Egy tekintélyes császári cím születése, tündöklése és bukása a mai bejegyzés témája. A német császári címről lesz szó, melynek helyreállítása talán a legesélytelenebbek közé sorolható. Hogyan alakult ki? Miként bukott el? Erről lesz szó az alábbiakban.

A német császári cím az európai császári címek közül a legfiatalabb. Szigorúan véve csak 1871 óta létezik. Természetesen a Német-római Birodalom a nevében német volt és az élén egy császár állt, de az a fajta állam nem volt egy teljesen egységes állam és annyira igazán német sem. Az uralkodója ugyan viselte a császári címet, "Európa urának" hihette magát, valamint a római császárok és Nagy Károly utódjának is, de a tényleges hatalma végül jelképesre olvadt, legalábbis a Német-római Birodalom egésze felett.

Az igazi császári cím eltűnése

Az utolsó "igazi" császár Ferenc volt, aki császárként II. Ferencként, magyar királyként pedig I. Ferencként ült trónra. Az egész történet onnan indult el, hogy Napóleon 1804-ben császárrá minősítette magát (hivatalosan a Szenátus ajánlotta neki fel a császári címet és azt egy népszavazás is megerősítette). Napóleon a "köztársaság császára" lett, de ismerjük, hogy igazi császárságot épített ki. Egyrészt ő volt a kontinens ura, másrészt királyokat nevezett ki, ezáltal a "királyok feje" lett. Joggal érezhette úgy, hogy összemérhető Nagy Károllyal, az egykori "igazi" császárral, akitől a saját császárságát származtatta.

Napóleon ragaszkodott hozzá, hogy Ferenc császár ismerje el a francia császárságot, melyért cserébe Franciaország elismerne egy osztrák császári címet. Ferenc császár pontosan fel tudta mérni azt, hogy Napóleon akkor lépteti ki a Német-római Birodalomból a német államok többségét, amikor csak szeretné. Ezzel ugyan nem vesztette volna el a császári címét, csak éppen az uralkodási területe csökkenne le olyannyira, hogy nehezen lehetne komolyan venni. Napóleon fenyegetéssel terhelt ultimátuma hatására ezért 1804-ben Ferenc elismerte Napóleon császárságát és megalapította a másik császári címet, az osztrákot. Az osztrák császári cím területekhez kötődött. Összesen 3 királyságot, 2 főhercegséget, 6 hercegséget, 1 hercegesített grófságot, 1 őrgrófságot és 2 tartományt határoztak meg, melyek az osztrák császár birodalma alá tartoztak. 

1806-ban Napóleon meg is lépte amire Ferenc császár számított, létrehozta a Rajnai Szövetséget, mely a nyugati német államok laza egyesítése volt. Voltaképpen ez jelentette a Német-római Birodalom végét (Ferenc császár lemondott és felmentette a részére hűséggel tartozó fejedelmeket, királyokat). Onnan kezdve már csak osztrák császár és francia császár létezett. Pár évvel később Napóleon kizsarolta magának feleségül az osztrák császár lányát is, így próbálva növelni a legitimitását.

Napóleon bukása után kapott szerepet az első diplomata, akinek fontos szerepe volt a német császári cím létrehozásában. Ez a diplomata az osztrák Metternich (1773-1859), aki nagyon sok erőfeszítéssel igyekezett Ausztria vezető szerepét visszaállítani a német államok felett. A Napóleon utáni Európa ügyeiről egyeztető bécsi kongresszuson elérte a Német Szövetség nevű konföderáció létrehozását, melynek a vezetője Ausztria lett. Felmerült lehetőségként a császári cím visszaállítása, de már Ferenc sem szerette volna, mert a korábbi császári jogköröket erősen megnyirbálták volna.

Az osztrák udvar dominanciáját azonban nehezen fogadta el a porosz állam, mivel fokozatosan erősödött és növekedett, így egyre inkább porosz vezetésű német egyesítésben gondolkodtak. A porosz állam gyökere a középkori Brandenburgi Őrgrófság volt, mely átalakult Brandenburgi Választófejedelemséggé. A brandenburgi uralkodót a Német-római Birodalom császára 1701-ben királlyá nevezte ki, onnan szokás számítani a Porosz Királyság kezdetét.

