A nádori kripta fosztogatói

Nagyjából 50 évvel ezelőtt kifosztották a nádori kriptát. Az eltelt 50 év nem volt elég ahhoz, hogy a cselekményről bármi is kiderüljön. Vajon ez már így is marad?

Valamikor 50 évvel ezelőtt történt egy vandálnak minősített, amúgy tényleg borzalmas bűncselekmény. A bűncselekmény helyszínéről készült képek olyanok, hogy egyetlen darabot sem találtam köztük, amelyet ma probléma nélkül közzé lehetne tenni. Ennek a tettnek az elkövetőiről lesz szó, akikről a mai napig semmit sem tudunk.

A nádori családnak minden egyes emléke megsérült, a kastélyukból is csak ennyi maradt

A bűncselekményről 1973 januárjának első napjain szereztek tudomást. A Várban lévő nádori kriptába betörtek, majd nagyon furcsa módon kifosztották. Annyira nagyon nem szeretném ecsetelni a részleteket, így a gyengébb idegzetűek is elolvashatják a bejegyzést, de az érzékenyebbek inkább ugorják át a következő bekezdést.

Mi is történt? A nádori kriptába valakik bejutottak, rongáltak és fosztogattak. A sírokat borító nagy kőlapokat elfordították, a koporsók falait a megfelelő eszközzel felvágták, a testeket pedig célszerszámok segítségével kihúzták. Utána nagyon vandál módon megfosztották őket az ékszereiktől. Nem kíméltek sem ruhát, sem csontokat. Testrészek hevertek leszakítva, állítólag egyes darabok el is tűntek. Sőt, a konzervált szerveket tartó edényeket is kiürítették, aminek elég komoly szaga volt, de ez sem tántorította el a fosztogatókat.

Finoman szólva is elég furcsán ért véget a nyomozás, az elkövetőket pedig nem kapták el. Pontosabban mindenféle hivatalos kommunikációban ez az állítás szerepel a mai napig is. Azzal viszont elég sok ember vitába szállt, hogy semmit nem lehet sejteni az esetleges elkövetőkről és egyáltalán nem voltak hozzájuk elvezető nyomok.

Amit az elkövetőkről sejteni lehet

Gondoljunk bele, hogy milyen felkészültség kellett a cselekmény végrehajtásához! Elsősorban kell ahhoz bizonyos ügyesség és fizikum, hogy a csoport egy szellőzőnyíláson át lejusson egy ilyen helyre, illetve ki is jusson. Mindezt a szükséges szerszámokkal együtt kellett megtenni, amire az akkor Magyarországon élő emberek többsége nem volt képes.

A szerszámok használatához szükséges szaktudás szintén leszűkíti a kört. Sőt, az is eléggé szűkre szabja a lehetséges végrehajtók számát, hogy a tetemek közelében dolgozni nem lehetett könnyű. Ráadásul a cselekmény során a tetemekhez kellett nyúlniuk, de az illetőket ez nem zavarta. Még a kellemetlen szagokkal sem volt gondjuk.

Még itt az is egy érdekes dolog lehetne, hogy aki egy ilyet meglép, az valószínűleg nem egyszeri elkövető. Azokban az években nem volt egyedi jelenség a sírok kifosztása, de ez a fajta elkövetési mód nem volt jellemző (volt ugyan egy hasonló módszerekkel dolgozó csoport, ők szinte nagyüzemben fosztogattak, de egészen biztosan nem ők jártak a nádori kriptában). Mennyire hihető az, hogy csak az eddig felsoroltak alapján nem jutottak el az elkövetőkig?

Ráadásul még ott van az a körülmény is, hogy az elkövetők tisztában voltak sajátos részletekkel. Tudtak a kriptáról, a bejutás módjáról, a kripta felépítéséről, hiszen a megfelelő célszerszámok, felszerelések náluk voltak. Ehhez mindenképpen kellett valaki, aki nem csupán könyvekből ismerte a technikai részleteket, hanem az aktuális helyzetről is tudott lényeges tényeket.

