Királyságot pártolók a Kádár-korszakban

Az ünnepi könnyedebbnek ígért bejegyzések egyike a Kádár-korszak királyságot pártoló csoportjaival és az azokból kinőtt rendszerváltáskori erőkkel foglalkozik. Tulajdonképpen a 4 alcím egy-egy külön bejegyzés is lehetne, de nem láttam érdemesnek darabolni. Nem is annyira lett könnyed, mint szerettem volna, de bízom benne, hogy lesznek olyanok, akiknek ad valamit.

Valamikor készítettem egy sehol nem publikált írást egy 1995-ös monarchista találkozóról. Miközben készítettem, beleütköztem egy hatalmas problémába. Folyamatosan kitérőket kellett tennem a rendszerváltás idején létezett monarchista szemlélettel rendelkező politikai csoportokra. Nem az összesre, de az a néhány kitérő is eléggé hosszúvá növelte az írást. A kitérők egyike a Kádár-korszak monarchista "politikusaival" foglalkozott, a másik pedig a rendszerváltás időszakával. Ezt a két kitérőt végül nem tettem publikussá, de most, az ünnepi könnyedebb részekben, úgy éreztem helyet kaphatnak. Legalábbis az első része biztosan, a második részen pedig gondolkodom pár órát.

1. A Kádár-korszak monarchista csoportjai (nagyon röviden)

Amikor a II. világháború után szóba került az államforma ügye az Ideiglenes Nemzetgyűlés időszakában, akkor már csak néhány olyan politikus tiltakozott a királyság megszűntetése ellen, akik a Horthy-rendszerből "érkeztek". Ilyen volt többek között a kormányfő szerepét betöltő tábornok, valamint pár katona és államigazgatási szakember. Ők sem tiltakoztak erősen, csak voltak kérdések, amelyeknek a hátterében az államforma állt (például milyen címert használjanak a bélyegzőkön).

Később, amikor sor került az államformáról szervezett parlamenti vitára. a megválasztott képviselők közül már csak egyetlen képviselő állt ki a királyság mellett. Ebből is megbecsülhető, hogy a magyar társadalom nagy többsége már nem kívánta annyira a királyság megtartását. Arról már esett szó a blogon, hogy bár nem ez volt a szándék, a Horthy-rendszer elég sokat tett azért, hogy az államformát illetően sokat változzon a közgondolkodás.

Amikor elérkezett 1956, akkor a magyar emigrációban addig jelentősnek számító monarchista szemlélet visszaszorult, mivel a Magyarországról menekülők között hiába volt sok (ilyen vagy olyan) monarchista, a többségnek eszébe sem jutott a királyság lehetősége. Mivel a királyságot vágyók jelentős része emigrált, a Magyarországon maradt ellenzék jelentős többségben republikánus lett. A királyságot hívei is úgy tekintettek a kialakult helyzetre, hogy a királyság visszaállításának a lehetősége lekerült a napirendről, a köztársaság az elérhető maximum.

Erre jó példa a Kisgazdapárt, amelyik ilyen értelmű nyilatkozatot adott ki november közepén. Érdekesség, hogy ezt a nyilatkozatot Vörös Vince (1911-2001) és Göncz Árpád (1922-2015) mellett az idősebb Antall József (1896-1874) írta alá, aki a nyilatkozat szerzője is volt. A nyilatkozat eredetijét a História c. folyóirat 1988/6 száma is lehozta (a 19. oldalon található az államformával foglalkozó rész). Ebben az érdekesség az idősebb Antall személye, akit az állambiztonság legitimistaként (is) jegyzett (Rainer M. János ifjabb Antall Józsefről szóló könyve 94. oldala is igazolja az idősebb Antall legitimista mivoltát - ha valaki kétkedne). Ez tehát azt jelzi nekünk, hogy a királyságot pártolók egy megmaradt része is elfogadta azt, hogy Magyarországon a királyság helyreállítása nem reális politikai cél (1956 novemberének közepéről van szó).

A királyságot politikai célként kezelő csoportok mérete lecsökkent. A magyar állambiztonság erre nézve egész pontos adatokkal rendelkezett, több regisztert is elkészítettek. 1958-ban egy nagyon részletes lista készült a királyságpárti emberekről (név, cím, foglalkozás, stb.). Akkor 170 fő került a listába, holott a régi rendszer Magyarországon élő ilyen-olyan kulcsembereit 20 ezer főben határozták meg. Igaz, a létszám nem valami nagy, azonban olyan emberekről volt szó, akiket a politika és a történelem iránt teljesen érdektelen emberek is ismertek. Az idősebb Antall Józsefen kívül olyan emberek találhatók meg benne, mint például a volt miniszterelnök, P. Ábrahám Dezső (1875-1973), vagy a pszichológusként ismert Mérei Ferenc (1909-1986).

