Volt idő, amikor a portugál dinasztia nagyságát a magyar származással próbálták igazolni. Később aztán valóban megjelent a magyar származású dinasztia. Nehéz meghatározni, hogy a portugál királyi családnak áldássá vagy átokká vált a magyar hatás.

Manapság sokan meglepődnek azon, hogy létezik egy ország, amelyik a legjobb időszakában magyar eredettel dicsekedett. Ez az ország Portugália, ahol a gyarmatbirodalom kialakulása közepette "jöttek rá", hogy az első nemzeti dinasztiájuk a magyar királytól származik. Később, a XIX. században ezt az állítást mind a magyar, mind a portugál történészek komoly munkával megcáfolták, de ez a legenda a portugálok nemzeti eposzában (is) végérvényesen nyomot hagyott.

Enrico Ungarorum Regis Filio, vagyis Henrik, a magyarok királyának fia - ez áll az első portugál király apjának a síremlékén, jelezve, hogy egy időben a magyaroktól származtatta magát a portugál királyi dinasztia
(a kép forrása: guidacidade honlap)

A legenda oka feltehetően az, hogy a magyarok (akkoriban) dicsőségesek voltak, ugyanakkor elég távol helyezkedtek el ahhoz, hogy ténylegesen is megjelenjenek az országban. 

A legenda érdekessége, hogy más formában valósággá vált a magyar eredetűnek tekinthető portugál királyi dinasztia, az eredményei viszont eléggé vegyesek lettek. Tény, hogy nagyon sokat segített a portugál művészeti életnek, ráadásul a messziről érkezett magyar herceg megmentette a dinasztiát is. Ezzel együtt viszont az is tény, hogy közvetett módon elhozta köztársaságot, illetve a köztársasági diktátorok időszakát is. Talán mi sem jártunk velük jól, mert amikor a dinasztia leszármazottja a magyar trónra került, a magyar társadalom az egyik legrosszabb időszakát élte meg.

Portugália és Magyarország között van még néhány hasonlóság. A portugál állam kezdetei is nagyjából azonosak a magyar államéval, közel ugyanakkorra datálódik az első királyok uralkodásának a kezdete is (a pápai szentesítés később történik meg Portugália esetén). Az "eredeti" királyi dinasztiájuk 1383-ban halt ki. Az utolsó előtti királyuk törvénytelen gyermekéből származó dinasztia 1580-ig tartotta meg a trónt, amelyet a Habsburgok birtokoltak egy ideig. A nemzeti dinasztia azonban náluk visszavette a trónt és Braganza-ház néven meg is tartották a kezükben.

Maga a dinasztia a Wettin-ház egyik oldalága. A családi kapcsolatok miatt Szász-Coburg-Gotha névvel is meg szokták jelölni. A dinasztia tagjai a portugál trónon kívül megszerezték a belga trónt és a bolgár trónt, illetve az angol királyi család is tőlük származik (csak ők angolosítottak Windsor-ra).

Ma Portugáliának 10,8 millió lakosa van, közel magyarországnyi méretű területen. A terület nagyobb része alföld, illetve két nagyobb folyó három részre osztja az országot. Igazán demokratikus működésből nem sok jutott az országnak, mert a király elűzése után köztársasági külsőségek között működő diktátorok vették át a hatalmat, akik készségesen befogadták a királyságokból elűzött családokat (IV. Károly és Horthy Miklós is portugál területen töltötték életük utolsó időszakát).

Nagyjából ilyen módon lehet hasonlóságokat felfedezni, persze elég sok egyéb tényező is van, melyek hatását nem szabad alábecsülni. Portugália kivívta magának a diktátoroktól mentes politikai rendszerét, meg is védte azt a veszélyes politikusoktól. Volt példa arra is, hogy a saját vagyonát gyarapító miniszterelnöküket börtönbe küldték. Ez jól jelzi azt, hogy miközben számos kényelmes párhuzam kínálkozik Magyarországgal, egy teljesen más politikai logika áll a portugál társadalom mögött.

