A történet november 2-án, egy szerdai nappal folytatódik, de most csak egyetlen szál marad a fókuszban, a trónfosztás több napra nyúló megvalósítása.

Száz évvel ezelőtt a királyi magyar kormány úgy határozott, hogy kiadja a briteknek a jogilag még mindig a magyar királyi címet birtokló IV. Károlyt a nagyhatalmaknak. Szerdán már az akkori határokon kívül utazott a magyar király, brit felügyelet alatt. A sorozat későbbi részében még szó lesz az utazásukról, mert volt benne pár érdekes fejlemény. Most csak a magyarországi trónfosztásról lesz szó, mert nem ment egyszerűen.

A trónfosztás realizálása ugyanis nehezen történt meg. Nem csupán előterjesztették a törvényjavaslatot, majd megszavazták, hanem olyan érvek kerültek elő, amit valószínűleg sem a kormányzó, sem a miniszterelnök nem szeretett volna a Parlament falain belül hallani.

Szerdai pártgyűlések

A szerdai napon a kormány nyilvánosságra hozta a trónfosztást megvalósító törvény szövegét. Ebben a tervezetben a külső kényszer szerepelt indokolásként, ami úgy festett, mintha a trónfosztás amúgy nem történt volna meg. A miniszterelnök egyeztetésre hívta a törvényhozás fő szónokait, akiknek a véleménye meggyőzte őt arról, hogy a kényszerűségre hivatkozó indoklást jobb elhagyni.

Ezt követően a Kisgazdapárt képviselőivel találkozott a kormányfő, ahol az egyeztetett szöveget mutatta meg a képviselőknek. Bethlen arra a párt képviselőit, hogy vita nélkül szavazzák meg a tervezetet. Vele volt Gömbös is, aki azt is kérte, hogy a törvényt a párt nyújtsa be. Egy képviselő (Széchenyi Viktor) kivétel mindenki egyetértett azzal, hogy a törvényt majd meg kell szavazni, a többi kérdést illetően nem alakult ki közös vélemény.

Széchenyi Viktor (1871-1945) nem csupán más véleményen volt és elhagyta a gyűlést, hanem a kisgazdákat is maga mögött hagyta. Úgy érezte, hogy nem adhatja a nevét egy olyan pártnak, amely képes a koronás magyar király ellen szavazni. Ő maga sok szállal kapcsolódott a királyi családhoz, így voltaképpen egy morálisan kifogásolhatatlan döntést hozott. Azt vallotta, hogy amennyiben korábban élt a királytól kapott előnyökkel, akkor most nem szavazhat ellene. 

Kissé később kezdődött a keresztény kormánypárt ülése, ahova Gömbös Gyula már nem ment el. A legitimista kormánypárt képviselői minden miniszterelnöki kérést visszautasítottak. Több képviselő kijelentette, hogy nem fog elmenni az ülésre, illetve akik elmennek, majd tartózkodni fognak a szavazástól. Ez annyira nem volt rossz a kormányfőnek, mert nagyjából összeállt a kép, hogy a jelenlévő képviselők többsége biztosan támogatni fogja a trónfosztó törvényt.

Természetesen Bethlen azt jól érezte, hogy a vita nélküli szavazás lenne a legjobb a magyar politikai elitnek. Ebbe azért nem ment bele igazából egyik párt sem, mert mindkét kormánypártban sokan gondolták azt, hogy Magyarországon nincs demokrácia. Ha már a nemzetgyűlési vita is elmaradna egy fontos kérdésben, akkor egy újabb demokratikus intézménytől válnának meg.

Mindeközben a bajai polgárok nyilatkozatot tettek, hogy emlékművet állítanak majd a magyar királynak. Nem a Habsburgoknak, hanem annak a magyar királynak, akit a kormány kiadott a külföldnek. A lépcsőt kívánták megőrizni, valamint a hajóra szállás helyén szerettek volna fákat ültetni. A lépcsőről tudjuk, hogy megmaradt, a két tervezett tölgyfának a nyomát viszont nem találtam meg.

Csütörtöki ülésnap

November 3-án volt a Nemzetgyűlés első ülése, ahol kiderült, hogy nagyon sok képviselőnek megsértették a mentelmi jogát. Többeket indok nélkül vettek őrizetbe, mások ellen pedig eljárásokat is indítottak. Akik ellen nem tudtak indokot felhozni, azoknak előbb-utóbb megmondták a rendőrök, hogy felsőbb utasításra zárták be őket.