A porosz területek mindenkori királyai ügyesek voltak a területeik növelésében és közel másfél évszázad alatt egy jelentősebb méretű országgá fejlődtek fel. A területi növekedés a mai Magyarországhoz viszonyítva úgy fejezhető ki, hogy nagyjából 1/4 országnyi területből "híztak" 14/4-re. A hatalmas növekedés abba a helyzetbe hozta a poroszt királyt, hogy az egyesített német állam élére képzelhesse magát.

Az egyre erősödő porosz állam és a nagyhatalmi szerepében még okkal bízó osztrák udvar szembenállása gátolta meg azt, hogy bárki a császári trónra lépjen, mivel mindkét udvar pályázott erre a lehetőségre. 

Egy kancellár császárt kreál

Először 1849-ben ajánlották fel a porosz királynak a német császári koronát, de az akkori király nem fogadta el. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy nem szerette volna azt, hogy egy forradalom tegye császárrá.

A történetben az igazán fontos ember Otto von Bismarck (1815-1898) volt, aki szerette volna az egységes német államot, de a Habsburgok nélkül, kifejezetten porosz vezetéssel. Leírhatatlanul sok energiát és munkát áldozott a tervére, a Habsburgok nélküli, a Hohenzollern-dinasztia vezette egységes német állam megteremtésére.

Az egyik fontos állomás 1863. Ferenc József osztrák császár abban az évben összehívatta a birodalmi gyűlést, hogy önmagát német uralkodónak választassa meg. A porosz király Bismarck személyes rábeszélésének a hatására nem ment el. Mivel Ferenc József ilyesféle megválasztásával jelentős területek maradtak volna ki a német államból, nem került sor a császári intézmény helyreállításra.

A porosz és az osztrák udvar közötti konfliktus 1866-ban elvezetett a porosz-osztrák háborúhoz, melyet a prágai béke zárt le. Ebben Ausztria vállalta, hogy elismeri a poroszok vezetésével létrehozandó egységes német államot. Ez lett az Északnémet Szövetség. Az Északnémet Szövetség alkotmányát Bismarck dolgozta ki. Egy nagyon központosított, erős államot írt le, melyben a sok-sok monarchikus állam és város hatalmas mértékben feladta az önállóságát. A vezetője a porosz király lett, de a megnevezése "Szövetségi Elnökség" volt, ami bár testületre utal, valójában egy személyt jelölt, a porosz királyt.

Bismarck 1870-ben egy annyira nem is meglepő tervvel állt elő. Szerette volna elérni, hogy a német állam vezetőjének belföldön és külföldön is tekintélyes címe legyen. Úgy akarta ezt megvalósítani, hogy a német állam vezetőjének a címe egyszerűen csak császár legyen. A trónörököst (a későbbi III. Frigyest) megkérte, hogy diplomáciai csatornákon puhatolja ki, hogy milyen fogadtatása lenne a tervének. Franciaország hevesen tiltakozott, az angolokat azonban nem zavarta. Ez egy zöld jelzés volt Bismarck számára.

A nagy állam, a birodalom megalkotásában az utolsó lényeges fejezet a porosz-francia háború volt, melyet a porosz hadsereg nyert meg, amely be is vonult Párizsba. A háború éppen III. Napóleon császárságának vetett véget. III. Napóleon eredetileg államelnök volt, csak az újabb megválasztása már nem volt lehetséges. Egy államcsínnyel magához ragadta a hatalmat, majd a franciák I. Napóleon idejében megtapasztalt dicsőség utáni vágyát meglovagolva, egyszerűen császárrá minősítette magát. 1870 őszén a porosz hadsereg ezt a császárt győzte le.

Időközben a bajor politikusok körében Bismarck császári terve meglepően kedvező fogadtatásra talált. Rávette a bajor hercegeket arra, hogy kérték fel a császári cím elfogadására a porosz királyt, ráadásul a felkérést maga a bajor király írta alá. 

