Népszavazási rekorder

A brit uralkodóhoz, II. Erzsébethez, számos rekord kapcsolódik. Az egyik egyedülálló rekordja, az uralkodása alatt megtartott népszavazások száma. Mivel erről kevés szó esik, ezért erről lesz most szó.

A II. Erzsébet (1926) nevéhez fűzött rekordok száma önmagában az uralkodása hosszából erednek. A vele kapcsolatban megtartott népszavazások száma, azonban sokkal inkább a sajátos történelmi időszakból születtek, mivel a gyarmatbirodalom szétesése és a brit birodalom átértelmezése szinte trónra lépése óta is töretlenül zajlik.

II. Erzsébet királynőhöz számos rekord fűződik
(a kép forrása: Ap News)

Amióta 1952-ben a trónra lépett, nagyjából 50 állam vált le a birodalmáról. A legtöbb esetben a leválást nem kísérte népszavazás, hanem egyszerűen az adott ország kikiáltotta a függetlenségét. Ezek is csökkentették a birodalom méretét, de elsősorban nem ezekről lesz ma szó. Több olyan eset volt, amikor egy-egy már de facto független állam azt kérdezte a polgáraitól, hogy kívánják-e II. Erzsébetet államfőnek vagy inkább köztársaságban szeretnének-e élni. A világrekordon kívül ezek azért is érdekesek, mert az államformáról való gondolkodás egész meglepő kérdésekkel kapcsolódott össze.

Ausztrália

A legjobban ismert népszavazási történet Ausztráliában zajlott. Ott 1999. november 6-án rendezték meg a népszavazást. Akkor a szavazók 54,87 százaléka döntött a monarchia megtartása mellett, amire az emlékeim szerint kevesen fogadtak volna.

Ausztrália a "koronás köztársaság" mellett szavazott 1999-ben, mely a világ legstabilabb államformája, legalábbis Bronwyn Bishop (1942) véleménye szerint
(a kép forrása: Népszabadság 1999. november 8. 2. oldal)

Azt elég nehéz megítélni, hogy az ausztrál népszavazásnak mi volt a valós tétje. Nekem akkoriban volt egy nagyon közeli ismerősöm, aki a 90-es évek eleje óta hónapokat élt Magyarországon, de már 30 éve ausztrál állampolgár volt. Ő nagyon izgatott volt a népszavazás miatt, annak idején vissza is utazott szavazni, ugyanis szerinte nem a monarchia vagy a köztársaság volt a tét, hanem egy elitista politikai rendszer kiépítése.

A népszavazás két kérdésből állt, melyből az első foglalkozott az államforma ügyével. A kérdés az volt, hogy a királynőt és a főkormányzót (a királynő helyi képviselőjének a megnevezése) egy olyan elnök váltsa fel, akit a parlament minimum 2/3 arányban megszavaz. Erre az ajánlatra lehetett igent vagy nemet mondani, vagyis egy parlament által választott elnökre - mely nem azonos a köztársasággal.

A népszavazás lehet, hogy nem a köztársaságot, hanem a parlament minősített többsége által választott elnököt utasította el. Sokan értelmezték ezt úgy, hogy majd a politikai elit elitje dönt államelnökről, így az államfő az elit elitjének a kiválasztottja lesz - amelynek semmi értelmét nem látták. A monarchia megtartására leadott szavazat, egyenértékű lett a nemes értelemben vett köztársasági elvek melletti vokssal (és egyben érdekes tanító történet arról, hogy mennyire félrevezető a csak igen és a csak nem válaszadási lehetőségekkel operálni).

Tuvalu

Tuvalu Ausztrália és Hawai között helyezkedik el. Lényegében nem más, mint az óceánból éppen csak pár méterre kibukó pár sziget politikai egyesülése. A mai napig is jellemzi egy sajátos elmaradottság, amit leginkább a bankkártyák hiánya jellemez. Az emberek alapvetően közvetlenek, szeretik és tisztelik a vendégeiket. Önmagában azt is ünneplik, ha egy fontos politikai szereplő ellátogat az amúgy nagyon elszigetelt területükre.

