A rendszerváltás idején működött egy Magyar Legitimista Pártot nevű szervezet. Kik voltak ők?

Azt előre le kell szögezni, hogy az egykori Magyar Legitimista Párt nem azonos azok összességével, akik szívesen láttak volna Magyarországon királyságot. Ez a párt csupán egy kispárt volt, amiről elég keveset beszélnek vagy írnak.

Azt előre le kell írjam, hogy nagyon sokan elzárkóztak bármilyen nyilatkozattól, ezért a személyes emlékeimből, valamint a megmaradt dokumentumokból próbáltam rekonstruálni a történetüket. Pont ezért bármilyen kiegészítést elvisel a bejegyzés, amire kifejezetten bátorítani szeretném azokat, akiknek vannak emlékeik vagy többet mondó forrásaik.

A legitimizmus, mint párteszme

A legitimizmus nem volt sem új, sem elfeledett politikai irányzat Magyarországon a rendszerváltás éveiben. A II. világháború után is létezett, sőt az 1980-as évek elejéig a határokon belüli ellenzéki szerveződésekben is nagyon komoly szerepe volt. Teljesen egyértelmű céljuk a királyság helyreállítása volt, Habsburg Ottó (1912-2011) megkoronázásával.

Azt a széles közvélemény is tudta, hogy Habsburg Ottónak mi volt erről a személyes véleménye. Ő úgy gondolta, hogy az országban élőknek kell döntenie az államformáról és az államfőről. Vagyis a választóknak, illetve a választók által legálisan meghatalmazott törvényhozásnak kellett volna megtennie az első lépést, ő nem kezdeményezett semmit.

Nem véletlenül utasította el egy monarchista párt gondolatát. Erről például a BBC magyar nyelvű adásában nyilatkozott 1989. február 14-én (3:18-tól), mivel szerinte az államforma megválasztása nem pártpolitikai ügy (hanem annál szélesebb körű konszenzus eredménye kellene legyen). Az ilyen kérdésekben Habsburg Ottó mindig egyértelműen nyilatkozott, ahogyan itt is meg lehet hallgatni. 

Az egykori Legitimista Párt komolyan dolgozott azon, hogy IV. Károlyra méltó módon emlékezzen a társadalom
(a kép forrása: Pálos László csatornája)

Habsburg Ottó királlyá koronázását szinte minden nagyobb pártban támogatták legalább egy kevesen, de csak elvben. Abban nagyjából egyetértés volt, hogy 1990-ben ilyenre nem kerülhet sor. Az ezzel kapcsolatos parlamenti pletykákról már volt szó a blogon. Ezek lényege, hogy senki nem tartotta reálisnak a királyságra való gyors áttérést. Éppen ezért hatott idegenül egy nevében legitimista párt megalapítása.

Az általam ismert összefüggések sehogyan sem utaltak arra, hogy a Magyar Legitimista Pártnak az 1980-as évek elején létező legitimistákhoz vagy akár Habsburg Ottóhoz lett volna köze. A párt Zita királyné (1892-1989) 1989-es temetése idején alakult meg, bár a megalakulásuk hivatalos dátumaként mindig 1990-et láttam leírva. Az alapítás egyértelműen Pálos László nevéhez fűződik, aki a legitimista politikai tábor egyik ikonikus alakja lett.

Ahhoz azonban, hogy az 1990-es megjelenésük értelmezhetőbb legyen, kicsit vissza kell lépni az időben.

 

A bölcső és a dajka

A Magyar Legitimista Párt nem a légüres térben kezdte el a ténykedését, hanem úgynevezett jurtás szervezetként. A Jurta, vagyis a Jurta Színház, a Népligetben lett megépítve, amelynek az egyik vezetője és fő tulajdonosa Romhányi László (1944-2005) volt.

A Jurta Színház magánszínházként lett megalapítva, szövetkezeti formában. A társulás a magyar drámának szeretett volna színteret biztosítani, csak éppen elég komoly forráshiánnyal küzdöttek. Egy időben nagyon sokan szerették volna a színházat megmenteni az anyagi csődtől, ezért többek között még Jancsó Miklós (1921-2014) is vállalt náluk rendezést. Mivel a színészek intéztek mindent a színházban (felújítás, karbantartás, takarítás), ezért nem sok energiájuk maradt a színészetre, ami szerintem a minőség rovására ment.

A Legitimista Párt a Romhányi László vezette jurtás koalíció tagjaként lépett a politika színpadára
(a kép forrása: Beszélő 1993. január 30. 20. oldal)

Romhányi László személye és pályafutása elég bonyolult kérdés. Nyíregyházán szerezte az első diplomáját, ahol az intézményt vezető Almásy György (1915-1998) lányát vette feleségül. Karinthy Márton (1949-2019) A vihar kapuja c. könyvében tár fel részleteket arról, hogy a fiatal Romhányinak milyen politikai háttere volt. Vele együtt végzett színházrendező szakon, ahol széles körben ismertté vált emberekkel együtt tanultak. Az emlékezések szerint Romhányi hangulatjelentéseket írt az osztályról, népköztársasági ösztöndíjas volt, ami miatt kissé idegenkedtek tőle.

A tanárszakos és színházrendezői diplomával rendelkező Romhányiról mindenki tudta, hogy nagyon jó és nagyon magasra nyúló kapcsolatrendszere volt. Sokak szerint Berecz János (1930-2022) embere volt. Erről a témáról egy külön bejegyzést lehetne készíteni, mindenesetre hivatalosan senki nem tudta bebizonyítani az ezzel kapcsolatos híreszteléseket. Annyi biztos, hogy Romhányi a főiskoláról (is) ismerte Berecz második (későbbi) feleségét, aki dolgozott Romhányi társulatában. Az is tény, hogy Berecz valóban védelmezte Romhányi színházát. Azt, hogy Berecz és Romhányi miként ismerkedett meg egymással, melyiküket mi vezérelte az egymással való kapcsolatban, arról ellentmondásos információk keringenek.