Ennek a Bismarck kreálta császári címnek a leghevesebb ellenzője éppen a császárnak kijelölt porosz király volt. Úgy gondolta, hogy a német állam vezetőjére ruházott császári címet senki sem tekintené legitimnek, mivel sehogyan sem lehet bizonyítani a Német-római Birodalom és a közte való jogfolytonosságot. 

Az új német állam már nem csak a poroszok vezette államszövetséget jelentette, mert a déli német államok is beléptek az új államszövetségbe. Ez az egyesített német állami törvényhozás 1870 végén ült össze, hogy az új német állam, vagyis a Német Birodalom alkotmányát elfogadják. December 10-én fogadták el az alkotmányt, melyben megjelentek a "Birodalom" és a "császár" kifejezések. Másnap egy porosz képviselő felszólította a porosz királyt, hogy vállalja el a birodalmi méltóságot. A porosz király azonnal igent mondott. Az új alkotmány 1871 első napján lépett életbe.

Az ünnepélyes trónra lépésre 1871. január 18-án került sor, melynek a helyszíne Versailles volt.  Ennek a dátumnak az volt a szerepe, hogy akkor lett 170 éve királlyá kinevezve a porosz uralkodó. A birodalmának 4 királyság, 6 nagyhercegség, 5 hercegség, 7 fejedelemség és számos város lett a tagja.

A császárrá lett király

A porosz király, akiből Bismarck császárt kreált, I. Vilmos (1797-1888) volt. Ő 1858 októberében lett a megbénult bátyja mellett kormányzó, majd 1861-ben, bátyja halálakor porosz királlyá vált. 1862-ben pedig felkérte Bismarckot miniszterelnöknek. Mai kifejezéssel élve Bismarck porosz nacionalista volt. Vasakarattal keresztülvitte a terveit, de képes volt váltani. Az egyik nap nagyon kényes diplomáciai lavírozásokkal tudott tető alá hozni megállapodásokat, a másikon pedig ellentmondást nem tűrő vezetőként, minden kompromisszum nélkül cselekedte azt, amit jónak gondolt. Nem is olyan kis túlzás azt állítani, hogy ami Poroszországban történt, az mind Bismarck akarata volt, I. Vilmos legfeljebb vitázott vele, mely vita sokszor nagyon heves volt.

Amikor Vilmos porosz királyból 1871-ben Vilmos német császár lett, akkor nem egy valódi hatalom nélküli uralkodó lett. Sőt, onnan kezdve Németország nem európai hatalom kívánt lenni, hanem világhatalom. Az országra gyakran utaltak úgy, mint "Második Birodalom", de azt nem mondták ki, hogy melyik volt az első. Mindenféle lehetséges logika ugyanis a német császár császári mivoltának a legitimitását is megkérdőjelezte volna, ezért hallgattak róla. 

Bismarck javaslatára (hiszen a külügyminiszter is ő volt) az új német császár kiegyezett Ferenc Józseffel és a korábbi rivális császár az egyik legfontosabb szövetségesévé vált. A birodalom külpolitikáját Bismarck alakította, a császár pedig lényegében alárendelte magát, hiszen a Német Császárság valóban világhatalmi tényező lett. Ez egy sor társadalmi és gazdasági változással is azonos időben zajlott, melyek a mai napig terjedően is befolyásolják az európai emberek életét.

A császár és Bismarck viszonya elég furcsa volt. Ha valaki azt gondolná, hogy a császárság igazi irányítója Bismarck volt, nem téved sokat. A két államférfi között kialakult viszonyt jól jellemzi az öregedő császárnak tulajdonított kijelentés: "nem könnyű császárnak lenni egy ilyen kancellár alatt".

A három császár éve (1888)

1888 azért lett a három császár éve, mert abban az évben ennyi császár ült a trónon. Az egyik az 1888-ban elhunyt I. Vilmos volt.

A második a fia volt, aki apja halála után került a trónra, III. Frigyes (1831-1888) néven. Nem csupán német császárként, hanem Poroszország királyaként is trónra lépett, mivel a Második Birodalomban a tagállamoknak megmaradtak az uralkodóik.