Az ülésen többször elhangzott az, hogy a mentelmi jog megsértése azt üzeni, hogy a kormány mindenkit bezárathat, aki számukra kényelmetlen lehet. Azt egyetlen képviselő sem tudhatta, hogy mikor, melyik pillanatban lesz majd a kormány szemében veszélyes. A mentelmi joguk megsértését megélő jelenlévők próbálták ezt megértetni a gúnyolódókkal, de nem jártak sikerrel. 

Azt vita nélkül elfogadták, hogy a trónfosztó törvényt sürgősséggel tárgyalják. Ez azt jelentette, hogy nem kellett várakozási idő, csak elhangoznak majd a felszólalások és azonnal szavazhatnak. Akkor még úgy nézett ki, hogy pénteken meg is lesz a döntés.

Nagyon fontos lett volna a pénteki döntés, ugyanis aznap volt Károly nap, a király névnapja. November 4-re gyásznapot rendelt el a kormány, mindenki tudta milyen okból. A hivatalos álláspont szerint az elmúlt napok eseményei során elhunytak emlékére, de természetesen a trónfosztás állt a háttérben.

Pénteki határozathozatal... elmaradása

November 4-én délelőtt 10-kor kezdődött a nemzetgyűlési munka. A törvényjavaslat előadója Rubinek Gyula (1865-1922) lett, aki a Kisgazdapárt tiszteletbeli elnöke volt. Amint az várható volt, IV. Károly 1918-as államügyekből való visszavonulása volt az érvelése alapja, nem pedig a külső kényszerre való hivatkozás.

Az érvelése szerint, a király saját nyilatkozata alapján kezdett szünetelni a királyi hatalom 1918 novembere óta. Amikor az új választáson felhatalmazott Nemzetgyűlés összeült, ezt úgy kezelte, hogy ideiglenesen kormányzót választottak meg államfőnek. A királyi nyilatkozat lényegét pedig ugyanabba a törvénybe cikkelyezték be, mely kimondta a kormányzói intézmény megteremtését. Ilyen módon a királyi hatalom gyakorlása közel 3 éve szünetelt, ami megteremtette az alapot a király trónfosztásához.

Az érvelésében fontos elem volt, hogy a Nemzetgyűlés minden kérdésben jogosult dönteni, mivel törvényes választásokon szerezte meg a nép felhatalmazását. Tény az is, hogy a Nemzetgyűlés még nem szeretett volna dönteni a király személyéről, mert ez volt a pártok megállapodása a belső béke miatt. A külső kényszer miatt viszont zsarolásnak van kitéve az ország, ezért kellett előrébb hozni a király személyét érintő kérdéseket. 

Rubinek Gyula ezen érvelése egyféle középút volt. Megjelent benne a külső nyomás, de az igazi felelősséget a királyra terhelte, aki nem látta el az államfői feladatait. Később többen is előhozzák azt, hogy a királynak nem csupán akkor kellene az ország élén maradnia amikor az könnyű, hanem az esküje alapján folyamatosan meg kellett volna maradnia a posztján. Ha a király nem képes ellátni a feladatát, akkor meg le kell mondania. Olyan, hogy "megfutamodik" (ezt a kifejezést használták, meg csúnyábbakat is), majd amikor minden lenyugodott, akkor meg visszatér... az nem járja...

Ahogyan arra rámutattak mások is a vitában, nem létezett olyan egyértelmű jogszabály, ami szabályozta volna a király 1918 őszén előállt helyzetét. A birodalom egyes részei proklamálták a kiszakadásukat. Nem állt a királyi (császári) udvar rendelkezésére olyan katonai erő, amivel egyben lehetett volna tartani a birodalmat. Forradalmak törtek ki, úgy nézett ki, hogy mindenki a király ellen fordult. A király ezért ajánlotta fel, hogy amíg a nép dönt, addig ő vár, mert nincs joga katonai erővel a nép akaratát megtörni. Nem futamodott meg, hiszen amikor jelezték neki, hogy jöhet, akkor meg is érkezett.

Rubinek képviselő felvetése, mely szerint a király de facto képtelen volt ellátni a feladatát, ettől még igaz. Ilyen helyzetre az 1867.évi III. törvény tartalmazott előírást. E szerint a királynak külön értesítenie kell a magyar államot képviselő embereket, a magyar állam képviselőinek pedig ellen kellett volna jegyeznie (többek értelmezése szerint: törvénybe kellett volna iktatni). A király ezt a nyilatkozatot mellesleg ki is adta, de a magyar törvényhozás nem foglalkozott vele. Másképpen fogalmazva, nem IV. Károly mulasztott.