II. Ferdinánd, a magyar származású portugál király

A dinasztia megmaradásában kulcsszerepet játszott egy magyar származású ember. A magyar történelmi köztudatban nem nagyon szerepel Koháry Antónia (1797-1862), aki a nagyon tekintélyes Koháry-vagyon örököse volt. A leszármazottjai a brazil, a bolgár és a román dinasztia fontos alakjaivá váltak. A Koháry név (annak ellenére, hogy a kevés magyarországi hercegek egyike) a bolgár királyi (cári) családban öröklődik tovább. 

Koháry Antónia egyik fia, Ferdinánd (1816-1885) volt, aki II. Ferdinánd néven 1837 és 1853 között lett Portugália királya. Ferdinánd 1836-ban feleségül vette II. Máriát, a portugál királynőt. Portugáliában utódlási válság volt, melyen a család kezdett úrrá lenni, de ehhez kellett egy trónörökös. Csúnyának tűnhet ez így leírva, de Ferdninánd küldetése tulajdonképpen abból állt, hogy gyermeket nemzzen a portugál királynőnek.

II. Ferdinánd, a ténylegesen magyar származású király, akinek a magyarságával már nem dicsekedtek
(a kép forrása: a Portugál Monarchia hivatalos blogja)

Amikor 1837-ben megszületett a trónörökös, akkor a portugál törvények értelmében Ferdinánd királlyá vált (a felesége jogán). Ez azt jelentette, hogy társuralkodó lett a feleségével együtt, de egy rövidebb ideig tényleges király is volt. Amikor a felesége elhunyt, akkor a trónörökös automatikusan király lett, Ferdinánd uralkodása pedig befejeződött. Mivel a gyermekük még fiatal volt, ezért újra az állam élére került, 1855-ig Portugália kormányzója maradt.

Ferdinándot nevezték művészkirálynak is, elsősorban a művészetet pártoló ténykedése miatt. Elnökévé vált a portugál akadémiának, segítette a szépművészeti akadémia létrehozását és sokat tett a portugál építészetért is. A népszerűségét jelzi, hogy két felkérést is kapott, hogy király legyen.

Amikor 1862-ben görög királyt kerestek, megkeresték őt is, de nem vállalta el. Arra hivatkozott, hogy ő portugál, a hazáját pedig egy koronáért cserébe sem hagyná el. 1869-ben szintén elutasította a spanyol koronát, melyet az 1868-as spanyol forradalomban megalakult új kormány ajánlott fel neki.

Gyermekei közül ketten is portugál királyok lettek. Péter (1837-1861) 1853 és 1861 között, Lajos (1838-1889)  pedig 1861 és 1889 között. Lajos részére szintén felkínálták a spanyol koronát, ami lehetőséget nyújtott volna egy egységes ibériai állam megteremtésére, de (apjához hasonlóan) a portugál hazafias érzéseire hivatkozva nemet mondott.

Amíg Portugáliában királyság volt, addig Ferdinánd utódjai voltak a királyok. A gyermekei után az unokája és a dédunokája foglalta el a portugál trónt. Egy másik unokája I. Ferdinánd néven Románia királya lett, egy másik dédunokája pedig jól ismert a magyar történelemből, ő IV. Károly néven volt az utolsó magyar király.

A portugál monarchia bukása

Ferdinánd utódjai nem voltak szerencsés királyok. Egyre súlyosbodó válságokkal kellett szembenézniük. Még az a furcsa helyzet is előállt, hogy a munkások érdekeiért harcoló erők jelentős részben királypártiak lettek, míg a klasszikusan jobboldalinak tartott erők republikánusok.

A fordulat 1890-hez vezethető vissza. Portugália számára fontos lett volna egy olyan afrikai útvonal, amelyik kelet-nyugat irányban halad, végig portugál területen. Ez ellenkezett az angolok érdekével, akik észak-déli útvonalat szerettek volna, természetesen angol területeken átvezetve. Az angolok a portugál tervek ellen tiltakoztak, aminek a hatására a portugál állam visszalépett a terveitől. Ez komolyan sértette a portugálok nemzeti büszkeségét.