Tuvaluban kétszer is szavaztak a monarchiáról. Először 1986 februárjában, akkor 90,75 százalék kívánta a monarchiát. Ez nem is annyira meglepő, hiszen az emberek emlékeztek az 1982-ben hozzájuk látogató királyi párra, ami a szemükben hőstett volt. Mármint az a tett volt hősies, hogy felkeresték a szigetet.

Tuvaluban a trónt is jelenthetik a táncmozdulatok
(a kép forrása: Sky News)

A második népszavazás 2008. április 30-án történt. Akkor 64,98 százalék pártolta a királyság megőrzését, ami csekély a majdnem 91 százalékhoz képest, de még így is jelentős sikernek számít. Ez a közel 2/3 arány azt jelezte a tuvalui politikának, hogy a tuvalui emberek szeretnék megtartani a királyságot. A rajongás nem csupán az 1982-ben hozzájuk látogató királyi párnak szólt, hanem Vilmost és Katalint is hasonló örömmel fogadták pár évtizeddel később.

Nagyon sokat kerestem a választ arra a kérdésre, hogy jelent-e bármit a 25 százaléknyi apadás a királyság támogatottságában? Pár elemzés elolvasása után úgy tűnik, hogy a politika és a társadalom külön utakon jár. A politika köztársaságot szeretne, mivel a bolygó túloldalán lévő uralkodónak semmi értelmét nem látják. A tuvalui politikában létezik egy igény a béketeremtő, békeszervező államfőre, erre a brit monarchikus rendszer viszont nem alkalmas.

Ezzel szemben az ország szavazói szeretik a királyi családot, így a politika rá van kényszerülve az emberek meggyőzésére. Másképpen fogalmazva, Tuvaluban az államformáról szóló vita nem más, mint valóban egy politikai vita, melyre nem rakódik rá más kérdés. Valahol ott megy félre a "párbeszéd", hogy a politika racionális érvekkel igyekszik hatni egy olyan valamire, amelyben a szimpátiának és a ragaszkodásnak van elsődleges szerepe.

Saint Vincent és Grenadine-szigetek

Létezik egy olyan karibi állam, amelynek Saint Vincent és Grenadine-szigetek a neve. A karibi térség szélén helyezkedik el, ami nagyjából olyan helyzet, mint a balatoni idegenforgalom szempontjából Veszprémé. Maga az ország azért is érdekes, mert egyike azon országoknak, ahol egymással versengő pártok között dől el a kormányfői szék, mégsem változott a miniszterelnök személye az elmúlt 21 évben.

Ebben az államban 2009. november 25-én szerveztek népszavazást a monarchia vagy köztársaság ügyében. A szavazók 56,29 százaléka amellett döntött, hogy ragaszkodnak a monarchia intézményéhez. A népszavazás egyébként csak akkor vezetett volna a köztársasághoz, ha a szavazók legalább 2/3 arányban voksolnak a köztársaság mellett, így a kormány csúnyán elbukta a népszavazást.

Ralph Gonsalves (1946) még 2019-ben megígérte Károly hercegnek (1948), hogy bár ő maga nem monarchista, nem szervez több népszavazást az államformáról, mert önmagában egy népszavazás is nagyon erős legitimációt ad a mindenkori királynak
(a kép forrása: Belfast Telegraph)

Különösen azért érdekes ez a kudarc, mert a miniszterelnök nagyon hitt a köztársaság győzelmében. Ugyanis hat évig tartott az előkészítés és így vagy úgy, de megérezte, hogy szimpatikus az embereknek a politikája. Nagyon biztos volt benne, hogy a köztársaság ügye megkapja a 67 százalékot, így a végeredmény nagy felsülésnek számított. A szavazás nem a kormány politikájának szólt, hiszen azóta is több választást sorozatban megnyertek.

Utólag megjelentek olyan cikkek, melyek az utazási nehézségekkel magyarázták a monarchia sikerét. A szigeteken élő embereknek ugyanis egyszerűbb az EU és az USA területére utazniuk úgy, ha útlevelük szerint II. Erzsébet az uralkodójuk. Egy független, kicsinyke és súlytalan karibi köztársaság útlevele... egy riasztó lehetőség volt a számukra.

