóban létezett személyek nevét és titulusait viselik. A film Antoniette hercegnőt úgy állítja be, mint aki III. Rainer ellenében dolgozott. Ugyan az 50-es évek elején volt egy időszak amikor Antoinette a testvérével szemben fölényben érezte magát, de a filmben ábrázolt ilyen jellegű cselekmények teljes mértékben kitalációk. Antoinette a Hercegség életében a haláláig aktívan jelen volt, elsősorban az állatvédelembe szeretett bele.

II. Albert uralkodása

Rainer 2005-ös halála után II. Albert (1958) örökölte meg a trónt. Ő folytatta azt a munkát, amit az édesapja elkezdett, vagyis Monacót egy független államként kívánja megerősíteni. Politológusnak tanult, majd kötelező jelleggel katonai képzést is kapott.

Nagyon sok pozitív hírt közölnek róla, így könnyű lenne ezeket ismételgetni. Tény, hogy fontos neki Monaco fejlesztése és élhetőnek való megtartása, hiszen ezen múlik a megélhetése. Ő az első (és tudtommal az egyetlen) államfő, aki a bolygó mindkét pólusához eljutott. Aktív sportolóként 5 olimpián is jelen volt, a nemzetközi sportéletben a mai napig fontos vezetőnek számít. Ezek komoly érdemek, de nem fedik le mindazt, ami a herceg egésze.

Egyre több jel utal arra, hogy több operatív műveletet rendelt el, mely a rá vagy a családtagjaira nézve veszélyes információk eltüntetését célozta. A másik kínos dolog vele kapcsolatban a néhány házasságon kívül született gyermeke, akik még az esküvője előtt jöttek a világra. A hivatalos arculatépítési törekvések ellenére egyre inkább egy elég furán elkényeztetett ember képét lehetne megrajzolni, akiről nehéz pozitív híreket készíteni. Megoldható feladat, hiszen a Palota közleményei ilyenekkel árasztják el a sajtót.

Charlene hercegnét jobban kedvelik, mint az uralkodót
(a kép forrása: Mad For Monaco)

A felesége Charlene (1978), akit 2011-ben vett feleségül. Ő egy afrikai születésű úszónő volt. Az ikreik 2014-ben születtek meg, Gabriella és Jakab. Jakab herceg a hercegség trónörököse, de amíg nem lesz nagykorú, addig nagynénje, a hannoveri dinasztia fejének a hitvese látja el ezt a posztot. Albert korábban született gyermekeit kizárták a trónöröklésből, ilyen értelmű nyilatkozatot maga az uralkodó adott ki. Charlene és Albert házassága a hivatalos közlemények szerint teljesen rendben van, de a sajtó ezt nem nagyon hiszi el.

Albert uralkodásának egyik kényes kérdése a legitimáció. A trónöröklés során kétszer is "rugalmasan" kellett kezelni a szabályozást. A már említett II. Lajos is egy ilyen trükkel került a hercegi trónra, de III. Rainer trónöröklése is hasonlóan "trükkös" megoldás volt. A lenti ábrán zöld kerettel van jelölve a családnak az a két ága, amelyik a szabályozások szerint örökösök lehettek volna.

A dinasztiában volt két olyan alkalom, amikor a trónöröklés nem a szabályok szerint valósult meg, ezeket piros négyzet jelöli; a szabályos örökösök két ága zöld színnel került kiemelésre

A litván-ág elállása után a másik rész vezetői többször is előálltak az igényeikkel. Albert herceg nagy érdeme, hogy 2015-ben, mindenféle nagy ünnepség és publikus szerződés nélkül lezárta ezt a vitát. Nem ismertek az alku részletei, de a Hercegséggel szemben minden követelést feladtak. Igaz, azóta a francia államot próbálják perelni kártérítésért, de ez inkább marketinges trükknek tűnik.