Lehet úgy is tekinteni, hogy az 1918-as nyilatkozatot az 1920. évi I. törvény szentesítette, de az is csak a királyi hatalom átmeneti szüneteltetéséről rendelkezett. Ebben az esetben viszont megint nem IV. Károly mulasztott, hiszen tavasszal és ősszel is készen állt a királyi esküjének megfelelően visszatérni a trónjára, hiszen az 1920-as törvény semmit nem mondott a szüneteltetés időszakáról és a végéről.

Ezek után a miniszterelnök kért szót, aki a jogi kérdésekre nem tért ki. A király második visszatérését könnyelműségnek és lelkiismeretlenségnek, a cseh és délszláv zsarolásokat pedig mohóságnak titulálta. Tiltakozott az ellen, hogy a két szomszédos ország zsarolással próbálkozott, valamint a király visszatérése ellen is, mivel az ügyben a Nemzetgyűlés illetékessége a döntés. Ékes szavakkal állította, hogy a Nemzetgyűlést senki sem kerülheti meg... Mintha nem is a magyar kormány sértette volna meg nagyon sok képviselő mentelmi jogát...

Bethlen azt állította, hogy 1921 őszén Magyarország mentette meg a térséget egy újabb háborútól. Azzal, hogy a saját királya ellen fordult a kormány, a békét akarta biztosítani, így Magyarországnak (és Bethlennek) köszönet járna. Ezzel együtt azt is kimondta, hogy a szomszédos országok azért tartanak IV. Károlytól, mert a személye vonzó és a népei kívánják az uralmát. Mindezek tudatában kérte a képviselőket, hogy vállalják az áldozatot a békéért és szavazzák meg a javaslatot.

[Ahogy látszani fog, Bethlen álláspontját minden pontjában vitatták.]

A miniszterelnöknek Apponyi válaszolt. A legitimisták vezetőjeként igazat adott a kormányfőnek, de továbbra is tartotta azt a véleményét, hogy a vitás államközi ügyekben létezik a nemzetközi jog. Ennek egyik forrása a trianoni béke, mely szerint Magyarország önálló, független állam, azokban az ügyekben szabadon dönthet, amelyek nincsenek a békeszerződésben szabályozva. A Népszövetség a másik forrás, mely megszabja a szövetségben tagságot nem nyert országok konfliktusainak kezelését. E szerint a konfliktust okozó országot fel kell szólítani, maga az ország pedig arra reagálhat. Utána 3 hónapig tárgyalni kell, katonai fenyegetés szóba sem kerülhet. Ez a folyamat azonban el sem indult. A trónfosztás tehát kapkodás, a katonai veszély pedig riogatás.

Ezek után elmondott egy sokak által addig nem ismert részletet a párizsi béketárgyalásokról. Az eredeti szöveg a békét a Magyar Köztársasággal kötötte volna meg. Apponyiék reklamáltak, hogy az ország nem döntött az államformájáról, ezért a szerződésbe a "Magyarország" került be. A nagyhatalmaknak nem volt kifogása a királyság ellen. Ha akartak volna, akkor korlátokat szabhattak volna legalább a királyi dinasztiára nézve, de nem kívántak ilyet tenni. 

Apponyi ezek után minősítette az eseményeket. A király visszatérési kísérletét olyan súlyos eseményként értékelte, amely a legitimista elveknek nagyon sokat ártott. Szerinte mindenki a lelkiismeretét követte, bármilyen döntést is hozott, így a maga részéről a kormányt sem hibáztatta. Azt ugyanakkor nem tudta elfogadni, hogy egyetlen magyar állampolgárt is kiadjanak idegen hatalmaknak.

Elmondta azt is, hogy nem fogja gátolni a kormány javaslatának az elfogadását, mert méltányolja a kormány kényes helyzetét. Az "utolsó szó jogán" azonban volt pár észrevétele:

• ne adjanak hazug indoklást és hátteret a törvénynek, vagyis nem 1918-ból, hanem 1921 októberéből ered a trónfosztás;
• az 1920. évi I. törvényből (melynek értelmében a Magyar Királyság államfői jogait ideiglenesen a kormányzó gyakorolja) nem vezethető le a trónfosztás, mivel az a törvény nem a királyság eltörlését, hanem éppen a megtartását tűzte ki politikai célnak;
• a trónfosztás szerinte jogtalan (a kényszer és az alkotmányellenes mivolta miatt), ha pedig a Nemzetgyűlés megszavazza, akkor az forradalom.

