Amikor a trón helyreállításra legesélyesebb egykori monarchiákról kezdtem írni, akkor sok szempont indokolta volna, hogy az első helyet a Romanovok kapják meg. Ebben a bejegyzésben a cárság utáni sorsukról lesz szó, reményeim szerint meglepő végkifejlettel.

A bejegyzést tagolhattam volna részekre is, mivel igen hosszúra sikeredett. Nem szerettem volna azonban én felosztani, ezt az olvasóra bízom. A hosszáért elnézést kérek, de véteknek tartottam volna még jobban tömöríteni. Abban bízom, hogy akiket a téma nagyon érdekel, azoknak lesz benne bőven érdekesség és megtérül az olvasásra fordított idő.

A nagyra nőtt orosz cári család

A Romanov-dinasztia a XVI. század óta birtokolja az orosz cári trónt. Ha az európai dinasztiák között szeretnénk elhelyezni őket, akkor az Oldenburg-ház közé sorolhatnánk, amelynek egy oldalága a Holstein-Gottorp-Romanov, amit sok írásban csak Oldenburg-Romanov megnevezéssel jelölnek. 

A dinasztia a XVI. században került először az orosz trónra, de eleinte a korábbi dinasztia még vissza tudta szerezni tőlük a hatalmat. Ez 1606-ban ért véget, azóta már minden cár tőlük került ki. A szűkebb értelemben vett utolsó dinasztia 1762-ben jelent meg, de ez nagyjából olyan jellegű "új dinasztia" volt, mint amit a magyar történelemben Mária Terézia utódai jelentettek a korábbi Habsburgokhoz képest.

A Romanovok címere
(a kép forrása: a család honlapja)

Ennyi évszázad alatt a dinasztia nagyra nőtt és ezért szükségesnek látszott a családi szabályokon szigorítani. Ezeknek a történetünk szempontjából komoly jelentősége van, ezért érdemes átfutni rajtuk.

Az öröklés a cár és a cárné első fiát illeti meg (ő a cárevics), ha nincs fiú, akkor a volt uralkodó testvérei kerülhetnek a trónra, születési sorrendben. Nő csak akkor kerülhet szóba, ha nincs több férfi. Az öröklés rendjét védve bevezetésre került idővel az is, hogy az örökös megszületésekor minden nagybácsinak és unokatestvérnek esküt kellett tennie. Ez az eskü kellett biztosítsa az öröklést a belső szervezkedések ellen.

Minden Romanov köteles volt uralkodói családból házastársat választani. Ha ezt nem tette meg, akkor sem ő, sem a gyermekei nem maradhattak jogosultak a trónra. A legtöbb házassági német királyi és hercegi családokkal jött létre.

A család nagy méretét jól jellemzi, hogy a XIX. század végén korlátozták azt is, hogy ki lehet nagyherceg. A családi törvény szerint csak az, akinek legalább a nagyapja cár volt. Akinél ez a feltétel nem teljesült, "csak" herceg lehetett.

Akkorra már kialakultak a dinasztia oldalágai, mely I. Miklóshoz (1796-1855) vezethető vissza, akinek négy gyermekéhez köthető egy-egy Romanov-ág megjelenése. Ez már jól jelezte, hogy a dinasztiában megjelent a megosztottság. A történetünkben a főszerep az Alekszandrovicsoké lesz, ők I. Miklós cár legnagyobb fiának, a cárrá lett II. Sándornak (1818-1881) a leszármazottai. Ők jelentik azt az ágat, melyen a cári címnek öröklődnie kell ameddig lehet, akár nőágon is. 

A másik három ág is fontos szerephez jutott a családon belül. Az egyik a Nyikolájevics-ág, mely pár évvel ezelőtt fiúágon kihalt. A Konsztantyinovics-ág talán a legkevesebb szerepet kapta, 1973-ban halt ki fiúágon. Ezek mellett a Mihajlovics-ág lett napjainkra a legbefolyásosabb, már csak azért is, mert az egyetlen, amelyik az Alekszandrovicsok mellett még fiúágon megmaradt.

Az utolsó cár II. Miklós (1868-1918) volt, aki amellett, hogy orosz cár volt, aki egyben a lengyel király és a finn nagyherceg címeket is viselte. A lemondásakor megjelölte utódjának II. Mihályt (1878-1918), aki ahhoz a feltételhez kötötte az uralkodását, ha a nép jóváhagyja. Nagyjából 24 órán belül alá is írta a lemondását, mert a hatalom akkori birtokosai számára elképzelhetetlen volt a monarchia életben tartása.

Magyarországon sokan tudják, hogy a hatalomra került bolsevik rendszer a cári család sok tagját kivégezte, bár azóta is terjengenek hírek arról, hogy egy-egy családtag mégis túlélte. Ezeket DNS-vizsgálatokkal el tudták dönteni, de ez csak egy mai lehetőség, a cárság bukását követő évtizedekben erre nem volt mód.

Az is fontos szabály, hogy az orosz dinasztia szabályai nem ismerték az interregnum jelenségét. Tehát az új cár hivatali ideje abban a pillanatban kezdődött el, amikor az elődje vélelmezhetően elhunyt. Érthető, hiszen egy hatalmas birodalom nem maradhatott fővezér nélkül.

Az első utódkeresések két ága 

Azt nem volt egyszerű megállapítani, hogy a cári család egészét valóban megölték-e vagy sem. A helyzetet nehezítette, hogy a kételkedőkhöz tartozott például a cár édesanyja is. Ő azzal érvelt, hogy a népe szerette a cári családot, melyből egyenesen következett számára a kivégzés lehetetlensége. Mivel a túlélők nem jelentek meg, valakit mégis meg kellett választani új cárnak.

Mivel II. Miklós cárt és családját megölték, ezért az apjához, III. Sándorhoz kellett visszalépni. Az életben maradt fiai közül azonban mindre igaz, hogy akkor már nem voltak életben, nem volt gyermekük sem, illetve az egyik nem rangjának megfelelően házasodott, ezért az utódlásból kizárásra került.