Berecz szerint Ratkó József (1936-1989) mutatta be őket egymásnak és Ratkó ajánlása miatt támogatta Romhányit, bármelyik nagy pártemberrel szemben is. Ugyanakkor elismerte azt, hogy a Jurta létezése a hatalomnak is az érdekében állt, mert szem előtt tudták tartani az ellenzéket. Mivel az ellenzék találkozóhelye lett a színház, ezért a teljes ellenzéki közeg megfigyeléséhez elegendő volt a színház épületét felszerelni technikával (a technika telepítését egyébként a később a Dunagate-ügyből ismertté vált Végvári József szervezte meg).

Sok éves kérdezősködés után Romhányi változatát is megismertem. Szerinte Berecz Jánosnak volt egy személyes bosszúvágya a pártállam bizonyos vezetőivel szemben. Egy olyan sérelmet kellett elszenvednie, ami miatt nem távolították el a posztjáról, ezt pedig kihasználta a sérelme megtorlására. Tudta, hogy a színházat megfigyelik, de azt gondolta (amúgy helyesen), hogy ez elkerülhetetlen. Akárhova ment volna is az ellenzék, az állambiztonság mindenképpen dolgozott volna rájuk. Romhányi úgy tekintett magára, mint aki saját testével védelmezte az ellenzékieket.

Persze amikor ez a téma előkerült, akkor Romhányi általában elmondta, hogy már Berecz előtt is jó kapcsolatai voltak. Azt csak kevesen tudják róla, hogy például az első (1982-es) Tácháztalálkozó néven ismert eseményt is ő hozta tető alá, ráadásul Németh Károly (1922-2008) volt ebben a szövetségese (Kádár János későbbi helyettese, az Elnöki Tanács későbbi elnöke). A színház megalapítása és megépítése is hatalmas dolog volt, de bőven lehetne sorolni a szervezői sikereit. Aki ismerte őt akkoriban, mind megerősítheti, hogy egy értelmes ember volt, akinek voltak ugyan meredek húzásai, de azokból valahogy mégis nyertesen került ki.

Azért, hogy ne kelljen mindig kiegészítenem a leírtakat, jelezni szeretném ezen a ponton a vele való személyes kapcsolatom. Valamikor 1987 körül ismerkedtünk meg egymással és az 1992-ben történt letartóztatásáig annak ellenére jó kapcsolatban voltunk, hogy számomra már 1989-ben vállalhatatlan lett a politikája. Nem csupán őrá gondoltam így az akkori politikusok közül, hanem a többségüket is alkalmatlannak és veszélyesnek tartottam a politikusi szerepre. Nekem rossz véleményem volt róla, neki meg rólam, de ettől függetlenül leültünk egymással beszélgetni.

Amikor 1992-ben letartóztatták (majd lejjebb lesz róla szó), akkor nagyon megleptek a történtek. Elfogadhatatlannak tartottam amit tett, szerintem egy normális ember olyasmire nem lenne képes, de erről majd lesz szó, mert a Legitimista Párt sorsában is mérföldkőnek bizonyult az a bizonyos bűneset.

Visszatérve a rendszerváltás előtti időkre, Romhányi nem egy jelentéktelen kisember volt. A színházi vállalkozásában a pénzügyi vezető az a Nyikos László (1943) volt, aki akkoriban a pénzügyminisztériumban volt igazgató, később pedig a Számvevőszék egyik vezetőjeként és parlamenti képviselőként lett ismert. Később (1989-ben) Sólyom László (1942) mesélte el, hogy amikor csak úgy botorkált a Jurta folyosóján, akkor belebotlott egy miniszterhelyettesbe. Sólyom László nem értette mit keresett ott az illető, pedig a Jurtában elég sok "nagyember" sétálgatott. Csak azzal, hogy valaki ott lebzselt az épületben és beszélgetett, fontos ügyeknek tudta elrendezni a sorsát.

Romhányi kétségtelenül kapott ilyen-olyan bosszantó vegzálásokat a hatalomtól, mivel voltak a rendszerben ellenségei. Ezeket a vegzálgatásokat valamelyik kapcsolata mindig leállította, de azért az első néhány bosszantó napot át kellett vészelnie. Nem volt viszont az sem ritka, hogy magának kereste a problémát, majd azt is politikai bosszúként állította be. Ilyen volt az, amikor vitába keveredett Bródy Jánossal (1946) és Tolcsvay Lászlóval (1950), mert nem fizetett nekik jogdíjat a bemutatott darabjuk után. A szerzők ezért elindították ellene az eljárást, amelynek egy pontján a színházi szövetkezett végül fizetett.

Ugyanígy kezelte azt is, hogy egy olyan telekre építette a színházát, amelynek a tulajdonjogát "elfelejtette" megvásárolni. Próbált volna meg bárki egy közterületre felhúzni egy nagy épületet, nem hiszem el, hogy megúszta volna! A saját véleményem a mai napig az, hogy ehhez jó politikai kapcsolatokra volt szükség.

Természetesen igaz az is, hogy Romhányi sikeréhez hozzájárult a szenvedélyessége. Nagyon meggyőzően tudott azonosulni azzal a szereppel, amit el kellett játszania. Jó példa erre, hogy a XXI. században alakult egy "összötvenhatos" szervezet, az egykori 56-osok képviseletére, Romhányi vezetésével. Már nem tudom visszakeresni, hogy ki térítette észhez a magyar kormányt, de 56-osnak hitték őt is. Ő nem volt 56-os, soha nem is állított magáról ilyesmit, csupán olyan hévvel adta elő a gondolatait, hogy annak hitték.