Az állambiztonsági iratok döbbenetes alapossággal igazolják azt, hogy a magyar legitimisták a politikai paletta teljes szélességét lefedték (írhatnám azt is, hogy a szélsőbaltól a szélsőjobbig). A jelentésekből megismerhető nevek döbbenetesen erősen cáfolják azt, hogy valamilyen jobboldali politikai szervezkedésről lett volna szó, holott sokszor próbáltak ilyesmit sugallni. Ez a tény nagyon nem jelentéktelen, de messzire vezetne, ha most erre ismét kitérnék.

[Ha valaki nem emlékezne vagy éppen nem rendszeres látogató, akkor csak pár utalás korábbi írásokra: Zita királyné szociális reformjaiból bőven merített a Tanácsköztársaság; a királyi udvar és a legitimista mozgalom folyamatosan kereste a szocdemekkel az együttműködést, nem keveset köszönhetnek IV. Károlynak; a rendszerváltás utáni politikában pedig a baloldalinak nevezett kormányok voltak azok, akik a dinasztia felé nagyon sok gesztust tettek; sőt, a királyság is ott került elő komoly politikai lehetőségként, míg az 1990-es jobboldalinak tartott kormányzat elutasította azt.]

A királyságpárti politikai csoportokat illetően az állambiztonság nem véletlenül volt nagyon jól tájékozott. A fő ok az volt, hogy a pártállami állambiztonsági vonal főembere és a magyar legitimista mozgalom főembere... ugyanaz a személy volt... Mielőtt valaki rosszul értelmezné, nem valami politikai trükkről volt szó, amit egy legitimista agytröszt talált ki. Az illető vezető személy (az újságcikkek szerint) sokakat börtönbe juttatott, sokak életét tette nagyon nehézzé, valószínűleg halálos ítéleteket megalapozó döntésekben is szerepe volt. Néhány visszaemlékező véleménye az, hogy az illető személy meggyőződésből és örömmel látta el a kettős szerepét. Személyesen nem ismertem őt, nincsenek róla emlékeim sem, így csak mások véleményét ismerem a helyzetéről.

Rajta kívül is jó sok embert tartott különböző megfigyelői státuszban a magyar állambiztonság, még az emigráció magasabb köreiben is. Az akkori magyar emigrációban a királyságpárti elképzeléseknek két fő tábora volt. Az egyikben Habsburg Ottó játszotta a főszerepet, ráadásul valamiféle diplomáciai elismerés is állt mögötte. Őket le lehet írni legitimistaként is. A másik tábort "nyilas" és "hungarista" jelzőkkel írták körül az állambiztonsági iratok. Ők elutasították Habsburg Ottót lehetséges uralkodóként. Gyakran a "szabad királyválasztók" címkével illetik őket, de ez elég pontatlan, mivel az ilyen néven nevezett politikai tábornak az ellenfelei voltak. A magyar állambiztonság emberei mindkét emigráns monarchista csoportban elég magas szinten voltak jelen, így az ilyesféle magyar politika esélyei eleve rosszak voltak.

A magyarországi királyságpárti csoportok nagyon nem voltak egységesek. Az államformáról alkotott nézet nem jelent meg választóvonalként, teljesen más elvek mentén alakultak ki az ellenzék nagy táborai. Ha valaki a Kádár-rendszer idején született ellenzéki elképzeléseket olvassa, láthatja mennyire erős volt a kétely abban is, hogy az MSZMP monopóliuma megszűnhet már a 80-as években. A saját emlékeim szerint már az is szélsőségesnek számított, aki Kádár Jánost negatív jelzőkkel illette. Mármint nem 1988-ban vagy utána, hanem előtte.

Ha a királyságpárti emberek létszámát az állambiztonsági iratokból próbáljuk meghatározni, akkor szerintem a 600 főnél magasabb számokig nem lehet eljutni. A királyság lehetséges módjairól (tehát nem a vágyakra utalok, hanem a racionalitásokra) olyan sokféle elképzelés létezett, hogy az érintett csoportok meg sem próbálták azokat valahogy egységesíteni. Ha valaki nagyon belemerül a különböző dokumentumok elemzésébe, akkor szerintem előbb-utóbb azt fogja felismerni, hogy alacsony létszámú "műhelyek" léteztek, pár vezéralak elég szűkös holdudvarral, de igazán nagy tömeg sehol nem gyűlt össze (a létszámot a közben alakuló ellenzéki mozgalmakhoz képest érdemes átgondolni). 