Ebben az esetben életbe léphetett volna a női örökösödés is, bár erre akkoriban nem gondoltak. A volt cárnak ugyanis volt egy leánya, Kszenyija (1875-1960), aki sikeresen elmenekült Oroszországból. Az ő elsőszülött fia Andrej Alekszandrovics Romanov (1897-1981) volt, aki később fontos szerepet kap a történetünkben is. Az I. világháború után ő még nem került szóba, inkább egy újabb generációt visszaléptek és II. Sándor cár gyermekeit kezdték vizsgálni.

II. Sándor első két fiától nem maradt fiúágon senki. A harmadik fia Vlagyimir nagyherceg (1847-1909) volt. Ő élete során a trónöröklési sorban sokadik helyen állt, de szinte egész életében abban hitt, hogy egyszer cár lesz belőle. A cári család gyakori halálozásaiból kikövetkeztette, hogy erre eléggé komoly esélye van, de végül 1909-ben elhunyt anélkül, hogy valaha is cár lett volna belőle.

A legidősebb fia Kirill Vlagyimirovics (1876-1938) volt, aki a cár engedélye nélkül kötött házasságot. E miatt egy időre száműzték, de 1909-ben (édesapja halálakor) a cár visszafogadta, mivel ő állt a trónöröklési sor harmadik helyén. Ebben a tekintetben biztosak lehetünk abban, hogy a cári udvar "szentesített" trónörökösével van dolgunk.

Amikor kitört a forradalom, a forradalom mellé állt, ezért nem tartóztatták le. Ennek köszönhette azt, hogy a bolsevik hatalomátvétel elől el tudott menekülni. Amíg lehetett, addig harcolt a monarchia helyreállításáért. 1922-ben, mint a cári trón jogos örököse, kikiáltotta magát az orosz trón helytartójának, 1924-ben pedig cárnak. Azért várt két évet, hogy hátha előkerül majd a cár vagy valamelyik gyermeke.

Kirill nagyherceg (1876-1938), az orosz cárnak kikiáltott házvezető
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

A nyugati arisztokrácia szinte egésze elfogadta Kirill nagyherceg "cárságát". Ráadásul Kirill az olasz király vendégszeretetének örvendett, aki abban az időben nem volt súlytalan uralkodó, így a személyével kapcsolatos bírálatokra nem figyeltek oda.

Ezen időszakban Oroszország (főképp) keleti részein aktív katonai ellenállás volt, létre is jöttek az ellenállásra megszervezett állam sajátos intézményei. 1922 nyarán összehívtak egy amolyan országgyűlés-félét Vlagyivosztokban, ahol megválasztották az új, számukra is hiteles cárt. Ők is azt vallották, hogy Kirill nagyherceg nem megfelelő utód, többek között édesanyja nem ortodox hitére hivatkoztak, de később kiderült a valódi ok. A cári család többsége azt gondolta róla, hogy áruló, mivel a forradalom mellé állt és ezért nem akarták szó nélkül hagyni a megválasztását.

Az utódkeresésben ők is II. Sándor cár gyerekeit vizsgálták, mivel az időben közelebbi nagyhercegektől nem lehetett utódokat találni. . A néhai cár legkisebb fiában, Pável nagyhercegben (1860-1919) találtak rá a megoldásra. Pável akkor már nem élt, I. György görög király lányával kötött házasságából volt egy fia.

A fiúgyermek neve Dmitrij Pavlovics nagyherceg (1891-1942), aki minden szempontból kifogástalan trónörökösnek volt tekinthető. Fel is kérték a tisztségre, de nagy meglepetésre nemet mondott azzal az indokkal, hogy a nála idősebb Kirill Vlagyimirovicsot tekinti legitim cárnak. Őt nem érdekelte a politika annyira, hogy trónkövetelő akarjon lenni, nem mellékesen Kirill lekötelezettje is volt.

A fia, Pavel Dmitrijevics (1928-2004), Palm Beach polgármestere volt Paul Ilynsky néven 1993 és 2000 között (akit állítólag az 1990-es években felkértek arra, hogy jelentse be a cári trón iránti igényét, de azzal az indokkal mondott nemet, hogy "elégedett vagyok a jelenlegi állásommal"). Paul Ilynskynek két fia van, a történetünkben majd 2017-ben kapnak szerepet, amikor a cári család kivégzésének 100. évfordulóján felszólítják a dinasztia tagjait, hogy béküljenek ki egymással.

Visszatérve az "ellencár" megválasztásához elmondható, hogy II. Sándor gyermekei közül végül nem lehetett olyan nagyherceget találni, aki Kirill címzetes cárral szemben kiállítható lett volna. Ezért II. Sándor testvérei között folytatták a kutatást.

II. Sándor harmadik testvére, Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg (1831-1891), akivel szemben nem merülhetett fel kifogás, példás nagyhercegi életet élt. Az ő elsőszülött fia az ifjabb Nyikoláj Nyikolájevics nagyherceg (1856-1929), aki ráadásul életben volt és nagyon megfelelő ellencárnak bizonyult.

A felesége az a montenegrói Anasztázia hercegnő (1868-1935), aki I. Miklós montenegrói király leánya volt és nagyon szerette volna azt, ha a férjét orosz cárnak nevezik ki. Leginkább azért szerette volna, mert Montenegrót a szerbek elfoglalták, Anasztázia hercegnő családját pedig elűzték az országból. A szerbek mindig szövetségesként tekintettek az oroszokra, így hatalmas fegyvertény lehetett volna az, ha az orosz cárné az elűzött montenegrói király leánya lenne.

Az ifjabb Nyikoláj 1915 és 1917 között a Kaukázus alkirálya volt, ezért a bolsevik hatalomátvételkor nem tudták őrizetbe venni, mert túl messze volt. Onnan menekült el egy brit hadihajó segítségével. Később költözött Párizsba az olasz királyi udvarból, ahol állami védelmet kapott, de volt saját kozák testőrsége is. 

