Március 31. volt az a nap, amikor az utolsó magyar király tavaszi visszatérésének a sorsa eldőlt.

Március 31. száz évvel ezelőtt csütörtöki nap volt. Ma, száz év távolságból, ismerve a végkifejletet, hajlamos az ember egyértelműnek tekinteni sok mindent. Sokan hálásak lettek volna 100 évvel ezelőtt egy ilyen biztos tudásért.... A saját véleményem az, hogy ezen a napon dőlt el IV. Károly tavaszi kísérletének a sorsa, de ebben csak estére kezdhettek biztosak lenni az érintett emberek.

Erre való tekintettel egy gyors összefoglalóval kezdeném, hogy hol is tartunk.

A sajtóba kikerült annak a híre, hogy a király Magyarországon van. A kormány kiadott egy kis történetet, csak azt közölhették le a magyarországi lapok. A külföldi sajtótermékeket igyekeztek nem beengedni, mert azokban kissé más felfogásban írtak. Nem csupán nem hitték el, hogy egy magyar politikusnak sem volt a királyi látogatás megszervezéséhez köze, hanem egyenesen Teleki kormányfő felelősségét firtatták.

Horthy Miklósnak volt néhány terve a helyzet kezelésére, de azok sorra összeomlottak. Ő már tudta, hogy április 1-én összeül majd a nemzetgyűlés, ráadásul közel biztos lehetett a képviselők támogatásában is. Volt némi kétely, mert az utóbbi napokban egy-két általa megbízhatónak vélt embere is a király mellé állt.

Ilyen volt Teleki Pál miniszterelnök is, akiről nem lehetett tudni semmi biztosat. Például 30-án megakadályozta Horthy azon parancsának a proklamálását, hogy a katonák csak neki kell engedelmeskedjenek (ha Teleki ki is tudta hihetően magyarázni az addigi tetteit, többek szerint március 30-án kegyvesztett lett, legalábbis egy időre). 

IV. Károly a kedvező fogadtatásának számos jelével találkozott. Eddig úgy tűnhetett neki, hogy Horthyval szemben nyerésre áll. Fontos szerep jutott ebben a magyar külügyminiszternek, Gratz Gusztávnak is, aki megnyugtatta a királyt. Úgy beszélt Horthyról, mint aki a diplomáciai tiltakozásokat Károly elleni fegyverként gyűjtögette, hogy nyomást tudjon rá gyakorolni. Megnyugtatta a királyt (Lehár ezredessel együtt), hogy a szomszédos országoknak eszük ágában sincs katonai akciót végrehajtani. 

Rakovszky látogatása

IV. Károly számára a tegnapi nap (március 30.) a nyilvánosság elé történő kilépés napja volt. A március 31. azért volt jelentős, mert a királlyal kapcsolatos hírek ekkor futottak körbe az országban, legalábbis a sajtótermékek lapjain. Tudta, hogy a nemzetgyűlés ülése meghatározónak fog bizonyulni a jövőjét illetően.

Éppen ezért volt fontos az egyébként királyhű Rakovszky István (1858-1931) látogatása IV. Károlynál. Rakovszky a Nemzetgyűlés elnöke volt és Lingauer Albin (szombathelyi) képviselővel együtt érkezett meg Budapestről (a hajnali órákban). Nem voltak túlságosan optimisták. Tudták, hogy a Kisgazdapárt már döntött és a nagy többségük Horthy mellett állt ki. A nemzetgyűlési többséghez ez nem lett volna elegendő, de a keresztény pártból (másik kormánypárt) csak néhány képviselő szavazata kell majd ahhoz, hogy a király alulmaradjon. Rakovszky elmondta azt is, hogy volt egy aláírásgyűjtés a közelmúltban és 112 képviselő vallotta magát ennek során szabad királyválasztónak.

Az akkori nemzetgyűlésnek 208 képviselője volt. A történések idején a pártviszonyok éppen átalakulóban voltak, de leegyszerűsítve elmondható, hogy létezett egy kisgazdapárt, mely kormánypártnak számított, valamint Horthy feltétlen támogatójának. Nekik 105 képviselőjük volt. A másik kormánypárt a keresztény párt néven ismert párt volt, amely a király visszatéréséig legitimista volt és IV. Károly híve. Köztük nagy vita volt abban, hogy az 1921. márciusi helyzettel mit kezdjenek. Nekik 84 képviselőjük volt.

A nemzetgyűlés április 1-i összehívását még március 29-én kérelmezte 30 képviselő IV. Károly ügyében. Rakovszky ismerte a tervezett döntés lényegét. A javaslat szerint a királyi hatalom gyakorlása (az 1920-as nemzetgyűlési döntés értelmében) 1918. novembere óta szünetelt Magyarországon, ezért került az ország élére egy legálisan megválasztott kormányzó. A nemzetgyűlés (amelyik a kormányzót legálisan megválasztotta) felhalmazná a kormányt, hogy az államfői hatalom gyakorlása ügyében a kormányzó hatalmát biztosítsa IV. Károllyal szemben.

