IV. Károly visszatérési kísérleteinek az egyik olvasata jól ismert. A ma induló sorozat a király nézőpontjából kísérli meg a 100 éve történtek felidézését.

Ha IV. Károly visszatérési kísérleteiről olvas valaki, akkor meglepő módon még mindig azok a vélemények köszönnek vissza, melyeket annak idején Horthy Miklós fogalmazott meg. Ebben a szemléletben a király valamiféle politikailag éretlen, félrevezetett, nem mindig okos emberként jelenik meg. A mostani sorozat kísérletet tesz a "másik oldal" véleményének a felvázolására, kifejezetten azt keresve, hogy nagyjából mi játszódhatott le a király és környezete gondolataiban.

Tisztában vagyok azzal is, hogy nem ez az első kísérlet, nem is a legjobb, de ennek ellenére mégis belevágtam. Eredetileg Budapest II. világháborús ostromához gyűjtöttem a városban akkor élők visszaemlékezéseit, de aztán kiderült, hogy nagyon sok családnak vannak ilyen-olyan dokumentumai, még a sokkal korábbi időszakokról is. Ezekből nagy kérdésekre reméltem válaszokat, de nem meglepő módon... nem tartalmaztak ilyesmit. Ugyanakkor számos apró, jelentéktelennek tűnő részletkérdésekre sikerült válaszokat találni, vagy legalábbis elindulni egy új irányba a válaszokért. Ezeket próbáltam meg egybegyúrni és a másik fél nézőpontjából áttekinteni a 100 éve történteket.

Birodalmi reformok

A 100 éve történteknek nehéz a kezdőpontját megtalálni, mert több ilyet is ki lehetne jelölni. Az sem mindegy, hogy hol kapja el a fonalat az, aki meg szeretné érteni a történteket, mert már eleve a kezdőpont egy értelmezési keretet fog létrehozni. Valahol azonban mégis el kell kezdeni.

Nálam a kezdőpont az a pillanat, amikor a Monarchia két kijelölt trónörököse, Ferenc Ferdninánd és a későbbi király, Habsburg Károly elkezdett egymással a birodalom jövőjéről egyeztetni. Mindketten tudták, hogy a birodalom refomrokra szorul, amelyben a sokféle nép helyzete, valamint a választójog kiterjesztése az elsők között kellett megoldást nyerjenek. Utána pedig ott volt még számos, hasonlóan fontos kérdés.

A Monarchia uralkodói, vagyis Ferenc József, IV. Károly és Zita, az 1911-es esküvőjükön
(a kép forrása: mult-kor.hu)

A reformoknak több belső hajtóereje volt, melyből egy fontos részt képviselt a magyar politika. Kevesek előtt ismert, hogy a magyar politikai élet elitjének a körében felmerült a Habsburgok leváltásának a lehetősége is. Nem ok nélkül ültek le tárgyalni például a román királynéval, akivel próbáltak kibékülni a maguk ügyetlen módján, egy esetleges dinasztiacsere miatt. A birtokosok némelyike ugyanis sejtette, hogy Erdélyben lesz valami. ezért elébe szerettek volna menni annak, ami később tényleg megtörtént.

Az új királynak (akit csak Budapesten koronáztak meg) a fő célja az volt, hogy a háborúból kivezesse az országait. Bár az őszinteségét illetően senkiben nem volt kétely, az eszközei miatt kitört a botrány (érdekes módon a hasonló jellegű német kísérletekből nem lett ügy). A háború alatt már elindultak reformok, köztük előremutató, kifejezetten haladó szellemiségű szociális reformok is. Az igazi, a nagy átalakításokat megcélzó reformok azonban csak a háború elvesztésével indulhattak volna el, viszont addigra már nem maradt hitele a királynak. Hogy alakult ki ez a helyzet?

József főherceg vagy Tisza István?

IV. Károly 1887-ben született, még nem volt 30 éves akkor, amikor császár és király lett. A felesége, Zita, a koronázáskor 24 éves volt. Nem túlzás azt állítani, hogy az akkori világ egyik legfontosabb birodalmának az élére kerültek. Fontos kiemelni, hogy IV. Károly és Zita is kapott némi uralkodói nevelést, de a felkészítésük még nem volt teljes akkor, amikor beiktatták őket. 

Amikor 1914-ben kiderült, hogy hamarosan ők lesznek az uralkodók (1914-ig pár évtizednyire álltak a tróntól), az agg császár mindent megtett, hogy segítse az utódját. Volt azonban egy dolog, amit nem lehet megtanítani tapasztalat nélkül: az emberek kiismerése. A fiatal pár nem tudta évtizedeken át, ráadásul békeidőben megfigyelni a politikai harcokat. Nem tudták megbízhatóság szempontjából jól értékelni az embereket, sőt, nem látták azt sem, hogy a politikai hatalom birtoklása milyen változást tud elindítani az emberekben.

A magyar ügyek intézésében különösen fontos szerep jutott József főhercegnek (1872-1962), aki elvileg a nádor lett volna. A kormánypárt átvitte a parlamentben Tisza István (1861-1918) "koronázó nádor" szerepkörét, amit hivatalosan nádorhelyettesnek neveztek. A parlamenti ellenzék azonban József főherceget szerette volna a koronázó szerepkörben látni. Ez az 1916 utolsó napjaiban történt konfliktus elég fontos szerepet kap abban, hogy a magyar ügyekben a király ingadozott a két főember között.

József főherceg nemhogy nem tehette a király fejére a koronát, hanem jelen sem lehetett a koronázáson. Valószínűleg az osztrák udvar (az új király tudta nélkül) szervezhette így, mivel a főherceg "túl magyar" volt. Az első világháborúról írt könyve III. kötetének 791. oldala is jó példa erre, ahol azt állítja, hogy Magyarország "osztrák iga" alatt van, amely alól fel kell szabadulnia. Ugyanennek a könyvének a 793. oldala állítja, hogy Tisza gróf elvesztette a király bizalmát (valamint a IV. kötet 317. 318. és 545. oldalain is), így a háborúból való kilépés mellett, kiemelt projekt lett a király részére Tisza leváltása a kormányfői posztról.