A hercegi pár gyermekei
(a kép forrása: Monaco Tribune)

A jelenlegi uralkodónak a nagyobb gondjai abból erednek, hogy a városállamban lévő korrupciót vissza kellene szorítania. Mivel a Hercegség lakói jellemzően apolitikus hangulatban vannak, ez a probléma elsősorban nem politikai ügy, hanem inkább gazdasági jellegű. A városállamban ugyanis nincs államadósság, de vélhetően a korrupció miatt a legnagyobb állami vállalat (az SBM, majd lesz róla szó) veszteségessé vált. Már magasabb beosztású embereket menesztettek e miatt, többek között a herceg vagyonkezelőjét is.

Az is említést érdemel, hogy a monacói őslakosok aránya csökken. Hiába erős a szociális háló, hiába vannak támogatások, sok őslakos kiszorul a városból és a francia településekre kényszerül. Sokan aggódnak e miatt, mert ezzel a Hercegség elveszti a "monacóiságát". Ezzel pedig el is érkeztünk a lakosok anyagi ügyeihez.

Gazdagok és szegények

Monaco a lakosait több kategóriába sorolja. A rendszernek nagyon egyszerűsítve az a lényege, hogy a társadalom nagyjából három részre osztható. Vannak az őslakosok, a szupergazdag új polgárok, valamint a vendégmunkások és a családjaik. Az őslakosoknak számos juttatás alanyi jogon jár, ilyen például a lakhatás is. A szociális háló olyan erős, hogy a legtöbb magyarországi ember azt csak mesének hinné. Ennek ellenére vannak gondok, most például összetett okok miatt elég komoly lakhatási válság alakult ki.

A szupergazdagok adózással kapcsolatos kedvezménye valójában nem jelent 0 százalékos adót. A személyi jövedelemadó az ami 0 százalék, a többi adó létezik és elég magas. Bár az ÁFA és a mindenféle járulékok a közfelfogás szerint magasnak számítanak, a magyarországiak jóval magasabbak. Az ingatlanvásárlást valóban komoly adózás sújtja, amit direkt a szupergazdagok miatt találtak ki. Mit kapnak ezek az emberek az örök tavaszon kívül, ami miatt mégis ott akarnak élni?

Akinek van rendszeres nagy jövedelme, annak a 0 százalékos jövedelemadó olyan komoly tétel, hogy a felsorolt egyéb közterhek megfizetése még mindig előnyösebb minden másnál. Másrészt olyan jó a közbiztonság, amivel a világ nagyvárosaiban nem nagyon lehet találkozni. A rendőrség a saját kamerarendszerén egész nap minden területet megfigyel és olyan sok a rendőr, hogy alig egy percen belül képesek akárhol beavatkozni. Ráadásul a lakosság 1/3 része szupergazdag, így olyan, mintha egy nagyobb kiterjedésű klubban lennének, hiszen minden nekik van kitalálva. Az sem mellékes, hogy a lesifotózás és minden hasonló tilos, így a személyi testőr abszolút felesleges.

Nem túlzás a szupergazdagok bulinegyedének nevezni a Hercegséget
(a kép forrása: SBM honlapja)

Az is szempont, hogy a városállam szabályozásai állandók, nem módosítgatják őket. Ennek köszönhetően a gazdagok kiszámítható gazdasági környezetet kapnak. E mellé jön az, hogy mindezt egy európai jellegű környezetben élvezhetik, ami tükröződik az ország lakóinak az etnikai megoszlásában is (95 százalékuk európai hátterű).

A szupergazdagok ilyen-olyan befizetései fedezik a közkiadásokat. Amikor valaki ingatlant épít, akkor kötelező benne kialakítani olyan lakásokat, amelyeket az államnak adnak át, ezeket az önkormányzat osztja ki. Részben ez is az oka az ingatlanáraknak, mivel ezeket az "állami" lakásokat is kötelező a legkorszerűbb előírásoknak megfelelően megépíteni, majd természetesen ezt is beépítik a lakások piaci árába.