A Jurta Színház úgy került a politika térképére, hogy a korabeli ellenzéki szervezetek ott tartották az üléseiket. Nem volt olyan ellenzéki párt, amelyik valamilyen módon ne jelent volna meg az épület falai között, máshol ugyanis nem kaptak nagy tömeg befogadására alkalmas helyet. Akkoriban a színháznak nem volt éppen rózsás az anyagi helyzete, ezek a szervezetek pedig bevételt hoztak a színháznak (más kérdés a technikai megoldás, ugyanis nem volt klasszikus bérleti díj, de ez most a legitimisták szempontjából lényegtelen).

Az egykori Jurta Színház épülete politikai központ lett, majd szórakozóhelyként működött
(a kép forrása: az eladását hirdető honlap)

1988-ban már a Jurta annyira komoly politikai centrummá vált, hogy egyesek népi parlamentnek kezdték hívni. A mostani házelnök, a miniszterelnök, de a korábbi nem MSZP-s miniszterelnökök is megjelentek a falai között.. Romhányi nem ok nélkül érezte úgy, hogy ő fontosabb emberré vált, mint amit valaha is remélt.

A dolgok aztán 1989 elején hirtelen megváltoztak. Az állam hivatalosan is engedélyezte az ellenzéki szervezetek működését, ezért már akárhol bérelhettek termeket. Sőt, Ellenzéki Kerekasztal (EKA) alakult, akik készek voltak egyeztetni a pártállami rendszerrel az átmenet ügyeiről. Az Ellenzéki Kerekasztalhoz azonban Romhányit már nem engedték oda!

Romhányit zavarta az a tény, hogy fel sem merült a meghívása. Ettől függetlenül azonban őszintén hitte azt, hogy az Ellenzéki Kerekasztal tagjai még annyi legitimitással sem rendelkeznek, mint az állampárt. Éppen ezért elkezdett egy új politikai központot kialakítani a Jurtából, az ellenzéki szervezetekkel szembenálló ellenzéket, akiket az antibolsevizmus és a hatalommal való tárgyalgatás elutasítása kötött össze.

Ez a "jurtás koalíció" talán a magyar politikatörténet legszélesebb szövetsége volt. Idővel olyanok tartoztak hozzá, mint a POFOSZ, a Krassó György (1932-1991) vezette Magyar Október Párt, illetve az egykori hungaristaként ismert Bosnyák Imre (1913-1997). Ebbe a sokszínű elegybe lépett be később a Magyar Legitimista Párt is.

Romhányi abban az időben a Magyar Függetlenségi Pártban működött közre, amelyik harcolt azért, hogy az Ellenzéki Kerekasztal tagja lehessen. Ezen harc során (az EKA-tagság reményében) szakított Romhányiékkal a Függetlenségi Párt vezetője, de ennek ellenére sem vették őket be. A részleteket azért nem tudtam figyelemmel követni, mert éppen nyaraltam a történések idején, utólag meg mindenki mondott mindent.

Állítólag Mécs Imre (1933-2023) ragaszkodott ahhoz, hogy többek között Romhányi László se legyen az Ellenzéki Kerekasztal tagja. Azt nem tudom, hogy ez mennyiben igaz, de nem lepett meg. Romhányi természete nem volt éppen kooperatív, megértettem azt, ha inkább távol akarták tartani maguktól. Persze ettől még nem lett igazuk, de értettem milyen félelmeik voltak. Két évtizeddel később pedig már olyanokat is mondogattak, hogy Romhányi felé kétséges volt a bizalmuk, mivel túl jó kapcsolatai voltak a pártállami emberekkel. Ilyen alapon nem tudom ki maradhatott volna az EKA résztvevője, mert jó sok embernek fel kellett volna állnia.

Romhányi ellenszervezete lett tehát a jurtás koalíció, ami először a Keresztény Nemzeti Unió, vagyis KNU nevet kapta. Az 1990-es választások után megalakult az MNSZ, vagyis a Magyarok Nemzeti Szövetsége, amely lényegében ugyanaz volt, mint a KNU. A két szervezet neve párhuzamosan futott. A KNU választási szövetség volt, míg az MNSZ egy politikai szövetség. A két tevékenység között nagy az átfedés, de valamiért ezt a kettőt külön szerették volna választani.

Nagyjából ugyanekkor alakult meg a Függetlenségi Párt saját koalíciója, ami Centrum névre hallgatott. Némi rivalizálás volt a Centrum és a KNU között, például Baranyában tömeges átlépésre is sor került 1990 február elején a Centrumba. 

Ahogy említettem, a Legitimista Párt nem volt a KNU alapítói között, ahogyan az alábbi 1989 végén született interjú részlete is igazolja:

1989 decemberében a Magyar Legitimista Párt még nem volt a jurtás szervezetek között említve
(a kép forrása: Világ 1989. december 7. 39. oldal, a Magyar Nemzeti Párt elnökének az interjúja)

Az állambiztonsági dokumentumokban sem láttam annak a nyomait, hogy a Legitimista Párt és Romhányiék között lett volna kapcsolat 1989-ben. Nem gondolom véletlenül sem azt, hogy mindent láttam amit lehetett, de szerintem bele kellett volna futnom, ha lett volna kapcsolatfelvétel.

A Legitimista Párt  csak 1990-ben jelent meg a Jurtában (1989 utolsó napjaiban nem voltam jelen a Jurta körül, mert a tévé előtt ülve néztem a híreket, ahogyan az országban élők többsége is). Meglepett a jelenlétük, meg úgy egyáltalán a létezésük is. Több rendezvényen is együtt voltunk jelen, olvastam az újságjukat is. Sőt, ha nem jutott el hozzám, akkor a Nyugatinál személyesen vásároltam meg tőlük az aluljáróban. Kérdezgettem őket a múltjukról amennyire lehetett, de érdemi válaszokat egyszer sem kaptam.