Érdemes egy pillanatig felidézni azt, hogy 1917-ben József főherceg 45 éves, Tisza gróf pedig 56 éves. Az éppen 30 éves uralkodó azt tudta, hogy mindkét férfi tapasztalt politikus és tapasztalt ember volt. Mindkettő sokkal jobban ismerte a magyar politikát és a politika szereplőit, mint maga a király. Mindkettőnek volt úgynevezett "beágyazottsága", ezért az egyik ellenében csak a másikkal karöltve volt érdemes szövetkezni.

József főherceg a könyve IV. kötetének 287. oldala szerint egy különleges kihallgatáson is megjelent. A fiatal király kifejtette neki, hogy magyar miniszterelnökké szeretné kinevezni. József főherceg azonban a nádori intézmény helyreállítását kívánta volna (gondolom érthető: a nádort nagyjából ugyanolyan nehéz leváltani, mint a királyt, míg a kormányfő gyorsabban leváltható). Vagyis a király kezdeti "Tisza-pártisága" már 1917-ben megfordult.

A király végül arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nádori intézmény jogilag létezik, csak éppen pár évtizede már nincs betöltve. Az nem kétséges, hogy a nádorság József főherceget illeti, csak hát Tisza... A kezében van a parlamenti többség. Mivel József főherceg politikai ellenfele, kétséges, hogy a feje fölé emelné egy parlamenti szavazás során. Ezért a király nem erőltette a dolgot, ilyen nyílt konfrontációt nem vállalt a legdörzsöltebb magyar politikussal.

A királyi pár és Tisza, a kényszerű szövetségesek
(a kép forrása: Fortepan / Bogyó Virág, 1917-es kép, szerkesztett változat)

Ma már kevesen tudják, hogy jelentős német támogatással a Monarchia csapatai bevonultak Bukarestbe (1916 decemberében). A nagyjából kétszeres túlerőben lévő román katonai erőt teljesen legyőzték. Amikor IV. Károlyt magyar királlyá koronázták, akkor a királyi esküben nem csupán az ország védelmét ígérte meg, hanem az ország területének a növelését is. Az úgynevezett bukaresti békeszerződéssel ez meg is történt, egy vékonyka, de nem jelentéktelen sávot csatoltak Erdélyhez.

Ott volt azonban egy kellemetlen kérdés, hogy mi történjen azzal a nem jelentéktelen területtel, ami a Monarchia megszállása alatt volt és nem képezte a "maradék" román állam részét (körülbelül a Vaskapu-Brassó vonalától keletre, Bukarestet is beleértve, a tengerpartig)? Tisza ugyanazt mondta, amit a király: olvasszák be a Monarchiába, de a magyar állam részeként. 

Románia területén, a megszállás idején használt bélyegsorozat, melyek IV. Károlyt ábrázolták
(a kép forrása: The Collectors' Shop)

József főherceg azonban más véleményen volt. Világosan látta, hogy a magyar politikai elit át fogja verekedni a magyar állami függetlenséget, megsejtette Ausztria-Magyarország bukását és a románok és a szerbek ügyeit illetően sem voltak illúziói. Azt vallotta, hogy mindhárom nép (magyar, román, szerb) ki fog szakadni a Monarchiából, mert nem kapták meg a politikai jogaikat. Éppen ezért vallotta azt, hogy értelmetlen Románia beolvasztásán gondolkodni.

A király ezért szövetségest váltott. IV. Károly és Tisza egy oldalra kerültek. József főherceg (és az ellenzékinek számító Károlyi Mihály) pedig egy másikra. Rövid időn belül másodszorra érezhette azt József főherceg, hogy IV. Károly számára nem megbízható szövetséges, ráadásul a valóságos helyzettel sincs szinkronban.

1918. október 16-án a Monarchia perszonálunióvá alakult. Ebben az új államszervezetben a magyar állam egy önálló állam lett. A magyar politika azonban elégedetlen volt az események után kullogó császári udvarral, mivel már sok jelét lehetett látni annak, hogy a magyar állam területi integritása veszélyben volt. Világosan láthatóvá vált, hogy a bécsi politika nem képes a magyar államot megmenteni, mert leköti a háború lezárása. A király birodalmi reformja valamikor időszerű lett volna, de akkor már megkésettnek tűnt. 

Október 22-én a királyi pár elindult Magyarországra. Hivatalosan avatóünnepségre mentek (Debrecenbe), de az igazi cél a magyar politikai válság megoldása volt. Ahogy a debreceni látogatásnak vége lett, a királyi vonat elindult Gödöllőre.

Debrecenben volt a magyar királyi pár utolsó nyilvános szereplése
(a kép forrása: Tolnai Világlapja, 1918. november 2-i számának 2. oldala)

Október 23-án jelentette be Wekerle Sándor a kormánya lemondását (a király akkor Debrecenben avatta az egyetemet), hogy egy egységes, minden társadalmi csoportot képviselő magyar nemzeti kormány jöhessen létre.  24-én új közös külügyminiszter kerül kinevezésre, Andrássy Gyula (1860-1929) személyében (Andrássy Gyula apja a Monarchia híres külügyminisztere volt; az 1918-ban kinevezett külügyminiszter nevelte fel Andrássy Katinkát, aki 1914-ben Károlyi Mihály felesége lett, így voltaképpen Károlyinak az apósa volt Andrássy Gyula).

A magyar politikát illetően nem túlzás földrengésről beszélni. A kormány lemondása csak hab volt a tortán. A magyar politikában nagyon határozott igények jelentek meg, így egy politikai zsenire lett volna szükség. Olyanra, akinek van tekintélye, aki meg tudja szervezni a politikai célok teljesítését az akkori állapotok mellett, ráadásul képes az elégedetlenséget kordában tartani, lehetőleg cselekvéssel, nem pedig erőszakkal.