Jogos kérdés, hogy a szintén szigorú BM-es ellenőrzés alatt futó egyéb ellenzék miként tudott népes táborrá nőni, míg a királyságot kívánók nem? Ennek egyik magyarázata (szerintem) a csoportok hangadóinak a kommunikációja. A később jelentőssé fejlődő pártok vezéralakjai képesek voltak érthető, befogadható módon kommunikálni. Erre jó példa az 1990-es választások előtti televíziós megnyilatkozások. Ha valaki megnézi a 6 parlamentivé váló párt anyagát, az országos listát állító 6 "sikertelen" párt anyagát, valamint az országos listáig sem jutó szervezetekét, érteni fogja mire gondolok.

Másik tényező volt az együttműködési készség. Hogyan tudjuk kezelni a konfliktusokat? Képesek vagyunk-e jó partnereknek mutatkozni? Aki képesnek bizonyult, az juthatott el a tárgyalóasztalig. Ebből a szempontból érdekes a KDNP befogadása körüli vita. Ráadásul a monarchista tábor már a Horthy-rendszerben sem volt egységes, hiszen már a trón betöltése körül is nagyon komoly viták születtek. Igazán egységes front talán csak az 1980-as évek elejére alakult ki, amely paradox módon a BM kulcsemberének a befolyása miatt jött létre (ő ugyanis nagyon szélesre tárta a monarchista tábor ajtaját).

Végezetül (és tényleg csak harmadik helyen) szerepe volt ebben Habsburg Ottónak is. Nem túl nagy, de elég fontos ahhoz, hogy valami olyasmit indítson el, ami elvezetett a "kanonizált" pártok térnyeréséhez a monarchista politikában is.

2. Habsburg Ottó szerepe

A királyságpárti csoportok attól függetlenül, hogy mit gondoltak Habsburg Ottóról, igazodni voltak kénytelen hozzá. A magyar államszervezet ugyanis valamilyen ismeretlen ok miatt, elkezdett kibékülni a Habsburgokkal a 70-es évek végén. Addig Habsburg Ottó kifejezetten ellenségnek számított, majd valami megváltozott. Sok jel utal arra, hogy nagyjából arra is ráéreztek, hogy a magyarországi királyságot kívánó csoportok és Habsburg Ottó között, enyhén szólva is hatalmas volt a politikai távolság. Nem lepődnék meg, ha az állam bizonyos szervei ezt tudatosan használták volna.

Mielőtt félreérthetővé válna a "kibékülés"-re tett utalásom, három eseményt említenék, ami szerintem hatással lehetett a magyar állami vezetők döntéseire. Egyrészt Habsburg Ottó az EP képviselője lett és nem kezdett ellenséges politizálásba. Sőt, együttműködő volt a magyar célokkal kapcsolatban (ahogyan azt korábban is tette, például a II. világháború alatt). A koronázási ékszerek visszakerülése is egy hasonló történet, szerintem még annak is léteznek meg nem ismert részletei. A nádori kriptánál történt vandál cselekmények (ez is egy titokzatos ügy) együttműködésre kényszerítette az államgépezetet és a dinasztiát. Az együttműködés az állami emberek számára kellemes meglepetések sorozatát hozta. Kiderült, hogy a Habsburgokkal együtt lehet működni, nem ellenségesek, hanem kifejezetten kellemes partnerek. 

[Az egyik ilyen ember mondta el 1990 közepén, hogy egy olyan valakire készültek minden Habsburg esetében, aki nem rejti véka alá a rendszerellenességét és kötekedő lesz. Ehhez képest jó humorú, nagyon kedves emberekkel találkoztak, akik teljesen jól beszéltek magyarul, szépen összerakott, kerek mondatokat használva. Teljesen le voltak nyűgözve attól, amit megéltek. Még 10 év múlva is a hatása alatt álltak.]

Ahogyan arról már szó volt itt a blogon, a pártállami bürokrácia a legmagasabb szinteken járult hozzá Zita királyné és Habsburg Ottó magyarországi látogatásaihoz. Amikor a királyné elhunyt, akkor az emberek "éljen a király!" felkiáltással fogadták Habsburg Ottót Budapesten. A trónörökössel készített film óriási siker volt, valamint a személyes megjelenései is diadalmenettel értek fel. Ezekben az időkben az államgépezet már nem ellenséget látott a Ottó személyében, hanem külpolitikai szövetségest, így semmilyen módon nem korlátozta a magyarországi tevékenységét. Arra is ráéreztek valahol (bár ilyen világosan ezt nem láttam sehol sem leírva), hogy a trónörökös szereplése erősen mérsékelte a legitimista és más királyságpárti csoportokat. Sem ő, sem pedig a dinasztia más tagjai nem táplálták a legitimista reménykedéseket.