E miatt Romhányi Lászlót kérdeztem meg arról, hogy mi vezetett a párt befogadásához. Világos és egyértelmű választ ismét nem kaptam (ami nála sajnos nem volt ritka dolog). Sőt, arra sem válaszolt, hogy ismert-e valakit a Legitimista Párt vezetéséből azelőtt, hogy megalakultak volna. Nem mintha a Legitimista Párt annyira nagyon kilógott volna a KNU-ból, csak érdekelt kik ők, honnan kerültek elő. Többünknek is volt egy gyanakvásunk velük kapcsolatban.

A Legitimista Párt jellemzésére példának hozhatom fel a Népszabadság 1990. január 29-i számának a 4. oldalán megjelent tudósítást, melyben ismertették a céljaikat. Befogadható dolgokat mondtak (bár nekem nem volt elfogadható, hogy a földön gazdálkodókat csak a termény illeti meg, a földtulajdon viszont nem, hiszen mi alapvetően a talajt gondozzuk), a téziseik nagy része nem volt akkoriban meglepő. Ilyenek közé sorolom a nagy vagyonok vizsgálatát, a privatizációban a korlátok felállítását és így tovább. Olyasmiket is mondtak azonban, mint például az egykori nemesi alkotmány felújítását, valamint azt is, hogy az állam elnökét nevezzék át nádornak... 

Nem szeretném ezeket boncolgatni, mert a mai közfelfogás már nagyon más, mint az akkori. Akkor ezek annyira nem voltak komolyan vehető javaslatok, hogy mosolyogva olvasta őket az ember. Nem gúnyból mosolyogtunk, hanem paródiának fogtuk fel, csak ezt éppen nem a Mikroszkópban adták elő, hanem a politikában. 

Heteken át jól kitalált viccpártnak hittük őket, még azt is tudni véltük, hogy Krassó György agyalta ki az egészet. Amennyiben így lett volna, akkor nagyon is logikusnak tűnt minden. Aztán persze megdöbbentünk akkor, amikor Krassó egyszer teljesen komolyan közölte velünk, miszerint Páloskék nem egy politikai komédia előadói, hanem komolyak és neki nincs köze a kitalálásukhoz.

Az 1990-es választások

Az 1990-es választásokon 750 ajánlást kellett összegyűjteni ahhoz, hogy valaki jelöltté válhasson. A tényleges jelöltek számán múlt az országos listaállítás, ami hatalmas segítség volt a parlamenti bejutáshoz. Sőt, akkor 4 százalék volt a bejutási küszöb, így egyáltalán nem tűnt esélytelennek parlamenti képviselethez jutni. 

Hamar kiderült viszont az, hogy ezt az egészet egy előzetes szavazásnak tekintették az emberek. Eleve csak annak voltak hajlandók ajánlószelvényt adni, akire amúgy is szavaztak. Ezért egy kicsike pártnak még másokkal szövetkezve sem több esélye, mint amennyi a saját összesített taglétszámuk volt. Ez nem meglepő, csak 2 százalékos támogatás kellett volna helyben ahhoz, hogy egy szervezet sikeresen tudjon valakit jelöltté emelni.

A hatalom minden ajánlószelvényekért harcba induló pártnak adott műsoridőt a tévében. Ennek köszönhetően a Legitimista Párt is megkapta a saját néhány percét. A bemutatkozó adás megtekinthető a mai napig is. A kisfilmben egyébként Rohonyi Anikó (1942) szerepel még a pártelnökön kívül, aki már akkor is egy ismert operaénekes volt.

A film önmagában nem volt ötlettelen, de ez kommunikációs szempontból gyenge, hiszen kívülállókat nem nyert meg. Akkor, amikor ajánlásokért, a rajthoz állás jogáért megy a harc, ez édeskevés. Ezt igazolja az a tény is, hogy egyetlen jelöltet sem tudott állítani a párt, de még a jurtás szövetségesei sem. 

A tévés bemutatkozás 1990-ben
(a kép forrása: Pálos László csatornája)

[Legyünk igazságosak: az emlékeim szerint a többi párt sem tudott jobb videót összeállítani. Persze nem a tévés bemutatkozáson múlt a siker, hanem az ajánlási időszakot megelőzően kialakított arculaton.]

Egyébként ez úgy volt kommunikálva, hogy a KNU visszalépett a választásoktól, mert aggályai voltak a választási rendszert illetően. Ezt hangoztatva nem kellett azt elismerni, hogy sikertelen volt az ajánlócédulák gyűjtése. Mire volt ez jó? Meglepően sokra!

Egyrészt születtek parlamenti pártok, ahova 6 pártot soroltak. Rajtuk kívül a parlamenten kívüli pártok erősorrendje is eldőlt, akik közül a Munkáspárt és a Szocdemek bizonyultak elég erősnek. A többiekre a kispártok, törpepártok elnevezést aggatták, így a legitimistákra is. A kispártok sorából nem volt egyszerű kitűnni, ezért kellett meglepő dolgokat állítani, amiket a média felkapott.

A választási rendszer bírálata, valamint Romhányi egyéb hírverései ilyen elemek voltak. A kételkedőknek érdemes felidézni azt is, hogy a Függetlenségi Párt szervezte koalíció nem tudott a felszínen maradni. Vagyis a legitimisták sokat köszönhettek a KNU-nak, mert sajtót biztosított nekik is. 

A jurtás koalíció második politikai művelete

A KNU a választási kudarc után  azt kívánta elérni, hogy a "nemzeti", a "nemzeti radikális", a "nemzeti konzervatív" és a hasonló megnevezésekkel jelölt politika képviselője lehessen. Hasonló céljai másoknak is voltak, így elég komoly versenyhelyzet alakult ki. Romhányi tisztában volt vele, hogy ezen a színtéren nem maradhat vesztes.