A Vlagyivisztokban ülésező országgyűlés (egyeztetve a távol lévő ifjabb Nyikoláj nagyherceggel) 1922 nyarán megválasztotta az oroszok új cárját. Így lett 1924-re két hivatalos cár, a széles körben elfogadott Kirill és a szerényebb elismerésnek örvendő Nyikoláj. A történetünk az ő utódjaik vetélkedésével foglalkozik.

A második nemzedék: Vlagyimir és Roman Petrovics szembenállása

A szerényebb elfogadottságnak örvendő Nyikoláj 1929-ben fiúgyermek nélkül hunyt el. Az őt támogató emigráns közösség a testvérét, Pjotr nagyherceget (1864-1931) tekintette cárnak. Pjotr felesége Milica hercegnő (1866-1951) volt, aki szintén a montenegrói I. Miklós leánya volt. Egy fiúgyermekük volt, Roman Petrovics (1896-1978), akit apja halála után szintén ellencárként kezeltek és az olasz udvar vendégszeretetét élvezték.

Három "ellencár" egy képen: Roman Petrovics, felesége (Praszkovja Dmitrijevna Seremetyeva) és a két fiúk, Nyikoláj és Dmitrij, körülbelül 1927-ben
(a kép forrása: Francia-Orosz Kulturális Klub honlapja) 

Az olasz királyi udvarról volt korábban szó ezen a blogon, miszerint ebben az időszakban éppen a nagyhatalmi terveiket váltották valóra. Ennek eredményeként szinte sorra hullottak az olasz király ölébe az újabb és újabb királyságok. Valahol ők is tudták, hogy Roman Petrovics legitimitása kétséges (mert Kirill az "igazi" cár), ezért 1941-ben fel is ajánlották neki a montenegrói koronát, amivel "hiteles király" lehetne, de azt nem fogadta el. A teljes 1941-es történethez tartozik, hogy a nagyobb fiának, Nyikolájnak is felajánlották utána a montenegrói trónt, de ő is nemet mondott rá.

A főszerep tehát az "ellencári oldalon" pár évtizedre Roman Petrovicsé lett.

Ekkor azonban már nem Kirill herceg volt a rivális, mivel 1938-ban elhunyt. Első leánya, Marija (1907-1951) a leiningeni (címzetes) herceg felesége lett, aki később fontos szerephez fog jutni a történetünkben. Gyermekeik rangjuknak megfelelően házasodtak, a bolgár és a jugoszláv dinasztiákkal építve családi kapcsolatokat. Sőt, Kira (1909-1967) nevű leánya Lajos Ferdinánd (1907-1994) felesége lett (1938-ban), aki a német császári cím örököse volt, az utolsó német császár unokájaként. Látható, hogy a Kirill-ág a balkáni térségben jó kapcsolatokat épített ki, a német arisztokráciával pedig eleve nagyon jó volt a viszonyuk. 

A dinasztia szabályai szerint Kirill nagyherceg utódja a harmadik gyermeke, Vlagyimir (1917-1992) volt. Ő maga annyira nagyon nem használta a cári címét, inkább nagyhercegnek nevezte magát, viszont komoly riválisok híján, apja 1938-as halálától kezdve szinte mindenhol cárként kezelték. Otthonuk sokáig az orosz emigráció központja volt.

Vlagyimir (nagy)herceg (1917-1992), Kirill nagyherceg fia és utódja
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

Mivel Vlagyimir nagyherceg nem volt hajlandó a náci propagandának megadni a támogatást a szovjet hadjárathoz, ezért koncentrációs táborba zárták. A háború végén menekült a szovjet hadsereg elől, végül Spanyolország fogadta be (volt rokona a királyi családban). Régi szerelmét, Leonida grúz hercegnőt (1914-2010) 1948-ban vette feleségül (a dinasztiájából kerültek ki régebben a grúz királyok).

Ahogy említésre került, Vlagyimir hiába volt a legitim cárnak tekintett Kirill fia és utódja, udvariasságból magát "csak" nagyhercegnek nevezte. A nagyhercegi cím olyanoknak járt, akiknek az apai nagyapjuk cár volt, ami Vlagyimir esetében nem volt teljesen (dédapja volt II. Sándor, nagyapja viszont nem lett cár). Azzal, hogy magát nagyhercegnek titulálta, kifejezte apja legitim cárságába vetett hitét. Ez a fajta "béke" (nem nevezi magát cárnak, cserébe pedig a család többi tagja nem kritizálja élesen a nagyhercegi mivoltát) úgy tűnt, hogy tartható marad.

Aztán eljött 1969 és a két "cár" között kialakult egy nagyon kemény csata. Vlagyimir ugyanis bejelentette, hogy fiúgyermek hiányában a leányát, Maria nagyhercegnőt (1953) kijelölte utódjának. Ezzel azt is állította, hogy egyébként II. Sándor vonalán sem nőágról, sem fiúágról nincs más örökös, ami a családban botránkozást váltott ki.

Vlagyimir (nagy)herceg (1917-1992), Leonida hercegnő és leányuk, Maria (1953)
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

Ezen a ponton kell visszaugrani az 1922-es utódkereséshez. Az akkor írtaknál említésre került, hogy nőágon  Andrej Alekszandrovics Romanov (1897-1981) is szóba kerülhetett volna. Ő egyébként I. Miklós cár negyedik fia közül az elsőnek volt az elsőszülött fia. Ide nem szerettem volna átláthatatlan családfákat beszúrni, de ez azt jelentette, hogy csak a fiúágon való öröklés szempontjából ő egyébként is a harmadik volt a sorban, nőágon viszont sokkal indokoltabbnak tűnt, mint Vlagyimir leánya. Ráadásul 1969-ben ő volt a dinasztia második legidősebb férfi tagja (az "ellencár" Roman Petrovics volt a legidősebb).

Korábban szóba került, hogy a dinasztiának négy nagy alága alakult ki. Az egyik ág volt Vlagyimir "cár" ága, amelyikben fiúágon ő volt az egyetlen örökös (valamint a későbbi amerikai polgármester, de ő Vlagyimirt is támogatta).