Országszerte felkelések robbantak ki a király ellen, az államhatalom nem könnyen gyűrte le ezeket. Ráadásul a portugál gazdaság hamarosan csődbe is ment, megjelentek a külföldi hitelezők diktátumai, a portugál állam pedig brit segítséget kért. A portugál nemzeti büszkeség ezzel egy újabb pofont kapott és a király lett a bűnbak.

Ez a válság eljutott odáig, hogy a portugál királyt és a trónörökösét 1908-ban meggyilkolták. 1910-ben pedig kitört egy forradalom, amelyik engedett a republikánusok követelésének és kikiáltotta a köztársaságot. A republikánusok mellett működtek más erők is, de egyiknek sem volt érdeke megvédenie a királyt. Igaz, hogy voltak monarchista pártok is, de azok egymással szemben politizáltak, így nem voltak képesek hatékonyan a rendszer védelmére kelni.

Az 1910-es köztársasági fordulat megértéséhez látni kell azt is, hogy az 1908-ban trónra került új király nagyon fiatal, 19 éves volt. Nem volt felkészítve arra, hogy olyan fiatalon egy olyannyira válságos politikai helyzetet kezelni tudjon, ami 1908-ban a nyakába szakadt. Ez az oka annak, hogy 1910-ben nem látták benne azok az emberek sem a lehetőséget a rendrakásra, akik egyébként a királysághoz ragaszkodtak volna.

A száműzött király, II. Mánuel (1889-1932), annak a híve volt, hogy a király nem erőszakkal kell visszaszerezze a trónját. Azt vallotta, hogy a jó uralkodót a nép tartja hatalomban, így eleinte mindenféle katonai megoldást ellenzett. Ezt az időszakot a hatalomra jutó köztársaság ügyesen kihasználta. Akkoriban a köztársaság még nagyon ritka jelenségnek számított Európában. Franciaország, Svájc és San Marino kivételével mindenhol monarchia volt, így a portugál diplomáciának égetően szüksége volt a nemzetközi elismerésre. Ezt (köszönhetően egy királyságból megörökölt diplomatának) nagyon jól megszervezték, így mire a király belement a fegyveres akciókba, már elkésett (1919-ben egy rövid életű északi királyságot létre tudott hozni, de drasztikusan szembesülnie kellett azzal, hogy nincs társadalmi támogatottsága).

Portugália ezt követően az akkor nem ritka "klasszikus" utat kezdte követni, ami végeredményben a pártok betiltását jelentette és egy diktátort, aki megpróbálta kezelni a sokféle, egyszerre jelentkező válságot.

Utódkeresés 

II. Mánuel királynak nem született gyermeke, ezért elindult az utódkeresés. A helyzetet nehezítette, hogy több trónkövetelő is volt, köztük olyan is, aki Károly király (II. Ferdinánd unokája) gyermekének állította magát. Rajta kívül még másik két dinasztikus ág is igényt tartott a portugál trónra. A király rövidre zárhatta volna a vitát, sokszor kérték tőle, hogy jelöljön ki egy utódot, de nem tette meg (ebben fiatal életkora is befolyásolta, nem számított senki sem a korai halálára, ő maga sem).

A magyar származású II. Ferdinánd leszármazottjai között nem találtak megfelelő utódot. Az utódkeresésben vissza kellett menni a II. Ferdinánd portugáliai megjelenése előtti időszakhoz.

II. Ferdinánd felesége Mária volt, akinek az uralkodását nagybátyja (I. Mihály) megszakította. Ez a nagybácsi hivatalosan régens volt, de gondolt egyet és királlyá koronáztatta magát 1828-ban, majd pár évig király is maradt. Mivel őtőle volt elérhető, élő utód, teljesen elfogadott volt az a nézet, hogy a leszármazási vonala a portugál királyi vonal. Egyetlen baj volt ezzel, mégpedig az, hogy a Mihály-utódokat törvény tiltotta el a királyi címtől (mivel a legális uralkodótól el akarta bitorolni a trónt). 

Ennek a trónbitorló Mihálynak a gyereke volt Mihály herceg (1853-1927), akinek a fia Duarte Nuno (1907-1976) volt. Amikor II. Mánuel elhunyt 1932-ben, akkor a törvényi tilalom ellenére sokan őt tekintették a portugál királyi cím örökösének.