A nádori kriptát helyreállították a rombolás után, így a magyarországi embereknek nagyon sok pénzébe került a vandál fosztogatás
(a kép forrása: Mueller Marianne blogja)

Az értékes tárgyak eladása sem volt egyszerű. Az értékesítés folyamatában nagyjából mindig ugyanazok vettek részt, valamilyen módon muszáj volt igénybe venni őket. Ezek a hálózatok azonban a rendőrség és más szolgálatok megfigyelése alatt álltak, így nem lehetett rejtve maradni. Az pedig vitán felül áll, hogy a hálózat egy részét használták, mivel bizonyos tárgyak kijutottak az országból. Igaz, ezt soha nem erősítette meg egyetlen hivatalos közlemény sem, csak egy-egy eldugott interjúban nyilatkozta ezt a károk felszámolásán dolgozó egyik antropológus..

Az ürömi eset

Pár év múlva, 1981-ben Ürömön is történt egy nagyon hasonló eset. Szintén kriptáról volt szó, szintén a nádori családhoz tartozó személy sírhelyéről. Ami a bűncselekményben meglepő volt, a rengeteg nagyon hasonló részlet. Vajon ez csak egy látszólagos kapcsolat?

Akkoriban gyerek voltam, ráadásul a közelben laktunk. Minden részletre ugyan nem emlékszem, de az egyik rokonommal - aki éppen vigyázott rám - el is mentünk a helyszínre. Ő egy helyi vezető volt, valamit nagyon meg szeretett volna tudni, így engem át sem adott másnak, hanem beültetett a kocsi hátsó ülésére és már mentünk is. Bár szigorúan az autó mellett kellett állnom a helyszínen, mégis sokkal többet hallottam, mint amit egy gyerek fel tud dolgozni. Rengeteg kérdés és elgondolás született meg akkor az agyamban, melyek a mai napig mély nyomokat hagytak bennem. Ez csak azért lényeges, mert ezért számomra mindig fontos maradt az ürömi eset, így amikor lehetőségem nyílt megtudni bármit is, mindig éltem vele.

Vajon elvezethetnek a megoldáshoz az ürömi kápolna kifosztói?
(a kép forrása: Élő értékek)

Az ürömi eset leleplezéséről megjelentek a nyilvánosságnak készített beszámolók, ezekből is meg lehet tudni pár dolgot. Ezen kívül Gyilkosság a belvárosban címmel megjelent egy könyv, amelynek egy eldugott fejezetében írtak meglepő dolgokat az elkövetőkről. Igaz, hogy álnevekkel, meg egy-két fontos körülményt átalakítva, de azért nem volt nehéz a dekódolás. Aztán ment a mély hallgatás mindenki részéről, egyre inkább ellentmondásos információk kerültek elő, majd végül többé senki nem mondott semmit.

[Tegyük hozzá azt is, hogy a "jó" oldalon álló emberek is meglehetősen furcsa dolgokat tettek az ügyben. Nem szeretném a gyengébb idegzetűekre való tekintettel leírni, de nagyon morbid megoldásokhoz folyamodtak. Annyira, hogy az ügyben eljáró egyik rendőrben fel is ébredt a gyanakvás, de végül egy másik rendőrkapitányság megoldotta az ügyet.]

Már a nyomozás kezdetén felmerült egy név. A bűncselekmény előtt megjelent ugyanis egy müncheni úriember, aki nagyon jól beszélt magyarul, nagy borravalókat fizetett és mindenképpen be szeretett volna jutni az épületbe. Ez sikerült is neki, a gondnok kinyitotta neki a kápolnát, ahol körülnézett és pár fényképet készített. A gondnok emlékeiben élt egy név, Habsburg Mihály. Volt olyan főrendőr, aki előállt azzal a teóriával, hogy talán erre a valakire kellene gyanakodni.