A másik három ág vezető férfi tagjai azonnal tiltakoztak. A Konstantinovicsok vezetője Vszevolod Ivanovics (1914-1973) volt, aki az általa képviselt ág utolsó olyan tagja volt, aki a trónöröklés szempontjából szóba kerülhetett. A Nyikolájok vezetője az "ellencár", vagyis Roman Petrovics volt, természetesen csatakozott a tiltakozó nyilatkozathoz. A Mihajlovicsok vezetője pedig az az Andrej volt volt, aki a "legális cár" nőágán is örökös lett volna, nem véletlenül kötik a tiltakozó nyilatkozat ötletét a személyéhez.

A nyilatkozat a korábbi "jegelt" konfliktust is kibontotta, mivel kimondták, hogy a "legális cár"-nak tekintett Vlagymir leánya, nem nagyhercegnő, mivel az utolsó két nagyhercegnő 1960-ban elhunyt (Andrej édesanyja és édesanyja testvére). Ezzel nem mondták ugyan ki direkt módon, hogy Vlagyimirt nem tekintik cárnak, de egyenes következménye volt a leírtaknak. Ezzel a nyilatkozattal tulajdonképpen a dinasztia teljesen kiállt Vlagyimir cársága mögül.

Vlagyimirt nem kezdte ki a nyilatkozat, szinte teljesen közömbösen hagyta a dinasztia másik három ága. Sőt, Andrej herceg 1981-ben elhunyt, valamint Andrej herceg legfiatalabb testvére is, akinek a neve Vaszilij (1907-1989) volt. Ők fontos szerepet viseltek az "ellencárságban", mert az európai arisztokrácia Romanovokként kezelte őket. Nem véletlen, hogy amikor Vaszilij elhunyt, akkor Vlagyimir egy újabb nyilatkozatot adott ki, melyben megerősítette leánya utódlását.

Vlagyimirt elfogadottságát jól jelzi az a tény, hogy amikor a szovjet állam elbukott, akkor 1991 őszén a szentpétervári polgármester meghívta egy látogatásra. Talán kevesen tudják, hogy az akkori polgármester hivatalán belül működött egy nemzetközi kapcsolatok osztálya (mely a titkosszolgálat felügyelete alatt állt) és ennek a furcsa nevű osztálynak a vezetője kedvelte a Romanovokat. Orosz fórumokban sokszor olvasható volt, hogy az ő projektje volt ez a meghívás (is). A nagyherceg elfogadta a meghívást és hatalmas tömeg ünnepelte őt, mintha ő lenne a cár. Azt gondolom, hogy óriási elégtétel lehetett a számára (nem túl fontos, de a Romanovok később ennek az egykori osztályvezetőnek a támogatói lettek, amikor ő lett az orosz elnök...). Vlagyimir pár hónappal később, 1992 tavaszán az USA-ban hunyt el.

A riválisok harmadik nemzedéke

Ahogyan a szicíliai trónviszály esetében is láthatóvá vált, a dinasztikus viták kemény része általában hamar véget ér. Ha vannak is érdekek, melyek a saját igaza melletti kitartásra is sarkallanak egy családot, erősebb érdek fűződik egy békés viszonyt biztosító kiegyezéshez. Azzal, hogy a saját cárságát keményen védő Vlagyimir idősebb lett, megnyílt a lehetőség a békekötés előtt. Előtte azonban nézzük meg, hogy ki állt a másik oldalon!

Roman Petrovics nagyherceg egy kifejezetten csendes "ellencár" volt, csak az előbb említett 1969-es nyilatkozat volt az egyetlen jelentős szervezkedése. Mivel a cárság helyreállítása nem volt elérhető, nem akart foglalkozni a trón kérdésével, hanem a mellette álló Romanovokat (ugye a négy ágból három támogatta őt) egy közös szervezetbe szerette volna tömöríteni. 

1978-ban történt halála után a két fia felkarolta a tervét és 1979-ben meg is alakult a Romanov Család Egyesület. Az Egyesület természetesen nem ismerte el Vlagyimir leányának, Maria hercegnőnek semmilyen igényét. Álláspontjuk szerint a Romanovok orosz trónhoz fűződő jogait felfüggesztették 1917-ben, ezért a trónigény eldöntését időszerűtlennek tartották.

Az Egyesület első elnöke Dmitrij (1901-1980) lett, aki a már elég idős Andrej herceg öccse volt. Amikor elhunyt, akkor Andrej herceg legfiatalabb testvérét, a már említett Vaszilijt (aki 1989-ben elhunyt) választották meg. Maga az Egyesület nagyjából úgy működik, mintha az ellencárság udvarának a hivatali szerepét töltené be, nevezhetjük amolyan kancelláriának is.

Jelezve azt, hogy ami a "hivatalos cárságban" történik, az nem élvezi a támogatásukat, mindig megválasztották a Romanovok vezetőjét is, vagyis az ellencárt. Gondosan ügyeltek arra, hogy az illetőt ne nevezzék cárnak, csak a dinasztia fejének, de mindenki értette, hogy valójában miről van szó.

Roman Petrovics 1978-as halálakor az idősebb fia, Nyikoláj Romanovics (1922-2014) vált a dinasztia vezetőjévé. 1989-ben ő lett családi egyesület feje is, mivel ő volt az életben lévő legidősebb Romanov. Amikor 1992-ben Vlagyimir elhunyt, akkor óvatosan, de kifejezte azt is, hogy "de jure" ő a címzetes cár, de ezt direkt módon nem mondta ki.

Nyikoláj Romanovics középen, mellette Simeon egykori bolgár cár és miniszterelnök, egy televíziós interjú felvételén, melyet a bolgár cár szervezett
(a kép forrása: romanovtoday honlap)

Nyikoláj 1992-ben Párizsban megszervezett egy béketárgyalást, ahol a család minden ága képviselve volt. Ott született meg a béke a Romanovok között. Akkor mindenki elfogadta azt a kijelentést, hogy a család egy tagjának sincs trónigénye Oroszországgal szemben (ami egyébként nem jelenti azt, hogy a dinasztia tagjai ne állíthassanak magukról olyasmit, hogy ők maguk lennének a trón jogszerű örökösei). Halála előtt Vlagyimir találkozott Nyikolájjal és megpróbáltak kiegyezni egymással (szintén Párizsban), de csak elkezdődött az egyeztetés, majd Vlagyimir elhunyt.