A lakosok harmadik csoportja a vendégmunkásokból áll. Az állampolgárok száma 38 ezer, akik közül olyan 14 ezer nem aktív a munkaerőpiacon. Van körülbelül 4000 gyerek és 13 ezer nyugdíjas. Ez azt jelenti, hogy a 38 ezer lakosból csak 7000 jelenik meg a munkavállalóként. A közszféra foglalkoztat 6000 embert, a városnak viszont további 59 ezer munkavállalóra van szüksége. Ez szükségessé tette a vendégmunkások támogatását is, mivel nem akarnak elveszteni egy helyismerettel rendelkező munkavállalót.

A városállam ugyanakkor nem tartja kívánatosnak a hosszabb ideje helyben dolgozó vendégmunkások állampolgárrá válását, mert továbbra is inkább a szupergazdagokat kívánják honosítani. Ebből vannak konfliktusok, igaz, az utóbbi években némi engedményeket tettek feléjük. Ennek ellenére a helyzet még finoman szólva sem rendezett.

A helyzetet nehezíti, hogy a hivatalos álláspont szerint Monaco területén nincs szegénység. Koldulni és hajléktalanná válni tilos. Mégis akadnak olyanok, akik eljutnak ebbe a helyzetbe. A nagyobb részük olyan vendégmunkás, akiket egy szerencséjét próbára tevő cég a világ egy szegényebb térségéből csábított oda, majd a csőd után nem maradt pénzük a visszaútra.

A nélkülözők másik rétege az őslakosok közül kerül ki. A magánszektorban általában nem annyira mesések a fizetések, a megélhetés viszont drága, így aki egy hosszabbra nyúlt krízis esetén nem tud időben kiköltözni a városállam területéről, az könnyen elszegényedik. Ez is az oka annak, hogy miközben a lakosság létszáma növekszik, a monacói őslakosok aránya csökken. Az állam ezt igyekszik ellensúlyozni, például a közoktatásban kötelező tantárgy a monacói nyelv, folyamatosan bővítik a szociális támogatásokat, de a kiköltözés megállíthatatlannak tűnik.

Az állami alkalmazásban állók nagyobb része rendőrként dolgozik. Nem véletlen az sem, hogy az egész világgal összehasonlítva, a városban a legmagasabbak a rendőri fizetések. A rendőrség egyetlen árnyoldala az, hogy a vezetőjét a francia kormány nevezi ki, így a francia állam időnként nagyon rondán nyúl bele bűnügyek kivizsgálásába. A részletekkel nem sokkolnék senkit, de volt olyan egyértelműen nem öngyilkosság, amit kénytelenek voltak úgy lezárni, mintha az lett volna.

Az állam területéhez képest meglepő lehet, hogy a Hercegségnek van saját hadserege. A hadsereg tagjait már nem fizetik annyira jól, mint a rendőröket. Katonának szinte akárkit felvesznek, aki képes francia nyelven kommunikálni. Az is sajátosság, hogy a legnagyobb alakulat olyasmi, amit mi tűzoltóságnak nevezünk. Ez az egység általában az aktív pályafutásuk végéhez ért volt sportolókat alkalmaz, a katasztrófavédelmi feladatokat látják el, de kapnak fegyveres kiképzést is.

A Hercegségnek van mindenféle olyan szolgálata is, amit a köznyelv titkosszolgálatnak nevez. Ez a rendőrség alá tartozik, tehát a francia kormány elég sok ponton bele tud nyúlni a működésébe. Éppen ezért a Palota a saját hatáskörében is működtet valami hasonlót, amely magánszerződések keretében foglalkoztat embereket. Így került a herceg környezetébe Robert Eringer (1954).Ő egyébként nem éppen békésen vált el az uralkodótól. Az eldurvult vita állításait egyébként nem ellenőrizték le, de az valószínűleg helytálló, hogy II. Albert szeretne önállóbb külpolitikai szereplővé válni.