A király személyesen hallgatja ki (Gödöllőn) két napon át a magyar politikusokat, keresve a megoldást a magyar kormányfő személyére. Ez a kihallgatás szerintem fontos állomás volt. Ahogyan a magyar politikai elit ugyanis felvonult Gödöllőre, annak némi seregszemle jellege volt. Az volt "valaki", aki el lett hívva Gödöllőre és meg is hallgatta őt a király. És a lényeg ez volt: IV. Károlyt királyukként tisztelték, legalábbis az uralkodó ezt érezhette. Nem kizárt, hogy a politikusok közül sokakat a saját személyük fontosságának a másokkal való elismertetése vezetett, hiszen ők a megjelenésükkel "bejáratosak" lettek a királyhoz. Az "udvarképesség" új bizonyítéka lett az, hogy valaki éppen akkor Gödöllőn volt és a király behívta őt.

A fő cél, vagyis az alkalmas miniszterelnök megtalálása, finoman szólva sem ment jól. A király nem fedezte fel azt a politikai zsenit, akire szüksége lett volna. Két ember volt esélyes a megmentő szerepére. Az egyik Hadik János (1863-1933), aki többször is karakán módon kiállt a magyar érdekek mellett, komolyabb politikai tapasztalata és tekintélye is volt. A másik Károlyi Mihály (1875-1955), aki mellett jelentős politikai tábor alakult ki. A király azonban nem a két gróf közül szeretett volna választani, csak mások nemet mondtak neki. Feleségének ki is fejtette, hogy olyan ez, mintha egy süllyedő hajóra keresne kapitányt (ugyanis a hánború elvesztése akkor már tényként volt kezelhető).

Fontos pillanat a király megértésében, hogy Debrecenben nagyon barátságos volt a fogadtatásuk. Megtapasztaltatták, hogy Magyarországon kedvelik őket, méghozzá nagyon! Ők ugyanis nem akármelyik magyar városban voltak, hanem abban a "kálvinista Rómában", ahol pár évtizede kimondták a Habsburgok trónfosztását. Az egész debreceni program azt erősítette meg bennük, hogy Magyarország egy olyan hely, ahol kifejezetten őket szeretnék uralkodónak. Ezért a gyerekeiket azonnal Gödöllőre hozatták, mivel hosszabb távon is biztonságosabbnak gondolták részükre a magyarországi életet (Bécsben lábra is kapott egy pletyka, mely szerint a királyi család Magyarországra menekült).

A királyi pár Gödöllőn képzelte el a privát életét

Károlyi még Gödöllőn azt mondta a királynak, hogy a miniszterelnökké való kinevezése az egyetlen út arra, hogy a magyar trónon maradhasson. Ezen időszakban Zita azt erősítette benne, hogy a magyar trón megtartható, csak ehhez az kell, hogy akkor ne harcoljon azokért a trónokért, melyek mindenképpen el fognak veszni. Károlyi politikája viszont túl merész vállalás lett volna a királynak. Talán IV. Károly abban reménykedett, hogy létezik egy kevésbé radikális megoldás, ami nem Károlyihoz kötődik. Eldönthetetlen dilemma kínozta, így arra kérte Károlyit, hogy utazzanak Bécsbe, ahol majd átbeszélik az ügyet (Bécsben szintén kormányválság volt).

Október 26-án indultak el, de csak késő éjszaka érkeztek meg Bécsbe, szinte már másnap. A király Bécsben végül nagyon más döntésre jut. Károlyitól tartott, így a dinasztia magyar nádori ágának vezetőjéhez fordult. József főherceg beszámolója szerint (a könyve VII. kötetének 544. oldalán írja) nádori megbízást kap a királytól. Így József főherceg került ki győztesen a Tiszával folytatott harcból.

A főherceg új feladata az, hogy menjen Budapestre, állítsa helyre jogilag is a nádori intézményt. Addig is "homo regius", vagyis a királyt személyesen képviselő ember lett. A kinevezése célja az, hogy minden magyar kérdésben döntsön, a királyra pedig az egyéb ügyek maradjanak, hiszen le kell zárnia a háborút.

Ez a kinevezés azért lényeges, mert képet ad a tervezett perszonálunióról is. A király ezek szerint nem közvetlenül tervezett uralkodni, hanem lett volna egy őt képviselő nádor. Fontos rögzíteni, hogy ekkor a királyi pár gyermekei már Gödöllőn laktak, ami végleges nevelési helyként jelent meg a királyi pár akkori terveiben. 

József főherceg és Károlyi Mihály

A Budapestre tartó vonaton József főherceggel együtt utazik Károlyi Mihály is. Az út során egymással beszélgetnek. A két férfi közel azonos korú, a főherceg csupán 3 évvel idősebb. Mindkettejük családja "politikai család" és mindkettő "nagyon magyar", legalábbis Bécsből nézve. Bár magát József főherceget is megdöbbenti, hogy közel azonos véleményen vannak a magyar politikát érintő kérdésekben, de a főherceg tart a gróf radikalizmusától. Károlyi radikalizmusára példa a József főhercegnek a közös beszélgetésen megfogalmazott javaslata. E szerint Magyarországnak önálló királysággá kell válnia, ezzel együtt pedig a korona a főherceget illeti (VII. kötet 546. oldal). 

Budapesten Károlyit a tömeg ünnepléssel fogadta. József főhercegben azonban a királyt képviselő embert látták, akit diktátornak titulálták, ezért ki kellett menekíteni. Az új "helytartó" így azonnal kapott egy kis kóstolót abból, hogy az utca valóban Károlyi mellett állt.

A magyar képviselők akkor még a lemondott Wekerle Sándort támogatták, de ő nem vállalta újra a miniszterelnökséget. József főherceg jelöltje így lett Tisza gróf, aki egyébként hajlott a kinevezés elfogadására, csak már nem volt parlamenti többsége (nem mellesleg a politikusok és az újságírók nagyon nem kedvelték). A magyar közéletben már egyértelműen Károlyi volt a kívánt miniszterelnök, a támogatottsága napról-napra nőtt.

