Október 21-e 100 éve egy pénteki napra esett. Ezen a napon kezdődött el egy sikeresnek látszó hatalomátvétel. 

A beavatottak számára elég rövid lett az éjszaka. Sajtoskálra már a kora hajnali órákban megérkezett Lehár, majd Gratz Gusztáv, Rakovszky István és Ostenburg. Ha valaki nem követte volna az eddigi bejegyzéseket, akkor egy gyors emlékeztető:

• Lehár Antal: a királyi hatalomátvétel katonai előkészítője;
• Gratz Gusztáv: volt külügyminiszter, az állam által delegált kapcsolattartó;
• Rakovszky István: a Nemzetgyűlés elnöke;
• Ostenburg-Moravek Gyula: a királyi hatalomátvételt biztosító katonai egység parancsnoka, lényegében annak az alakulatnak a vezetője, amely egykor Horthyt bevonultatta Budapestre 1919 őszén.

Az urak megbeszélték amit kellett, majd elindultak Sopronba. A rövid éjszaka jele, hogy az indulás hajnali 4-kor történt. Azok, akik a tavaszi bejegyzéseket is olvasták, kérdezhetik, hogy vajon hol volt Erdődy Tamás, aki a király megbízható bizalmasa volt? Ő a nyugati országrészben sikeresen felkelő csendőrségnek volt ezekben a napokban (is) a parancsnoka (a feleségével együtt!). Biztos választ nem tudok, de arra mernék tippelni, hogy mivel a saját hazájának a védelme volt a tét, ezért nem csatlakozott a királyhoz.

Érdekes fejlemény, hogy Andrássy és felesége délelőtt 10,30-kor érkeztek Sajtoskálra, ahol a rögtönzött királyi udvarnak hűlt helyét találták. Csupán egy levél fogadta őket, melyben Lehár tájékoztatás nyújtott arról, hogy a királyi párt Sopronba vitette, mert Ostenburg csapatai nagyobb biztonságot nyújtanak a számukra.

A történésekben különösen nagy szerepe van annak, hogy a király Sopronba lett átszállítva. A békeszerződés ugyanis Sopront Ausztriának ítélte, Magyarország ezért nem tehet semmit. Ugyanakkor jogilag hiába tartozik Ausztriához, az osztrák állam nem tudja gyakorolni a hatalmát, mivel a helyiek osztrákellenes felkelését nem tudták legyűrni. De facto Sopron a Lajtabánság része, de azt az államot sem Ausztria, sem Magyarország nem ismeri el. Így IV. Károly igazából azt tehetett ott, amit csak akart.

Új magyar állam alakul

Andrássy a soproni laktanyában érte utol a királyt. Mire odaértek (körülbelül 14 óra lehet) már azt tapasztalták, hogy nagyon fontos emberek sorakoznak kihallgatásra vagy éppen eskütételre. Akkor úgy látszott, hogy a valódi politikai hatalom már átkerült a királyhoz (így vagy úgy, de IV. Károly egy időre valóban betölthette a valódi királyi szerepet!). 

A nagy probléma a megfelelő méretű vonatszerelvény összeállítása volt. Mivel a cukorrépa szállítása éppen a csúcson volt, elég komoly gondot okozott összeszedni a szükséges eszközöket. Az előre lefoglalt vagonokat ugyanis elvitték, hiszen a termények nem maradhattak kint. Folyamatosan újabb és újabb indulási időpontokat hirdettek ki, de szép lassan összeállt mindenkinek a kép: nem lesz indulás 21-én.

Nem mellékes az sem, hogy Zita királyné udvartartása is összeállt. Az egyik udvarhölgy Andrássy felesége lett. A másik Boroviczény felesége, aki már a régebbi időkben is a királyné udvarhölgye volt. Ő Győrben várta a királyi szerelvény érkezését. A királyné mellé már a délelőtt folyamán (Sopronban) csatlakozott Esterházy Lujza (1899-1966), aki abban az időben Ostenburg menyasszonya volt (nem házasodtak össze). Eszterházy grófnő örült Andrássy feleségének, mivel eleve ruhákkal és egyéb dolgokkal felszerelve érkezett, melyeket Zita részére csomagolt be.

Amikor egy kisebb helyi ünneplés keretében Ostenburg csapatai leteszik az esküt a királynak, akkor külsőségekben már mind Zita, mind Károly a királyi párnak látszódik. Mindketten azt érezhették, hogy visszatértek a trónra.

Ezen "mellékes" lépésekkel azonis időben két fontos dolog is megtörténik. Lehár javaslatára minden fegyveres szolgálatban álló embert feleskettek a királyra. Az eskütételt illetően néhol a csendőrség hatott a katonaságra, de aki akarta, az megtagadhatta volna az esküt. Egyetlen ilyen egység volt, a nagykanizsai 6. gyalogezred. Nagyobb gond csupán Szombathelyen alakult ki, ahol két tábornokot eleve letartóztattak, mert kormányzóhűnek gondolták őket. Az egyik Guilleaume Árpád körletparancsnok, a másik  Arthner Kálmán ezredparancsnok. Az a mítosz, miszerint a hadsereg hű Horthyhoz, órák alatt összeomlott (ahogyan 1944-ben is).