Mivel sajtópereket indítottak a jurtás hetilap (Szent Korona) ellen, ezért óriási előnybe kerültek. Ezek a perek ugyanis azért indultak el, mert a megjelent cikkek állítólag zsidóellenesek voltak. A politikai palettán megcélzott helyet tekintve ez nem is volt annyira rossz, viszont a jurtás szféra nagy nevei fordítottak hátat a politikai közösségnek. Vagyis magának Romhányinak, mivel őt tartották a valódi vezérnek. Az, hogy a jurtás szervezetek nagyjai is látványosan távoztak, egyben ez annak is a jele volt, hogy akár a Legitimista Párt is kiléphetett volna, de nem tették. A legitimisták azonosulni tudtak a Romhányi-féle irányzattal, ami egyébként már 1990 nyarán sem volt egyszerű.

Sőt, a legitimisták is kiálltak amellett, hogy a hatalom koncepciós persorozatot indított a jurtás újság ellen. A Szent Korona 1990. december 17-i számának 10. oldalán közreadott nyilatkozatukban kirakatpernek nevezték az eljárást. Ezt a nyilatkozatot a Magyar Október Párt már nem írta alá! Volt tehát lehetőség a jurtás koalíción belül is nemet mondani, de a legitimisták nem kívántak ilyesmit tenni.

Persze írogatni nem elég, valami olyasmit kellett tenni, ami demonstrálja azt, hogy ki az úr a parlamenten kívüli szférában. Ennek a napja 1990. október 23. volt. Az volt az első alkalom, hogy a jurtás demonstráción megjelentek a bőrfejűek. Ezen egyébként még az addigi ősjurtás emberek is kiakadtak. Ezt jelezték is Romhányinak, de őt nem érdekelte az ellenkezés, hiszen valami nagyot kellett lépnie.

Azt nem tudom már kivel beszélgettem a Rádióig tartó séta közben, de azt igen, hogy az állítása szerint 1956-ban, 23-án, ott volt a Rádiónál. Arról faggattam, hogy miként került a tüntetők kezébe fegyver, mert ezt akkor sem értettem (és ma sem). E miatt kerültem a szónokok mellé, így az emléktáblától talán két lépésnyire álltam. Láttam, hogy Romhányiék emberei verték le a táblát, amit utána lelkesen feldaraboltak és akinek jutott, az vitt belőle haza egy-egy darabot. 

Mindez azért érdekes, mert 2 nap múlva Romhányi nyíltan tagadta, hogy a bőrfejűinek vagy bármelyik másik emberének köze lett volna a romboláshoz. Olyannyira tagadta, hogy azt a helyszínen lévő újságírót is elküldte a tüntetésről, aki ilyen értelmű cikket készített a 23-i eseményről.

Persze nem rendkívüli az, ha egy politikus nem mond teljesen igazat, de egyenesebbnek éreztem volna kiállni a Rádió előtt hangoztatott gondolatok mellett (az volt a baja a táblával, hogy az ÁVH-soknak is emléket állított). Szerintem még az is elegáns lett volna, ha kifizetik az okozott kárt, így mutatva meg, hogy mennyire nem érzik helyénvalónak a táblát.

A 23-i demonstráció szerintem választóvonal volt a jurtás arculatban, de a legitimistákat még ez sem zavarta. Ők össze tudták egyeztetni Habsburg Ottót a bőrfejűekkel...

Amúgy külön engedéllyel voltam jelen a rendezvényeiken, amit a felettesemtől kellett kérvényeznem. Az indok az volt, hogy saját történelmi jellegű kutatásaimhoz készítek interjúkat. Másnap (24-én) a felettesem beszámoltatott a történtekről, majd azt mondta, hogy nincs többé engedély. A jurtás gyűléseken megjelenő bőrfejűek és az emléktábla rombolásáig terjedő radikalizmus már olyasmi, amitől távol kellett maradnom. Már unom leírni, de a legitimisták még ezen a ponton is kitartottak Romhányi mellett.

A  sajtóperek, a bőrfejűek, valamint az emléktábla leverése mellett volt egy negyedik "probléma" is, amit Bosnyák Imre (1913-1997) személye jelentett. Aki foglalkozott mélyebben is a Nyilaskeresztes Párt múltjával, az találkozott Imre bácsi nevével. Már a Kádár-korszak idejében is ismert volt, hogy milyen szerepet osztottak rá egy Horthy ellen tervezett akcióban. Imre bácsi akkoriban egy kerületi hungarista sportkör alelnöke lehetett, akinek egy gyár fegyveres őrségéből kellett volna őröket rávenni egy együttműködésre.

Akkoriban börtönbe zárták, majd Szálasi idejében kiengedték. Az egyik ismert hungarista rokonának köszönhetően még állást is kapott egy minisztériumban. Ezért ismét hosszú évekre elvesztette a szabadságát. Én 18 évről tudtam amit börtönben töltött, de talán többet is raboskodott annál. Bárki, aki beszélgetett vele, az tudhatta ki ő. Azt is, hogy hosszabb szabadságvesztést kapott, mint amit emberölésért szoktak osztogatni. Amikor a magyarországi sajtó nagy leleplezésként közölte a hungarista múltját, semmi olyat nem írtak le, amit amúgy ő maga nem mondott el.

Romhányi úgy volt vele, hogy Imre bácsi személye sokak felé egyféle hitelesítő pecsét, ő a "nemzeti radikális koalíció" emblematikus és szükséges alakja. Nem tartotta problémásnak a vele való szövetséget, mivel letöltötte a büntetéseit és nem volt eltiltva a közügyektől.

Imre bácsinak volt viszont egy saját projektje, Szálasi Ferenc sírhelyének a rendbetétele. Ezt is el lehetett volna adni befogadható módon. Például utalni lehetett volna az Antigónéra, miszerint az európai értékek része, hogy a végső nyughelyre mindenki méltó. E helyett amellett született döntés, hogy a projektet botrányt okozó módon kell kommunikálni, hogy médiamegjelenést hozzon, valamint egyértelművé tegye azt is, hogy a "nemzeti jobboldal" szerepét melyik szervezet tölti be.

