Az utolsó magyarországi hétvégéhez érkezett a történet. Tihanyban egyre kevesebb dolog történt, azonban Apponyi gróf felkavarta a közhangulatot.

Mivel a király semmilyen tárgyalásra nem volt hajlandó, a magyar kormányzat "kikapcsolta" a helyzet kezeléséből. Ma "királyőrző apátság" névvel reklámozza magát az apátság, ami találó elnevezés arra, ami valójában a falak között zajlott. 

Az utolsó tihanyi hétvége

Szombaton (október 29.) csupán annyi történt, hogy a királyi "udvar" tagjai összerakták a várható fejleményekből a legfontosabbakat. E szerint valamilyen módon a magyar állam ki fogja mondani a trónfosztást, mivel az antant ebben látta a béke zálogát (nem beszélve arról, hogy ez egyébként is elkerülhetetlen volt). Megerősítést kaptak arra nézve is, hogy a magyar állam száműzni fogja a királyt, melyet majd a britek hajtanak végre. Erről sok részletet nem tudtak meg, de érezték, hogy az indulás napja közel van.

A feljegyzésekből arra lehet következtetni, hogy a döntés jót tett a házaspár hangulatának, mert végre valamit megtudtak a sorsukról. Sőt, még híreket is kaptak a gyerekeikről, akik jól voltak. A későbbiek szempontjából fontos felidézni, hogy bár IV. Károly nem volt hajlandó lemondani, de nem is szerette már volna a magyar trónt visszakapni. A terveiben egy örömünnep kísérte volna a bevonulását, ami kudarcba fulladt. Ő már "csak" kivárt, hogy döntsenek a személyéről.

Emléktábla hirdeti, hogy utolsó magyarországi napjait Tihanyban töltötte Zita és Károly
(a kép forrása: életszepitok.hu)

Vasárnap (október 30.) reggel egy érdekes incidens történt. A reggeli misétől eltiltották Boroviczényt. A király felháborodott, mivel a foglyoknak is joga van ahhoz, hogy vasárnap misén vehessenek részt. Siménfalvy a Tihanyban lévő antanthoz tartotó tisztekre hivatkozott. A dühössé vált király azonnal magához hívatta őket, majd kiderült, hogy szó sincs tilalomról. Lassan kezdett kiderülni, hogy a különböző izolációs szabályokhoz nincs köze az antantnak, azokat mind a magyarok találták ki.

[Sőt, már később, Baján derült ki, hogy a magyarok az antanthoz tartozó főtiszteket sem engedték a királyhoz. Volt olyan vezető tiszt, akit a sokszori kérésére sem engedtek be hozzá, de még a többiekhez sem.]

14,00-kor Boroviczényt őrizetbe vették és elvitték Budapestre. Mielőtt elindult, beszélhetett Zitával és Károllyal. Ebből is érezni lehetett, hogy az indulás elég közel van, mert már nem titokban vitték el a király mellől, hiszen nem akartak rá többé nyomást gyakorolni. Boroviczény felesége úgy döntött, hogy Tihanyban marad, hogy ameddig csak lehetséges, maradjon valaki a királyné kíséretében (ne felejtsük el, hogy állapotos volt).

Apponyi és az új párt

A cenzúrázott hírekből is össze lehetett rakni azt, hogy a hivatalos közlések és a valódi helyzet között létezett egy jelentős eltérés. Például Románia valamiért nem akarta a kisantant követeléseit támogatni, a nagyhatalmak élesen szembefordultak a kisantanttal, Olaszország pedig úgy nézett ki, hogy Magyarország mellé állt. Az olaszok sem szerettek volna egy harcias délszláv szomszédot, így a magyar leszerelés ellen kezdtek beszélni. Arról is elkezdtek hírek érkezni, hogy a cseh lakosság nem állt a katonai beavatkozás mellé (a mozgósítás ellen sztrájkok törtek ki).

A keresztény párt értekezletén ismét előkerült, hogy egy teljesen új, tisztán legitimista pártot kellene alapítani Apponyi vezérletével. Abban a pillanatban még nem lehetett tudni, hogy megvan-e a legitimisták nemzetgyűlési többsége, így ez a tervezet sokakat megijesztett. Nem akarták már ők sem visszahelyezni a trónra a királyt, csak cenzúra nélkül, a valóságról szerették volna tájékoztatni a közvéleményt. 