A másik fontos esemény a királyi kormány kinevezése volt. A minisztereket Rakovszky írta bele a kormánylistába, a király nem szólt bele. Maga a kormány nem volt túl népes:

• Miniszterelnök: Rakovszky István
• Külügyminiszter: Andrássy Gyula
• Belügyminiszter: Beniczky Ödön
• Pénzügyminiszter: Gratz Gusztáv
• Honvédelmi miniszter: Lehár Antal
• Kulturális miniszter: Apponyi Albert

A kinevezéseknek inkább jelképes értékük volt. Azt kívánta jelezni, hogy a korabeli magyar politika erős emberei mind a király mellett állnak. Ha valaki emlékszik rá, akkor Beniczky volt az a képviselő (korábban belügyminiszter), akit Horthy hatósága a mentelmi joga megsértésével vett őrizetbe. 

A király előléptette Ostenburgot, alakulatát királyi testőrökké nevezte ki. Lehárt is tábornokká léptette elő, valamint kinevezte vezérkari főnöknek. A tavaszi események idején megismert Hegedűs Pált a hadsereg parancsnokává nevezte ki a király, hogy a személye a többi tábornokot is a király mellé hozza. Nem is volt rossz ez az elképzelés, mivel Hegedűs akkoriban a nyugati térség katonai parancsnokaként egy egész különleges helyzetben volt. A nemzetközi egyeztetéseken ugyanis úgy kezelték, mint akinek Sopron felett is van parancsnoklási joga és lehetősége. Óriási tekintélye volt, így a katonai erők átállása egy-két órán belül óriási sikerrel lezárult.

Amikor minden most felsorolt esemény megtörtént, akkor úgy nézett ki, hogy összeállt a király nyertes csapata. A hangulat optimista és kifejezetten vidám volt. Ezen idő alatt azonban a politikai közvélemény az ország egy másik "nagy dobás"-ra figyelt, amit Bethlen Pécsen készült előadni.

A miniszterelnöki beszéd

Bethlen István a nem egészen 36-40 órája tető alá hozott alku keretében egy nagyívű beszédre készült Pécsen. Az volt a szándéka, hogy egy olyan nagy kormánypártot hozzon létre, ami nagyon sokáig biztosítja a sziklaszilárd nemzetgyűlési többséget. Ennek egyik sarokpontja volt az Andrássy vezette legitimistákkal kötött alku, amiről még nem tudta, hogy időközben már aktualitását vesztette.

A legitimistákkal kötött alku szövege már korábban idézésre került. Ennek a lényege az volt, hogy Bethlen nyíltan kiállt IV. Károly királyi jogainak a visszaadása mellett, cserébe a legitimisták nem feszegetik majd a királyi jogok helyreállításának időpontját. Ezzel a kormánynak a nemzetgyűlési többsége stabillá vált volna, sőt egy új kormánypárt is megjelent a horizonton.

Az Andrássy által megfogalmazott gondolatokat Bethlen pontosan a megbeszéltek szerint adta elő, valószínűleg sokan úgy megdöbbentek, mint pár órája Andrássy gróf, amikor szembesült a király jelenlétével. Ugye az hangzik el a beszédben, hogy az országnak van királya, ez nem kérdéses. A békeszerződés szerint Magyarország önálló, független állam, vagyis nincs ok arra, hogy a király ne vegye vissza a jogait. A kormányfő elutasítja a trónfosztás gondolatát. Sőt, elvárja a királytól, hogy vegye át a hatalmat! Egyetlen akadályozó tényező az lehet, ha a királynak más ország trónja is kell, ezért a király nyilatkozni köteles ez ügyben. Amint megteszi (amúgy ez már akkor megtörtént), az államfői jogokat teljes mértékben vissza kell adni a koronás királynak, IV. Károlynak. Igaz, hogy a bevezető szavakban a miniszterelnök próbált utalni arra, hogy mindennél előbbre való az éhezés felszámolása, de a szavai ütöttek. Leginkább a Kisgazdapárt egy jelentős része nem tudta befogadni az elhangzottakat.

Az első konfliktusok

A beszéd után Bethlent telefonhoz hívták. A vonal másik végén Rakovszky volt, akiről még azt tudta Bethlen, hogy a Nemzetgyűlés elnöke. A kormányfő megdöbbenve hallgatta Rakovszkytól a királyi kormány megalakulásának hírét. Végül Rakovszky azzal zárta a mondandóját, hogyha Budapest nem fogadja királyaként Őfelségét, akkor az egész Bethlen-kormány lógni fog. Mindez nem tűnik üres fenyegetésnek, hiszen Rakovszky szavainak különös súlyt adtak Ostenburg különítményei, akik annak idején pokoli kegyetlenséggel álltak bosszút a vélt ellenségeken. Sem Bethlen, sem Rakovszky nem kételkedett abban, hogy kegyetlen kivégzésekre kerülhet sor.