A brit királynő lányát vette feleségül, akitől nyolc gyermeke született. Az egyik lányát I. Konstantin görög királyhoz adta feleségül, amelynek szerepe volt abban, hogy az I. világháborúban egy jó ideig nem kellett tartani Görögországtól. III. Frigyes uralkodása azonban nem tudott kitejesedni. Már 1887 óta rákosként élt, trónra lépésekor pedig már beszélni sem tudott. 99 napos uralkodást követően elhunyt.

Egy lényeges pont a császárságában a sorszámozása. A Német-római Birodalomnak volt egy III. Frigyes nevű császára a XV. században. Ezért a "Második Birodalom" uralkodójaként, amennyiben a Német-római Birodalom folytatása lett volna a császársága, IV. sorszámmal kellett volna trónra lépnie. Mégsem így történt, hanem a korábbi Frigyes nevű porosz királyokat vették alapul. Vagyis az "Első Birodalom" ezek alapján a Porosz Királyság volt.

A korai haláleset miatt még ugyanebben az évben III. Frigyes fia is trónra lépett, II. Vilmos (1859-1941) néven. 1881-ben házasodott meg, akkor már tudható volt, hogy valamikor trónra fog kerülni. Azt azonban nem sokan gondolták akkoriban, hogy ez milyen hamar meg is fog történni.

II. Vilmos uralma

A császár életkora leginkább Bismarck és II. Vilmos között okozott feszültséget, mivel Bismarck a császárt túl fiatalnak tartotta, a császár pedig Bismarckot gondolta túl idősnek. Nem meglepő, hogy Bismarck 1890-ben nagyon megsértődve lemondott.

Annak ellenére, hogy II. Vilmos a brit uralkodó unokája volt, nem szerette az angolokat. Külpolitikájában az angolellenesség karakteresen jelen volt, kifejezetten az angolokkal szemben fejlesztette a német tengeri haderőt. Sokan őt okolták (okolják) azért, hogy kirobbant az első világháború.

Tény, hogy a császár uralkodása alatt erősen militarizált lett a társadalmi élet. Ha valaki karriert szeretett volna építeni, ahhoz elengedhetetlen volt minimum tartalékos tisztnek lenni. Rengeteg katonai ünnepség jelent meg a mindennapokban, a kisfiúkra is ünneplőként elkezdtek haditengerészeti ruhákat adni. Mindezek mellett az is igaz, hogy Németország megjelent nagyhatalomként és szeretett volna gyarmatokat, ehhez pedig praktikus út volt a militarizmus.

Ez a fajta militarista szemlélet vezetett oda, hogy a háború előrehaladtával a tényleges hatalom már a hadseregnél volt. 1916-tól kezdve már akár katonai diktatúráról is lehetne beszélni, amelyben a császár egyre súlytalanabb politikai szereplő lett.

Amikor a háború elvesztése már egyértelmű volt, a belpolitika egyre több szereplője elvárta a császár lemondását. Ugyanez az igény megjelent a nemzetközi politikában, főleg az amerikai elnök részéről. A császár belátta, hogy nincs más lehetősége, mint lemondani, különben az országa sokkal instabilabbá válik. A lemondást elvárták a trónörököstől is, ami szintén megtörtént.

II. Vilmos ezt követően Hollandiában élt. Többen is el akarták ítélni őt a háború kirobbantása miatt, de Hollandia megvédte. 1926-ban a német állam és a dinasztia kiegyezett egy kártérítésben az elkobzott vagyon miatt, mely nagyjából a tényleges családi vagyon 1/3 részét adta vissza a részükre. Az idősödő ex-császár vissza szeretett volna jutni Németországba, de a német állam folyamatosan elzárkózott előle. Végrendeletében talán éppen ezért kötötte ki, hogy hamvait csak akkor vihetik vissza Németországba, ha a monarchia helyreáll.