Az is előkerült, hogy nem a monarchia vagy a köztársaság volt az igazi kérdés, hanem az, hogy szeretnének-e az emberek egy olyan államfőt, akit majd a politikai elit emel az elnöki székbe. Őszintén szólva, számomra az útleveles magyarázat tűnik az erősebbnek, de el tudom fogadni azt is, hogy az elit által kiagyalt államelnök nem vonzó politikai berendezkedés.

Ghána és a déli monarchia

II. Erzsébetnek volt pár olyan népszavazása is, ahol a köztársaság győzött. Az első ilyen Ghána volt. Ez 1960-ban történt (április 27-én). Igazából nem volt meglepő az eredmény, mivel az afrikai állam politikai elitje a pánafrikai elképzelések műhelye volt (nem véletlen az sem, hogy Ghána azon kevés országok egyike, mely főtitkárt adott az ENSZ részére). Amíg az európai hasonló műhelymunka kissé monarchikus volt, addig az afrikai nagyon is republikánus.

Akkor a szavazók 88,47 százaléka kívánt köztársaságot (és egyben választottak is két elnökjelölt közül, a győztes 89 százalékkal lett államfő). Önmagában Ghána "elvesztése" folyamatában legfeljebb az volt meglepetés, hogy az elnökké, majd diktátorrá vált politikus (a népszavazásig) a királynő bizalmasának számított.

Kwame Nkrumah (1909-1972) személyes antimonarchizmusa és pánafrikai elkötelezettsége szerepet játszott abban, hogy Ghána köztársaság legyen
(a kép forrása: RoshsWorld blogja)

A pánafrikai eszme és a dekolonizáció valahogy automatikusan a köztársaság irányába indult el, de egyébként ez nem annyira magától értetődőnek számított. A mai Ghána területén regionális királyságok működnek (például az északi régió királyának a fia Magyarországon él), így valamilyen monarchikus megoldás is szóba kerülhetett volna. Abban, hogy nem így alakult, nagy szerepe volt a britek uralmát megdöntő Kwame Nkrumah személyes meggyőződésének. Ő azt vallotta, hogy a szétaprózott monarchiákban nincs meg a gyarmatosítókkal szembeállítható megfelelő erő.

Ennél nagyobb vihart kavart egy másik népszavazás. Ez szintén 1960-ban (október 5-én) történt, a Dél-afrikai Köztársaságban, ahol a köztársaság nyert (52%). Akkor azonban még Dél-afrikai Unió néven hívták az országot, hiszen még nem volt köztársaság. A vihar nem is annyira a végeredmény miatt alakult ki, hanem az új állam nemzetközösségi tagsága körül.

Az akkori politikában a monarchia vagy köztársaság két külön út jelképévé vált. Az önálló köztársaság jelentette a fehér állam megtartásának az útját, míg a monarchia a feketék térhódítását jelentette. Mindez kapott egy vallásos küldetéstudatot is, amit világnézettől függően helyez mindenki magyarázó keretbe. A lényeg az volt, hogy a köztársaság melletti szavazat nem volt más, mint a fehér társadalom megmentésének a záloga, legalábbis a győztesek értelmezése szerint.

A győzelem igen karcsú volt (52%), holott akkoriban csak a fehéreknek volt választójoga. Erre részben az a magyarázat, hogy a nagyobb városokban zajlott egy olyan jellegű társadalmi élet, melyet a hatalom az illegalitásba kényszerített. Ezekben a klubokban együtt szórakoztak a különböző fajú emberek, ami törvénysértőnek számított. Ez annak is a jele volt, hogy a fajvédő politikával a fehérek jelentős része sem értett egyet, mivel a személyes életükből szerzett élmények nem igazolták vissza a politika feketékkel kapcsolatos aggodalmait.

Egyébként az új köztársaság jó időre kikerült a Nemzetközösségből is, mivel a faji elkülönítés politikáját a Nemzetközösség többi tagja nem tartotta elfogadhatónak. Ebben a helyzetben az a paradox, hogy az elkülönítési politika mögött álló ideológia a kolonizációé, vagyis éppen a köztársaság védte azt, amelynek a brit korona régebben a felemelkedését köszönhette. Természetesen a kolonizációs ideológia akkor már nem volt vállalható út a brit koronának.