Amikor Magyarországon egy nevében is legitimista párt alakult, akkor Habsburg Ottó teljesen egyértelműen kifejezte egy rádiós interjúban az ellenérzéseit. Ő a Kisgazdapártot jelölte meg, mint akikkel szívesen dolgozik együtt, de ennek inkább múltbeli okai voltak. Erre az interjúra jól emlékszem. Akkor már egy magát legitimistaként meghatározó szervezet vezetésének az egyik tagja voltam és nagyon megdöbbentünk.

Habsburg Ottó már évtizedekkel korábban elmondta azt, hogy mit gondol a magyarországi államformáról. Egyfelől azt, hogy arról a népnek kell döntenie, nem a dinasztia valamelyik tagjának. Másfelől pedig azt is tudtuk, hogy csak akkor fog nyilvánosan nyilatkozni a trónról, ha erre egy legális felkérést kap. Ez történhetett volna népszavazás útján vagy éppen egy törvényes választásokon megalakuló törvényhozás által. Amíg ezek nem teljesültek, addig tudtuk, hogy nem fog olyan nyilatkozatokat tenni, amelyek a királyság lehetőségeit racionálisnak állítják be. Ezt ugyanakkor mások nem tudták, így az akkor tett nyilatkozata (mely nem minket érintett) kissé kihúzta a lábunk alól a talajt, hiszen azzal legalizált egy olyan szervezetet, amelyikkel nekünk (is) bajunk volt.

Ha ennek az írásnak a második része is megjelenik a blogon, akkor majd lesz arról szó, hogy mi volt a bajunk az ellenzéki szervezetek egy részével, ezt most csak tömören érinteném a Kisgazdapárt miatt. Biztos forrásokból tudtuk azt, hogy ezek a félig-meddig intézményesült szervezetek az állambiztonság megfigyelése alatt álltak. Tudtuk, hogy adott létszám felett elkerülhetetlenül megjelenik az állambiztonság. Azt akkor még nem sejtettük, hogy ez a jelenlét a vezetői szinten is előfordulhat (ahogyan a legitimistáknál történt - Erdősi titkos megbízott és mások...), de azzal gúnyolódtunk, hogy a tagságuk fele (mármint az akkori tagságuké) különböző állam által beszervezett figyelőkből áll. A trónörökös viszont ezzel a bizonyos pár perces nyilatkozatával nagyon erősen legitimálta ezeket az általunk bírált ellenzéki szervezeteket. Onnan kezdve még a velünk szimpatizáló kortársaink is elindultak ezen szervezetek felé, hiszen Habsburg Ottó hitelesítette őket.

3. Egy felnagyított csoport volt(unk)?

Két történetet szeretnék nagyon röviden ismertetni, amelyik megerősíteni látszik azt, hogy a pártállami időkben a királyságot támogató politikai erőket kissé felnagyították. Magát az elméletet személyes élmények miatt sem vetettem el, csak a méreteiben kételkedtem. Egy, az akkori viszonyokat jól ismerő rendőri vezető állította az 1990-es évekbeli nyugdíjazása előtt (nem a 90-es évek elejéről van szó!), hogy a "felnagyítás" működő gyakorlat volt. A véleménye szerint a pártállam "titkosszolgálata" (én állambiztonságnak nevezem továbbra is) nem egyszer önmaga szervezte meg az ellenségesnek látszó cselekményeket, hogy a saját  létjogosultságát igazolja. 

Akkoriban mondta ezt, amikor az egyik ilyen szolgálatnak a második embere nem akárki volt (volt tudása a "terepről"), így felszisszent, miszerint az ezredes úr túloz. Kettejük között egy a mai napig nem publikus vita zajlott, amelynek elég komoly hatása volt a magyar politikára. Sajnos mindkét fél a mai napig tartja az akkor tett hallgatási fogadalmát, így nem lehet tudni milyen bizonyítékaik voltak (a rendőr ezredest talpig becsületes embernek ismertem meg, a tábornokról inkább nem írnék semmit, bár soha nem ítélték el vagy nem emeltek ellene vádat, így semmilyen tisztességét megkérdőjelező állítást nem írnék le róla; igaz, hogy a Postabank VIP-listáján szerepelt ő maga és a családjának néhány tagja is, olajos cége is volt, de ezek miatt nem lehet automatikusan gyanúba keverni a szakmai vagy emberi tisztességét).