Korai helyreállítási kísérletek

Az 1920-as években a német monarchisták is arra az álláspontra jutottak, hogy sem II. Vilmos, sem az örököse nem tudna megfelelő rendet garantálni és egy határozott diktátorra lenne szüksége a német államnak. A hatalmukat harc nélkül feladó császáriak ezért már nekik sem tűntek ideálisnak. A monarchista szervezetnek, mely támogatta a császár vagy a trónörökös visszatérését, a csúcson (1930-as évek) 100 ezres tagsága volt, de ez Hitler politikai oldalához mérve kevés volt.

Mivel az olasz fasiszták megtartották a hatalmában a királyt és Göring is barátságos volt az egykori császárral, 1933-ban okkal reménykedett a lemondott Vilmos császár a közeli visszatérésében. Az új birodalmi logika azonban nem számolt a császárral, nagyon más terveik voltak az "első ember" szerepére vonatkozóan.

A későbbiekben II. Vilmost olyannyira taszította a hitleri állam, hogy rémisztőnek és szégyenletesnek írta le. Ezért amikor Németország megszállta Hollandiát, az idős császárt szoros megfigyelés alá vonták. Természetesen mindemellett ott van az a tény is, hogy amikor Hitler legyőzte Franciaországot, akkor a császár táviratban gratulált Hitlernek, Hitler pedig udvariasan reagált is a gratulációra.

A  császár negyedik fia, Ágost Vilmos (1887-1949), elég magasra jutott az új államszervezetben és szerette volna önmagát vagy a fiát a trónon látni. Az SA második emberévé vált, a nemzetiszocialista propaganda egyik reklámarca volt. A nemzetiszocialista párt elég hamar politikailag megbízhatatlannak minősítette és kiszorította a herceget a politikából. A háború után a politikai tevékenysége miatt elítélték.

II. Vilmos legidősebb fia szintén a Vilmos (1882-1951) nevet kapta. Amikor 1918-ban II. Vilmos lemondott, akkor a legidősebb fiának is le kellett mondania a trónigényéről. Ő ezt megtette és szintén száműzetésbe vonult néhány évre.

A Hohenzollern-kastély, melynek az első Hohenzollern-családhoz tartozó lakója Vilmos trónörökös volt
(a kép forrása a porosz trónörökös honlapja)

1932-ben komolyan tervezte a német államfői posztért való indulását, de édesapja nem engedte meg neki. Egész pontosan megzsarolta, hogy kitagadja a dinasztiából, ha a köztársaságra esküt tesz. A koronaherceg alapvetően szimpatizált Hitlerrel, a párt rendezvényein is megjelent, kampányolt is Hitler mellett.

Ez a kötődése 1934-ben szakadt meg, amikor az egyik közeli barátját megölték a hosszú kések éjszakáján. Onnan kezdve teljesen visszavonult a politikától, bár a Hitler elleni merénylet szervezőivel kapcsolatot tartott és ajánlgatta is részükre a fiát, mint lehetséges államfőt a sikeres merénylet után. Amikor a merénylet elbukott, akkor Vilmos megszakította minden kapcsolatát a Hitler leváltását kívánókkal.

A monarchia szempontjából született pár fontos döntés a II. világháború után.

Maga a Német Birodalom, mint jogalany, nem szűnt meg. Az volt az álláspont, hogy az NSZK minden tekintetben azonos a Német Birodalommal. Vagyis a Hohenzollerek vezette Birodalom még létezett.

1947-ben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság megszüntette a porosz államot, így a Porosz Királyság nem létezett többé. 1949-ben először az NSZK, majd utána az NDK megalakulásával két német állam alakult, mindkettő köztársaságként.

Mindezt lehet úgy összegezni, hogy kevés irracionálisabb politikai cél létezett a monarchia helyreállításánál. Ehhez képest az 1950-es években még mindig napirenden volt a császár visszahívása. Felmérés is készült, mely a monarchia helyreállítását támogatók arányát 30 százalékra mérte. Ez természetesen azt jelentette, hogy a kérdést elvetették, hiszen a választók nagy többsége nem támogatta volna.