A helyzet érdekessége, hogy az új köztársaságban bőven maradtak monarchikus elemek (róluk majd egyszer egy másik bejegyzésben esik majd szó), de azok nem a fehér emberekhez kötődtek. Így a fehérek politikája csakis republikánus lehetett.

Gambia

Gambia két népszavazáson döntött a monarchia megtartásáról vagy elvetéséről. Az első szavazás 1965. november 24-én volt, akkor a szavazók 65,85 százaléka szavazott a köztársaságra. Ez azért nem volt győzelem, mert a jogszabályok 66,6 százalékot tettek szükségessé, amihez jó pár szavazat kellett volna még.

E miatt 1970 áprilisában újabb népszavazást szerveztek, ahol már 70,45 százalék mondott igent a köztársaságra. Utólag nehéz összerakni egy jó magyarázatot, de nagyjából az tűnik hihetőnek, hogy sikerült nagyobb számú embert rávenni a szavazáson való részvételre.

A történet érdekessége, hogy ezen kellemetlen élmény azt tanította a gambiai politikusok egy jelentős részének, hogy nem érdemes a demokratikus megoldások útját járni. Enyhén szólva is kaotikus politikai rendszert építettek fel, mely tekinthető egy rosszul sikerült racionalizációs kísérletnek is. A "rosszul sikerült" egyik jele, hogy a gambiai emberek talán Afrika legszegényebb társadalmában élnek a mai napig is.

Ebből végül okultak és vissza próbálnak térni a nyugatias (angolos) demokráciába, de már köztársaságként. A politikai elit egyébként arra ébredt rá, hogy amikor a hatalom birtokosai bármit megtehetnek és semmilyen (jó értelemben vett) demokratikus szabály nem köti őket, akkor abból csak krízisek alakulhatnak ki. Maga a történet hosszú egy vázlatos ismertetéshez, de érdekes a végkifejlete.

Az államformára visszatérve, a monarchia a gyarmatosítás szimbólumaként jelent meg, így a döntés nem is okozott meglepetést. A lakosság többsége 9 etnikum tagja, így egy helyi királyi család szóba sem jöhetett volna, hiszen nem lett volna alkalmas az egész ország képviseletére.

Rodézia (Zimbabwe)

Rodézia mai neve Zimbabwe. Az ország 1969. június 20-án rendezett népszavazást a monarchia jövőjéről. A népszavazás előtörténetéhez tartozik, hogy az ország London akarata ellenére mondta ki az önállóságát. A rodéziai politikusok a királynőtől várták az önállóságuk védelmét, ami nem meglepő módon elmaradt (hiszen az uralkodó az angol rendszerben nem kormányoz, hanem "csak" uralkodik).

A konfliktus hátterében az állt, hogy London csak akkor járult volna hozzá az önállósághoz, ha a feketék is megkapják a politikai jogaikat. Akkoriban ezt az ott élő politikai elit el sem tudta képzelni, viszont azt sem, hogy ne lehessenek független, önálló állam, ha ők úgy szeretnék. A trükk az volt, hogy az önállóságukat egyoldalúan proklamálták, az uralkodójukká pedig a brit királynőt tették meg.

Mivel ez a trükk hatástalan volt, kiírták a népszavazást, ahol a szavazók 81 százaléka a köztársaság mellett voksolt. Ebben az esetben is a valódi kérdés a fehérek és a feketék jogait érintette, nem az államformát. Az államforma módosítása a tiltakozásuk része volt.

Az ország területén is léteztek monarchikus rendszerek, de azok az őslakosokéi voltak, így fel sem merült másféle elrendezés, mint a köztársaság. Ahogyan a déli államban, úgy Rodéziában sem akart a brit udvar úgy trónon maradni, hogy az faji megkülönböztetéssel járjon együtt.