Károlyi Mihály 1918-ban 43 éves volt, fiatal politikusnak számított, ő tűnt a jövő emberének
(a kép forrása: Fortepan / Library of Congress, az 1912-ben készült kép szerkesztett változata)

A magyar helyzetről, az immáron hivatalos státuszba került József főherceg, közvetlenül tájékoztatta a királyt. A főhercegnek ekkor már volt egy új riválisa Tisza helyett. Új szereplőként jelent meg ugyanis a magyar politikában a (király által alapítani rendelt) Nemzeti Tanács, akikhez átállt a hadsereg is. Október 26-án még bolseviknak titulálta József főherceg a Nemzeti Tanácsot, de 27-én már olyan arisztokraták is a Tanács mögé álltak, akiket nem lehetett lebolsevikozni. A főherceg ennek ellenére magát tekintette a király utáni első intézménynek, a Nemzeti Tanácsot pedig illegitimnek tartotta (bár ezt így sehol nem írta le).

Október 28-án a főherceg fogadta a magyar politikusokat, megismétlődik a "gödöllői casting". A magyar fontos emberek közül, a valóban politikai súllyal rendelkező Tisza okozta a legnagyobb meglepetést. Bocsánatot kért az 1916-os koronázás miatt (mivel József főhercegnek kellett volna a koronát IV. Károly fejére tennie). Egyben közölte a főherceggel, hogy a baj nagy, már csak Károlyi kinevezése mentheti meg a helyzetet! Minden más politikus is ezt gondolta, ráadásul jelezték azt is, hogy sürgősen dönteni kellene, mert a nemzetiségek el fognak szakadni és a magyar politikának az ország egyben való megtartása a fő prioritása.

Ugyanaznap a Lánchídnál a pesti oldalról érkező tüntetőket a katonaság és a rendőrség lövésekkel fogadja, három ember meghalt, 52 ember megsebesült. Látszik, hogy csak komoly katonai erővel őrizhető meg a béke, viszont komoly katonai erő nincs József főherceg kezében. 

Október 29-én újra vezető politikusok gyűltek össze József főhercegnél. Közölte velük, hogy önmagát nevezi majd ki kormányfőnek, Károlyi pedig legyen a kormánya tagja. Károlyi azonnal értékelést adott: ha erre igent mondana, eltűnne a hitelessége és a nép kihátrálna mögüle. A nagyobb baj ebben nem az ő politikai tisztsége, hanem az, hogy őutána már már nem lesz több udvarhű politikus a magyar politikában. Abból pedig csak bukás lehet, mind a dinasztia számára, mind a magyar főuraknak.

A tépelődő főherceg ekkor belemegy Károlyi kinevezésébe azzal a feltétellel, ha József főherceg legalább a belügyminisztert kijelölheti. Károlyi a Nemzeti Tanácshoz megy, a véleményüket kéri (a Tanács a király engedélyével működik, ezt nem szabad elfelejteni!). József főherceg ezen a lépésen megsértődött. Meg akarta mutatni, hogy ő cselekvőképes és van valódi hatalma, ezért azonnal kinevezi Hadik Jánost miniszterelnökké.

Ezzel azonos időben Károlyi egy végrehajtó bizottságot alakít (ő az elnöke, a Nemzeti Tanács hozzájárul). Közben Horvátország és Fiume (mely magyar tengeri kijáratnak számított) bejelenti az elszakadását. Hadik gróf ugyanekkor azonnali katonai erőt kér a királytól, hogy megszervezhessék Erdély védelmét. Úgy tűnik, hogy Magyarországon két államhatalom kezdett kialakulni és visszafordíthatatlanul elkezdődött az ország szakadása.

Október 30-án a király megtiltja a katonaságnak, hogy fegyverrel oldják meg a budapesti tüntetéseket, tekintettel a Lánchídnál történtekre. Ez egy szép elvi állásfoglalás, de ugyanakkor azt is jelenti, hogy a következő nagy tüntetésen engedni kell a tömegnek. Ugyanaznap Hadik gróf össze is állította a kormányát.

A király új szabálya, miszerint a tüntetőket nem lehetet fegyverrel fogadni, izgalmas helyzetet teremtett, amit a tiltakozók szerettek volna testközelből megismerni. Október 31-re szerveztek is egy nagyobb megmozdulást, ráadásul a hajlani órákra!

Október 31-én, már hajnali 4-kor két ember érkezik a főherceghez. Az egyik Hadik gróf, aki bemutatta a miniszteri listáját, valamint Károlyi Mihály. Károlyi utolsó pillanatról beszélt, amikor még a kinevezése megmentheti a helyzetet.

Hajnali 5-kor a főherceg látja a Várból, hogy a Lánchídon ismét tüntetők állnak szemben a katonákkal. A katonák ezúttal nem lőnek, hanem leteszik a fegyvert a tüntetők előtt. A társaságában lévő Hadik azonnal lemond, így a magyar történelem legrövidebb ideig hivatalban lévő miniszterelnökeként be is írja magát a történelemkönyvek rekorderei közé. 

A Lánchídra akkoriban is jól rá lehetett látni a Várból
(a kép forrása: Fortepan / Sattler Katalin, 1936-ban készült kép)

Nagyjából ugyanekkor Zita királyné testvére, René herceg, egy nagyon gyors menekítő akciót hajtott végre. Bécsben azzal ijesztgették a királyi párt, hogy a gyerekeik nincsenek biztonságban Magyarországon, mert ha Magyarországon baj lesz, akkor a gyerekeket a magyar politika túszként fogja használni. A pár komolyan vette az egyébként minden alapot nélkülöző híresztelést. Ezért René herceg megszervezte a gépkocsis menekítést Gödöllőről. 

A tüntetők időközben eljutottak a Várba, a jelentős politikusok pedig a főherceg elé, szintén a Várba (a mai elnöki palotával szemben állt József főherceg palotája, ma még romok vannak a helyén). A főherceg (más választása nem volt) azonnal kinevezte Károlyit miniszterelnökké, amit a király is megerősített. A tüntetők, meghallva a hírt, ünnepelve vonultak el. Látszólag azonnal béke lett, úgy tűnt, hogy Károlyi jól ítélte meg a saját személyét.

A főhercegi pár lement a városba, megtapasztalni a közhangulatot. Döbbenten vették észre, hogy az emberek már a köztársaságról beszélgettek! A főhercegi pár ezért arra a következtetésre jut, hogy nagyjából három hetes késedelemben vannak a közhangulathoz képest.