A másik utódlási vonal II. Mária királynő édesapjától, IV. Pétertől ered (I. Mihály és IV. Péter testvérek voltak, ha esetleg a sok név miatt nem lenne követhető). IV. Péter (1798-1834) alapvetően Brazília császára volt 1822 és 1831 között, portugál király csupán 1826-ban lett. Péter nevű fia (1825-1891) szintén Brazília császára lett. A legidősebb, felnőttkort is megélt gyermeke ezen "második Péternek" Izabell (1846-1921), aki a történetünkben fontos szerepet játszó Pedro Alcantara (1875-1940) édesanyja volt. Ha a Mihály-vonalat kizárjuk, akkor ő, vagyis Pedro Alcantara lett volna Portugália királya.

Pedro Alcantara neve nem éppen közismert, de a leánya neve már igen, mert a címzetes francia királynak a felesége lett. Számos újságban szerepelt a néhai francia trónörökös mellett, mint Izabell, Párizs grófjának a hitvese. A fián keresztüli unokája is ismertebb személy, mert ő a szerb (jugoszláv) Sándor koronaherceg felesége lett. A harmadik gyermeke Maria Franciska (1914-1968) volt az, aki 1942-ben egy ritka lehetőség elé került: véget vethetett az évtizedes portugál trónvitának.

A portugál királyi családnak akkor már sok gondja volt, mely mellett csak ráadás volt a belső megosztottság a törvényes és a Mihály-féle vonal között. A hivatalosnak tekintett családrész kissé liberálisabb volt, míg a Mihály-féle konzervatívabb, mely megosztottság nagyon nem jött jól éppen akkor, amikor a trón visszaszerzésének az esélye egyre távolabb került tőlük.

A két családrész többször is tartott találkozókat, szerződéseket kötöttek, de akárhogy is igyekeztek, mindig zsákutcában találták magukat. A probléma oka az volt, hogy a királyság idején hatályos törvények voltaképpen senkinek sem adtak teljesen igazat. Ha még királyság lett volna, akkor az állami törvényhozás megoldotta volna a helyzetet (mint számos más esetben), de egy nem létező trón öröklése ügyében egy köztársaság nem fog tenni semmit. Látszott, hogy a helyzet csak úgy lesz megoldható, ha a két családrész mindegyike enged valamennyit, viszont végeredményként akkor is kellett volna egy címzetes király. A hangsúly pedig azon volt, hogy egyetlen trónörökösre volt szükség, nem kettőre.

A két családrész végül 1942-ben egy házasság keretében egyesült, amikor az előbb említettek, vagyis Maria Franciska és Duarte Nuno megházasodtak egymással. A Salazar-féle portugál diktatúra eltörölte a királyi család száműzetésére vonatkozó jogszabályokat, így a pár vissza is térhetett Portugáliába. A diktatúra vezetésében (élén Salazar diktátorral) teljesen komolyan felmerült 1951-ben, hogy a házaspárt meghívják Portugália trónjára és ezzel helyreállítják a királyságot. Duarte Nuno a haláláig reménykedett abban, hogy valóban visszakerülhet a trónra, ezt illető reményeit a politikai vezetés táplálta. Nem túlzás azt mondani, hogy ebbe a várakozásba belebetegedve élte le az utolsó éveit. A folyamatos halogatás ürügye (tehát nem a valódi oka) egy trónkövetelő volt.

Maria Pia (1907-1995)

Amikor valaki arról ír, hogy vita volt a portugál királyi cím körül, ráadásul a magyar származású II. Ferdinánd utódjaira is kitér, akkor nem hagyhatja figyelmen Maria Pia... munkásságát. Az állítása szerint ő I. Károly király leánya, akit 1908-ban meggyilkoltak. Az állítása azért kavarta fel az állóvizet, mert ha igaza lett volna, akkor ő a portugál királyi cím legális tulajdonosa. A teljes, hivatalos neve: Maria Pia de Saxe-Coburgo e Bragança.