A későbbiek szempontjából fontos kimondani, hogy mind az orosz állam, mind az európai arisztokrácia nem foglalt állást sem a "hivatalos cár", sem az "ellencár" mellett. Putyin elnök kifejezetten jó viszonyban van minden Romanovval, akik teljes mértékben támogatják őt. Az európai arisztokrácia pedig nem létező trónokkal nem foglalkozik, viszont minden Romanovot elfogadnak hercegként. Ahogy telt az idő, egyre többen össze is barátkoztak mindkét oldallal.

Nyikolájra gyakran utaltak úgy, mint a család történészére, mert nagyon sok dokumentumot gyűjtött össze, amit élete végén (pénzhiány miatt) eladott. Ő a brit trónöröklési sorban szerepelt, természetesen eléggé esélytelen helyen. Fiai nem születtek, így a saját utódjai közül nem kerültek ki további utódok vagy trónkövetelők. Az unokái közül Nicoletta Romanoff (1979) vált ismertté Olaszországban, mint színésznő.

Amikor 1998-ban interjút adott a cári család újratemetése alkalmából az Izvesztyija című lapnak, ezt nyilatkozta:

Nézeteimet illetően republikánus és demokrata vagyok. Egyesületünk egyetlen más tagjáról sem tudok, aki valamilyen formában igényt formálna a cári trónra, bár igazából nem is maradt köztünk olyan, aki egyenesági
leszármazottként örökösi jogokkal léphetne fel.

A diplomatikus nyilatkozat mellett azért azt is el kell mondani, hogy amikor 1998-ban a spanyol király nevével fémjelzett új "királyi dinasztikus leltár" megjelenésre került, már Nyikoláj herceget a Romanovok vezetőjeként tüntették fel benne. 

A 2014-es halálakor nem is volt vita azon, hogy mind a dinasztia élén, mind a családi egyesület élén a testvére fogja követni. Ő Dimitrij Romanovics (1926-2016). Az élete nagyon fordulatos volt. Szintén szerepelt a brit trónöröklési sorban, de házassági kapcsolata miatt Dánia is elismerte arisztokratikus címeit. Kifejezetten jó viszonyt ápolt Simeon egykori bolgár cárral, aki Maria nagyhercegnővel is közeli kapcsolatban állt. A családi béke megtartásának a híve volt, de 2009-ben és 2010-ben is adott ki nyilatkozatot a "legitim cár"-nak tekintett család ügyei miatt. 

Dimitrij Romanovics (1926-2016) a dinasztia egyik kiemelkedő alakja, az "ellencári" vonal egyik legaktívabb tagja a XXI. században 
(a kép forrása: a szerbiai Kurir honlapja)

2009-ben három dolgot rögzített. Akkor (tehát 2009-ben) kijelentette, hogy már senki sem nevezheti magát orosz nagyhercegnek, mivel apai ágon senki sem gyermeke vagy unokája egy trónon ült cárnak. A Romanovok feje a bátyja, vagyis Nyikoláj herceg. Az 1992-es párizsi megállapodás, mely a Romanov család vezetői között jött létre, kifejezetten kizárja azt, hogy ma valaki a cári trón iránt bármiféle igényt jelenthessen be (ez egy kis fricska Maria "cárnőnek", mert Párizsba a dinasztia férfi tagjait hívták meg, mint a Romanovok vezetőit, de őt nem, mivel nem tekintették akkor sem és 2009-ben sem vezetőnek).

2010-ben újabb nyilatkozatban tudatta a nagyvilággal, hogy nincs olyan, aki a cárevics (vagyis a hivatalban lévő cár kijelölt utódja) címet viselhetné. A magát cárnőnek tekintő Maria hercegnőről pedig azt állította, hogy nevetségessé teszi a Romanovokat. Gondosan válogatott szavaival azzal vádolta Maria-t és fiát, hogy a viselkedésük egy olyan rendszert akar újraéleszteni, ami nem ok nélkül bukott el.

Dmitrij a halála előtt ellátogatott a Krím-félszigetre, kifejezte abbeli örömét, hogy újra orosz terület lett (ugyanezt a gesztust egyébként a rivális ág is meglépte). Amikor a Krím-félszigeten tartózkodott, akkor a szóvivője bejelentette, hogy a család szeretné azt, ha Oroszország a dinasztiát történelmi örökségként ismerné el. Halála előtt megkapta az orosz államtól az Alekszandr Nyevszkij érdemrendet az orosz történelmi és kulturális örökségről szóló ismeretek népszerűsítéséért.

Medvegyev (akkori orosz elnök) kitünteti Dimitrij herceget
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

Amikor 2016-ban elhunyt, akkor egy újabb utódkeresés vette a kezdetét, bár ez nem volt akkora nagy ügy. Dmitrijnek sem volt gyereke, így vissza kellett lépni II. Sándor testvéreihez. Ott a legkisebb fiú Mihail Nyikolájevics nagyherceg (1832-1909), aki 1862 és 1882 között a Kaukázus alkirálya volt, majd az Államtanács elnöke lett. Fiai közül a negyedik jöhetett szóba trónöröklési szempontból. Ő Alekszandr Mihajlovics (1866-1933). Hozzá kötődik az első világháborús orosz légierő megszervezése. Az ő elsőszülött fia volt a már többször emlegetett Andrej herceg (1897-1981), aki egyébként nőágon is szóba jöhetett volna Maria ellentéziseként.

Andrej herceg 2016-ban már nem élt, de volt két fia és egy leánya. Az elsőnek nem lett gyermeke, nem is volt már életben 2016-ban, de a második fia elérhető volt. Ő Andrej Andrejevics herceg (1923), akit Andrew Romanoff néven jobban ismer a nagyvilág. Ő IX, Keresztély dán király ükunokája, ahogyan I. Miklós és II. Sándor orosz cároknak is az ükunokája. III. Sándor orosz cárnak a dédunokája, de felmenői közt svéd és porosz királyi családból származó embereket is találni. A keresztapja ráadásul a brit király volt, tehát amellett, hogy alapvetően ő a soros örökös, még megfelelő származása is van ahhoz, hogy Maria ellenében ki lehessen állítani.