Anguilla szigete

A karibi szigetvilág egyik északi szigetéről van szó, amely leginkább a gyönyörű tengerpartjáról és a végtelen nyugalmáról ismert. Ez a brit fennhatóság alá tartozó sziget arról nevezetes, hogy önszántából tért "vissza" II. Erzsébet uralma alá. Az idézőjel azért indokolt, mert a sziget azért vált ki formálisan a brit uralom alól és lett köztársaság, hogy a brit állam tengerentúli területe (gyarmata) maradhasson II. Erzsébet uralma alatt. E miatt illik ide, de egészen sajátos utat jártak be, hogy a brit korona uralma alól a brit koronához juthassanak el. Nem elírás, tényleg ez történt.

A történések kiindulópontja 1958-ban a Nyugat-indiai Föderáció megalapítása volt, mely a legtöbb még brit fennhatóság alá tartozó karibi szigetet magába kívánta foglalni. Akkor is már több állam kimaradt belőle, mivel nem sikerült összehangolni az egyes szigetek politikáját. A rosszul kialakított integrációs folyamatok eredményeként ez az államkezdemény megszűnt 1962-ben.

A sikertelen államépítés romjain túlélt egy olyan államalakulat is, mely a Saint Christopher-Nevis-Anguilla nevet viselte, de ez már lényegében már 1882 óta létezett. A név három szigetet jelöl, melyeket még a XIX. század végén egy sajátos szigetszövetségbe kényszerítettek. A föderáció kudarca azonban megmozgatta a helyben élők politikai érzékenységét, így elkezdtek konkrét célokért harcolni. Az volt a vezérelvük, hogy az adójukból él a politikai hatalom, ezért csak olyan politikai hatalmat voltak hajlandók elfogadni, amely megfelelt az igényeiknek. A szigetszövetség azonban nem ilyen volt, mert abban inkább Saint Christopher politikusai domináltak.

Mind Nevis, mind Anguilla lakosai úgy érezték, hogy a Saint Christopher (később Saint Kitts) politikai diktátumára nincs szükségük. Anguilla lakói a brit állam részeként akartak élni az életüket, de azt gondolták, hogy a másik két sziget önállósodni szeretne, amibe nem akartak belekeveredni. Ők inkább a nyugodt gyarmati életre vágytak.

Anguilla vezetői ezért 1967. május 30-án elküldték a rendőri erőket a szigetről, ezzel jelezve, hogy elegük lett Saint Christopher uralmából (összesen 16 embert küldtek el, ugyanis ennyi elég volt a sziget megszállásához). Ugyanezen év július 11-én a szigeten népszavazást rendeztek, mely a hármas "szigetszövetség" jövőjéről döntött. Nem meglepő módon a szavazók 99,72 százaléka döntött a szigetektől való elszakadás mellett, hogy a brit korona része maradhassanak.

Az 1967-ben létrejött de facto állam kiszakadt a "szigetszövetségből", hogy a brit fennhatóság alá lavírozza vissza a szigetet, de addig is, átmenetileg egy kvázi köztársasággá alakult át. A brit kormány a szigetszövetség belső ügyeibe nem szeretett volna beavatkozni, ezért rájuk bízta az ügyet. London az értesüléseit alapvetően a szigetek politikai vezetőitől szerezték, akik mindegyike Saint Christopherben élő vezető politikus volt, így a valóságtól nagyon elrugaszkodott rémképet alakítottak ki Anguilla helyzetéről.

[A fősziget vezetői maffiaállamról, a lakosságot sújtó terrorról adtak jelentéseket London részére. Ennek annyi alapja volt csak, hogy Anguilla tucatnyi felháborodott lakosa megpróbálkozott a fősziget megtámadásával, de komoly fegyverek nélkül. Válaszul a fősziget egy 30 fős alakulatot küldött a lázadókhoz, akiket nem engedtek kikötni, hanem feléjük lőttek.]

A szigetek közötti tárgyalások nem hoztak áttörést, még akkor sem, amikor a brit kormány diplomatákat küldött közvetíteni. Természetesen a sikertelenségnek az is az oka volt, hogy a britek nem hittek a fősziget függetlenségi törekvéseiről szóló híreknek, így automatikusan Anguilla tűnt a bajkeverőnek.