Ő egy nemesi (bárói) családba született bele, akik nagyon gazdagok voltak. A történet szerint a keresztelési anyakönyvébe az apához Károly király neve került beírásra, ami akkoriban hivatalos okiratnak számított. A keresztelőn jelen voltak később fontossá vált spanyol közéleti szereplők, akik később átadták Maria részére az utólag kiállított keresztlevelet, mivel az eredeti nyilvántartásnak nyoma veszett a polgárháborúban. A történet szerint Károly király elismerte, hogy Maria Pia a leánya és örökösévé is kinevezte, a gazdag család pedig örökbe fogadta őt. Ezen dokumentumok azonban mind elvesztek a spanyol polgárháborúban, Portugáliában viszont utalásokat sem találtak ilyesmire a levéltárakban.

Maria életútja meglehetősen kalandos volt, amit nehéz pár sorban összefoglalni. Talán azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy 78 évesen egy 33 éves férfi vette el feleségül. Több könyve is megjelent, ezek közül az egyik az önéletrajza volt, amit 1957-ben adott ki. Meglepő módon több monarchista csoport is támogatni kezdte a trónigényét (volt a portugál országgyűlésben őt támogató párt). Szövetségeseket is keresett, többek között XIII. Alfonz király utódjait is támogatta a spanyol trónigényükben, reménykedve a viszonzásban (a francia trón ügyében viszont az Orléans-ágat támogatta, hiszen vélelmezett apjának a felesége is Orléans volt).

Maria Pia, Károly király leánya, a spanyolok támogatta portugál trónkövetelő
(a kép forrása: Rosario Poidiami honlapja)

Az európai arisztokrácia udvariasan fogadta a szövetségkeresési próbálkozásait, de nem mondtak neki igent. Ez nem meglepő, mert ha Portugália esetében engedtek volna, akkor számos más esetben is kérdésessé válhatott volna a trónkövetelő személye, például így volt ez a román trón esetében is. A nyilvánosságra került levelezése más dinasztiák vezetőivel azt bizonyították, hogy édesapja személyét nem vonták kétségbe, de a portugál trónnal kapcsolatos jogait nem ismerték el.

Ebben a legálisnak tekintett trónörökösnek, Duarte Nuno-nak komoly szerepe volt. Ahogy nőtt Maria ismertsége, úgy kezdett el hivatalos trónörökös mindenhol tiltakozni. 1966-ban a madridi egyházmegyéhez fordult, akik megtagadták a keresztlevélből Maria apjának a törlését. Igaz, hogy nem voltak meg az eredeti feljegyzések, de a bíróság nem látta megalapozottnak Duarte Nuno keresetét, mivel nem tudta cáfolni az apa személyét érintő állításokat. A trónörökös 1972-ben Vatikánhoz fordult, de ott sem járt sikerrel. A legfelsőbb vatikáni bírói testület ugyanis úgy döntött, hogy Károly király jogait illetően Duarte Nuno nem illetékes, mert túl távoli rokonnak minősül.

Maria (gondolom viszonzásként) 1982-ben perelte be Duarte Nuno örökösét, mivel szerette volna, ha az apja (a néhai Károly király) vagyona után megkapja a neki járó örökséget. 1983-ban a portugál bíróság elutasította a keresetet, mivel szerintük az utólag kiállított keresztlevél nem igazolja hitelesen az apja személyét.

1985-ben Maria újabb állítással borította fel a portugál dinasztia nyugalmas éveit. Egy Rosario Poidiami (1941) nevű férfit nevezett ki örökösének. 1987-ben Maria le is mondott a portugál trónnal kapcsolatos követeléseiről a javára, tekintettel a köztük lévő vérségi kapcsolatra. Azt nem mondta ki ugyan, hogy a fia lenne, de minden arra mutat, hogy ezt akarták sugallni.