Délután (18 óra után) megtörténik (a mai Hermina út 45. sz. alatt) a Tisza-gyilkosság, melynek az elkövetőiről semmi biztosat nem tudunk. Sokan állították, hogy ők gyilkolták meg a volt miniszterelnököt, mivel ez sokak szemében dicsőségnek számított a népszerűtlensége miatt. Feltehetően az egyik elkövető Sztanykovszky Tibor (1896-?) volt, mert ő még a Kádár-rendszerben is magára vállalta a gyilkosságban való részvételt. Az is valószínű, hogy létezett politikai megrendelés, de nem tudni ki volt az. Károlyi Mihály neve sok helyen elhangzott, de azokban a napokban Tisza nagyon is Károlyi hatalomba jutását támogatta, így ha valakinek nem állt érdekében a gyilkosság, az éppen Károlyi Mihály.

Károlyi Mihály nem volt hajlandó nádori törvényt alkotni a népharag veszélye miatt, így József főherceg "csak" "homo regius" maradt. A főherceg (mint de facto nádor) előtt teszi le az esküt az új kormány. A király úgy értékelte, hogy az államgépezet még működik Magyarországon. Sőt, kifejezetten jól működik Károlyi és a főherceg alkotta duó. Nem beszélve arról, hogy a szemében a főherceg is, valamint Károlyi is az ő emberének számított, mindkettőben megbízott. Ha nem is találta meg a kívánatos politikai zsenit, összegyúrta azt két megbízható emberből. 

Köztársaság trónfosztás nélkül

Másnap, november 1-én már IV. Károly volt az, aki előbb lépett. Feloldotta Károlyit a neki tett eskü alól, József főherceget pedig arra kérte, hogyha kellene, akkor majd nyugodtan tegye le a köztársasági esküt. Szerette volna ugyanis azt, hogy legyen majd értesülése Budapestről, mert az többet ér egy esetleges mártírságnál. Megértette József főherceg jelentéséből, hogy a magyar politikai életben akkor már reális lehetőségként kerül elő a királyság helyett a köztársaság lehetősége. Megértette, hogy ez nem a személyének szólt, hanem a dinasztiának, amelyik uralkodása során sokszor megsértette a magyar alkotmányosságot. Úgy tűnt, hogy a király ekkor érte utol az eseményeket. A kérdés az, hogy ez elegendő volt-e bármire is? Mennyi maradt a Debrecenben és a Gödöllőn megtapasztalt királyhűségből?

November első napjának volt egy különleges magyar vonatkozású történése is a királyi pár körül. A palotájuk biztonságára egy magyar gyalogezred vigyázott, amely aznap levonult és visszatért Magyarországra. A díszes ruhákba öltöztetett íjászok és testőrök is elmentek, így a család csak a szűk személyzetével maradt az 1400 szobás kastélyban, mindenféle védelem nélkül (bár később önkéntesek érkeznek, akik valamennyire próbálnak védelmet adni, de a család ezt nem kérte senkitől).

Schönbrunnban a királyi család fegyveres őrség nélkül maradt, miután a magyarok levonultak
(a kép forrása: a palota instagram-oldala)

A feljegyzések szerint a komoly fegyveres védelem nélkül maradt uralkodói család nem félt. Teljesen felszabadultak voltak a gyerekeikkel, hatalmas sétákat téve a palota parkjában. Még a nyilvános részeken is félelem nélkül sétáltak, ahova bárki bemehetett. A park látogatói felismerték őket, köszöntek is nekik, de semmilyen konfliktus sem alakult ki. Károlyról feljegyezték azt is, hogy láthatóan felszabadultabb, egészségesebb lett.

A király nem tévedett a magyar ügyeket illetően. Már november 2-án elment József főherceg a Nemzeti Tanács elé, ahol esküt tett. A Tanács ünnepélyesen köszöntötte őt, nagy magyar hazafiként méltatták. Az eskü letétele után a király próbált lelket önteni a kormányzójába, hogy nincs veszve semmi, csak elébe kell menniük a történéseknek. 

József főherceg, mint homo regius, nádor-jelölt, valamint az új erők jelöltje a királyi címre, a független magyar állam mellé állt, ekkor 46 éves volt
(a kép forrása: Tolnai Világlapja, 1918. november 2-i számának 5. oldala)

Ugyanaznap kinevezte a Monarchia hadseregének az utolsó parancsnokát, Kövess Hermannt (1854-1924), aki az utolsó pillanatig a hivatalában maradt (eredetileg Arz tábornokot kérte fel, aki ezt visszautasította). A királlyal kapcsolatba kerülő vezető katonák mind megrendülten vallottak neki hűséget. Ezek között volt egyébként Horthy Miklós is, a későbbi kormányzó, aki a királyi pár személyes barátja és pártfogoltja (a király jó véleményének köszönhette a gyors előrelépését és a parancsnoki beosztását). Horthy is azok között volt, aki megfogadta, hogy amilyen eszközzel csak teheti, mindent megtesz a királyi hatalom védelméért. Horthy Miklós ekkor 50 éves, a király pedig 31. A maguk posztján mindketten nagyon fiatalnak számítottak.

A soron következő napokban olyan erős lett a republikánus törekvés, ami igazolta IV. Károly előzetes várakozásait és József főherceg utcai megfigyeléseit. A fő esemény hiába a háború lezárása volt, az államforma megváltozása  volt a legsúlyosabb kérdés. Példának itt van a Pesti Hírlap 1918. november 13-i száma:

A köztársaság vagy királyság kérdésében eredetileg a nép döntése számított volna Magyarországon, amit egy alkotmányozó országgyűlés vitt volna dűlőre
(a kép forrása: Pesti Hírlap 1918. november 13-i számának 2. oldala) 

Az új magyar politikai vezetés november 12-én döntött arról, hogy a népé legyen a végső szó a királyság vagy a köztársaság ügyében. A háború elvesztése, a fegyverszüneti tárgyalások és a területveszteségek miatt azonban nem akarták húzni az időt. Ezért a parlamenti döntés helyett a Nemzeti Tanácsot bővítették ki 500 főre, hogy majd az döntsön.

