100 éve megkísérelték megölni a magyar királyt?

Ezen a keddi napon állítólag megkísérelték megölni IV. Károlyt. Az eltelt 100 év nem volt elég ahhoz, hogy ebben a kérdésben sokkal okosabbak legyünk.

Október 25. első percei még mindig Tatán érték a királyt, Esterházy gróf kastélyában. IV. Károlynak még akkor is népes "udvara" volt, egyáltalán nem hasonlított egy letartóztatásban lévő emberre. Olyannyira nem, hogy a grófi vadászok mellett még a saját testőrsége is jelen volt (egy Gebhardt nevű százados által vezetett alakulat, melyet Ostenburg hagyott hátra). A hatalomnak csupán egyetlen képviselője volt jelen a környéken, egy Siménfalvy ezredes nevű ember.

"A Karcsit keressük"

A kora hajnali órákban egy Kőváry főhadnagy nevet viselő ember jelent meg az alakulatával. Amint megjelentek, első dolguk volt az Ostenburg-katonák (14 tapasztalt tiszt) lefegyverzése. Nem volt nehéz dolguk, ugyanis ők éppen aludtak, addig pedig a gróf vadászai "védték" a kastélyt. A Kőváry-alakulat cikázott az épület minden részében azt kiabálva, hogy:

a Karcsitokat keressük!

Olyasmiket mondtak, hogy a királykérdést egyszer és mindenkorra megoldják, csak leljenek rá a "Karcsira". A magukhoz térő Ostenburg-katonák nem tudták volna azt elképzelni, hogy a védelmükre bízott királyi párnak baja essen, ezért visszavették a kastély felett az ellenőrzést. Talán furcsán hat utólag azt látni, hogy hagyták magukat lefegyverezni, de mivel ők a király emberei voltak, várták az őket lefegyverező kormányerőket. Amikor kiderült, hogy Kőváry nem a kormányt képviseli, akkor felvették a harcot.

A küzdelembe Esterházy Ferenc (1896-1939), a házigazda is bekapcsolódott. Álmából felriadva, hálóingben rohant a fegyveresek elé. Bár sokan mosolyogtak a mulatságos öltözetén, de azért említésre méltó, hogy lőfegyver nélkül szállt harcba a fegyveresekkel, ráadásul a saját lépcsőházban vívott csatáját meg is nyerte.

esterh.jpg

Esterházy Ferenc nagyon gondos házigazda volt
(a kép forrása: caruso blog, ahol elérhető a gróf életrajza is)

Ha a tatai helyszíni tájékoztatást jól értettem, akkor a gróf éppen azt a lépcsőt védte, ahonnan bejuthattak volna a királyi párhoz. Az igaz, hogy lőfegyvere nem volt, de a kezeiben két kézigránátot tartott, ezért nem meglepő, hogy a fegyveresek meghátráltak. Gondoljuk csak át: hálóingben szaladgáló meztelen férfi, fején hálósipkával, kezében két kézigránáttal, mindez zárt térben... értelmes ember inkább elhagyja a helyszínt...

Az épületben lévő más főurak is fegyverhez nyúltak, például Pálffy-Daun József, akinek akkor már a sógora volt Prónay Pál (Prónay felesége nem mellékesen Zita királyné udvarhölgye volt). Ő pisztollyal és bottal vett részt a küzdelemben. Ahogy utaltam is rá, Kőváry csoportja a kastélyépületen kívül találta magát.

Siménfalvy furcsállotta, hogy Kőváry szerint Budapestről jöttek és az Ostenburghoz tartozó alakulatot kívánták leváltani. Ha kormány által kirendelt emberek, akkor miért nem volt írásos parancsuk? Siménfalvy biciklis alakulatot várt, Kőváryék viszont két autókkal érkeztek. Ráadásul egy parancsnoklás alatt álló helyre érkezve nem az a protokoll, hogy egyből ügyködni kezdenek, hanem le kellett volna jelentkezniük a helyszíni parancsnoknál. A lefegyverezett Kőváry-csoportot a helyi csendőröknek adták át. Kőváryt egyébként leszerelték a történtek után.