Mi is volt ez a felnagyítás? Lényegében egy olyan művelet, ami a méreteinél jóval jelentősebbnek és ügyesebbnek mutatott be egyes csoportokat. A cél az államigazgatás magas köreinek a meggyőzése volt arról, hogy az állambiztonsági apparátusra szükség van és teszi a dolgát. Ráadásul jól. Azt, hogy ki volt az ötletgazda és a történések mekkora része mögött állt ez a művelet. nem tudni. Legalábbis én nem tudom.

Ennyi idő elteltével azt hiszem nem okozok vele problémát, ha az egyik ilyen "nagy" összeesküvésről lerántom a leplet. Egy bizonyos Sz.M. nevű osztálytársam nevelőapja is az állambiztonságnál dolgozott. Mi elég sokat foglalkoztunk történelemmel, politikával, legalábbis olvastunk ilyesmiket, beszélgettünk róla, mellette pedig volt pár gyerekes kísérletünk is, amelyeknek semmilyen komoly eredménye nem lett. Sz. M. nevelőapja sokat beszélgetett velünk. Ő hitt a pártállami rendszerben és sokszor kifejezte, hogy a munkája nagyon fontos, különben Magyarország nem 3 millió, hanem 6 millió koldus országa lenne. Ebből voltak ugyan köztünk viták, de minden körülmények között a barátságos eszmecsere medrében maradtunk, igazából pedig szerettük őt hallgatni. Nagyon sok mindent tanultunk tőle, nagyon sok könyvet ő adott a kezünkbe.

Néha megkért minket (valamiért cserébe), hogy bizonyos helyekre készítsünk olyan kiírásokat, ami nekik munkát adhat, valamint helyezzünk ki röplapokat (általában telefonfülkékbe, bár a telefonkönyvből kinéztünk pár belügyi és rendőri dolgozó lakcímét, nekik a postaládájukba is dobtunk anyagokat). Úgyhogy a korszak pár ilyen monarchista és egyéb felirata, valamint jó pár szóróanyagos akciója, nem volt több egy állambiztonsági tiszt megrendelésénél.

rendszerv1.jpg

"Követeljük a királyság visszaállítását. A trónörökös Habsburg Ottó magyar király" - 1988. február 29-én észlelték a zalaegerszegi vasútállomáson, a budapesti vonat egyik ajtója mellett. Ezek nem mi voltunk, de talán nem is legitimisták tették.
(a kép forrása: ÁBTL - O-19772_86 leltári számú képanyaga)

Magát a végrehajtást nagyon komoly konspirációs előkészületek készítettek elő. Például a tervezett útvonalon megfigyeltük kik haladnak el rendszeresen, így az áthaladásukhoz időzítettük a kihelyezést vagy a firkálást. Voltak álbajuszaink, parókáink, vastag talpú cipőink, kifordítható (vagyis két színnel rendelkező) kabátjaink, de még álpocakjaink, álvállaink is, hogy ne tudjanak minket pontosan leírni. Akkoriban létezett még az IKV, ahonnan szereztünk kulcsokat a lépcsőházakhoz is. Voltak lerakóhelyek, átöltözőhelyek, így egy-egy területen nem mi voltunk a mindenhol látott alakok, mert gyorsan el tudtunk tűnni. Megtanultunk nagyon sok praktikát, így észlelhettük azt is, amikor az előre kitervelt útvonalon a rendőrség és a BM más szervei figyelést szerveztek. Amikor felfigyeltek ránk, nagyon gyorsan behúzódtunk egy helyre, ruhát cseréltünk, majd a jól begyakorolt módon (különböző irányokba, egyesével vagy kettesével) elhagytuk a helyszínt.

Közel 20 évvel később kerültek a kezembe az állami szervek üggyel kapcsolatos jegyzőkönyvei. Azokból láttam, hogy részben sikeres volt a félrevezetés (például 40-es pocakos férfit kerestek, akinek furcsák a vállai), de végül valakik kiagyalták, hogy a végrehajtásért fiatalok voltak a felelősek (természetesen nem lepett meg, hiszen nem buta emberek voltak, értettek a felderítéshez, csak az életkorunkat becsülték rosszul). Azt is láttam ezekből az iratokból, hogy más terjesztői csoportok is léteztek. Soha, senkit nem vádoltak meg ezzel az akkoriban bűncselekménynek minősülő cselekménnyel, ezért nem lepne meg, ha egyik csoport se lett volna igazán ellenzéki.

Egyébként a szórólapok és feliratok szövegeiből már a történések idején is erre gondoltam, mert elég bugyuta és bárgyú volt a stílus és a tartalom. Később sajnos valóban az lett a domináns kommunikáció, ami azokban az üzenetekben megjelent, de eredetileg sokkal magasabb minőségű volt a jellemző közbeszéd az általam ismert csoportokban.