Ugyanakkor a híradásokban hiába mondta azt a kormány, hogy "határozott államformával bíró önálló állam lesz" az ország, mindenhol közölték előre, hogy Budapesten hamarosan ki fogják kiáltani a köztársaságot. Vagyis a döntés már megszületett valahol, az ellenzőire pedig nem sok figyelem fordult.

November 11-én felkeresték a császárt a palotájában, hogy mivel Ausztria köztársaság lett, ezért mondjon le, ne álljon a változások útjába. A vita hevében hangzik ez Zita dörgedelme, miszerint egy uralkodó nem mondhat le, így ezt Károly nem is teszi meg.

Bécsben ágyúlövésekkel ünneplik a köztársaságot, miközben Schönbrunnban csomagolnak és sorra búcsúznak az utolsó önkéntes szolgálók az uralkodói családtól. Délután 7 óra körül indul meg a konvoj. A Pozsonyhoz közeli Eckartsau városának egy császári kastélyába költözik be a család. Ebben a pillanatban már csak egyetlen ország volt, ahol Károly és Zita még hivatalosan is királyi párnak számítanak: Magyarország!

Az Eckartsauban lévő palota és a parkja, a dinasztia magántulajdonában állt, még annak idején Mária Terézia férje vásárolta meg
(a kép forrása: http://www.schloesserreich.at)

Eckartsau az a hely, ahol IV. Károly aláírta a magyar államügyekre vonatkozó nyilatkozatát, mely nagyon hasonlít a 11-én még Schönbrunnban kiadott nyilatkozathoz. Ahogy később maga az osztrák állam is elismeri, ez nem lemondás, csak a közügyekből történő ideiglenes és feltételes visszavonulás. Sőt, az uralkodó mindkét nyilatkozatban aláveti magát az ország államformája ügyében a nép döntésének, ami megint egy olyan mozzanat, amely 1921 megértésében nem elhanyagolható (ez ugye nem csupán népszavazás lehet, hanem egy tisztességes választások alapján létrehozott országgyűlés döntése is).

Tehát november 13-án IV. Károlyhoz egy magyar küldöttség érkezett a Főrendiházból. A találkozóról szóló híradások a királyt már inkább Habsburg Károlyként emlegették, jelezve ezzel valamiféle közhangulatot. A küldöttség tagjai:

• báró Wlassíts Gyula (1852-1937), a főrendiház elnöke,
• gróf Dessewffy Aurél (1846-1928), országbíró,
• gróf Széchenyi Emil (1865-1932), koronaőr, császári és királyi kamarás,
• Esterházy Miklós herceg (1855-1925) főlovászmester és pohárnokmester.

Ők kérték fel a királyt arra, hogy mondjon le a magyar királyi címéről. A magyar kormány és a Nemzeti Tanács ezen a megbeszélésen nem képviseltette magát, mivel álláspontjuk szerint Habsburg Károly már csak a dinasztia feje (milyen furcsa ezt úgy leírni, hogy a dinasztia fejét ma is így hívják), de már nem volt magyar király. Azzal, hogy így-úgy lekerült a császári trónról, az álláspontjuk szerint a magyar királyi címét is azonnal elvesztette, mivel a Monarchia belső szabálya az volt, hogy az osztrák és a magyar trón csak együtt örökölhető.

Ebben a kastélyban írta alá IV. Károly az ideiglenes visszavonulását bejelentő nyilatkozatot
(a kép forrása: VikingLife blog)

A "régi állam" képviselői azonban tudták, hogy jogilag nem állja meg a helyét a magyar állam akkori tényleges vezetőinek az érvelése. Ezért kérték fel személyesen is a királyt, hogy méltó módon vessen véget a "régi állam" szervezetének azzal, hogy lemond. A 180 perces beszélgetésen a király nem engedett a kérésüknek, hanem kiadta a híres nyilatkozatát. Vagyis, visszavonul az államügyektől és előre aláveti magát annak a döntésnek az államformát illetően, amit majd a jövőben az ország magának választ. Nagy valószínűséggel nem is sejtette azt, hogy ez a kijelentése mekkora súllyal fog bírni.

November 16-án kiáltották ki a Magyar Népköztársaságot, melyre a király utasítására József főherceg le is tette az esküt. Érdekes pillanat volt az, amikor az eskü letétele után Károlyi Mihály (mint államelnök) egy ünnepi beszédben köszöntötte a főherceget, akit "császári és királyi fenség" címmel illetett, mintha nem is köztársaságban lennének! 

[Éveken át mindenki értette, hogy mi volt ebben a komikus. Az utóbbi években azonban egyre többen vannak olyanok, akik szerint ebben semmi komikus vagy meglepő nincs. Például a magyar állam 2016-ban nem volt hivatalosan monarchia, mégis "királyi fenség" címet használtak a dinasztia tagjainak a megszólítására az állam egyes magas képviselői.]

Történt azonban valami más is akkor, ami IV. Károly 100 évvel ezelőtti visszatérésének "megágyazott". Az 1910-ben megválasztott és folyamatosan hivatalban is maradt képviselőház és felsőház megtartotta az utolsó ülését. A képviselőház előbb kezdett, ahol a magyarországi történésekre való tekintettel kimondták önmaguk feloszlatását. Ez a döntés "befutott" az éppen ülésező felsőházba is, ahol kimondták, hogy a magyar jog értelmében amint megszűnik a képviselőház mandátuma, a felsőház sem létezik már többé. Ők ezért nem tehettek mást, kimondták a felsőház feloszlatását. A király kérdését egyik testület sem érintette. Így a király bármilyen leváltása... egyszerűen elmaradt. 