A patthelyzet feloldása érdekében 1969 januárjában Anguilla újra kikiáltotta a függetlenségét. Erről a kérdésről 1969. február 6-án egy újabb népszavazást rendeztek, ahol ténylegesen azt kellett eldönteni, hogy akarnak-e a "szigetszövetség" része maradni. Ismét nagyon meggyőző többség, 99,71 százalék voksolt a függetlenség mellett. Fontos kiemelni, hogy a függetlenség a szigetszövetséggel szemben lett definiálva, a politikai cél továbbra is a brit fennhatóság alá tartozás volt.

A krízis végleges megoldására London bevetette a William Whitlock (1918-2001) néven megismert parlamenti helyettes államtitkárt, aki a külügyekért és a nemzetközösségi ügyekért volt felelős. Az 1969. március 11-i látogatásán a diplomácia alapvető szabályait nem egyszer durván megsértette, nagyon sokszor modortalanul viselkedett, ezért egyszerűen elzavarták a szigetről. A beszámolójában megerősítette a rémhíreket, de ez a személyes bosszúja volt a sziget vezetői ellen. A londoni vezetés akkor még hitt a politikusnak, így azonnal rendelkeztek a vélt káosz felszámolásáról.

Ez azt jelentette, hogy egy jelentős katonai erőt mozgósítottak a rend helyreállítása érdekében. A jelentős katonai erő a sziget lakosságához képest létszámban is komoly volt, mintha Magyarországra egy 800 ezer fős terrorellenes alakulatot küldenének, pár tízezres rendőri egységgel kiegészítve. A mozgósított alakulatok többsége különlegesen képzett ejtőernyős volt, akiket kőkemény fegyveres ellenállásra készítettek fel.

A korabeli karikatúra a közröhejjé vált aránytalanságot próbálta érzékeltetni
(a kép forrása: Magyarország 1969. április 6. 15. oldal)

A teljesen titkos akció a "báránybőr hadművelet" nevet kapta, de számos szervezési hiba miatt az újságírók megtudták mi készül. Nagymértékben segítette a "kiszivárgást", hogy a katonai egységek elakadtak Bermudán, ahol a polgári reptéren kellett várakozniuk, majd a kifutópálya mellett aludtak. Természetesen az is elősegítette a terv kiszivárgását, hogy a londoni kormány felszólította a brit állampolgárokat a sziget azonnali elhagyására.

A brit csapatok március 19-én érkeztek meg a szigetre, ahol már több tucatnyi újságíró várta őket fényképezőgépekkel. Később előkerültek a helyiek is, akik koktélokat hoztak nekik, sokan pedig leálltak velük beszélgetni, egyesek pedig vitatkozni. Fegyveres alakulatoknak nyoma sem volt, de még fegyvereket sem találtak. Természetesen megjelentek a tüntetők is, akik hevesen tiltakoztak a britek megszállása ellen.

A szigetnek valamilyen szedett-vedett kvázi rendőri ereje ugyan létezett (15 főből állt), de annak a tagjai éppen aludtak az invázió idején a lakásaikban, mivel ezt kapták parancsba. A sziget rendfenntartóinak nagyon rossz állapotú lőfegyverei voltak (nagyobb részben használhatatlanok voltak), de még ezeket is elhajózták egy másik szigetre, hogy véletlenül se foghassák rájuk a fegyveres felkelés vádját. A katonai alakulatok mindent megtettek, hogy elrejtett fegyverekre bukkanjanak, de idővel ráébredtek, hogy a szigeten nincsenek fegyverek.

A szigetre érkező brit rendőri különítmény megdöbbenve vette észre, hogy a rendőrségi székházban a fogda ajtajain semmilyen zár nem volt, mert szükségtelennek tartották. Az egész székházban csak egyetlen embert találtak, ő is egy őrizetbe vett gyilkos volt. Még benne sem merült benne a szökés lehetősége. Hamar megértették a brit rendőrök is, hogy a sziget nem csupán nem lázadó, hanem számukra felfoghatatlan módon békés.