A férfi fel is vette Maria vezetéknevét. Útleveleket állított ki, mint címzetes király és számos panaszt tett a portugál trónörökössel szemben. A férfit a portugál állam is perelte, mert szerintük rossz fényt vet a tevékenysége a portugál államra. Természetesen az ügy nem tudott eljutni a megoldásig. Mai napig az igazi portugál királynak tartja magát, de nincsenek ebben komolyabb szövetségesei. Ha valaki a portugál dinasztia "alkotmányos ágát" keresi a jelenben, akkor Poidiamira és családjára fog bukkanni, ugyanis ezt a jól hangzó meghatározást találták ki magukra.

Duarte Pio (1945)

A portugál királyi pár esküvőjével, majd első fiúgyermekük megszületésével a monarchia helyreállítási törekvései új erőre kaptak. A királyi pár, mint királyi család költözött vissza Portugáliába. Ahogy arról volt szó, időről-időre ment a hitegetés, miszerint Portugáliában a királyság helyreállhat. Ennek az okát nehéz kitalálni, mivel Salazar hivatalosan mindig azt képviselte, hogy Portugália trónja nincs betöltve, mivel nincs megfelelő utód.

A hatályban lévő portugál törvények engedélyezik a nemesi címek viselését, de csak abban az esetben, ha a címek viselésének jogszerűségét egy köztársaság kikiáltása előtt keltezett hiteles okirat igazolja. Ez a szabályozás elvben kizárta a jogszerű nemesi címviselők közül a királyi párt és gyermekeit, így ez a jogi ok alkalmas volt a királykérdés halogatására.

A portugál alkotmány 288. cikkelye kizárja az alkotmánymódosítást a köztársaság ügyében. E miatt sokan érzik problémásnak azt, hogy a trónörökös (a légierőben teljesített katonai szolgálata idején) esküt tett az alkotmányra. Ezt egyébként más dinasztiákkal kapcsolatban is elővették érvként, amikor egy köztársasági hadseregben tettek esküt. Ennek főleg úgy van súlya, hogy valakinek létezik egyenlő dinasztikus jogokkal rendelkező riválisa, ami Duarte Pio esetében nem mondható el.

A személye körül 2006-ban alakult ki egy kisebb botrány, amikor a portugál külügyminisztérium egy nyilatkozatában a trónörökösi hercegi címén nevezte meg. A külügyminisztériumnak magyarázkodnia kellett. Érdekes helyzet volt, hogy a külügyminisztériumnak ki kellett mondania azt, hogy Portugália köztársaság, így nincs senki sem, akit az állam vagy annak bármelyik hivatala lehetséges királyként kezel.

Duarte Pio, a portugál trón követelője
(a kép forrása: Duarte Pio honlapja)

Ennek a hátterében az állt, hogy a trónörököst számos helyen nem hivatalos nagykövetként fogadják. Nem egy országot lehetne példaként felhozni, amely nagyjából úgy kezelte őt, mintha külügyminiszterként közvetítene konfliktusokban. Ezen nemzetközi elfogadottsága ellenére sem adták meg a részére a nagyköveti státuszt (egyik állami vagy nem kormányzati szervezet sem), így nehéz valamilyen titulust társítani a nevéhez. A portugál diplomácia is érezte, hogy a sok-sok szolgálatért cserébe valamilyen gesztust illene tenni, így született meg a problémás nyilatkozat.

A volt dinasztiák diplomáciai szolgálatai ügyében két nemzetközi példát szoktak emlegetni pozitív példaként. Az egyik a romániai Margit hercegnő, a másik példa pedig Habsburg György, Magyarországról. Mindkét személy kapott egy olyan nagyköveti státuszt, ami megfelelő konszenzus minden érintett számára. Azt. hogy Duarte Pio részére ez miért nem járható út, hivatalosan nem indokolta meg még senki.

1995-ben Portugáliában volt az esküvője, ami azért nagy szó, mert előtte egy évszázada nem volt Portugáliában királyi esküvő. A megfogalmazás nem téves, ugyanis valóban királyi módon jár el. Herceggé emel embereket, de más dolgokban is jellemző rá, hogy nem "csak" a dinasztia házvezetőjeként tevékenykedik. Ez talán magyarázat lehet a nagykövetként való elismerés hiányára is.