Rakovszky István (1858-1931), IV. Károly utolsó miniszterelnöke
(a kép forrása: huszadikszazad.hu)

A beszélgetés után Rakovszky úgy érezte, hogy megoldotta a király fogadtatását, hiszen Bethlen és Horthy is tisztában volt azzal, hogy mire képesek Ostenburg egységei. Nem beszélve arról, hogy az 5000 fős alakulat akkoriban az ország legjobbja közé tartozott, akik annak idején a kormányzót is eljuttatták Budapestre. Sőt, Hegedűs és a többi nagy név átállása is komoly erőt sugallt. Nagy valószínűséggel mindenki azt gondolta, Sopronban, hogy a kormány és a kormányzó részéről semmilyen ellenállás nem lesz.

Bethlent elborzasztotta a tudat, hogy a király fegyveres erővel elindult Budapest felé, holott azt sem tudta, hogy egyáltalán az országban van. Nyilván az sem tett rá jó hatást, hogy az a kegyetlen rendteremtő erőszakszervezet, amelyik két éve összehozta Horthynak a sikert, most átállt a királyhoz, na meg ellenük fordult. Bethlen (Horthy emlékiratai szerint) egyáltalán nem ellenezte a katonai felkészülést. Nem nagyon találtam sajnos arról leírást, hogy miként gondolt ezek után a pécsi beszédre.

Mivel a délszláv állam megfigyelői tudták, hogy a magyar királyi pár repülőre szállt, a mit sem sejtő Horthynak a budapesti nagykövet egy tiltakozó nyilatkozatot adott át. Valószínűleg Horthy ebből a tiltakozásból értesült arról, hogy valószínűleg megérkezett a király. Azt ugyan tudta, hogy a nyugati országrésszel órák óta nem volt kapcsolat (a királyra felesküdött csapatok elfoglalták a postát), de nem is sejtette mi állt a történések mögött. Gondolom Bethlen amint csak tehette, értesítette Horthyt Rakovszky ultimátumáról.

Horthy elkezdett egy levelet fogalmazni a királynak. Abban a kisantant katonai beavatkozási veszélyére hivatkozva kérte a királyt, hogy csupán egy kis kísérettel érkezzen Budapestre, hogy személyesen győződjön meg a valós helyzetről. A levélen másnapi dátum szerepel, mivel a befejezése átcsúszott 22-re. Fontos kiemelni, hogy Horthy három irányból való lehetséges katonai támadásról ír, ami a cseheket, a délszlávokat és a románokat jelentette. A románok viszont, ahogy tavasszal sem, ezúttal sem nagyon ellenkeztek a magyar király visszatérése ellen (legalábbis 21-én még nem).

Aznap a király is írt egy levelet. Svájci vendéglátóinak magyarázta el, hogy a magyar hívei sürgetésére azonnal vissza kellett térnie a hazájába. Ezt sürgető kötelessége volt megtenni, ezért nem jelezte előre az utazási szándékát. Tisztában van azzal, hogy oda már nem térhet vissza. Annak idején a család svájci eredete miatt mehettek oda. Innen kezdve azonban csak Magyarország marad neki és családjának. Károly nem volt szomorú, ahogyan Zita sem. 

Természetesen a bécsi kormányzat is értesülést szerzett arról, hogy Sopronban kormányt és haderőt alakított a volt osztrák császár. Azonnal intézkedtek, hogy az ismertebb monarchistákat ellenőrizzék. Bécs elsősorban arra figyelt, hogy Ausztriában ne terjedjen el semmi, hiszen Sopron az ő városuk volt. El tudom képzelni, hogy mennyire szurkoltak a vonat indulásáért, nehogy újra nekik legyen belőle gondjuk.

Érdekes még a Lajtabánság helyzete. Prónay Pál nagyon erősen húzott a királyhoz, ezért "átengedte" Ostenburg egységeit. Amikor később katonai fellépést "rendeltek" tőle Budapestről, elutasította. Prónay hivatalosan azt nyilatkozta, hogy ő egy független állam vezetője, ezért nem avatkozhat be egy másik állam belügyeibe. Egyébként könnyű volt függetlennek maradnia, mivel Lehárral nagyon rossz kapcsolata volt (még le is tartóztatta Lehárt), így a felemelkedése nem volt számára kívánatos. Számára az lett volna kiút, ha a Lajtabánság meg tudna erősödni a történések miatt. Ez már egy másik történet, de egyébként majdnem sikerült neki (a majdnem viszont azt jelenti, hogy nem).

Nagyjából így kezdtek kialakulni a frontvonalak. Október 21-én úgy tűnt, hogy az előny a királynál van. Katonai szempontból nagyon értékes erőforrás állt össze mellette, tehát minden adott volt a sikerhez. A következő bejegyzésben majd azt szeretném megmutatni, hogy ezt a nagy előnyt még 22-én sem vesztette el.

Források 

Andrássy Gyuláné grófné és Boroviczény Aladárné: A királyné kíséretében. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, év nélkül.

Budapesti Hírlap, 1921. október 22-i száma

Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Huszadikszazad.hu

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

Kossuth Rádió műsora

Napi történelmi forrás a második visszatérésről

Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyért. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.