Az kideríthető, hogy Kőváry Ottó (1890-1932) főhadnagy egy Rátz Kálmán nevű százados különítményéhez tartozott, aki szintén Héjjas Iván alárendeltje volt. Rátz százados tagadta, hogy a királygyilkosságra adott volna utasítást. Prónay viszont utólag azt nyilatkozta, hogy szerinte Gömbös (és néhány más politikus) utasította Kőváryt a gyilkosságra. Ezt közvetett módon egyébként több dolog is megerősíti, de hiteles bizonyítékok erről a mai napig nem állnak rendelkezésre.

1921okt_26.jpg

Kőváry állítólagos gyilkossági kísérlete sajtóper tárgya lett
(a kép forrása: Esti Kurir 1926. október 4-i számának 9. oldala)

Később Kőváry sok mindent megtett, hogy tisztázhassa magát, ugyanis mindig tagadta, hogy királygyilkosságra készült volna. Ebben az eljárásban elhangzott egy tanúvallomás, mely Kőváry változatát igazolta, de abban teljesen máshogy lettek körülírva az események (például szerint elkapták az álmából felébresztett királyt és már majdnem el is indultak vele Budapestre - viszont akkoriban senki nem akarta Budapestre fogolyként elszállítani IV. Károlyt, hiszen még akkor is az 1921 tavaszi Nemzetgyűlés döntése által megerősített magyar király volt). Az eljárásnak csak annyi célja volt, hogy Kőváryról lemossa a gyilkossági szándék vádját, így értelemszerűen a megbízói sem kerültek szóba, hiszen szerinte nem volt megbízás sem.

Kőváry egyébként ügyvéd lett és eléggé váratlanul hunyt el (kórházban). Élete során jó pár ügyben előkerült a neve, melyek azt valószínűsítik, hogy főként a pénzügyek tartoztak hozzá, de ha valahol erővel kellett fellépni, akkor ő volt a beavatkozást végző csoport vezetője. 1922-ben egy polgári perben például kiderült, hogy jóval a tatai akció előtt már Héjjas Iván bizalmas segédtisztje volt (és úgy tűnik, hogy a lakótársa is). Amikor pedig egy újság azt írta róla, hogy Tatán meg szerette volna gyilkolni IV. Károlyt, akkor rágalmazás miatt pert indított. Kőváry egyébként ügyes jogász volt, mert megnyerte a pereket, de a kérdések megfogalmazása és egyéb taktikai trükkök sokasága miatt nem is nagyon volt esélye veszteni. Egy pert találtam csak amelyben alul maradhatott volna, de furcsa módon azt is fölényesen megnyerte.

Az ügyeiből kiderült, hogy ő maga és Héjjas is ébredő magyarok voltak. Sőt, egy szövevényes vitába keveredtek az általuk lakott lakás eredeti tulajdonosával, aki szintén ébredő magyar volt. Az indulatossá vált vita során a korábbi tulajdonost akasztással és lövetéssel fenyegették meg egy nyílt levél szerint. Az újságokban félelmetes emberként írták le Kőváryt, van ahol a "terrorlegény" kifejezést is használták vele kapcsolatban.

1921okt_27.jpg

Marsovszky meg szerette volna előzni Kőváry Ottót Tatán
(a kép forrása: Pesti Napló 1926. január 6-i számának 12. oldala;
Winklerről az Újság 1926. január 6-i számának a 4. oldala számol be, a rendőrségi nyomozás megállapításaira hivatkozva)

Amikor Magyarországon kitört a frankhamisítási botrány, akkor napvilágra került az is, hogy a Héjjas-csoporton belül versengés ment azon, hogy ki ér hamarabb Tatára. Marsovszky György ugyanis szintén útra kelt, a társaságában volt Winkler Ottó is. Az elmúlt 100 év kevés volt annak a megfejtéséhez, hogy mi is történt a Héjjas-csoportokon belül és mi volt a szándékuk Tatán.

A Kőváry-csoport elvitele után hamar megérkeztek a hivatalos kormányerők. Az egyik a 8/III zászlóalj egyik századának a fele, a másik az esztergomi 3. kerékpáros zászlóalj árkászainak egy csoportja volt. A helyi parancsnok továbbra is Siménfalvy maradt.