Rakovszky, látva a reménytelen helyzetet, egy nagyon radikális javaslattal áll elő. A király hívja össze az 1918. novemberében lemondott alsóházat és felsőházat Szombathelyre. Az ő támogatásukkal nevezzen ki egy ellenkormányt, majd Lehár vezetésével vonuljanak fel Budapestre. Ha a király ezt nem teszi meg, akkor a jelenlétét olyan kemény háborús veszélyként fogja magyarázni az állami propaganda, hogy a király magára fog maradni.

[Rakovszky ebben az időben egy tekintélyes politikus, nagyon harcias ember. 1921-ben 63 éves volt, az akkori politikai elitben a legtöbb ember fiatalabb volt nála. A harcias alaptermészetét jól jellemzi, hogy a halála előtt pár héttel, néhány rabló megkísérelte megtámadni, de sikeresen megvédte magát, egyetlen horzsolás sem esett rajta. Egyike azon kevés politikusoknak, akik ellen a parlamenti ülésteremben kíséreltek meg merényletet, ráadásul a királyhűsége miatt. Rakovszky nagyon szimpatikus lett IV. Károlynak, aki már 1918-ban is bizonyította a hűségét. Mindennek a második visszatérésnél lesz majd jelentősége.]

Szombathelyen aznap még mások is megjelentek, az akkori államgépezet fontos alakjai, mind a király szolgálatába álltak. A király fogadta őket, beszélgetett velük. Azt sem teljesen kizárt, hogy utazott is (például Körmendre). A király megértette, hogy a lehetőségei leszűkültek. Vagy annyi méltósággal távozik amennyivel még lehetséges, vagy ellenáll, de azzal a trónfosztását kockáztatja. Ha elvonul, akkor egy elég erős társadalmi támogatottsága marad, amivel lehet még valamit kezdeni a jövőben. Ha ellenáll, akkor minden azon múlik, hogy el tudja-e vinni a harcot a nemzetközileg is elismert győzelemig. Innen kezdve a beszélgetéseiben ez a dilemma megjelent.

Románia nem lép

A diplomáciai hadszíntéren Belgrád és Prága egyezkedése volt a legfontosabb esemény. Mindkét állam azt szerette volna, ha IV. Károly a jövőben spanyol területen tartózkodna, mert akkor az eltűnését időben lehetne észlelni. Abban is megállapodtak, hogy mindkét állam felveti a hivatalos közleményeiben a katonai beavatkozás lehetőségét. Aki követi a bejegyzéseket, az észreveheti, hogy mindkét álláspont olyan, amire a magyar kormányzónak éppen nagyon szüksége volt.

Belgrád hamarosan kiadott olyan utasításokat, melyek látszólag a mozgósítás elrendelésére utaltak, hogy komolyan vehető legyen az álláspontja. Prága pedig azt vállalta, hogy Pozsony körül megmozgatnak egy dandárt, hogy a katonai fenyegetés hihetőnek tűnjön.

A belgrádi diplomácia valószínűleg nem Budapest (vagyis Horthy) miatt, hanem azért lett hirtelen a katonai fenyegetés pártján (és azt ki kell emelni, hogy csak fenyegetésről van szó, nem beavatkozásról), mert a bukaresti követük rossz híreket küldött a külügyminisztériumba. A bukaresti vezetés ugyanis úgy döntött, hogy a magyar király személye és minden vele összefüggő kérdés csak és kifejezetten Magyarország belügye. Eldöntötték, hogy Románia nem szeretne konfliktust Magyarországgal, hanem békés viszonyra törekszenek a jövőben. Ezért a cseh-délszláv szövetség lépéseihez nem csatlakoznak.

A döntésben az is benne volt. hogy Románia elsődleges feladata az oroszokkal közös határának a biztosítása volt, az összes katonai erejük oda koncentrálódott. Ezért mindenféle katonai akciót kizártnak tartottak Magyarországgal kapcsolatban. Mindez megfelelt annak, amit IV. Károly Erdődynek mondott az első magyarországi óráiban.

Belgrád egy másik fenyegetéssel is élt: amennyiben IV. Károly nem hagyja el Magyarországot, akkor hazahívja a budapesti követsége diplomatáit.

Az angol diplomácia elkezdte szervezni IV. Károly svájci visszatérését. Ők március 31-én már elbukottnak minősítették a király visszatérési kísérletét (kiszámolták, hogy a nemzetgyűlés Horthy mellett fog dönteni). Az angol király nem szerette volna azt, hogy IV. Károlynak baja essen, ezért kezdtek el szervezkedni. Ausztria ugyanis hivatalosan közölte a brit külüggyel, hogy ők nem képesek szavatolni az Ausztrián keresztül vezető útvonalakon a király biztonságát.