A nyomozás egyik kulcsembere, aki később jelentős rendőri vezető lett, hamar lehűtötte a kedélyeket. Egyrészt amikor Habsburg Mihály Ürömön járt, szoros megfigyelés alatt állt, így biztosan lehetett tudni azt, hogy nem ment le a kriptába. Az emigráns sajtó beszámolt a nádori kriptába kifosztásáról, az elvégzett vizsgálatokról, így azt is lehetett tudni, hogy a különböző szakértők az ürömi kápolnában is csináltak valamit. Mivel Habsburg Mihály nem ment le a kriptába, így nem tudhatta mi (vagy ki) maradt ott, mi (vagy ki) nem, így már csak e miatt is kizárható volt az érintettsége.

Akkoriban a sírok műkincsek miatti kifosztása nem volt annyira ritka, de az emberi maradványok begyűjtése egyáltalán nem volt mindennapos jelenség. Ez kapcsolta össze egy másik kapitányság fogását az ürömi eset nyomozóival. A szomszédos megyében felfigyeltek egy furcsa sírrablásra. Az elkövetőket tetten érték, házkutatásokat tartottak náluk, majd a házkutatások során talált testrészek miatt jelezték az ürömi ügyön dolgozók felé, hogy megoldást nyert az ügyük.

Egy öt fős csoport került a képbe, akiknél ott volt mindaz, amit az 1981-es fosztogatás miatt kerestek. A nyomozókat meglepte a társaság, mivel meglehetősen jól ismert személyek is a tagjaik között voltak. Talán ez a magyarázata annak, hogy elég hamar elkezdődött a nevek eltitkolása. E miatt sokan a mai napig azt hiszik, hogy az elkövetőket nem találták meg!

Sok helyen mai napig azt kommunikálják, hogy a tettesek kiléte ismeretlen, holott nagyon is ismertek
(a kép forrása: ELTE BTK Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ)

Nézzük meg azt, amit az 1981-es elkövetőkről a sajtóból meg lehetett tudni! Jogi okok miatt természetesen nem közlök róluk fényképeket, sem olyanokat nem írok le, melyek a jelenben azonosítaná a személyüket. Majd ennek az okára is kitérek.

Az egyik kulcsember az 1964-ben született S. Tamás. Azért kulcsember, mert az előadott vallomások szerint mániákusan gyűjtötte az emberi maradványokat. Ezzel a szülei is tisztában kellett legyenek, mivel az egyik tudósítás szerint a szobája tele volt emberi koponyákkal és egyéb dolgokkal. Egy másik tudósítás szerint már kora gyermekkora óta megszállottja volt a temetőknek és a csontoknak, amit a szülei nem tudtak nem észlelni. Tamás amúgy jó erőben lévő, nagy teljesítményre képes sportoló volt. Olyan teljesítmények fűződnek a nevéhez, amivel csak kevesen büszkélkedhetnek. Az édesapja, aki szintén sportoló volt, benne vélte felfedezni az utódját.

A bíróság elsőrendű vádlottnak A. Lászlót (1962) titulálta, aki Rodrigez (vagy Rodrigó) néven is ismert volt. Ő S. Tamásékhoz közel lakott, velük jó barátságban állt. Állítólag ő azért csatlakozott, mert cserébe S. Tamás és a testvére segített neki motorokat lopni. Az is előfordulhat, hogy ezek valójában nem lopások voltak, mivel ők "csak" használták azokat. Elindították, mentek velük, majd letették és ott is hagyták a motorokat. Ez ugye enyhébb a lopásnál. László kapta a legsúlyosabb büntetést, 4 évet.