A portugál monarchista politika

A királyság időszakában olyasféle kétpártrendszer működött Portugáliában, ami Magyarországon is volt. Vagyis elméletileg bármennyi párt alakulhatott, azonban a kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt helyzete szinte be volt betonozva. Az ellenzéknek a kormányra jutási esélye eléggé csekély volt, de ellenzékváltástól sem kellett annyira nagyon tartaniuk (viszont volt példa arra, hogy az ellenzék kormányra jutott).

A diktatúra időszakában félig-meddig egyetlen párt működhetett volna, de számos párt életben tudott maradni illegális keretek között. Így működött a mai is fontos szerepben lévő Kommunista Párt és így maradt meg egy monarchista párt is.

A pártokat nem szabad magyarországi logikával nézni, mert nagyon megtévesztő következtetésekre lehetne jutni. Portugáliában a Szocialista Párt a baloldal vezető ereje, viszont az erős támogatást élvező Szociáldemokrata Párt kifejezetten jobboldali és nagyjából ez a két párt rendszeresen begyűjti a szavazatok 60-80 százalékát. A legrégebbi párt a Kommunista Párt, mely a diktatúra alatt be volt tiltva, de mérhető, jelentős társadalmi bázissal rendelkezik, ami körülbelül 5-10 százalékot jelent.

A nagy, jelentős pártok között nincs olyan, amelyik ne akarna köztársaságot. Magához a királysághoz olyan sok rossz élménye kapcsolódott az embereknek, hogy egyik jelentős párt sem veti fel komolyan a köztársaság megváltoztatását (amit az alkotmány egyébként kifejezetten meg is tilt).

A monarchista pártok közül egy van, amelyik hosszabb időn át meg tudott maradni és a választásokon nagyjából mindig 15 ezer fős tábor jelent meg mögötte. Bár pont 2019-ben elég nehéz meghatározni a párt támogatottságát, mivel az EP-választásokon és a nemzetin teljesen más eredmény született. A parlamenti választásokon önállóan indultak, 8500 szavazatot szereztek, mely a megszokottnak körülbelül a fele. Az EP-választásokon egy erősen jobboldali és populista koalícióhoz csatlakozva 49 ezer voksot gyűjtöttek be. Ez a koalíció a monarchisták nélkül 12 ezer szavazatot kapott, vagyis olyan, mintha a monarchisták 37 ezer embert vonzottak volna be.

Ez a monarchista párt sikeres, ha az európai monarchista pártokhoz hasonlítjuk. 1979-ben és 1980-ban is kormányra kerültek, az akkori vezetőjük miniszter lett. Igaz, hogy akkoriban Demokratikus Szövetség néven közösen indultak a választásokon a diktatúrát elutasító jobboldali pártok, de ennek köszönhetően a párt elgondolásai erős képviselethez jutottak. 2005-ben a nagy jobboldali párt (vagyis a szocdemek) választási koalíciójához csatlakoztak, akkor 2 képviselői helyet kaptak a támogatásért cserébe. A legsikeresebb választási szereplésük az 1987-es EP választás volt, ahol 155 ezer ember szavazott rájuk!

Ugyanakkor mindezeknek van árnyoldala is. Annak ellenére, hogy sokan a jobboldalhoz kötik a monarchiát, a miniszterré vált vezetőjük (noha katolikus és szinte születése óta ismerten és vállaltan monarchista) idősebb korára politikai oldalt váltott, kifejezve azt, hogy a párt irányválasztásával nem ért egyet. A legsikeresebb szereplésüket (1987) pedig egy szefárd zsidó embernek köszönhették, akinek komoly gondjai voltak a kokainnal és az alkohollal. Jól látszik, hogy amint elhagyták a politikai paletta jobboldalát és nyitottak középre és balra, egyből akár tízszeres támogatottságuk is támadt. Ezen sikerek ellenére, a párt mindig korrigált. Ez pedig minden esetben a népszerűségük csökkenéséhez vezetett.