Ugyanis már ment a vetekedés, hiszen mind Csurka, mind a Kisgazdák törekedtek a gyűjtőpárti szerepre. Sőt, voltak más jelentkezők is a "radikális nemzeti" szféra vezető posztjára, bár Romhányi biztos tippet kapott, hogy ezek egy része az akkor még létező NBH-tól nem egészen függetlenek.

Ezért Romhányi, a  Legitimista Párttal karöltve, olyan határokat lépett át, amire a parlamenti erők már nem vállalkoztak. Egyébként el kell ismerni, hogy ebben sikert értek el. Csurka Istvánt egyre kevésbé támadták, de Csurka István legradikálisabb megnyilvánulásai csak apró semmiségek voltak a jurtás politikusokhoz viszonyítva.

Ebben az új politikai univerzumban odáig ment el a Jurta kommunikációja, hogy Szálasi nemzeti hős lett, az egykori nyilasok hazafias honvédőkké változtak, de úgy önmagában is teljesen más nyelvezettel kezdtek beszélni a Szálasi-féle rendszerről. A kommunikáció ezen része nem ilyen nyílt egyértelműséggel valósult meg, mert szinte patikamérlegen volt kimérve mi írható le. A kommunikációs harc célja a "nemzeti jobboldal" térfelén betöltött vezető szerep biztosítása volt, amelyben a Legitimista Párt kitartott Romhányi mellett. 

Ami a Legitimista Párt javára írható, az pár olyan megemlékezés, ami igyekezett helyére tenni a IV. Károllyal kapcsolatos méltánytalanságokat. A teljes listát nem próbáltam meg összeállítani, de ha jól emlékszem valahol Dénesfa környékére is szerveztek megemlékezést és talán Budaörsön is. Bár írásos nyomát nem találtam, az emlékeim szerint kimondták azt, hogy Horthy 1921-ben az uralkodóval szemben nem volt éppen egy úriember. A jurtás szféra nem egészen értette meg szerintem azt amit a legitimisták ezekről mondtak, de talán rossz emberekkel társalogtam és tévedek.

Mindez azért lényeges, számomra a Legitimista Párt nem bizonyult akkoriban olyannak, mint akik a legitimista politikát hitelesen képviselnék. Sőt, valahogy az egész nagyon egyértelműen idegen volt Habsburg Ottó politikájától. Legalábbis nekem.

Út a parlamenti képviselethez 

A jurtás szervezeteknek sikerült az áhított politikai szféra domináns erejévé válni, de közben felismerték azt, hogy a politikában való részvételhez kell a parlamenti képviselet. A saját oldalukhoz három csatlakozási pont kínálkozott. Az egyik ilyen volt az akkor még MDF-es Csurka István és követői, akikből később kialakult a MIÉP. Bár a jurtás politikában Csurka István személye nagyon problémás volt, de Romhányi hajlandó volt elfogadni a személyét. A KDNP legitimista szárnya is egy lehetőségként kínálkozott, elég komoly kapcsolatok épültek ki feléjük. Nem utolsó sorban a kisgazdák is megjelentek a térfélen.

A kisgazdák eleve nem is voltak idegenek a jurtás társaságokban, ráadásul folyt is a részükről egy komoly integráló munka. Az eltelt évek alatt rengeteg visszaemlékezést olvastam, olyan jegyzőkönyvekbe merülhettem el, melyek nem kaptak nyilvánosságot, de ezek ismeretében sem érzem azt, hogy rálátásom lenne az egészre. Bárhogy is csinálták, a kisgazdák roppant ügyesen szervezték meg maguk köré a különböző kispártok híveit.

1991 áprilisában Romhányi vezetésével a nemzeti kisgazdák mögé álltak
(a kép forrása: Magyar Nemzet 1991. április 8. 4. oldal)

Ekkor (1991 tavaszán) a "nemzeti" jobboldal megalakítása volt a cél. Az időpont nem a véletlen műve, ugyanis Krassó György miatt addig nem akarták a jobboldaliságot olyan nagyon hangsúlyozni. Krassó ugyanis antikommunista (vagyis antibolsevista) volt, de az egyéb jurtás jelzőket nehezen lehetett rásütni. Miért is kellett Krassó halála után változtatni?

Krassó halála után voltam utoljára jurtás rendezvényen, mely esemény egyébként a hírekben is megjelent, a köztudat a mai napig is emlékszik rá. Többen is hívtak, hogy a március 15-i nagy jurtás vonulás egyben egy Krassóra emlékező menet is lesz, ezért elmentem. A hírekbe úgy került be ez a vonulás, mint amelynek a végén majd Romhányi emberei le akarják rombolni a Szabadság-szobrot. 

Mivel Krassó miatt sokan elmentünk, Romhányiékat meglepte a szokatlanul nagy tömeg. A szobordöntés egyébként egyáltalán nem volt cél, hanem egy táblát akartak elhelyezni a szobornál, mint ami majd az új emlékmű alapköve lehet. A valódi céljuk a sajtómegjelenés volt, a hegytető esetleges átformálása pedig csak az eszköz. Tudtommal az volt Romhányi terve, hogy a hegytetőről induljon el egy politikai vita. A szobordöntéshez semmilyen eszköze nem volt, nem is akart ilyet tenni, csak azt a táblát kívánta lerakni valahova.

Mivel a szobornál már a Munkáspárt hívei gyülekeztek, Romhányi módosított a programon. A Szabadság-szobor helyett a Gellért-szoborhoz helyezték el a táblát (amely napokon belül eltűnt). A táblát Faddy Othmár (1909-2003) szentelte fel, aki Romhányi szövetségese volt. Ott, azon a helyen viszont történt valami, ami miatt Romhányi (és Faddy Othmár is) elindult a kisgazdák felé.