1918. november 16-án tehát úgy szűnt meg a legális országgyűlés két háza, hogy nem történt a király személyével semmi. Nem váltották le, nem beszéltek a lemondásáról (talán azt hitték, hogy majd a főrendiház küldöttségének a hatására a király proklamálja a lemondását). A kibővített Nemzeti Tanácsban hiába hangzott el bármi, maga a kormány is elismerte, hogy a Nemzeti Tanács nem legitim országgyűlés, csak egy pótszerv (ami ráadásul a király utasítására alakult... ilyen módon nem is mondhatná ki a király leváltását, hiszen az egyetlen legalitását biztosító talajt is kihúzták volna maguk alól).

Mindemellett azt is látni kell, hogy a Nemzeti Tanács és Károlyi mögött valódi tömeg volt. Melléjük álltak a hazatérő katonák, a városban élők hatalmas tömegei, nem mellékesen nagyon sok politikus is. Egy ilyen rendkívüli (forradalmi) helyzetben, ahol a volt államhatalom szervei megszűntek létezni és kialakult egy új hatalmi centrum, annak kellett örülni, hogy legalább egy kézben összpontosult a hatalom. Ez a kis "mellékes" jogi probléma, hogy a királyt nem váltotta le senki, nem okozott problémát senkinek.

[Érdekesség vagy sem, de Horthy egy évvel későbbi budapesti bevonulása is november 16-ra esett. Abban a bizonyos beszédében kifejezésre jut az egy évvel azelőtti tömeg miatti harag, bár némileg indirekt módon.]

Száműzetésbe vonulás

József főherceg egy időre kilépett a magyar közéletből, ahova majd csak 1919 nyarán tért vissza. Akkor kormányzóként, majd cím nélküli emberként, aki közmegegyezés szerint a királyi hatalmat képviseli. A győztes nagyhatalmak azonban a legitimitása hiánya miatt távozásra kérik, melynek eleget is tesz. Hivatalos állami tisztséget nem tölt be egy jó ideig, de a nádorként való tisztelete megmaradt.

A király 1918. december 15-én elkapta a spanyolnáthát, ami miatt 9 hétig ágyban feküdt. Ezen időszak alatt van ideje gondolkodnia és rendeznie a gondolatait. Értekezéseket készít a volt birodalma jövőjéről, melyekben elég pontosan előre meglát folyamatokat. Például azt, hogy gazdasági okok miatt a birodalma fel fog támadni valamilyen formában. Ehhez próbál jövőképeket igazítani, melyek megerősítik őt abban, hogy a dinasztiára fontos szerep hárul a jövőben, mivel a dinasztiának a feltámadó új birodalom élére kell majd állnia (ő legalábbis ebben hitt, ami a helyzetét tekintve érthető).

Ezen időszak alatt Zita két testvére, Szixtusz és Xavér nagyon aktívan szervezkedni kezdtek. Olyan információk keletkeztek ugyanis, melyek egy IV. Károly elleni merényletről szóltak. Szixtuszt az angol király is fogadta, aki elfogadta Zita testvérének az érvelését, miszerint az angol királynak lépéseket kellene tennie, nehogy az orosz cári család kiírtásához hasonlókat éljen meg a magyar királyi család (az angol királynak mind az orosz cári család, mind a Habsburgok a rokonai voltak). Az angol király utasítására egy brit hírszerzőt rendeltek ki a helyzet megoldására.

A királyi család brit védelmezője, Strutt ezredes
(a kép forrása: ntf.hu)

Az illető Strutt ezredes (1874-1948), aki szintén fontos szereplővé válik majd a 100 évvel ezelőtti eseményekben. Strutt ezredes elutazik a királyi családhoz, hogy áttekintse milyen védelemre van szükségük. A házaspárnak és az ezredesnek három közös nyelve is akadt, az angol, a francia és a német. Az ezredes és a királyi pár viszonya jól alakult, minden ellátást és gondoskodást megszervezett a családnak.

1919 március közepén az új osztrák kormány felvetette, hogy Károly még mindig nem mondott le és ez baj, mert gyengítheti az új osztrák köztársaságot. Strutt ezredes átlátta, hogy Károly és családja nincs biztonságban, ezért el kellene hagyniuk a jelenlegi helyüket, de még Ausztria területét is. Ennek azonban ellenállt az osztrák kormány és maga Zita is (akit az ezredes a család fejének tartott). Zitát azzal győzte meg, hogy egy Habsburg többet tud segíteni, ha életben van, mintsem holtan. Az osztrák kormányt pedig az élelmiszersegélyek megállításával szorította sarokba (csak fenyegetett vele, nem állította le).

A Kopfstetten állomásról 1919. márciusában kigördülő vonatszerelvény
(a kép forrása: Oesterreich100.at, az Osztrák Nemzeti Könyvtár fotóalbumából, eredetileg a Wiener Bilder 1919. március 30-i számában jelent meg)

Közel 10 napos csatározás után, március 23-án gördült ki a kastélyból az utolsó teherautó. A különvonat Kopfstetten állomáson várta meg a családot és szállította őket Svájc felé. A szerelvényt az ezredes által szervezett különleges katonai alakulat biztosította és kísérte el a svájci határig. Ott közölték a királyi párral a befogadásuk feltételeit, mely szerint magáneberként tartózkodhatnak az országban, nem uralkodóként.

Az első szálláshelyen a pármai Bourbonok és a Braganza-dinasztia tagjai is velük voltak (mindkét családnak a tagjai voltak), ahova jó pár más ember is érkezett Károly és Zita mellé. Akkora "udvar" alakult ki azonban körülöttük, hogy új helyet kerestek maguknak. Így költöztek Pranginsba, a francia határhoz közel. A házaspár két évre (tehát 1921 májusáig) bérelte ki a kastélyt.

Az utolsó magyar királyi pár által két évre kibérelt kastély és az udvara
(a kép forrása: sbb.ch)

Az teljesen egyértelmű volt, hogy Ausztria nem kért a Habsburgokból (hiszen "visszaküldték" őket Svájcba), illetve számos ellenük hozott intézkedés lépett hatályba. A többi állam is járta a maga útját, egyedüll Magyarországon történtek "érdekes" dolgok.