Letagadhatatlan probléma, hogy a közlekedéssel bajok vannak. Mivel tízezrek ingáznak, ezért a vonatok tudnak zsúfoltak és pontatlanok is lenni. A parkolóhely nagyon kevés, még motorral sem egyszerű parkolni. Persze a tehetősebbek helikopterrel közlekednek. Illetve hajóval, de a kapacitásbővítés minden területen napirenden van.

Állam és város

Ezzel pedig elérkeztünk oda, hogy kicsit foglalkozzunk egy városállam működésével, ahol a város és az állam pontosan ugyanazon a területen működik, de mégis két, egymástól független adminisztráció áll mögöttük. Sőt, van egy harmadik szervező erő is, amelyik valójában egy cég.

Maga a cég a már többször említett SBM, amely az állam által alapított kaszinók és egyéb létesítmények mögött áll. Az SBM egyébként az egész világon működik, ahol létezik luxusturizmus, ők jelen vannak befektetőként.

A hatalmi szervezet élén a herceg áll, aki személyében egyszerre az államfő és a kormányfő is. Az államfői és a kormányfői szervezetek külön-külön szervezetet jelentenek, melyek akár konfliktusba is keveredhetnek egymással. A herceg beavatkozhatna olyankor, de nem lép közbe, a konfliktus érintettjeire hagyja a megoldások kidolgozását.

Az államfői hivatal egyszerűsített neve a Palota. Ennek a legfontosabb szerve a Koronatanács, ahova 7 ember van kinevezve. Belőlük 4 személyt a herceg delegál, 3 tagot pedig a törvényhozás. Ez a herceg tanácsadó testülete, amely bizonyos ügyekben kötelező jelleggel leül a herceggel tárgyalni. Mivel a herceg nem minden egyes elé kerülő ügyben dönt személyesen, ez egy valódi hatalommal rendelkező testület.

A kormány valóságos vezetője az államminiszter, aki alá 5 miniszter tartozik. Ezek a miniszterek minden klasszikus minisztérium feladatát ellátják, kivéve az igazságügyet. Az ilyen feladatokat az Igazságügyi Szolgálat nevű hivatal látja el, amelyiknek van egy igazgatója, aki kvázi igazságügyi miniszter. Ez a Szolgálat nem a kormányszervezet része, hanem egy államfőnek alárendelt, teljesen önálló ágazat.

A kormány nem tartozik felelősséggel a törvényhozásnak (Nemzeti Tanács a neve), le sem tudják váltani. A 24 tagú törvényhozást klasszikus választás keretében szavazzák meg, az állam ügyeiről vitázhatnak és jogszabályokat hozhatnak. A jogszabályok megalkotása során viszont csak arról szavazhat a Nemzeti Tanács, amit az uralkodó terjeszt elő, így a jogköre nagyon szűk.

A monacói törvényhozás kicsike, viszont 1500 állampolgárra jut 1 képviselő, ami Európa egyik legjobbja (csak Liechtenstein előzi meg)
(a kép forrása: Monaco Tribune)

Van három speciális körülmény, amely befolyásolja a választásokat. Ezek: az őslakosok kisebbségben vannak, a legnagyobb tömb a szupergazdagoké, valamint több tízezer lakó (vendégmunkás) nem kaphat állampolgárságot, így szavazati joguk sincs. Ezért nem meglepő, hogy az állampolgárokat képviselő törvényhozó testület semmilyen változást nem is kíván kezdeményezni.

Ennek a következménye, hogy Monaco jogrendjében az államfőt sem lehet leváltani. Ő maga lemondhat, de az alkotmány nem rendelkezik a leváltási lehetőségről. A herceg nevezi ki a politika vezéreinek egy jelentős részét, jogszabályokat kezdeményezhet, vétójoggal is bír, valamint képviseli az államot a nemzetközi életben. A politikai közeget alkotmányosnak és szabadnak írják le, amely ugyan nem éri a skandináv vagy a Benelux-államok szintjét, de egy kategóriába sorolják az USA-val, Romániával, Görögországgal, Franciaországgal vagy éppen Spanyolországgal.