Romhányiék lezárták a rendezvényt a Gellért-szobornál. Az összegyűltek azonban fel akartak menni a hegyre, hiszen a többségében Krassó miatt voltunk jelen. Nem akartunk semmi mást, csak Krassóra emlékezve felmenni a Szabadság-szoborhoz. Romhányiék tiltakoztak, erre sok mindent a fejükhöz vágtak. Még azt is, hogy "Krassó forog a sírjában" (a mai napig nem tudom ki mondta ezt, de nem közénk tartozott, hanem addig Romhányi híve volt). Végül a tömeg elindult felfele, Romhányi, az atya, valamint néhány ember lent maradt. 

Pár nap múlva személyesen is megerősítette Romhányi azt, hogy a hegyen történtek miatt inkább az új barátaival akarja folytatni az útját. Érzékelte ugyanis azt, hogy az általa rendszeresen megmozgatott tömeg egy pillanat alatt szembe tud vele szegülni. Neki inkább a bőrfejűek kellettek és a kisgazdák, ahol úgy érezte megvan a tekintélye.

Az új szövetségesei olyanok lettek, mint Boross Imre (1926-2014), Cseh Sándor (1934), Lányi Zsolt (1929-2017) vagy éppen Molnár Róbert (1971). Ők (akkor) mind valamilyen kisgazda tömörüléshez tartoztak, így rajtuk keresztül lett kapcsolata a parlamenti szféra felé.

Szakítás Romhányival

A négyszemközti beszélgetéseink során valamikor 1991 végén éreztem azt, hogy kezdi nem érdekelni semmi sem a politikából. A kérdései, az aggodalmai arra utaltak, hogy megjelent egy nő az életében, akinek az indítékain agyalt. Kizártnak tartotta, hogy ráállított ember lett volna, de azért megfordult a fejében. Egyébként jól ismerte az ilyen ügyekkel foglalkozó szolgálatokat, a szakzsargont, a jogi szabályozásokat. Amikor politikusként beszélt ilyesmiről, akkor áradt a blődség a szavaiból, de négyszemközt meglepően precízen fogalmazott. Arra jutottunk, hogy az illető hölgy nem egy ráállított személy.

Aztán eljött 1992 tavasza. Romhányi egy bűncselekmény fókuszába került. Nagyjából az történt, hogy Romhányi gyanúja szerint egy ember pénzt lopott tőle, amivel a rendőrséghez fordult. A gyanúsított a rendőrségen mindent letagadott, így a feltételezett tolvaj szabadon elsétálhatott. Romhányi ezért két emberével a Jurtába cipeltette az illetőt, akit fogva tartották azzal a céllal, hogy mondja magnóra a beismerő vallomását. Mivel erre nem volt hajlandó, verésnek és egyéb kínzásoknak vetették alá, melyekbe belehalt.

Pálos László ki merte mondani azt, hogy Csapó Gyula megölésében Romhányinak mindenképpen volt felelőssége
(a kép forrása: Népszabadság 1992. július 23. 4. oldal)

Engem elborzasztott az a tény. hogy Romhányi napokon át fogságban tartott valakit, akit veréssel, megöléssel fenyegetett. Sőt, a fogságban tartás ideje alatt több kegyetlen verés és kínzás is történt, amelyeket végül az áldozat halála szakított meg. Ezen a ponton éreztem azt, hogy többé nincs beszélnivalónk egymással. 

Romhányi követői persze elkezdték mondogatni azt, hogy a vezetőjüket csapdába csalták. Tudni vélték azt is, hogy Romhányi új élettársa (aki egy rendőrtiszt volt) volt a csapda kiagyalója. Ebben a verzióban nem hittem. 

Romhányi mellől nagyon sokan azonnal elmentek, köztük a legitimisták is. Sőt, még a Jurta Színház vezetői is ellene fordultak, holott ő volt a többségi tulajdonos. Később olyanra is volt példa, hogy kizárták őt a színházból, amikor be akart menni az épületbe. Nagyon kevesen maradtak mellette. Ezek egyike volt például Porubszky István (1931-2016), akit "Potyka bácsi" néven ismertek, mint a bőrfejűek vezetőjét.

A Legitimista Párt eddig a gyilkosságig feltétel nélkül Romhányi támogatója volt. Annak ellenére, hogy Habsburg Ottó soha nem szerette volna a pártpolitika szintjére lerángatni a legitimizmust, a párt ezt büszkén megtette. Az már csak ráadás volt, hogy olyan eszmei környezetbe vitték az egészet, amelyik nagyon távol állt az egykori trónörököstől.

1994-es választások

A jurtás koalíció Romhányi nélkül is megmaradt, de már a kisgazdák támogatásai tartották életben. A Legitimista Párt igyekezett a "posztjurtás" koalícióban maradni, de Pálos László elkezdte építgetni a párt önálló arculatát is. Nyilatkozatokat adott, észrevételeket írt a sajtóba, melyek meg is jelentek. A különbség a Romhányi-féle kommunikációhoz képest nagy volt. Egy higgadtabb, józanabb, ráadásul jó humorú ember benyomását keltette. 

Állítólag volt egy makói kisgazda össznépi gyűlés 1992-ben, ahol megállapodás született a Legitimista Párt kisgazdák közé történő tagozódásáról. Ez az állítólagos gyűlés akkor volt, amikor 1992-ben (szeptember végén) Makón Eckhardt Tibor (1888-1972) tiszteletére szerveztek egy emlékező ünnepséget. Ezen az alkalommal jelen volt Habsburg Ottó is, ami miatt élt az a látszat, hogy ő próbálta a kisgazdákhoz terelni a legitimistákat. Azt is el tudom képzelni, hogy tényleg volt egy ilyen értelmű beszélgetés a trónörökös és a párt vezetői között.

Furcsa dolog az, ha egy párt, amelyik a politikában való részvételre törekszik, biztos a választási kudarcában. A Legitimista Párt azonban eleve úgy indult neki 1994-nek, hogy esélyt sem adott magának!