Valamilyen ismeretlen ok miatt az USA külügyminisztériuma is megszólalt, miszerint nem támogatják a Habsburgok visszatérését. Ez azonban "csak" nyilatkozat volt, mindenféle szankció említése nélkül.

Párizs hivatalosan bejelentette, hogy nem állt IV. Károly mögött. Erre azért volt szükség, mert a sajtó elkezdte boncolgatni egyes francia politikusok felelősségét a magyar király akciója mögött. Bár csupán ilyen-olyan értesülések szintjén is, de észlelték, hogy a francia állam nem teljesen ártatlan a visszatérés ügyében.

A magyar államgépezet lépései

A miniszterelnökség kiadott egy újabb történetet a király megérkezéséről. Érdekes, hogy az újságok a helyszínen lévő, sokat tudó ember beszámolójaként jelentették meg az anyagot. Ezzel az ártatlan, semmiről sem tudó Telekiről, Sigrayról és Vass miniszterről szóló legenda megalapozásra került. Egyébként a történetet valóban egy helyszínen lévő szemtanú írta, ahogy a közlemény végéhez fűzött megjegyzés is tanúsítja, Teleki Pál miniszterelnök volt az:

A király Magyarországra érkezése történetének (a mai nap is vallott) hivatalos verzióját Teleki Pál írta
(a kép forrása: Hungaricana)

Egyébként a történtek ezen magyarázatában sokan kételkedtek. A kétkedők egyike volt Gömbös Gyula, aki nagyon biztos volt Teleki személyes érintettségében. A kisgazdák és az ellenzék sem hitte el, hogy legalább Teleki ne lett volna beavatva. 

A délutáni órákban a kormánypártok összeültek. A keresztény párt ülésén Andrássy gróf tartott összefoglalót, akiről már esett szó, hogy bár királypárti, szerinte rosszul előkészített volt a király visszatérése. Ő amellett volt, hogy a királynak el kell hagynia az országot addig, amíg a visszatérés feltételei nem lesznek biztosítva. A tanácskozásra menet közben érkezett meg Bethlen és Teleki (állítólag egyenesen Szombathelyről...), majd később Vass miniszter. A párt nem volt egységes, de a szükséges számú szavazat felől nem maradt kétség.

A kisgazdák tanácskozását a minisztereik beszámolója nyitotta meg. Teleki és Vass csak menet közben ugrottak be. Telekiben kételkedtek, így ha addig nem is sejtette, akkor a tanácskozáson szembesülhetett azzal, hogy a kisgazdák bizalmát elveszette.Teleki akkor már annak a pártján volt, hogy a király nem maradhat Magyarországon. Ez a kisgazdák részéről teljesen támogatott álláspont volt, csak szerintük az egész király-sztori hivatalos verziója sántított. Azt elfogadták, hogy ameddig a kormány rendezi az ügyet, addig nem fognak kellemetlenkedni. Teleki pedig cserébe egyértelművé tette, hogy a krízis lezárultával ő maga is távozik a miniszterelnöki székből.

Mindkét párt kimondta, hogy botrány nélkül kellene kezelni az ügyet, ezzel a kormány egy erős felhatalmazást kapna. A király trónfosztása viszont nem került szóba. Úgy gondolták ugyanis, hogy IV. Károly személyéről nem lenne illő nemzetközi nyomás hatása alatt dönteni, mert az nem lenne egy legális döntés. A megoldást tehát egy olyan nyilatkozat elfogadásában látták, amely rögzítette, hogy a királyi hatalom gyakorlása szünetel, addig is a legálisan megválasztott kormányzó Magyarország államfője.

A két kormánypárt tanácskozásán tehát egyérteművé vált, hogy a másnapi, botránymentesnek ígérkező ülés majd Horthy mellé fog állni. Horthy megnyugodhatott, a király pedig gondolkodhatott a további lépésein. 

Források

Budapesti Hírlap, 1921. április 1-i száma

História, 1993/11 száma

Hornyák Árpád: A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és IV. Károly első restaurációs kísérlete. In: Századok; 2001-es (135.) évfolyam, 1183-1201. oldalak

Hungaricana közgyűjteményi portál

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

Napi történelmi forrás az első visszatérésről

Vas Zoltán: Horthy, vagy a király? Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1971.

Világ 1921. április 2-i száma, 1. és 2. oldal

Zsiga Tibor: Az első királypuccs és Vas megye (1921). In: Vasi Szemle 1979/2. 269.-286. oldalakon

Zsiga Tibor: Horthy ellen, a királyért. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989. 

Zsiga Tibor: Szombathely az utolsó királyi székhely. In: Vasi Szemle, 1991/4. 549-560 oldalak