Annak ellenére, hogy az állampolgároknak az egyéni szabadsága szinte teljesen korlátlan, a sajtót egyáltalán nem korlátozzák vagy fenyegetik, Monaco mégis sok kritikát kap a politikai rendszere miatt. Miért?

A demokráciát minősítő elemzésekben a Hercegség az alábbiakért kap negatív pontszámokat:

az államfő leváltására nincs lehetőség;
az ország alkotmányának a módosítását csak az államfő kezdeményezheti;
a törvényhozás nem tudja leváltani a kormányt;
az államminisztert (gyakorlati kormányfőt) a francia állam és a herceg alkuja helyezi hivatalba;
csak az indulhat bármilyen képviselői helyért, akit egy politikai szervezet jelölt, a független jelölés nem lehetséges;
nincs ellenzéki párt a törvényhozásban;
a városállamban élőknek csak egy kis része állampolgár, az itt élők nagy részének szándékosan akadályozzák a honosítását;
a korrupció nagyjából szabadon virágozhat, csak a sajtó leleplezései korlátozzák;
a szociális rendszerben még mindig uralkodik az a nézet, hogy a háztartás vezetőjének adnak segélyeket, aki csak férfi lehet (így az egyedülálló anyák hátrányt szenvednek el).

A fenti "hibalista" nem érzékelteti azt a tényt, hogy a monacói korrupciós helyzetet Magyarországgal azonos szinten minősítik. A korrupció persze nehezen felszámolható jelenség, ennek bizonyítéka, hogy az amúgy mintaállamként emlegetett Belgiumot is Magyarországgal azonos polcra helyezik.

A városnak létezik egy önkormányzata is, amely a városüzemeltetés, a fejlesztés, a segélyezés és az egyéb hasonló kérdésekben 100 százalékos önrendelkezési joggal bír 1911 óta. A várospolitika egyik különlegessége, hogy ugyan a városi politikában és az állami politikában is pártok versengenek egymással, de a várospolitika szervezetei és az állami ügyek politikai szervezetei teljesen elkülönülnek egymástól. Leegyszerűsítve lehetne olyat is mondani, hogy az államügyekben nevükben is pártok küzdenek egymással, míg a várospolitikában civil szervezetté átalakult kvázi pártok. Sem a várospolitikai szféra nem uralja az államit, sem fordítva.

Ugyanakkor mindkét szférában kialakult egy nem szándékos egypártrendszer. A belpolitikában volt és van két jelentős tábor, amely sok pártból tömörödött le kettőre. Ezek közül az egyik teljesen kiszorult a törvényhozásból, ezért a győztes párt a képviselői helyek mindegyét birtokolja.

A várospolitikában ez a helyzet 1995 óta létezik. Ennek a domináns alakulatnak a neve Közösségi Fejlődés, lényegében az "élhető város" mottó alá fér be a programjuk. Azzal az igérettel szerzik meg az összes képviselői helyet, hogy a város összes funkcióját biztosítani kell mindenkinek, amivel a választók úgy tűnik, hogy elégedettek. Aki foglalkozik településfejlesztéssel, az már sokszor szembesülhetett azzal, hogy mennyi működő jó gyakorlat a Hercegségből terjedt szét (okos város, okos buszmegállók, meg minden hasonló).

A várospolitika egy érdekes területe a város kiterjesztése, amelynek 3+1 iránya van. Lefelé, felfelé, a tengerre és a francia területek felé.

A felszín alá költöztetés lényege, hogy amit csak lehet, elvisznek a felszínről. Legyen szó nagy utakról, vonatpályákról, állomásokról, lesüllyesztették. A másik irány a felfele terjeszkedés. Most már megállapodás született arról, hogy 100 méter fölé többet nem építkeznek, de egyre több felhőkarcolót kénytelenek építeni. Azok az épületek, amelyek magasíthatók voltak, nagyon hamar kaptak újabb szinteket.