A párt tisztában volt azzal, hogy nincs jó esélyük a választáson
(a kép forrása: Kapu 1993. január 26. oldal)

Ugyanezek a gondolatok köszöntek vissza az 1993-ban a Ludas Matyinak adott pártelnöki interjújában. Abban a párt elnöke szintén az emberek elérésének a magas költségeiről panaszkodott. Őszintén szólva elég gyenge politikai cél X db szórólap és plakát kinyomtatása, hiszen az emberekről lehetett tudni 1993-ban is, hogy mi alapján fognak szavazni 1994-ben. Fel kellett volna csatlakozni az egyik irányra és olyan nyilatkozatokat tenni, amelyek miatt a sajtó a párt felé fordul.

A párt végül abban vélte felismerni a kiutat, hogy a Kiegyezés Független Kisgazdapárt nevű szervezettel léptek szövetségre. Akkor Pálos László a Kiegyezés Független Kisgazdapárt elnökségi tagjává vált. Azért őket választották, mert ez a párt tűzte ki céljának az összes kisgazda szervezet egységét. A véleményem szerint ez ballépés volt, mert a kisgazdák problémája alapjában véve nem érdekelte a választókat.

Pálos László egy saját maga által írt cikkben írta le, hogy a párt 1994-ben kiket és miért támogatott
(a kép forrása: Reform, 1995. augusztus 18. 10. oldal)

A párt összesen 5918 szavazatot kapott, ami 1 ezrelékes eredmény. Az 1990-es 0 szavazathoz képest ez siker, de egy komoly befolyáshoz kevés. Ahhoz legalább 5 százalék kellett volna (vagyis ötvenszer több!) és akkor már lettek volna komolyabb eszközeik a politizálásra. Ez viszont meglehetősen távolinak tűnt, így nem lehetett megkerülni a párt jövőjét érintő kérdéseket.

A párt vége 

Persze Habsburg Ottó elzárkózása és a jurtás koalíció ügyei is aláásták a párt hiteles legitimista jellegét. A Reformban annakidején közreadott sorok szerint a párt rájött, hogy nincs és várhatóan nem is lesz mögötte tömeg. Ezért született egy döntés a mozgalommá alakulás mellett.

A magyar sajtóban előkerült a Legitimista Mozgalom név, amely már új szövetségesek társaságában mutatkozott. Az emlékeim szerint a magyar páneurópai mozgalommal is kapcsolatba kerültek, amely egyféle visszatérés volt ahhoz az irányvonalhoz, amelyet Habsburg Ottó képviselt. E mellett az úgynevezett "Reális Zöldek" neve is feltűnt a szervezet vezetője körül, amelynek az egyik vezetője Pálos László felesége. 

A párt helyett mozgalom alakult, valamint egy új politikai program jelent meg a legitimista mozgalomban
(a kép forrása: Új Magyarország 1997. április 4. 9. oldal)

Ez a "Reális Zöldek" nevű entitás egy érdekes szerveződés. Első megközelítésre sokan komolytalannak tekintik őket, de ügyesen építkeznek. Nem egyszerűsíteném le annyira, hogy fel szeretnék építeni a bősi vízerőmű magyarországi párját (és további vízerőműveket is), mert nem egészen ez a lényegük. Egész pontosan azt vallják, hogy amikor választani kell az energetikai lehetőségek közül, akkor az egyszerű hétköznapi ember érdekeit is védeni kellene. E miatt támogatják hazai erőművek építését, amelybe a vízerőművek is beleférnek.

A Legitimista Mozgalom azt tudta elérni, hogy amikor az államforma kérdése előkerült, akkor érdekes volt a véleményük. Ez azonban soha nem társult valós politikai befolyással, az államformával kapcsolatos kérdések terén sem alkottak semmi maradandót. Nem újították meg a királyság mellett szóló érvelést, de a régi érveket sem fogalmazták át mai nyelvezetre.

Találkoztam olyan véleménnyel is, miszerint annyi érdemük talán mégis van, hogy a politikai paletta általuk "lakott" részén (nevezzük is akárhogy) domináns lett a monarchikus államforma melletti elköteleződés. Ugyanígy a párt egyik eredménye, hogy Budaörsön és Dénesfán is zajlanak megemlékezések, ahol már nem Horthy nézetei hangoznak el az 1921-ben történtekről. Nagyon más eredményüknek sajnos nem találtam a nyomait.

Egyébként Pálos Lászlónak van csatornája a youtube felületén, amin elég sok kincset is találni.

Források 

168 óra 1995. december 19. 14-15. oldal

Arcanum.com

Beszélő 1993. január 30. 20-22. oldalak

Habsburg Ottó Alapítvány

Habsburg Ottó a monarchista pártról

História 1993/1. (Interjúsorozat a Jurta Színházról)

Jurta Színház történetéről (Népszabadság Budapest c. melléklete 1998. október 15. 44. oldal)

Jurta-történet kevésbé ismert része

Kapu 1993. január 26. oldal

Ludas Matyi 1993. augusztus 14. 7. oldal

Magyar Nemzet 1991. április 8. 4. oldal

Mai Nap 1992. május 14. 6. oldal

Mozgó Világ 1993/1.

Múltunk 2020/1. és 2020/2. számai (Forgószínpad I. és II. címmel megjelent tanulmányok)

Népszabadság 1990. január 29. 4. oldal

Népszabadság 1991. április. 8. 4. oldal

Népszabadság 1992. július 23. 4. oldal

Pesti Hírlap 1992. szeptember 15. 3. oldal

Reform, 1995. augusztus 18. 10. oldal

Romhányi László politikai pályájáról

Szent Korona 1990. december 17. 10. oldal

Új Magyarország 1997. április 4. 9. oldal

Vasárnapi Hírek 2002. január 20. 5. oldal

Világ 1989. december 7. 38. 39. oldalak