A visszatérés lehetősége felcsillan

A békekonferencia által kívánt széles választójog alapján, 1920 elején választásokat szerveztek Magyarországon. Az új választások legális nemzetgyűlés hívtak életre, ahol eldőltek a nagy kérdések. Szinte elsőként született meg a döntés: Magyarország újra királyság lett. Károly pedig azt ígérte, hogy tiszteletben tartja a nép döntését az államformáról. Az állam élére ideiglenes megoldásként egy kormányzó került, nem is akárki! A király által szeretett és neki többször is hűséget fogadó vezető katona, Horthy Miklós!

A király levele Horthy Miklóshoz 1920 májusában, melyben kéri a kormányzót, hogy készítse elő a visszatérését
(a kép forrása: Horthy Miklós titkos iratai, 26. oldal)

A király folyamatosan levelezésben állt Horthyval, aki az új királyság kormányzója lett. Horthy a leveleiben továbbra is királyhűnek bizonyult, ezért Károly bizalma töretlen volt. Úgy érezte, hogy a magyar trónra való visszatérés lehetősége megnyílt előtte, mivel nem lett kimondva a tróntól való megfosztása. Sem a köztársaságban, sem a helyreállított, legitim választások után deklarált királyságban.

1920 őszén a király személye parlamenti téma lett. József főherceg azzal érvelt, hogy IV. Károly nem mondott le az osztrák császári trónról, így nem lehet a független magyar állam királya. Ezen időben a király felé azt kommunikálta, hogy szívesen megmentené a trónt a dinasztia számára azzal, hogy elfogadja a magyar koronát. Közben folyamatban volt az olasz király leányával szervezendő esküvő is (József főherceg fia tervezte elvenni), mely akciót Horthy emberei hiúsították meg, ezzel is védve IV. Károly trónhoz való jogát. József főherceg érvelése azonban halló fülekre talált a magyar politikában (főleg a Kisgazdapártban).

Az a bizonyos parlamenti vita 1920. október 14-én tört ki, melyben József főherceg álláspontja ütközött a legitimistákéval. Bár a parlamenti vita elindítója nem a király személyéről kívánt beszélni, hanem arról, hogy a cenzúra nem engedte az egyik képviselő beszédjének azt a részletét leközölni az újságokban, amit a király személyéről elmondott.

[Az 1921-es események rekonstrukciójában éppen ezért nehézkes a korabeli sajtóra támaszkodni, mivel 1920 őszén és 1921 tavaszán is előkerült a nemzetgyűlésben a cenzúra kérdése. A politikai döntéshozók nagyobb része szükségesnek tartotta a cenzúrát, csak az alkalmazása módjában volt vita.]

Mivel a nemzetgyűlési beszéd a királyválasztás legitimista és szabad módjáról szólt (legitimista: Magyarországnak a legális királya IV. Károly; szabad királyválasztók: a nép válasszon szabadon egy magyar embert királynak), heves vita alakult ki. A vita annyira heves lett, hogy a szónok nem tudta folytatni a beszédét, így az ülést be kellett rekeszteni. Jól láthatóan azonban mély árok alakult ki a kormányzó erők táborán belül a király személye miatt.

A vitában súlyos állítások hangzottak el:

• IV. Károly király puccsra készül;
• A király kérdésében népszavazás kell döntsön;
• Hozni kellene egy törvényt, mely szerint csak az lehet magyar király, aki nem uralkodója egyetlen másik országnak sem.

A király azonnal reagált mindezekre egy Horthynak írt levél formájában, melyben tagadta az ellene elhangzott állításokat. Kifejtette, hogy véleménye szerint Magyarország függetlensége és önállósága semmilyen módon nem korlátozható. Visszatérésekor csak magyar király lesz majd, egyébként semmilyen magyar eredetű erőforrást nem használna más országgal kapcsolatos érdekeinek az érvényesítésében. Ha más ország is uralkodóvá fogadná, akkor azt előtte a magyar képviselőkkel megtárgyalná és a szükséges korlátozásokat elfogadná.

A magyar politika kötött egy paktumot (ez elhangzik az októberi vitában), miszerint a király személyének a kérdése a békekötésig jegelve lesz. Most, hogy a béke alá lett írva, még mindig nincs békekötés, bár az ország közvéleménye ezt nem így érzékeli. A trianoni békét ugyanis majd csak 1921. július 26-án ratifikálja a magyar nemzetgyűlés, 1921. évi XXXIIII. törvénycikként. Erre az "apróságra" akkoriban kevesen figyelnek fel, mert 1920-ban a június 4-i aláírás köré irányult a közfigyelem.

A királyi pár is úgy érzékeli, hogy Magyarországon eljött a visszatérés ideje. Amikor a király gyermekkori barátja és bizalmasa, Erdődy Tamás (1886-1930), 1920 decemberében ellátogat a királyi párhoz, már nagyon konkrét tervekkel szembesül. A királyi pár ugyanis addigra már döntést hozott: ideje visszatérni Magyarországra, ahol szeretik és várják őket.

Források

Baier, Stephan; Demmerle, Eva: Habsburg Ottó élete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2003.

Bonum TV

Brit beavatkozás Károly távozásába

Bruno Brehm: A kétfejű sas lehull. Grill Károly Könyvkiadó Vállalata, Budapest, 1936.

Civishir.hu

Fortepan.hu

Index.hu írása a Tisza-gyilkosságról

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. III. kötet. MTA, Budapest, 1928.  

József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. IV. kötet. MTA, Budapest, 1930.  

József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. VII. kötet. MTA, Budapest, 1934. 

Magyar Országos Levéltár: Horthy Miklós titkos iratai. Kossuth Kiadó, hely nélkül, 1965.

Magyar Szemle könyvbemutatója

Mult-kor.hu

Napi történelmi forrás az első visszatérés körülményeiről

Napi történelmi forrás az első visszatérésről

Oesterreich100.at (nem minden gépen töltődik be)

Pesti Hírlap számai

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2005.

Sbb.ch

Schloesserreich.at

Schönbrunn-csoport instagramja

The Collectors' Shop

Tolnai Világlapja, 1918. november 2-i és 9-i számai

VikingLife blog

Zsiga Tibor: Szombathely az utolsó királyi székhely. In: Vasi Szemle, 1991/4. 549-560 oldalak