A 14 nap után hivatalosan is lefújt katonai akció nevetség tárgya lett, hiszen egy olyan állam ellen vonult fel a hadsereg, ahol nem volt katonai feladat, de még csak egy kicsi fegyveres őrség sem. Sőt, nemhogy el akart szakadni a brit államtól az elfoglalt sziget, hanem kifejezetten akarták a gyarmati státuszt. A felesleges akció nagyon sok pénzbe került, így politikai botrány lett belőle. Természetesen William Whitlock politikai karrierje is elért a végéhez.

Az Anguilla jogállását szabályozó törvény hamarosan meg is született. London valamiféle kárpótlást szervezett Anguilla részére, ezért hatalmas fejlesztéseket valósítottak meg. Ezek befejezése után (1980-ban) hivatalosan is kiszakadhattak a szigetszövetségből és azóta is a brit állam tengerentúli területének minősülnek. Egyébként a helyzetben az is döbbenetes elem, hogy a másik két szigetnek mai napig is II. Erzsébet az államfője, tehát Anguilla akkori vezetői tévesen ítélték meg a helyzetet.

És ahol nem szavaztak

Létezik néhány ország, amelyben magát az államformát nem szavaztatták meg, de indirekt módon mégis erről kellett dönteni. Ezeknél a brit államtól való függés mértéke volt a nagy kérdés. Ezek a népszavazások azért nem szerepeltek itt, mert nem generáltak vitát az államformáról.

A karibi térségben rendre tartanak a monarchia vagy köztársaság megszavaztatásától, amelyre a rekorder miniszterelnök is utalt, illetve Barbados esetében is szóba került. Bár a brit kormány és a brit udvar "elengedte" Barbadost és bármely más köztársasággá válni akaró államot is, folyamatosan elhangzik, hogy az érintett lakosságnak nagyon is megfelel a monarchia.

[Ha valaki figyeli a híreket, akkor követheti Jamaica politikusainak a furcsa harcát. A helyi politikusok köztársaságot szeretnének, a brit politika pedig nem csupán elengedi őket, hanem még sürgeti is az államforma módosítását. Az alkotmány módosításához azonban a képviselőháznak és a szenátusnak is 2/3 arányban meg kell szavazniuk a köztársaságot, majd népszavazáson kellene ezt a döntést megerősíteni. Ez utóbbitól viszont némileg tartanak.]

Ha a fentieket összegezzük, akkor azt láthatjuk, hogy bár kis többséggel, de a népszavazások többször vezettek a monarchia megmaradásához, mintsem a köztársasághoz:

1960, Ghána, köztársaság melletti igen
1960, Dél-afrikai Unió, köztársaság melletti igen
1965, Gambia, maradt a monarchia
1967, Anguilla, függetlenségi igen, hogy II. Erzsébet uralma alatt maradhassanak
1969, Anguilla, függetlenségi igen, hogy II. Erzsébet uralma alatt maradhassanak
1969, Rodézia, köztársaság melletti igen
1970, Gambia, köztársaság melletti igen
1986, Tuvalu, maradt a monarchia
1999, Ausztrália, maradt a monarchia
2008, Tuvalu, maradt a monarchia
2009, Saint Vincent és Grenadine-szigetek, maradt a monarchia

Ez így egyben azért is érdekes, mert cáfolja azt a népszerű hitet, hogy napjainkban az emberek nem óhajtanak monarchia alatt élni. Ahogy említettem is, a felsorolás teljesebb lehetne azokkal az országokkal, ahol csak közvetett módon került elő a monarchia ügye, de akkor a monarchia melletti kedvező döntések nagyobb arányáról beszélhetnénk.

Ellenvetésként fel lehetne hozni azt is, hogy igazából az egész megközelítés hibás, mivel a változás és a változatlanság között kellett döntenie a szavazóknak, így nem meglepő módon, a változás elleni döntések száma a magasabb.

Mindenesetre nincs tudomásom más uralkodóról, akinek a trónjáról ennyi népszavazás döntött volna. A brit lapokban lehet olvasni bőven olyasmit, hogy Károly herceg tudatosan most "engedi el" a kilépni akaró államokat, mert édesanyja (vagyis a jelenlegi királynő) 50 elvesztett területe is egy világrekord, amit ő meg sem szeretne közelíteni.