Andrej Andrejevics, a jelenlegi "ellencár"
(a kép forrása: romanovtoday honlap)

Andrej Andrejevics a második világháború alatt a brit hadseregben szolgált, küldetései során visszajutott a szovjet államba is, orosz tolmácsként. A háború után nem nagyon tudott megélni, ezért az USA-ba költözött, ahol amerikai állampolgárságot kapott. Nagyon sok mindennel próbálkozott, sokszor kétkezi munkás is volt. Idősebb korára kezdett befutni a rajzolt és festett képeivel. 2007-ben adta ki önéletrajzi könyvét, a Fiú, aki cár lenne címmel. Valahogy talán ráérzett arra, hogy elődjét, Dimitrijt túl fogja élni.

A jelenben tehát az a helyzet, hogy Andrej Andrejevics 2016 óta élvezi a Romanovok négy ágából háromnak a támogatását. Gyermekei is vannak. Első házasságából született Alexis (1953), aki édesapja utódjaként felkészült a dinasztia vezetésére. Második házasságából született még két fia, Peter (1961) és Andrew (1963), akiket szintén elfogad a dinasztia három ága esetleges jövőbeli vezetőknek.

A családi egyesület élére is kellett egy ember. A döntés értelmében Andrej Andrejevics tiszteletbeli elnök lett, némileg mintát adva az utókor részére is. Az egyesület tényleges elnökének pedig az édesapja második házasságból való leányát, tehát a féltestvérét választották meg. Ez a személy Olga Andreevna Romanoff (1950), természetesen ugyanolyan királyi felmenőkkel, mint édesapja. A megválasztásakor adott interjúiban egyből közölte, hogy az általuk képviselt családrésznek nincs semmilyen követelése Oroszországgal szemben, nem pályáznak a monarchia restaurációjára. 

A megválasztása egyébként nem ment simán, mert abban szerepet kapott az egykori amerikai polgármester kisebb fia. Ő volt az, aki szorgalmazta a békekötést a dinasztián belül (jóval feljebb volt róla szó), alelnöke is volt a családi egyesületnek 2006 és 2017 között, majd ő lett az elnök Olga előtt. Nem tudni pontosan miért váltották le, de ellenőrizhetetlen híresztelések szerint túl békülékenynek mutatkozott Maria-val szemben. Ha így volt, ha nem, Maria tényleges veszélyként jelent meg az "ellencárságban". Nézzük meg miért!

Maria hercegnő és a fia

Maria legitimitását nem csupán édesapja kinevezése és a spanyol királyi udvar elismerése erősíti, hanem az 1976-ban megszervezett esküvője is. A férje az a Franz Wilhelm (1943) volt (1985-ben elváltak), aki az utolsó német császár unokája (vagyis a két dinasztia között ez lett a második házasság). A férj az esküvő előtt felvette az ortodox vallást és nevet is módosított, hogy közös gyermekük kifogástalan cárjelölt (cárevics) lehessen. A gyermekük 1981-ben született meg, a neve George Michailovich (1981).

Maria és a porosz császár unokája az esküvőjük napján
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

Az esküvő hatalmas társasági esemény volt,  a kor jelentős dinasztiái és uralkodói képviseltették magukat. A spanyol királyi pár személyesen is jelen volt, de csak felsorolni is hosszú lenne mennyi mindenki tartotta fontosnak a részvételét. Igaz, hogy az ellencárság oldalán is volt egy hasonló esküvő (Roman Petrovics nagyobb fiának, Nyikolájnak az esküvőjén), de a vendégsereg nem volt annyira "kékvérű".

A gyermek keresztelése bizonyos szempontból szintén egy erős ütőkártya lett Maria kezében. A keresztapja ugyanis II. Konstantin görög király lett. A keresztelőn jelen volt a spanyol királyi pár és a bolgár királyi pár. A Romanovok Egyesülete (tehát a rivális Romanovok szervezete) udvariasan csak annyit nyilatkozott, hogy a porosz hercegi családban örömteli esemény történt, kifejezve ezzel azt, hogy nem tekintik az eseményt a saját dinasztiájuk szempontjából lényegesnek. Ők többször is lenyilatkozták, hogy Maria és a fia Hohenzollernek, vagyis azon dinasztia tagjai, akik megbuktatták az orosz cárságot (ezt ők fogalmazták meg az interjúikban).

Maria visszajár Oroszországba és nagyon jó politikai kapcsolatokat épített ki. Azt is nyilatkozta, hogy amennyiben felkérést kapna, szívesen a trónra ülne és szolgálná a népét. Amikor szükségét érezte, demonstratívan kiállt Putyin mellett is (aki egyébként a rivális oldallal is nagyon jó kapcsolatban volt mindig és van ma is). Annyi különbség van a két oldal között, hogy Maria és a fia a legvadabb propagandista elképzeléseket váltják valóra, ezzel szemben az "ellencárság" kőkemény racionalitással érvel Putyin vélelmezett igazsága mellett.

George Michailovich, Maria fia, "nagyon jó" felmenőkkel rendelkezik, mert például ükunokája II. Sándor orosz cárnak és Viktória brit királynőnek, de a sort hosszan lehetne folytatni. Egyszerre tekintik orosz, spanyol és porosz főnemesnek, aminek sok előnyét ki tudja aknázni. Magam sem akartam elhinni, hogy ez a származás mennyi orosz monarchista embernek jelent pozitívumot.

Maria és a fia pár évvel ezelőtt
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

George a spanyol politikán keresztül bejutott az EU központjába, több fontos pozíciót töltött be. Később az orosz nikkel és orosz palládium kereskedelmében szerzett meg nagyon erős helyet. Ott sem állt meg, hanem a kapcsolatait felkínálva egy lobbiszervezetet alapított. A szerényen csak tanácsadó cégnek nevezett csoportja, az EU egyik erős lobbiszervezete.