[Ha valaki cinikus akarna lenni, akkor egy újabb érvet fedezhetne fel arra vonatkozóan, hogy ezekben a csoportokban a BM vette át a vezetést... Amikor 20 év elteltével a szövegezést olvastam, teljesen komolyan felébredt bennem is a gyanakvás, még a szerzőre is lett volna ötletem.]

Még később találkoztam olyan érvelésekkel, amelyek pár ilyen Sz.M. által szervezett "akciót" hoztak elő bizonyítékként, ebből (is) következtetve bizonyos csoportoknak a méretére. Ha a nevelőapját is számoljuk, akkor Sz.M. és pár fős baráti társasága (összesen nincs szó 10 emberről sem!) alapot adott 1000 fő létezésének a feltételezésére. Természetesen az akkori megbízás nem papíron született (mi legalábbis nem láttunk róla papírt), így közvetlenül nem tudom bizonyítani azt, hogy szó sem volt 1000 fős csoportról. Képes lennék viszont megnevezni hasonló "műveleteket", amelyek mögött szintén Sz.M. nevelőapja állt.

A történtek után olyan 25 évvel azt is megtudtam, hogy az egyik közismertté váló tudós embernek a fejéből kipattant egy társadalmi kísérlet ötlete. Felvetette a hallgatóinak, hogy bizonyos évfordulókon terjesszenek el hamis híreket, majd figyeljék miként terjednek ezek a hírek. Vagyis a monarchistának tűnő politikai megnyilvánulások egy másik része sem volt valódi, hanem egy korabeli fake news terjedését vizsgáló kísérlet volt. Amíg nálunk akadtak valódi emberek akik szimpatizáltak a monarchiával, náluk egy ilyen sem akadt.

Éppen ezért javasoltam folyamatosan azt, hogy amikor valaki a csoportok méretét próbálja megbecsülni, akkor a rendezvényeik és az anyagi lehetőségeik legyenek inkább a mérvadóak. Olyanra gondolok, hogy például mekkora helyeken jöttek össze rendszeresen, mire volt pénzük, milyen tárgyi eszközök álltak a rendelkezésükre és így tovább. Nem kétlem, hogy 1990-ben már nem 170 vagy 600 fő ünnepelte volna a királyságot, hanem sokkal többen, de mint egykori érintett vallom, hogy a valódi létszám az 5000 főt sem érte volna el. 

4. A kialakuló többpárti politika és a királyság

A rendszerváltás nagy pártjainak a programjai ismertek, itt-ott a mai napig fellelhetőek. Ha valaki el tudja érni a 168 óra c. lap 1990. március 10-i számát, akkor a jelentősebb pártok programjából találhat egy részletes összefoglalást. Egyetlen olyan pártprogram sem olvasható benne, amelyik akár csak a lehetőségét megvillantja annak, hogy helyre kellene állítani a királyságot. Szerintem ez nagyon beszédes.

Mi, akik komolyan szerettük volna a királyságot és arról esetleg egy népszavazást, kerestük más szervezetek társaságát. Elég nagy ügyeken átlépve mutattunk készséget a közös front kialakítására, mivel egyértelműen látszódott, hogy a teret nyert ellenzéki szervezetek republikánus álláspontra helyezkedtek. Tudtuk, hogy melyik pártból kik azok, akik "velünk" vannak, de a legmerészebb gesztusaik is észrevehetetlenek voltak a "kívülállók" felé.

Mi egyedülálló mértékű kompromisszumkészséget mutattunk, bár ez semmilyen hatást nem gyakorolt senkire. Ha ennek a cikknek a második fele esetleg megjelenik, akkor erről lesz szó bővebben is. Ugyanezt a kompromisszumkészséget nem vettük észre máshol. Talán a magát Legitimista Pártnak nevező alakulatnál vettünk észre hasonlót, de szerintem ők sem jutottak nálunk messzebbre, bár kétségtelen, hogy jóval sikeresebbek lettek hozzánk képest.

Azt vallottuk, hogy hiába választ el minket a királyság helyreállítása ügyében sok dolog (ki legyen a király és ilyen jellegű ügyek), ezekben a vitában azoknak kell majd dönteni, akik a választóktól felhatalmazást kapnak. Ezért nem az volt a célunk, hogy ezeket a vitákat megvívjuk az akkori jelenben, hanem az, hogy ez a vita méltó módon indulhasson el, a megfelelő fórumokon. 