A házkutatás során (a korabeli tudósítások szerint) 13 kg emberi csont és 37 emberi koponya került elő tőle, meg némi ékszer is, valamint a további akciókhoz szükséges térképek (ez persze csak feltételezés, ezernyi más oka lehetett annak, hogy valakinél térképek vannak, főleg akkoriban!), valamint jó pár egyéb értéktárgy és ásatásokból származó lelet. Talán ez indokolta azt, hogy rá osztották ki az elsőrendű vádlott szerepét. Egyébként ő is jó erőben lévő sportoló volt. S. Tamás édesapja a saját tanítványának nevezte, volt közös versenyük is.

A másodrendű vádlott szerepét S. Györgyre (1961) osztották ki. Ő 3,5 évet kapott, bár elég keveset írtak a tényleges szerepéről. Állítólag tiltakozott a csoport "régészkedése" ellen. Ő S. Tamásnak az édestestvére.

Harmadrendű vádlottnak R. Béla (1963) lett kimondva. Neki is volt némi vonzalma a csontokhoz, de ennek pontos mibenlétéről nem lehet semmit sem tudni. Őt 2 évre ítélték el, egyébként S. Tamás bizalmas barátja volt és nem mellesleg együtt jártak ökölvívó edzésekre. Ez utóbbi nem lényegtelen információ, bár állítólag jogi szempontból problémás lenne részletezni az okokat.

R. Béla édesapja állítólag szintén egy akkoriban ismert személy volt. Annak idején egyetlen újságcikket láttam erről, de sajnos azt azóta sem sikerült előkerítenem. R. Béla személye annyiban érdekes, hogy egy bizonyos tárgy értékesítését magára vállalta, bár ez nem jött neki össze. Amennyiben valóban próbált eladni legalább egyetlen tárgyat, akkor valami utat ismert az értékesítésre.

Az 5 főből álló csoportnak volt még egy tagja. Ő M. Károly (1944), aki tízpróbázóként egyszer-egyszer előfordult a hírekben. Ő S. Tamásnak volt a sporttársa, akit állítólag S. Tamás édesapja bízott meg a fia felügyeletével. M. Károlyról úgy írnak, mint aki egy gyengeelméjű és gyermeteg volt, de ennek sok érv ellentmond.

Egyes tudósítások ugyanis őt azonosítják az értékes tárgyak őrzőjeként, sőt, még felbújtóként is írtak róla. Az igazságot nem tudni, a forrásokból pedig következtetni sem lehet, mert nagyon szűkszavúak, néhány ponton pedig elég ellentmondásosak. Mindenesetre elmebetegnek minősítették, ami büntethetőséget kizáró ok.

S. Tamás ellen sem született elmarasztaló ítélet, szintén az elmeállapota miatt. Az ítéletet 1982-ben mondták ki, de Tamás 2 év múlva már ünnepelt sportolóként szerepelt az újságokban! Ez alapozta meg azokat a pletykákat, miszerint Tamást az édesapja mentette ki az eljárás alól. Ezek olyan szintű pletykák voltak, hogy újságokban is meg merték jelentetni, kockáztatva egy esetleges pereskedést.

S. Tamás és S. György édesapja ismert személy volt a magyar sportéletben, a politikában is sok támogatója volt. Később írt egy könyvet, amiben ez az egész ürömi eset, valamint a kisebb fia furcsa vonzalma a temetők iránt - teljesen rejtve maradt. Az édesapa egyébként egész biztosan nem volt érintett ezekben az ügyekben.

Az elkövetők körét a közös sporttevékenység hozta össze

A korabeli lapok tanúsága szerint, a csoport nem egyetlen alkalomra szerveződött. Rendszeresen jártak ásatások helyszínére, elhagyott és aktív temetőkbe, még friss sírokat is felnyitottak! Közvetlen bizonyíték nincs arról, hogy akár csak egyetlen kezük közé került tárgyat is értékesítettek volna. A hivatalos álláspont szerint saját maguknak gyűjtögettek, eladási szándékot csak R. Béla és M. Károly esetében említettek, de sikeres eladást nem kötöttek hozzájuk.