A "nem legitimisták" arra hivatkoztak, hogy a király az alkotmányos rend ellen támadt, mivel az 1920. évi I. törvény (amelyet a kormányzói intézményről és az új magyar államról alkották meg) kivette a király kezéből az államfői jogokat. Azzal nem foglalkoztak, hogy a királynak is voltak érvényes érvei, mivel az említett törvény a Nemzetgyűlést hatalmazta fel az állam ügyeiben való döntésekre. A Nemzetgyűlés pedig hozott egy döntést, így a királynak is alá kellett volna vetnie magát.

A probléma forrása viszont az volt, hogy a magyar törvények (1867. évi III. törvény 3. §) szerint a király érvényes lemondásának két feltétele van. Az egyik az ország külön történő értesítése, a másik az ország hozzájárulása. A király által keletkezett értesítés viszont nem tartalmazott lemondást, így az ország valamilyen formában történő hozzájárulása sem születhetett meg (még az "értesítést" sem fogadta el senki). Az 1921-ben született nemzetgyűlési döntés (ahogyan az sokszor leírásra került), nem fosztotta meg a királyt a trónjától, csak érvényesnek minősítette Horthy megbízását. Ez minimum annyit jelentett, hogy változtatni kellett a "királykérdés nincs napirenden" szlogenen és stabilan rendezni kellett a jogilag is kaotikussá vált helyzetet.

Másképp fogalmazva, a Nemzetgyűlés kezében volt a döntés lehetősége. Ezért keltett ijedelmet a pártalapítási szervezkedés. Azon a hétvégén még nem lehetett tudni, hogy a pécsi választások milyen végeredményt hoznak, így Apponyinak és új pártjának lett volna lehetősége más irányba terelni az eseményeket.

Apponyi nyíltan is elmondta mit gondolt, melyből kiderült, hogy nem a király trónra juttatása lett volna a célja. Azt, hogy a magyar kormányzat fegyverrel lépett fel a királlyal szemben, már megtörtént eseményként (hiszen módosítani nem lehet ezen) nem kívánta vita tárgyává tenni. Mind a királyi, mind a kormányzati oldalon történtekkel kapcsolatban voltak kritikái. Szerinte hibás volt a király őszi visszatérése, mert nem volt előkészítve sem belföldön, sem külföldön. Azt vallotta, hogy a visszatérés csak a király és a nemzet megegyezésével történhetett volna, ami elmaradt. Ezért a visszatérési döntés szerencsétlen volt, amivel kapcsolatban a kormányzati oldalt lényegében felmentette a reakciói alól (királyhű legitimistaként mondta ki tehát azt, hogy a király hibázott).

E mellett viszont két dologra hívta fel a figyelmet.

Az egyik a nemzetközi jog és a békeszerződésben rögzített feltételek ellentmondása a kisantant eljárásával kapcsolatban. Azt vallotta, hogy a kormánynak ugyanolyan határozottan kellene elutasítania a kisantant belügyekbe való beavatkozását, ahogyan a királlyal szemben is eljártak. Az, hogy a kisantantnak szava legyen a magyar államfő személyét illetően, ellentmond a nemzetközi jogban létező elveknek, szembemegy a trianoni békeszerződéssel, de ami még lényegesebb, hol a határ? Mi lesz az a következő ügy, amiben Magyarország nem dönthet önállóan, hanem majd Belgrádban és Prágában születik meg a döntés? 

Apponyi ezeket kimondta, leírta, aki pedig képes volt tovább vinni a gondolatmenetet, jól érthette mire célzott. Valahogy a kormányzatot mégsem az alkotmányos rend védelme vezérli? Sőt, korabeli nyelvezeten sugallta azt is, hogy a kisantant a kormányzat keze alá dolgozik (mások ennél merészebben azt állították, hogy ez az egész szándékos és Budapesten íródik a valódi forgatókönyv).

A másik témája a király száműzetése volt. A király magyar állampolgár. Ha a nemzetközi közösség internálhat egy magyar állampolgárt, akkor ismét megfogalmazta a kérdést, hogy ki lesz a következő? Mi határozza meg az internálás szabályait? A nemzetközi jog és a békeszerződés kizárja, hogy ilyen megtörténhessen, de a magyar kormány ezt engedi. Miért? Miért nem olyan határozottak, mint amikor lövettek a királyra?