Másoknak (az idősebbeknek, mi "felnőttek"-nek neveztük őket) nagyon konkrét és sziklaszilárd elképzeléseik voltak, melyeket a maguk módján mindig hangoztattak. Még azt sem fogadták el, hogy az államforma ügye nem egy jobboldali dolog. Amikor ezzel előálltunk, elkezdték köpködni a kommunistákat. Nem véletlen, hogy sok akkori fiatal kötött ki a "túloldalon", ahol mindenféle világnézetük megtartásával lehetett belőlük akárki (az MSZP jó pár fontos embere került ki a köreinkből, de vándoroltak az MSZMP-hez és az SZDSZ-hez is, szinte mindenhova).

Az elűzés azonban nem csak a nem jobboldaliaknak szólt, hanem bárkiből nagyon hamar lett "ügynök" (és ez a legfinomabb minősítés volt). Bármiből kipattanhatott egy olyan vita, amely egyes emberek kiátkozásához vezethetett. Ez oda vezetett, hogy a remélt létszámbeli növekedés helyett már annak kellett örülni, ha annyi új társuló ember volt körülöttünk, ami pótolta a távozókat. Mindez már az 1990-es választások előtt történt!

Valamikor egyébként 1989 elején "esett le", hogy a tömeg nem mögöttünk áll, hanem mások mögött. Sok utcai rendezvény volt azokban az időkben, ahol ledöbbentünk azon, hogy hozzánk képest mekkora tömeget vonultatnak fel mások. Nekünk a legnagyobb rendezvényünkön is kb. 500 fő volt jelen (ahol 300 ember kívülálló volt, azt ellenőrizték, hogy kidöntünk-e egy szobrot vagy sem), máshol viszont a a korán érkezők is többen voltak. A létszámbeli "kicsinységünk" olyan jelentéktelen üggyé vált, hogy a rendezvényeinket biztosító rendőrségi parancsnok röhögött a "tömegrendezvény" kifejezésen. Joggal tette. Volt olyan, hogy szabad vonulást biztosítottak nekünk, mehettünk ahol csak akartunk. A vezetőink úgy döntöttek, hogy akkor menjünk a szélső sávban. Amikor az Oktogonon vonultunk át, volt olyan pillanat, amikor a zebrán velünk párhuzamosan közlekedtek gyalogosok. A zebrán több ember volt, mint a sorainkban!

[A belső kommunikáció szerint tízezres vonulást szerveztünk Budapest belvárosában, amit a vidéki és külföldi tagok, támogatók el is hittek. Közülünk is sokan megpróbálták megmagyarázni, hogy ez igaz volt, csak a velünk tartó tömeg nagy része szabálytisztelő állampolgár, ezért a járdán vonult vagy a körúti villamosra szállt, mert idősek...]

Volt olyan csoport (nem is egy!) a "mi" oldalunkon, ahol hónapok alatt már nem maradt más, csak a "fővezér" és a házastársa. Az egymással kötött laza szövetségeknek köszönhetően a taglétszámban ez nem látszódott, mivel egymás szervezeteibe is beléptek (magamat is beleértve). Tudok olyan helyzetről, hogy 20 ember alapított 15 szervezetet, így a 20 ember helyett 300 fős taglétszám szerepelt a papírokon. Erre állami pénz nem járt, csak önámítás volt (+ az emigráció pénze, amelyre a második részben ki is térek). Akkoriban újabb és újabb irattartókat kellett vásárolnom, hogy a tagkönyveim egy helyen lehessenek. 1990 nyarára már dobozban tartottam őket, mert nagyjából 30 érvényes tagkönyvem volt, közel ugyanannyi pedig azóta már megszűnt szervezeté volt.

Az 1990-es választások előtt készítettünk egy királyságpárti "népszámlálást" a magunk szerény eszközeivel. 1989 elején is végeztünk egy ilyen kutatást, ahol 1500 főt számoltunk meg. Az 1500 főt túlzásnak éreztük, de egy 10 milliós országban az 1500 fős politikai "erő" ugyanaz, mintha 150 vagy 15 főről lenne szó. 1990 februárjában már kissé pontosabbak voltunk, akkor 4000 főt tippeltünk a különböző szervezetekben (igyekeztünk kiszűrni az azonos személyeket). Ez a 4000 fő kudarc, mivel azt jelezte, hogy bármit is csinálunk, teljesen esélytelenek leszünk a választásokon.