Apponyi érvelése ellen a levezető elnök (Gaál Gaszton) tiltakozott. Szerinte a Nemzetgyűlésnek érvényes felhatalmazása van bármilyen kérdésben dönteni. A Nemzetgyűlés a népet képviseli és ha úgy dönt, akkor megfoszthatja a dinasztiát a trónöröklési lehetőségtől, még a királyt is leválthatja. A képviselők egy része egyébként nagyon felháborodott Apponyin, akit Dömötör Mihály (1875-1962) le is labancozott.

Kószó István (1961-1932) vitába szállt Apponyival. Szerinte a trónfosztás mögött álló zsarolás nem olyan döntésre kényszeríti a Nemzetgyűlést, amit egyébként nem hozott volna meg magától, csak kicsit később történt volna meg. Ez a kijelentése természetesen azonnali felháborodást szült, mivel a legitimista képviselők ezt nem így gondolták.

Kószó képviselő szerint, 400 éven át a magyar fejlődés gátja Ausztria volt. A Habsburgok kisemmizték a magyarokat. Ezen ok miatt szavazták szerinte volna meg előbb-utóbb a magyar képviselők a dinasztia trónfosztását, ahogyan egyébként a történelemben már nem egyszer megtették. Ebben a tekintetben a közjót kell követnie a kormánynak, amelynél nincs magasabb törvény. Szerinte abban az esetben, ha aznap nem fogadják el a trónfosztást, akkor újabb és újabb királypuccsok várnak az országra.

Ezt követően olyan síkra terelte a vitát, amelyet sok ott ülő politikus nem mert volna kimondani. Magyarországnak nem lehet olyan királya, aki más trónra is igényt tart. IV. Károly kijelentette, hogy nem mond le az osztrák trónról, így ezzel az aktussal (szerinte) a magyart elvesztette. Amikor a magyarok (egyedüliként) megkoronázták, akkor nem is maradt Budapesten, hanem visszautazott Bécsbe. Még azt a napot sem volt képes Budapesten tölteni a magyarokkal, amikor meg lett koronázva! Az ezen felháborodó Kószó ezért azt javasolta, hogy Károly Bécsben követelje inkább a trónját, hiszen a királlyá koronázása napját is ott töltötte.

Újabb érve volt IV. Károly ellen, hogy nem lehet magyar állampolgár. Az akkori jog szerint egy magyar állampolgárnak nem lehet több állampolgársága. Mivel a király nem mondott le az osztrák állampolgárságáról, így elvesztette a magyart, tehát már csak ezért sem maradhat magyar király. Sőt, neki nincs tudomása arról sem, hogy IV. Károly valaha is kapott magyar állampolgárságot. Ezért a kiadatása ellen nem érv, hogy magyar állampolgár lenne.

Az érvelését ott rontotta el, amikor elkezdett a Károlyt kísérő két osztrák századról beszélni, ami nem volt igaz. Egyébként később megvizsgálták IV. Károly magyar állampolgárságát (már a kádári időkben), Kószó ebben is tévedett. Legkésőbb a koronázás napján Károly automatikusan magyar állampolgárrá vált. 

Utána Haller István (1880-1964) próbált elmondani egy érzelmes beszédet, amit a közbekiáltások szétziláltak. Ő nagyjából azt vallotta, hogy amit kényszerből tesznek valakivel, az nem lehet tartós. Ezért a trónfosztás is olyan, amit hiába fogadnak el, mert idővel majd az lesz, amit a magyar emberek szeretnének.

Kováts J. István (1880-1965) szólalt fel, aki akkoriban egy befolyásos református lelkész volt (majdnem püspök is lett). A véleménye szerint a nemzet milliónyi tagja érez úgy, ahogyan ő, vagyis kifejezetten vágynak a trónfosztás kimondására és nagyon örülnek neki. Elmondta, hogy már a Nemzetgyűlés megalakulása óta nem egyszer megpróbálták beterjeszteni a trónfosztási törvényt. Csak azért nem terjesztették be a javaslatot, mert előbb a királyi intézményről szerettek volna jogszabályt alkotni, majd utána foglalkoztak volna a személyi ügyekkel.

Levezette azt is, hogy a magyar jogban a király nem áll a jog felett (az osztrákban igen). Nem ok nélkül előzte meg a koronázást olyan rituálé, melynek során a leendő király alávetette magát a magyar törvényeknek. Már csak önmagában ezért is jogosult a Nemzetgyűlés az egész dinasztiát megfosztani a trónjától.