Lajos Ferdinánd, a császár unokája

Vilmos trónörökös legidősebb fia még 1940-ben elhunyt (rangon aluli házassága miatt amúgy sem lehetett volna a dinasztia vezetője). A második fia, Lajos Ferdinánd (1907-1994) lett a Hohenzollern-ház vezetője. Ő maga határozott távolságot tartott a nemzetiszocialista párttól és úgy általában a politikától is. Valójában nem édesapja halálakor, hanem 1933-tól lett a dinasztia tényleges vezetője.

Addig az USA-ban élt és a lemondott császár hívta vissza Európába, hogy készüljön fel a dinasztia vezetésére (ugyanis édesapja már akkor vissza szeretett volna vonulni a közügyektől). Azt, hogy a monarchia helyreállítását akkor még komolyan gondolta, jelezte az is, hogy 1938-ban feleségül vette az orosz cári trón örökösének a második lányát. Akkoriban több politikai erőnél is megjelent egy olyasféle elképzelés, hogy a német államnak monarchiaként kellene működnie, tehát a trónörökös reménykedése nem volt alaptalan.

Lajos Ferdinánd az USA-ban összebarátkozott Henry Forddal és Roosevelttel is. Németországba visszatérve egy ideig oktató volt a légierőben, de Hitler utasítására elküldték (az 1940-ben elhunyt Hohenzollern herceg temetése csendes tüntetéssé alakult és ezt szerette volna elkerülni egy újabb császári családhoz köthető halálesettel).

Az ifjú trónörököst a Gestapo szoros megfigyelés alatt tartotta, mert Hitler nem bízott benne. Okkal tette, mert a meggyilkolására szövetkező csoport Lajos Ferdinánddal jó viszonyban állt és terveik között szerepelt a koronázása (Vilmos koronaherceg őt ajánlotta maga helyett). 

A második világháború után Lajos Ferdinánd a Ford Motor Company európai képviselője lett és képes volt újra felépíteni az arisztokratikus életét (német autógyárak vezetőségében is vállalt pozíciókat). Komolyan hitt abban, hogy a császárság helyreállítása egy valódi lehetőség, de a monarchista politikai szervezetekkel nem állt aktív kapcsolatban, mert nem bennük látta ennek a zálogát, hanem a személyes népszerűségében.

Az európai arisztokrácia befogadta őt, a legfontosabb eseményeken fontos vendég volt. A német politika is jó viszonyt ápolt vele. Olyannyira, hogy 1969-ben a személye, mint lehetséges köztársasági elnök került szóba! Ez azonban már nem a monarchiáról szólt, hanem a személyéről. 

A német újraegyesítéskor előállt azzal, hogy az egykori NDK-ban maradt családi vagyon ügyét szeretné rendezni, de ezt a harcot már nem ő vívta meg.

György Frigyes és a jövő

Lajos Ferdinándnak hét gyermeke volt. Az első két fia a rangon aluli házassága miatt lemondott a címeiről. A harmadik fia Lajos Ferdinánd Oszkár (1944-1977) volt a kijelölt utódja, de hamarabb elhunyt az édesapjánál. Az ő legidősebb fia György Frigyes (1976) az, aki a mai napig is a Hohenzollern-dinasztia vezetője. Mivel édesapja korán elhunyt, a nagyapja nevelte.

A brit trónöröklési listában is szerepel (2015-ben a 170. helyen állt), mivel a brit Viktória királynő leszármazottja.  2011-ben vette feleségül Sophie Isenburgot (1978), akinek a leánytesvérei szintén uralkodói dinasztiák tagjaival házasodtak (Habsburg-család és a Wied-család). Az útlevelében "porosz herceg" megnevezés szerepel és az utóbbi években nagyon sokszor kiemeli a porosz identitását.