Délelőtt közölték a királlyal, hogy az emberei nélkül kerül majd átszállításra. A király nem járult hozzá, hogy a társaságában lévő férfiakat tőle külön szállítsák el. Szokatlanul keményen kitartott amellett, hogy a tanácsadóitól nem hajlandó elválni, mivel féltette őket a kivégzéstől. A király kijelentette, hogy csak erőszak alkalmazásával tudnak bármit is rákényszeríteni. Még azt is mondta, hogy tartóztassák le, ha rá akarnak valamit kényszeríteni, ami kissé furcsa, hiszen Budapest állítása szerint már le volt tartóztatva.

A király a neki nem tetsző dolgokat két embernek jelezte. A Budapestről jövő üzengetésekkel kapcsolatban Siménfalvy volt a céltábla, aki egyébként egyre nehezebben viselte a kényes függelmi viszonyokat. Kérte is a leváltását, de nem találtak olyat, aki hajlandó lett volna a helyébe lépni. Az épületen belüli visszás dolgokat IV. Károly a kastély urának jelezte, aki mindent el tudott intézni (például eltávolította a folyosóról a katonákat, hogy a királynak ne közöttük kelljen átmennie). Nagyobb szívességeket is elintéz a kastélyában tartózkodóknak, de azt nem tudni miként.

Több olyan jelenet játszódott le aznap, amelyben az egyszerű katonáknak is nehézséget okozott a királyi pár személyének a kezelése. Igaz, hogy a kormány "letartózatott"-ként kommunikálta a király helyzetét, de mivel a hivatalos magyar királyról volt szó, az emberek megadták neki a kijáró tiszteletet. Sokan, sok helyen felvetették, hogy Ferenc József egyszerű jelenléte is félreérthetetlenné tette, hogy ő az uralkodó és amit kijelent, azzal nem lehet vitába szállni, bezzeg Károly... Tatán (is) azonban látszott, hogy noha Károly stílusa nagyon eltért az elődjétől, a puszta jelenléte is elő tudta idézni ugyanazt a hatást. Nem csoda, hogy senki sem kívánt Siménfalvy helyére lépni.

Végül a konfliktus úgy nyert lezárást, hogy a királyt és a főurakat nem választották külön. A döntés hátteréről nem sokat tudni, de feltehetően eszköztelenek voltak a királlyal szemben. Valószínűsíthetően a király elég sok nagylelkű gesztust tett ahhoz, hogy ez a kérése méltányolható legyen. Tatán nem tudták, de Budapest sem a királyt, sem a király mellé állt vezetőket nem szerette volna kivégezni. Legalábbis Horthy és a kormány biztosan nem. Ők "csak" bíróság elé akarták a főurakat, mint akik félrevezették a királyt. Az, hogy a királyt kivégezzék vagy eljárás alá vonják, sok okból fel sem merült.

A budapesti hivatalok nagyüzeme

A kormány különböző hivatalaiban a helyzet kezelésével foglalkoztak, valóban csúcsüzem volt. Próbálták felbecsülni a várható lépéseket, várták a javaslatokat és sok-sok lehetséges megoldáson dolgoztak. Maga a királyi akció egyébként rosszkor jött, sok gondot okozott, de kétségtelenül voltak előnyei is.

Egyfelől a bajor monarchistákkal kapcsolatos tervekről váratlan adatok keletkeztek. A király visszatérése miatti vasúti átszervezés egyik eredménye volt, hogy a bajor királyi gyászmenet is megrekedt. Ez a hosszas várakozás értékes mozaikokat hozott felszínre (mivel a király holtestét nem tudták elszállítani, ideiglenesen Sárváron szerveztek egy temetést a részére). Az új király megválasztásra készülők nagyjából ekkor elvesztették a győzelmi esélyeiket, amelyek alapjában véve sem voltak nagyon kedvezőek.