George herceg napjainkban
(a kép forrása: a magát orosz cári ház hivatalos honlapjának nevező oldal) 

Anya és fia azt vallja, hogy kifejezetten ők ketten képviselik az orosz cári családot. Kiterjedt hálózatot építettek ki, melyet egy Kancellária nevű hivatal fog össze egységes intézménnyé. Jelenleg úgy tűnik, hogy a nagylelkű támogatásaiknak köszönhetően sikeresebbek, mint az "ellencárság". Az orosz nyelvű fórumokon természetesen tetten érhető az a vélemény is, hogy sok helyen kedvesen fogadnak mindenkit, aki visz valamit, így a nagyobb népszerűségük talán csak látszólagos.

A hivatalos állásfoglalásuk az, hogy amint az egyház sem adhatja fel az Istenbe vetett hitet, úgy egy cári család vezetője sem mondhat le arról a reményről, hogy egyszer visszatér a trónra. Azt kiemelik, hogy ebben az orosz népnek kell dönteni, ők semmiképpen nem szeretnék a népet megkerülni. Mostani nyilatkozataikban amellett szólnak, hogy Putyin elnöknek szükséges biztosítani a harmadik elnöki ciklust, mert szerintük ez a legjobb az orosz népnek. 

Maria és a fia (kamerák kíséretében) egy Ladában utazva meglátogatták az újra Oroszországhoz tartozó Krím-félszigetet, nyíltan támogatva ezzel Putyint
(a kép forrása: az egykori Ria Novosztyi hírügynökség)

Érdekesség, hogy mind Maria, mind az ellencárság és egyébként a porosz dinasztiánál is szóba került pozitívumként a magyar és a román példa, amit minimálisan szeretnének elérni. Azt kívánják ugyanis, hogy az orosz állam ismerje el a Romanovok történelmi értékét és intézményesítse a dinasztiát. Ebben az érdekesség az, hogy Romániában és Montenegróban ez valóban megtörtént, de Magyarországon (hivatalosan) nem. Mindenesetre pozitív példának hoznak fel minket, ami valahol azért meglepett.

Azt hihetnénk, hogy nincs más, mint az, hogy a két ág közül az egyik csendben, míg a másik látványosan folytatja a dinasztikus küzdelmeit, jelenleg még ismeretlen jövőbeli lehetőségekkel. A különböző felmérések ugyanis 30 és 40 százalék között mérik a monarchia támogatottságát, de amint azt például Albániában is láthattuk, ezeket nem szabad túlbecsülni, mert a helyreállításhoz többség kell (Albániában a legutolsó népszavazáson ennyien támogatták a királyságot, így maradt a köztársaság).

Pár éve egy nem várt, hirtelen fordulat történt!

Sikeres restauráció?

A cárság bukása után Kirill nagyherceg volt az első címzetes cár. Említésre került még a bejegyzés első felében, hogy az egyik lánya, Marija, Leiningen hatodik hercegéhez ment feleségül. A gyerekeik egy része királyi módon házasodott, ami nem meglepő, mert a Leiningen hercegi cím elég rangosnak számít. A legidősebb gyermekük Emich Kyrill (1926-1991). Emich egy Oldenburg-leányt vett feleségül, de saját felmenői között is volt svéd és brit uralkodó is. Kettejük házasságában szinte a legrangosabb európai uralkodó dinasztiák egyesültek.

Az ő első fiúk Karl Emich (1952), aki a dinasztia vezetői helyén örökösnek számított. Van neki egy orosz neve is: Nyikoláj Kirillovich Romanov. Először "tisztességes" királyi házasságot kötött, de második feleségét nem tekintették annak, így kizárták a dinasztia lehetséges vezetői pozíciójából (érdekesség, hogy Habsburg Károlynak, Habsburg Ottó legidősebb fiának is ugyanabból a családból való a felesége; a két feleség egyébként egymás unokatestvére). Ezzel a házassággal egyébként a brit trónöröklési sorból is kikerült, ahol viszont addig szerepelt. A harmadik házasságát viszont már egy hercegi családból származó hölggyel kötötte, de a dinasztikus jogait ezzel már nem tudta visszaszerezni (igaz, nem ezért házasodott meg).

Karl Emich története nem vett volna különös fordulatot, ha nincs Anton Bakov (1965). Őt úgy volna a legegyszerűbb bemutatni, ha lenne egy magyarországi példa a politikusi, közéleti helyzetére, de sajnos nincs. Ő már az 1980-as évek második felében vállalkozó volt és valahogy nagyon jól ráérzett arra, aminek piaca volt. Olyanokra kell gondolni, mint tőkés szemlélettel működő agrárszövetkezet a szovjet viszonyok között,  egy nemzetközi repülőtér létrehozása Moszkva mellett vagy éppen helyi pénz bevezetése akkor, amikor még nem volt szokás. Itt sok szempontból megtérülő projektekre kell gondolni, melyek olyan létező igényekre adtak azonnali és hatékony választ, amire másoknak még gyenge tippjük sem volt. Anton Bakov e mellett politikus is, aki maga helyett mindig egy más vezetőt állít előtérbe, de akiket ilyen módon"felkarol", azokra vigyáz is, hogy ne legyen bajuk.

Vajon milyen remek üzleti lehetőség van egy leányági Romanov-ban és a Romanov névben?

Anton Bakov 2012-ben indított egy új projektet, a Monarchista Pártot. Ez éppen az akkor kiadott könyvéhez kapcsolódik, melyben azt fejtegette, hogy a monarchia jó és nagyon stabil intézmény, de Putyin elnökből nem lehet orosz cár. Egy olyan monarchia lehetőségét vázolta fel, mely a XXI. századi politikai és társadalmi környezetben jól tudna működni. 

Kiderült, hogy megint jól ráérzett egy létező igényre, mert Oroszországban sokan kedvelik a monarchiát, de ezek egy része Putyint és rendszerét nem tartja elfogadhatónak. Kellett neki egy hiteles "arc", egy Romanov, egy igazi herceg. Akkor már lehetett tudni, hogy a Romanovok négy ágából fiúágon már csak egynél lesz örökös, ezért a családi törvény alapján kezdett el felkutatni nőági leszármazottakat (hiszen abban az esetben, ha a fiúágon kihalna egy ág, a nőági örökösödés engedélyezett). Így jutott el a Kirill-vonalon, tehát a főágon(!) Karl Emichez.