Egy ma már nem élő egykori rendőri vezető szerint az ürömi történet nagyon jó példája annak, hogy miként lehet egy egyértelműen bizonyítható ügyet aránylag könnyen megúszni. Amit most leírok, az nem más, mint egy ilyen ügyekben tapasztalt rendőr véleménye, tehát csupán vélemény.

Szerinte egyértelmű az, hogy a felelősséget a két büntethetetlen elkövetőre hárították. Már gyanúsítottként is úgy nyilatkoztak, hogy S. Tamás hóbortját szolgálták ki, M. Károly pedig csak valami szellemi fogyatékos szintjén volt jelen, mert az S. testvérek édesapja elvárta tőle, hogy felügyelje S. Tamást. Ezzel S. György, A. László és R. Béla felelősségét próbálták csökkenteni annyira, hogy ne kapjanak annyira súlyos ítéletet. A feltételezése szerint az volt a cél, hogy S. Tamás megússza és folytathassa a sportkarrierjét, M. Károly pedig el legyen hallgattatva.

Még mindig az ő álláspontja az, hogy szerinte R. Béla felelőssége és befolyása súlyosabb volt, míg S. Györgyöt lényegében feláldozták azért, hogy a testvérét megmentsék. A beismerő vallomásokban azt nyilatkozták, hogy S. György a sírrablások ellen volt, de mivel elég sok helyen mégis megjelent, ez a mentegetés annyira nem vált be. Meggyőződése volt az is, hogy A. László azért lett elsőrendű vádlott, mert szegényebb volt a többieknél és az édesanyja egyedül nevelte.

Az ügyről már a Kádár-rendszer időszakában is olyasmiket írtak, hogy a három fiatal végül nem vonult be a börtönbe, mert S. apuka, a politikai kapcsolatain keresztül el tudta érni a kegyelmet. Az eltelt évtizedek során több, egymástól független ember is megerősítette azt, hogy ez nem igaz. Mindegyik szabadságvesztésre ítélt fiatalnak be kellett vonulnia a börtönbe. Sőt, valami érthetetlen okból olyan bűnözők közé kerültek, ahova nem lett volna szabad elhelyezni őket. Számos ellenük irányuló kegyetlen agressziót el kellett szenvedniük. Erről még az amúgy hivatásába belefásult bv-s vezető is azt mondta egyszer, hogy felháborító jogtalanság volt. Őszerinte ez a fiúk nem hivatalos mellékbüntetése volt, aminek elő sem szabadott volna fordulnia. A történések hátterét viszont ő sem ismerte.

Azt azonnal tisztázni szeretném, hogy 1981 óta sok-sok év telt el, a cselekmény is elévült. Az elkövetők megkapták az ítéletüket, kiszabták rájuk a jogos büntetésüket, amely mellé megkapták a jogtalant is. Valószínűleg teljesen új életet kezdtek és a történtek fényében biztosan eszükbe sem jutott hasonlókat tenni. Senki sem azért hozza fel most ezt az ügyet, mert akármelyiküket is meg akarná bélyegezni (jogsértő lenne!), sőt az azóta felépített életüket és az elért eredményeiket sem akarja senki bemocskolni.

Létezik azonban egy kérdés, ami az ürömi esettel kapcsolatban felmerül: össze lehet-e kapcsolni az 1973-ban történt esettel?

Gondolom sokaknál azonnal összeáll a határozott nem válasz, ugyanis a csoport 4/5 része túl fiatal volt:

S. Tamás 9 éves volt,
A. László 11 éves volt,
S. György 12 éves volt,
R. Béla pedig 9 éves volt 1973-ban.

Bármennyire is ügyes és elszánt egy 9-12 éves fiúgyerek, a nádori kriptánál szükséges ismereteknek és képességeknek nem lehetett a birtokában. Ráadásul 1973 első napjairól van szó, tehát inkább 8-11 évesekre kell gondolnunk. Egy véletlen folytán éppen a napokban láttam róluk akkori fotókat. Azokat elnézve is abszolút kizárható, hogy lett volna lég fizikai erejük, mármint együttesen sem.