Ahogy mindenki előtt ismert, 12 párt tudott országos listát állítani (1990-ben). A 12 párt egyike sem vállalta nyíltan a királyság támogatását, sőt, a legtöbb helyen ez a kérdés elő sem került. Íme az akkori 12 párt, zárójelben a rájuk szavazók száma (kerekítve):

  • Agrárszövetség (154 ezer)
  • Fidesz (440 ezer)
  • Hazafias Választási Koalíció (92 ezer)
  • KDNP (317 ezer)
  • Kisgazdapárt (576 ezer)
  • MDF (1,2 millió)
  • MSZMP (181 ezer)
  • MSZP (535 ezer)
  • Magyar Néppárt (37 ezer)
  • SZDSZ (1 millió)
  • Szociáldemokrata Párt (174 ezer)
  • Vállalkozók Pártja (93 ezer)

Sajnos nem tudom pontosan mekkora volt a taglétszámunk, de olyan 50 ezer fő körüli számmal dobálóztak a fővezérek. Ennyi tag az X számú szervezet tagnyilvántartásában valóban szerepelt (a tagdíjfizetők száma jóval kevesebb volt)! Látható, hogy ennyi emberrel már a 12 párt közé lehetett volna jutni. 

Az, hogy ezen szervezetek közül melyik, miért és hogyan nyitott a királyságot pártoló politizálók felé, már egy másik történet, amely tömegesen csak 1991 után indult el. Ugyanakkor kár lenne elhallgatni, hogy a fenti 12 között volt olyan, amelyik már ezt a nyitást már korán elkezdte és eredményes is volt.

Amíg "nálunk" a kényszerű koalíció miatt főként az elmebaj ült diadalt (sokszor nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk), addig a 12 párt egyikében akadt egy monarchista szempontból érdekes ember. Ő a mai napig is ragaszkodik ahhoz, hogy nem közszereplő, valószínűleg a bíróság annak ellenére igazat adna neki, hogy mekkora lélektani befolyásra tett szert a saját politikai táborában. Magával az emberrel (mint emberrel, magánszeméllyel) nincs is baj, egy nagyon értelmes, nagyon taktikus valaki és nagyon jó humorú személy (cinikus humora van, de felülmúlta az akkori és az azóta színre lépő profikat is). Ahogyan sokan mások is, egyetemi kurzusokat tartott, a sajátos stílusával pedig egy komoly rajongótábort alakított ki (már akkor is; több olyan közszereplővé vált illető ihletője volt, akiről nem is feltételezné a közvélemény).

Azokban az időkben a pártpolitika még a legkonzervatívabb helyeken is nagyon liberális volt. Ez a valaki próbálta ugyan felvilágosítani a politikusait arról, hogy rossz úton járnak, de az akkoriak nem nagyon voltak rá nyitottak. Ezért a hallgatói felé intézett egy kihívást: alkossák meg a legkonzervatívabb katolikus legitimizmus filozófiáját az adott kornak megfelelően, befogadható kommunikációba burkolva. Ez a kihívás olyan 15-20 évig napirenden volt, tudomásom szerint csak egyetlen csoportnak sikerült, de az már nem akkoriban volt, hanem csak valamikor jóval 2000 után. 

Ezen első "kihívott" hallgatói a KDNP köré szerveződtek, ahol egy-két hallgatója (és rajongója) komoly pozíciókat szerzett (legalábbis idővel). Ezek közül néhány felismerte, hogy a pártnak a jövőben szüksége lesz fiatalokra, így már 1990-től kezdve rendszeresen mentek a castingok és egyesével elhódították az embereket. A többség ugyan nem náluk kötött ki, de ők meghatározott képességeket és személyiségeket kerestek. Ez a casting akkor olyanokat hódított el tőlünk (is), akik nagyon értékesek voltak nekünk. Más csoportokban is szervezkedtek, ott is eredményesek voltak. Így kialakult egy olyan határozottan konzervatív, katolikus , de legitimista centrum, amely a "kanonizált" pártpolitika keretein belül működött. Ennek hamarosan komoly következményei lettek!

A parlamenti (és kormánypárti) párt megjelenése nem önmagában az elhódított személyiségekben okozott nehézségeket. Ezek az emberek ugyanis kapcsolatban maradtak velünk és láttuk miként alakult az életük. Tulajdonképpen századik senkik voltak (maradtak) a nagypolitikában, mégis biztos fizetéssel a zsebükben tudtak politizálni. Ennek hihetetlen nagy vonzereje volt! A sorainkban (és tudomásom szerint máshol is) elkezdték keresni a parlamenti pártok köreit, hasonló előnyökben reménykedve. Ez már viszont nem a Kádár-korszak, nem a rendszerváltás, hanem egy másik időszak. Ha sikerül legyűrni az aggályaimat, akkor a következő rész erről fog szólni.

Források

168 óra 1990. március 10-i száma

História c. folyóirat 1988/6 száma hozta le (a 19. oldalon található

Rainer M. János: Jelentések hálójában. 1956-os Intézet, Budapest, 2008.