Karl Emich a megkeresésre pozitívan reagált, felvette az ortodox hitet és egy orosz nevet, majd nyilvánosan is elfogadta a cárságra való felkérést (Bakov elég nagylelkű havi juttatást kínált egyébként bármelyik Romanovnak, aki hajlandó volt csatlakozni hozzá, de nem tudni, hogy Karl Emich igényelte-e, mivel alapjában véve is vagyonos ember). Karl Emich tehát 2014 elején fogadta el nyilvánosan a cári trónt és III. Miklós néven el is foglalta azt.

Eddig ez még súlytalan és a politikai vicc is lehetne. A projekt azonban ezzel még nem futott ki, hanem Bakov menedzselésével egyre komolyabbra nőtt!

Először bejelentette, hogy III. Miklós nem csupán címzetes cár, hanem a Romanov Birodalom feje. Ő maga levezette, hogy a Római Birodalom császári címe Bizáncba került, majd onnan az Orosz Birodalomhoz, melynek az orosz cárok voltak az őrzői. Az orosz cári címet a Romanovok viselték, ezért a Romanov cár tisztsége egy olyan birodalmi trón, ami önmagában a Szentszékhez mérhető. Ezért a Romanoc Birodalmat (másik megnevezése: birodalmi trónt), államokkal egyenértékű nemzetközi intézménnyé nyilvánította és meghirdette az állampolgársági programját, útleveleket is kínálva.

Ez sem egyedi jelenség, de nagy meglepetést okozva, elkezdett földterületeket vásárolni, némelyik már önmagában is jócskán meghaladja a Vatikán területét. Ezeket a földterületeket a projektbe vitte be, így már hirtelen lett saját területe is a Romanov Birodalomnak!

Jelenleg is folynak tárgyalások az állama diplomáciai elismeréséről, melyben vannak sikerei. A földrajzi központ elméletileg Gambia partjaihoz közel kerül majd kialakításra. Egy Monaco berendezkedéséhez hasonló független kisvárost építene (ott is), elsősorban a Putyinnal szembenállókat megcélozva, de legalább három helyszínen kínál letelepedést lehetőséget. 

A Romanov Birodalom tervezett jövőbeni központja az Atlantisz névre keresztelt sziget, Szentmiklós nevű fővárossal
(a kép forrása: a projekt honlapja)

Az, hogy Atlantisz szigete valójában hol épül majd meg, jelenleg nem lehet tudni. Nem lenne meglepő, ha nem azokon a helyszíneken, amiket Anton Bakov időről-időre bedob a köztudatba. Mindenesetre az útlevélvásárlás lehetőségét (tudtommal) leállította és az ingatlanok árai is előkerültek. A legutoljára látottak nem is voltak annyira döbbenetesen magasak. A kertes házaknál nagyjából budapesti árak voltak, a lakásoknál pedig a budapesti árakhoz képest sokkal alacsonyabb árakkal lehetett találkozni.

A projekt kifejezetten egy takarékos, nyugodt, környezetbarát települést ígért, természetesen mindenféle állami hatalomtól mentes módon. Monaco nem volt megnevezve példának, de nagyon sok a hasonlóság.

Ezen projektre tekintettel elmondható, hogy a Romanovok története már több lett, mint egy dinasztia monarchia utáni magára találása, bár ilyen módon is lehet izgalmasnak és tanulságosnak tartani. Az utóbb említett projekt ráirányítja a figyelmet egy másik jelenségre, mely véleményem szerint szorosan összefügg a dinasztiák utáni korszak társadalmi problémáival, melynek része az állami hatalmi rendszerek alól való kivonulás. Ennek meglepően sok legális formája van gazdagoknak és szegényeknek is. Tudomásom szerint jelenleg egy dinasztia sincs, mely a Romanovokon kívül szerepet vállalt volna ezek népszerűsítésében.

Jövőkép?

A Romanovok mindegyike elmondta, hogy udvariasabb vagy határozottabb megnyilvánulásaik ellenére is hisznek a monarchia intézményében. Maria és fia úgy tűnik, hogy egy spanyol mintát követő monarchiát képzelnek el, mely számos putyini elemet fogadna be. Ha valaki megtekinti Maria és a fia "cári" szerepléseit, aligha fogja kibírni mosolygás nélkül. Számos teátrális elemet lehet felfedezni, szerintük ugyanis erre szüksége van az embereknek.

Az "ellencárság" sokkal realistább és racionálisabb. Mindig kifejtik, hogy az ő szervezetük tagjainak nincs igénye az orosz trónra, de azért mégis hisznek abban, hogy a monarchia a megfelelő megoldás Oroszországnak. Az interjúikból az derül ki, hogy véleményük szerint az oroszok most saját bőrükön tanulják meg mennyire kellene nekik egy cár. Szerintük az állam egy birodalom, amit csak egy erős jogkörrel felhatalmazott uralkodó tud hatékonyan vezetni (egyik interjúban egy olyan USA-t tekintettek mintának az orosz államra nézve, melynek nem elnöke, hanem cárja van).

Abban a dinasztia mindkét része egyetért, hogy az orosz népnek ezzel kapcsolatban két döntése lesz (nagyjából akkor, amikor Putyin leköszön). Az első, hogy akarják-e egyáltalán a monarchiát vagy inkább maradnak köztársaság? A második pedig az, hogy milyen monarchia kell nekik? Az, amit Maria és fia képvisel vagy az, amit az "ellencárság" hirdet. Ha minden úgy megy ahogy olvassuk a hírekben, akkor majd Putyin harmadik elnöksége végén kiderül, hogy merészet álmodnak vagy valóban lesz népszavazás. Mindenesetre amióta olvastam a véleményüket, azóta sokkal érdekesebbnek tűnnek Putyin államelméleti fejtegetései.