Az viszont megkerülhetetlen, hogy M. Károly 1973-ban 29 éves volt. Az a gondolat, hogy ő mindkét esetben (tehát a nádor kriptánál és a 80-as évek elején történt sírrablásoknál) is ott lehetett, annak idején is felmerült. Valamilyen okból ezt elvetették, de nem tudni miért.

A nádori kripta és az ürömi kripta esete között olyan sok a hasonlóság, hogy kellett lennie minimum egy embernek, aki mindkét ügyben érintett volt. Az 1981-es eset körülményeit alaposan feltárták, aligha hihető, hogy az akkor 8 éves másik ügyből nem jött elő semmi és senki.

Kiderülhet még valami?

A nádori kripta kifosztása ügyében azt hiszem már senki sem követel megtorlást. Ezzel együtt sokan vagyunk olyanok, akik szeretnénk legalább körvonalakban megtudni az igazságot. Az például nagyon érdekes kérdés lenne, hogy miként tudott rejtve maradni az elkövetői kör, valamint azok az információk sem lényegtelenek, amelyeket annak idején bizalmasnak minősítettek, de ma már semmi nem indokolja a minősítés megtartását. Sokan, akik még éltünk abban a rendszerben, szeretnénk a maga teljességében látni annak a rendszernek a működését.

Sok oka lehet annak, hogy egy bűncselekmény elkövetői felől a nyomozásban közreműködők teljesen biztosak, de mégsem történik semmi. A legtöbb ilyen esetben azért nem jut el az ügy a vádemelési javaslatig sem, mert nincs annyi bizonyíték, amennyi a bíróság előtt várhatóan megállna. Elméletileg egy bizonyítékokból összeálló rendszer akkor elégséges, ha minden kétséget kizáró jelleggel bír.

Ez elég komoly kihívás egy olyan esetben, amilyen az 1973-ban történt bűncselekmény. Akkoriban nem voltak kamerák, másmilyen volt az objektumok őrzésének a logikája. Egyébként a nádori kripta őrzéséért felelős rendészeti vezető többször kérte, hogy javítsák a feltételeket, mert kisebb behatolások, súlyosabb rongálások már többször is megtörténtek. Erre a felettesei nemet mondtak!

Ötven éves távlatból már lehetne úgy mondani valamit, amennyi nem jelent veszélyt senki hírnevére. Az ugyanis benne van a pakliban, hogy X rendőrtábornok ma kiáll és utal pár személyre, akkor holnap a gyanúba kevert személyek vagy a családtagjaik komoly pert akaszthatnak a nyakába, valamint egyéb jogsértések lehetősége is felmerül (például valamilyen titoksértés). Ugyanakkor lehet úgy is beszélni, hogy az ne járjon ilyen következményekkel, a közvélemény pedig közelebb jusson a valóság megismeréséhez.

Lehetne még érveket sorolni amellett, hogy miért lenne elvárható a csend megtörése, de valószínűleg sok értelme nincs ezeket leírogatni, hiszen nem hozna eredményt. Amikor 10 évvel ezelőtt az eset előkerült, akkor úgy reagált rá egy "valaki", hogy az ügyet kár bolygatni, mivel már senkit nem érdekel! Amikor 1991-ben jött szóba az ügy, akkor bezzeg még az volt az álláspont, hogy "ha ezt annyiban hagyjuk, akkor bármit ellophatnak a közvagyonból, mert csak 20 évre el kell rejteni és minden rendben van"...

Mindenesetre az 1973-ban eltűnt műtárgyak azóta sem kerültek elő. A helyreállítás mindkét esetben nagyon sok pénzünkbe került. Tényleg nem akad egyetlen ember sem, akinek van mondanivalója?