A pezsgő vitában Rupert Rezsőé (1880-1861) lett a főszerep, de ezt még ő sem sejtette. Szerinte 1921 novemberében Magyarországon nem volt kényszerhelyzet. Magyarországon csak a Habsburgok teremtettek kényszerhelyzetet akkor, amikor például rákényszerítették az Országgyűlést Kossuth Lajos "kiátkozására". Ő az 1849-es trónfosztásban egy nemzeti akaratot lát, amely most végre törvényre emelkedhet, minden kényszer nélkül.

A beszédében érdekes elem, hogy az Ostenburg-alakulatot eleve úgy kezelte, mint akikkel a kormány sem bírt és eleve a király rendelkezésére kívántak állni. Ha a megfogalmazását a mai szóhasználattal akarjuk visszaadni, akkor Ostenburgékat bűnözőként vagy terroristaként írta körül.

Rupert Rezső akaratlanul is megakadályozta, hogy IV. Károlyt a névnapján fosszák meg a királyi címétől
(a kép forrása: huszadikszazad.hu)

Történelmi távlatokban is árulással, elnyomással vádolta meg a Habsburgokat, akik nem tettek semmit a magyarokért. Szerinte a magyar nemzetet képviselőknek (a valós érdemei elismerése mellett) azért kell IV. Károlyt megfosztani a trónjától, mert a Habsburgok trónigénye zsarnoki elnyomásból és sok nemzetellenes tettből ered. Eleve rossz tehát a forrás, de ez nem minden! A véleménye szerint a világháborút lezáró veszteségek miatt is viselni kell a dinasztiának a felelősséget. Egy ennyire csúfos következményekkel záruló háborúért ha valakinek vállalni kell a felelősséget, akkor az éppen a dinasztia.

A beszéde egyébként jó is lehetett volna, kétségtelenül sokak véleményét képviselte. Azonban nagyon hosszan olvasta fel a trónfosztó törvényjavaslatát, amely tele volt jelzőkkel hímzett ékes körmondatokkal. Amikor hosszú-hosszú idő után egy alcímhez érve beolvasta: "második fejezet", akkor már önmaga paródiájává változott és a képviselők is kinevették. Egy ideig jót viccelődtek rajta, majd egyre inkább szenvedtek, hiszen a javaslata maratoni hosszú volt. Még a levezető elnök is figyelmeztette, hogy múlik az idő, amelynek hatására gyorsított a felolvasáson. Csak egy példa a körmondataira:

A magyar állam neve ezentúl a következő lesz: Szent István koronájának, egyszerűbben a szent koronának állama, vagy közönségesen: Magyarország.

A javaslatából talán csak azt érdemes kiemelni, hogy a kormányzói hatalmat 3 évre korlátozta volna. Ez Horthyra is érvényes lett volna.

Rupert Rezső hosszú beszéde azért volt érdekes, mert ezzel lehetetlenné vált a szavazás. Olyan hosszúra nyúlt, hogy a beszéde végén a levezető elnök mindenkit elküldött. A legjobb az egészben az, hogy Rupert képviselő a nagyon hosszú beszéde végén közölte, hogy nem kíván szavazást a javaslatáról.

Igazából csak szerette volna azt demonstrálni, hogy hova vezet az, ha nem a bizottságokban döntenek a javaslatokról, hanem az ülésteremben. Így történt, hogy november 4-én a trónfosztás elmaradt.

Hétvégi ülésnapok

A szombati (november 5.) vitát Rassay Károly (1886-1958) nyitotta meg, aki bírálta a kormányt az indoklás hiánya miatt. Szerinte a dinasztia magyar trónhoz jutása a dualizmus visszaállításának a kezdete lenne. Ahhoz, hogy egy Habsburg újra magyar király lehessen, le kellene mondania az osztrák trónról, erre pedig IV. Károly nem volt hajlandó. Azt szerinte egy felelős magyar politikus sem engedheti meg magának, hogy a Habsburgok megint a dinasztia megmentésére használjanak fel magyar életeket. A véleménye szerint önmagában ez elég indok a trónfosztásra.