Ami pedig lényegesebb, az a magyar állam méltóságán esett csorba. A törvény azért védi a mindenkori uralkodót, mert megszemélyesíti a nemzetet. Ilyen módon az uralkodóval szembeni lépéseknek nem pusztán az uralkodó személye a célja. Apponyi szerint a magyar kormánynak minimum tiltakoznia kellett volna a király száműzetése ellen, nem pedig szorgalmazni azt - miként Bethlen tette.

Apponyi érvei meglehetősen érzékeny pontokon értek célba, ráadásul akkoriban elég nagy tekintélynek számított. Önmagában a megszólalása is botránynak minősült, mivel a politikusok egymással kötött hallgatási fogadalmának véget vetett. Sokkal veszélyesebb politikai tényezővé vált, mint maga a király. A trónfosztás megakadályozása nem szerepelt a vállalt céljai között, de a jövőre nézve elég nagy gondot okozott csak önmagában az is, ha kimondja nyíltan a véleményét.

Apponyi a nyilatkozatai megtétele után indult el Tihanyba, hogy méltó módon tudjon elköszönni az országot elhagyni kényszerülő uralkodótól. 

Két gyászmenet

Érdekes véletlen, hogy 29-én indult el a bajor király holttestét szállító vonat is Magyarországról, amelyikkel egy másik monarchista tervet temették el. Számomra az a meglepő, hogy nem találtam nyomát egyetlen újságcikknek sem, amelyik a bajor király látogatásának a célját boncolgatta volna (ettől még lehet, hogy volt ilyen).

Apponyi megszólalását igyekeztek ellensúlyozni, így hihetetlen elismerő jelzőkkel tarkított beszédek hangoztak el sok helyen. Ezek főképpen Bethlen miniszterelnököt magasztalták a bátorsága miatt, hogy szembe mert szállni a puccsistákkal (akkor már használták ezt a kifejezést). A kormány részéről óvatosak voltak, mivel nem a királyt tették felelőssé, hanem a király tanácsadóit. Ezt elősegítette, hogy Rakovszky (a Nemzetgyűlés elnöke, a király által kinevezett kormányfő) személyesen vállalta a felelősséget az egész visszatérési kísérletért.

Viszonylag látványos külsőségek mellett temették el a budaörsi csata kormányhalottjait (szombaton), ami morális értelemben óriási vereség volt a királynak. A tíz fiatal (21-25 évesek) temetési menete a Nemzeti Múzeum elől indult a temetőkig (kilencüket a kerepesi temetőbe helyeztek el, egyet pedig a rákoskeresztúriban, mivel zsidó vallású volt; a menet elment a temetőig, de csak vasárnap hantolták el). Az sem volt jelentéktelen, hogy az egyik gyászoló maga József főherceg volt.

A budaörsi csatában elesett 10 fiatal temetésén hatalmas tömeg vett részt
(a kép forrása: Vasárnapi Újság 1921. november 13-i számának címlapja)

A király nagyon jól megérezte (már előre!), hogy egyetlen haláleset is alkalmas lehet a visszatérése aláaknázására. Aznap pedig nagyon megrendítő módon 10 koporsót vittek át Budapest belvárosán. A beszédek mindegyike utalt arra, hogy értelmetlen halálesetekről volt szó.

Nem találtam arra vonatkozó dokumentumokat, hogy a temetés és a király távozása szándékosan csúszott-e össze, de akár igen, akár nem, a királyi trónra való visszatérés terve is a sírba szállt. Érdekes szimbólum, hogy a temetési menet élén Horthy vonult. Ha ez egy szándékos dramaturgia része volt, akkor nagyon ügyesen csinálták.

Innen kezdve tehát nem maradt más, mint a király száműzetése, valamint a király helyzetének a jogi megoldása. Ez utóbbihoz viszont még szükség volt néhány bravúros trükkre.

Források

Andrássy Gyuláné grófné és Boroviczény Aladárné: A királyné kíséretében. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler Testvérek) Nemzeti Könyvkereskedés Bizománya, Budapest, év nélkül. 

Budapesti Hírlap 1921. október 30-i és november 1-i számai

Életszépítők

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

Napi történelmi forrás a második visszatérésről

Vasárnapi Újság 1921. november 13-i száma