A sikerei ellenére a pártot nem szabad túl nagyra becsülni. Magyarországi viszonyok között nagyjából egy Munkáspárt méretű szervezetről beszélünk, csak a portugál monarchisták néha parlamentbe is jutottak, lett miniszterük, valamint néhány helyi politikai pozíciót is megszereztek. A volt miniszterükről azt is el kell mondani, hogy a személye önmagában volt népszerű, nem a párt nézetei miatt. Körülbelül egy olyan közéleti szereplőre kell gondolni, mint amilyen a magyar viszonyok között Bálint gazda (mármint Bálint György). Amikor saját pártot alapított, akkor nagyjából 20 ezres tábort tudott kiépíteni maga köré.

Ezt az eleve eléggé vegyes helyzetet azonban lehetséges még jobban felforgatni! A monarchisták politikai ügyködéseinek a szervezői (feltehetően a trónkövetelővel egyeztetve) felhagytak a pártpolitikával. Amiket az előbb felsoroltam, azt önmaguk is felismerték. Rájöttek, hogy a királyság helyreállítása, mint politikai program, nem alkalmas pártszerű képviseletre. Az érvelésük szerint egy pártnak nem lehet egyetlen pontból álló programja, ráadásul a királyság sem lehet csupán jobboldali program. Éppen az egyik legfontosabb érvük a király személye mellett az, hogy az uralkodó minden embert képvisel, Portugália lakosságának pedig legalább a fele nem jobboldali.

Az is igaz, hogy amikor a párt mögül kiállt a dinasztia, a párt már egy ideje nem támogatta Duarte Pio királyi ambícióit. A trónkövetelőt támogató monarchisták áttértek a helyi királyi egyesületek (lényegében klubok) szövetségéből álló rendszerre. Ennek a mozgalomnak a neve Causa Real, amelyen belül a helyben szerveződő egyesületek népszerűsítik a monarchiát, ahogyan csak tudják.

Létezik egy amolyan hírszolgálatuk is, de nehezen lehetne modern és hatékony kommunikációként jellemezni a munkásságukat. Hiába van világos üzenetük, gondosan kimunkált érvrendszerük, nem jutnak el a saját táborukon kívülre.

Nincs válaszuk arra az egyszerű kérdésre sem, hogyha a jelenlegi portugáliai politikai rendszer működőképes (holott egy köztársaság), akkor miért is kellene változtatni az államformán! Az igaz, hogy vannak gondok a köztársaságon belül, de a rendszer kezeli ezeket. Amíg viszont Portugália királyság volt, a megjelenő újabb és újabb problémákat a politikai gépezet nem tudta kezelni.

Az egyik portugál monarchista internetes fórumon sokat idézett írásmű volt egy kritikus esszé. Ez azt állította, hogy a portugál monarchistáknak nincs nagyobb ellenségük, mint önmaguk. Állítása szerint Európa egyik legsikeresebb monarchista pártját kukázták ki egy olyan propagandista hálózatért cserébe (ez lenne a Causa Real), amelyik csak a saját propagandistáit képes megszólítani. Egymást tüzelik, lelkesítik, ami teljesen értelmetlen cselekvés. Ezen írás jóslata szerint, hiába várja a monarchista mozgalom a köztársaság nagy válságát, a legnagyobb krízis idején sem fognak tudni elérni embereket, mert a "békeidőszak" alatt sem képesek erre.

Egy példáját is szeretném felidézni, ami nagyon erősen megmutatja, hogy mi az a helyzet, amit ez a szerző megbírált. Tény, hogy maga a "király" személye olyan, amilyen. Sok jót el lehet róla mondani, de nem túlságosan fotogén személy. Ettől még lehetne szuper fotókat készíteni róla (vannak erre nagyon jó példák más dinasztiákból), de valamiért ez nem történik meg. Tehát a "hivatalos" kommunikáció előállt egy minimum megmosolyogtató képpel, majd mellé egy ilyen tartalmú szöveget javasoltak: "Ő XY, látod milyen jó király lehetne belőle?".

Erre a szintű kommunikációra mondta azt a bíráló, hogy ebből nemhogy a meggyőző hatás hiányzik, hanem a saját táborhoz tartózókat is elriasztja. Ha a 2019-es választási eredményekkel számolunk (16 ezer ember helyett 8 ezer), akkor úgy tűnik, hogy igaza lett.