A harmadik irány a tenger meghódítása. Az első ilyen rész Fontvielle. Ott új kikötőt hoztak létre, repteret helyettesítő heliportot, egy stadiont, rengeteg hangulatos lakóépületet, teljesen korszerű energiatakarékos lakásokkal, ráadásul ezek közül sok önkormányzati tulajdonba került. Még arra is figyeltek, hogy új zöldterületek legyenek kialakítva. A tenger felé terjeszkedés egy folyamatos program, elvileg hetekre vagyunk egy újabb átadástól.

Fontvieille, a tengertől elhódított terület, ahol a stadion mellett nagyon sok állami lakás is megépült
(a kép forrása: AS Monaco)

A negyedik irány a határokon való túlterjeszkedés. Az egyes állampolgárok és a cégek is elkezdtek a város melletti területekből felvásárolni. Ez nem új, már III. Rainer és a már említett testvére is a Hercegség területén kívül vettek maguknak rezidenciát. Grace Kelly halálos balesete is úgy történt, hogy az amúgy francia területen lévő otthonukból indultak el valahova.

A város "hivatalos" létesítményeinek egy része is francia területen található. Ilyen például az elit golfklub területe. Csak a golfpályának akkora a területe, mint a Hercegség összterületének a negyede. Említhetnénk a hercegség saját teniszpályáját is, de jó pár további létesítmény van, amelyik már "kiköltözött" a határokon túlra.

Az uralkodó a hetek múlva átadandó Maraterra nevű új városrész modelljével, amely szintén a tengertől lett elhódítva; itt is kialakítottak "állami" lakásokat
(a kép forrása: Monaco Now)

A környező települések sok esetben nem tiltakoznak, de az ellen már szót emelnek, ha Monaco építési vállalkozói állami lakásokat építenek. A probléma elvileg az, hogy a francia szabályozás a lakásépítésekben védi a francia területeket, nehogy valaki kivásárolja alóluk az országot. A krízis még nem lépte át azt a szintet, hogy ebből a két állam között megbeszélésekre kerüljön sor, de várható egy ilyen fordulat.

Ennek a bonyodalomnak az érdekessége, hogy az állam például Monaco harmadik nagy kikötőjét már meg sem kísérelte Franciaországba vinni. Inkább arrébb mentek az olasz határhoz, Ventimiglia nyugati széléhez, így ott építették meg.

A Grimaldi-ház jövője

Amikor Monaco jövőjéről gondolkodunk, akkor látnunk kell két tényezőt. Az egyik az a tény, hogy Monaco belpolitikájában ismeretlen a republikanizmus. Az országban ilyen tekintetben teljes a szabadság, bárki, bármilyen pártot vagy klubot alakíthat. Ennek ellenére ilyen jellegű igény nem létezik.

A másik tényező, a francia állam. Franciaországnak nem jelentene gondot felszámolni a Hercegséget, de a folyamat éppen az ellenkező irányba megy. Ennek az okairól már esett szó, miszerint Monaco, az uralkodója és az SBM teljesen jó helyettesítőként tud belépni ott, ahol a francia kormányzat erre igényt tart.

[Talán hajlamos valaki azt hinni, hogy Magyarországon Monaco semmilyen formában nincs jelen. Érdekesség. hogy a magyar állam helyi konzulja José Luis Delso Martínez-Trevijano, aki annak a SEK Education Group nevű vállalatnak a második embere, amelyik a világ legjobb és legdrágább magániskoláit működteti. Ezek közé tartozik a magyarországi SEK is, akiknek az lenne a legjobb reklám, ha közölnék kiknek a gyerekei tanultak vagy tanulnak most is náluk.]

Jelenleg tehát úgy tűnik, hogy a Hercegség még sokáig a térképen lesz és monarchia marad. Valószínűleg továbbra sem fogunk vele sokszor találkozni a hírekben, legfeljebb akkor, amikor a terjeszkedéséről olvasunk.