A porosz trónörökös és a felesége
(a kép forrása a wunderweib oldala)

Ő maga is jó viszonyban áll a politikai szereplőkkel, de nagyapjához képest konfliktusvállalóbb. Az NDK bukása után a nagyapja által elindított kártalanítási ügyekbe komolyan belemerült. Ez a konfliktus éppen napjainkban van a csúcson. Jelenleg ott tart az ügy, hogy a kártérítési igényben érintett állami hivatalnokok megpróbálnak magukhoz térni a sokkhatásból. A kártérítés a jogszabályok szerint azokat a családokat illeti meg, akik nem járultak hozzá jelentősen a hitleri rezsim hatalomra jutásában. Ebben a kérdésben nincs egyetértés, mert a "hozzájárulás" ténye nem vitatott, "csupán" a mértéke.

Így válik érthetővé az, hogy György Frigyesnek miért is komoly politikai célja a Hohenzollern-dinasztiát ért háborús bűnös vádak végleges tisztázása és eltüntetése. Szeretné elérni azt, hogy a dinasztia egyféle intézményként működjön a jövőben, akik a porosz célokban jutnának közelebbről meg nem határozott szerephez.

Egyébként a dinasztia vezetője nem szegény ember, számos vállalkozás tulajdonosa. Többek között érdekelt egy sörgyárban, mely természetesen a "porosz" és "hercegi" szavakkal reklámozza magát. Amit csinál, abban ügyes. Üzleti felfogását jól példázza az a tény is, hogy a többi hasonló látványossághoz képest kedvezőbb áron lehet látogatni a nagyon szép állapotban lévő Hohenzollern-kastélyt, melynek jelentős részben szintén ő a tulajdonosa.

A nyilatkozataiban határozottan kerüli a monarchista vélemények megfogalmazását. Ő azt vallja, hogy az arisztokrácia feladata a kulturális örökség megőrzésének és megismerhetőségének a biztosítása a jelen és a jövő generációi részére. Valami olyasféle kép bontakozik ki a szavaiból, hogy önmagában a név senkit sem jogosít fel semmire, hanem a munkája és az eredménye teszi az embert valakivé. 

Az óvatossága érthető, mivel a teljes német társadalmat tekintve a monarchia ügye ma nem túl népszerű, bár számos monarchista szervezet működik. A befolyásukat jól jelzi az a tény, hogy a legjelentősebb, mely a Hohenzollern-dinasztia visszatérését is támogatja, nagyjából 300 fős tagsággal rendelkezik. 

Ezek mellett létezik egy sokkal erősebb politikai erőtér, mely szintén határozottan monarchista. Ez a politikai oldal azonban nem a Hohenzollernek visszahívását szorgalmazza, hanem a Német Birodalmon belül Bajorország helyzetét kívánja megreformálni. Az elképzeléseik szerint Bajorország Németország része maradna, de nagyobb önállósága lenne. Ez a minimum, amiben egyetértés van köztük.

Ennek az erőtérnek egy meghatározhatatlan, de feltehetően jelentős része azt támogatná, hogy Bajoroszág királyságként legyen tagja az egységes német államnak. Ennek az elképzelésnek a CSU a centruma, amely nem egy jelentéktelen, kicsike párt az országban (bár a közel 50%-ról most estek vissza 32%-ra).

Ezek ismeretében érthetővé válik, hogy György Frigyes miért is nem hangsúlyozza a császári származását és miért a porosz identitását helyezi előtérbe. Amennyiben a bajorok monarchista terve sikerre jutna (jelenleg nem tudni mekkora erre az esély, de feltehetően nem túl nagy), akkor ő sem császárként, hanem porosz királyként térne vissza, mint az egyik német tagállam uralkodója.

Vajon mi okozhatta a császári működésük kudarcát? Személy szerint azt gondolom, hogy egy olyan identitás (a német) megjelenítéséhez kapcsolódtak, mely nem volt (még) rendesen felépítve. A hatalmuk sem volt biztosítva, mert nem volt olyan politikai erő (sem belföldön, sem külföldön), amelyik segítette volna a trónon tartani őket. A két hosszabb ideig trónon lévő császár mindegyike elvesztette a hatalmát. I Vilmostól Bismarck, II. Vilmostól pedig a tábornokok vették át. Ezzel gyenge császároknak bizonyultak, akiket könnyedén félre lehet tenni. Természetesen tévedhetek is, nyitott vagyok az enyémtől eltérő véleményekre.