Másfelől kiderült azt is, hogy melyik ország miként viszonyul a valóságban Magyarországhoz. Sőt, még azt is fel lehetett mérni, hogy mennyit tudnak Magyarország valós katonai képességeiről. Ráadásul az is kiderült, hogy az ország mennyire gyorsan képes reagálni egy valóban váratlan támadásra (amikor Budapest ostromára készültek, akkor közel 24 óra helyett 12-16 is elég volt a csapatok becsomagolásához és felszállításához). Itt külön ki kell emelni, hogy a kisantant államai közül nagy meglepetést okozott Románia, ugyanis ellenséges magatartás nem jelent meg a részükről (az akkori hivatalos közlésekben Budapest nem ezt nem hangoztatta).

Ha valaki nagyon belemerül, akkor arra vonatkozóan is nyomokat találhat, hogy egy belső támogatással rendelkező támadás katonai lehetőségeiről is sok minden kiderült. Természetesen a belső támogatással nem rendelkező támadást illetően sem voltak bizonytalanságban, hiszen az osztrákok teljesen tehetetlenek voltak a helyi ellenállással szemben. Ezek a tapasztalatok valamiképpen értékesekké váltak 1944-ben, de az már egy másik történet.

Budapest hivatalosan azt képviselte, hogy a királyi pár Tatán van letartóztatásban, a nagyhatalmak döntéséig ott is maradnak. A királlyal viszont közölték, hogy Tihanyba fogják vinni. Azt már mindenki tudta, hogy nagy eséllyel száműzni fogják a királyi családot. A britek bejelentkeztek a szállításra, mivel Ausztriából is ők menekítették ki, valamint 1921-ben is ők szervezték meg a király útját Svájcba. A brit döntés mögött a királyi család életének a megóvása állt, nem szerettek volna egy újabb kivégzést, mint ami Oroszországban történt.

Volt ezen a napon még két olyan ország, ahol némi botrány keletkezett a magyar ügyek miatt.

Az egyik Ausztria volt. A király ugyanis az Ausztriának ítélt területen (Sopronban) állította helyre az udvarát. Felmerült a gyanú, hogy osztrák állampolgárok, valamint Ausztriában élő magyarok segítették a király vállalkozását. Nyilván elsősorban az osztrák monarchisták miatt aggódtak, de utóbb kiderült, hogy a királyi párnak semmilyen Ausztriát érintő szándéka nem volt.

A másik botrány Svájcban volt, ahonnan már másodszorra szökött el a király. Az egy dolog, hogy sok idegen titkosszolgálat figyelte a királyt, de a svájciak is. Nem értették, hogy egy szökési tervet miként nem tudtak leleplezni vagy legalább észlelni. Tudtommal csak a német repülőgépgyár bajor berepülőpilótáját tartották vétkesnek, akinek megvonták a svájci pilótaengedélyét. A magyar hatóságok tudtak a személyéről, de hamarosan már újra Budapesten volt, ráadásul ünnepelt személyként (ő repülte az első hidroplánt a Gellért térhez). Svájc ugyanakkor tartott és mérsékelt megtorlást. A király ott élő emberei közül többeket kiutasított az országból, többek között Boroviczény feleségét és IV. Károly testvérét is.

Források

Andrássy Gyuláné grófné és Boroviczény Aladárné: A királyné kíséretében. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, év nélkül.

Budapesti Hírlap, 1921.október 25-i száma

Caruso blog, Esterházy Ferenc életútjáról

Esti Kurir 1926. október 4-i számának 9. oldala

Fogarassy László: IV. Károly második restaurációs kísérletének katonai története. A "budaörsi csata". In: Hadtörténelmi Közlemények, 1971/2 314.-341. oldalakon. Elektronikusan is elérhető.

Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Huszadik Század írása a Kőváryt tisztázó tanú elbeszéléséről

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

 Napi történelmi forrás a második visszatérésről

Magyarság 1926. október 16-i számának 9. oldala

Pesti Napló 1926. január 6-i számának 12. oldala és az 1926. szeptember 9-i számának 4. oldala 

V. Fodor Zsuzsa: IV. Károly király visszatérési kísérletei. In: A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 19/20 1993-1994. (Jubileumi évkönyv). Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság, 1994. 557-569 oldalakon. 

Újság 1926. január 6-i számának a 4. oldala 

Zsiga Tibor: Horthy ellen a királyért. Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.