Rassay szerint a kormány felelős a kialakult helyzetért és a meghalt emberekért, mivel halogatta a királykérdést és a "nem időszerű" szlogen mögé bújva tétlenkedett. A kormány felelősségét vetette fel abban az ügyben is, hogy rengeteg legitimista főembert a helyén hagyott, holott többen is jelezték a megbízhatatlanságukat. Ráadásul a kormány szerinte még azért is felelős, hogy az 1921 tavaszi eseményeket is elsunnyogta. Egyetlen jogszabályt nem módosítottak annak érdekében, hogy a polgárháborús tettek büntethetők legyenek. Szerinte egy kormánypárt részéről az elvi deklaráció semmiség, cselekedniük kellett volna. A kormányzás felelősségét viselők nem cselekedtek, hanem csak baloldali forradalommal riogattak, majd köztük tört ki a polgárháború.

Rassay név szerint is felsorolta, hogy a kormány melyik tagja mi mindent tett a király érdekében. A felsorolása közben többen nevetnek, mert valóban életszerűtlen a sok-sok véletlen egymás mellé helyezve. Álláspontja szerint az országot a kormány gyújtotta fel, majd pár vödör vérrel oltotta el a tüzet, amiért önmagukat veregetik vállon (ez volt a válasz Bethlen önfényezésére). 

Rassay volt az egyetlen, aki az elrendelt gyásznappal megvádolta a belügyminisztert, hogy az a trónfosztásnak szólt. Sőt, a kormányt a trónfosztás ügyében is megvádolta azzal, hogy a detronizálást kilúgozta. Egyrészt a kényszerhelyzetre való hivatkozással, másfelől a kétértelmű fogalmazással, mivel a későbbi királyválasztásból nem zárta ki a javaslat a dinasztiát.

Javasolja, hogy három jogcímen mondják ki az trónfosztást:

1. Károly 1918-as nyilatkozata az államügyekből való visszavonulásáról. A kormány jegyezze ellen és emelje törvényre. Abban Károly a nemzetre hagyta az államfői hatalom rendezését, most pedig élnek vele és visszaveszik tőle.
2. Minden népnek joga van a saját államfőjéről dönteni. Szerinte IV. Károly méltatlanná vált a királyi címre azzal, hogy a nagy veszélyben elhagyta az ország területét. Ha egy egyszerű állampolgár (katona létére) a háborúban elhagyja a szolgálati helyét, azt büntetik. A királyra, mint az ország első polgárára, ez sokkal inkább vonatkozik. Ezért a nemzetnek joga van a királyt minimum azzal szankcionálni, hogy megfosztja a trónjától. Tény (teszem hozzá én), hogy amikor Károlynak már csak a magyar királyi címe maradt, az utolsó palotaőrsége is magyar volt, vissza tudott volna jönni az országba. Az ország "elhagyása" ténylegesen nem történt meg.
3. A Habsburgok magyar trónhoz való joga az osztrák és a magyar trón együttes örökléséből ered, melynek az alapja az, hogy az uralkodó megvédi az országot. A vesztes háború, az elvesztett osztrák címek, illetve a trianoni béke önmagában elegendő ok ahhoz, hogy a dinasztiát megfosszák a magyar tróntól.

Illetve +1 javaslata is volt, amit zárógondolatként megismételt: a Habsburgok egyetlen tagja se ülhessen többé a magyar trónra. Szerinte ezt is be kellene venni a törvénybe, valamint a Habsburgok mellett kifejtett propaganda tilalmát is. Természetesen elmondta azt is, hogy Bethlen és kormánya nem maradhat a helyén (ez nem volt kemény kijelentés, mivel Bethlen akkoriban rendszeresen lemondott, talán egy cinikus megjegyzés volt, hogy most se felejtsen el lemondani).

Utána Schlachta Margit (1884-1974) szólalt fel, aki eleve hatálytalannak tartotta a trónfosztást. Szerinte a magyar trón ügyében a Habsburgok és a magyar nép szerződött egymással. A szerződést azonban csak két fél közösen bonthatja fel. Az elnök itt közbevágott és megvédte a Nemzetgyűlés jogosítványait. Arra hivatkozott, hogy a Nemzetgyűlés célja az össze államisággal összefüggő nagy kérdés megoldása. Ilyen jogosítványa csak a Nemzetgyűlésnek van, ezért mindenképpen hatályos amit megszavaz.

Ezt követően egy olyan érvelést vezetett le a képviselőnő, mely szerint a trónfosztás külső nyomás miatt kerül tárgyalásra, így ezért nem lehet érvényes. A szavazás erkölcsi oldalát boncolgatta, hogy vajon tud-e nemet mondani a magyar politikai elit a külső kényszernek? Ha igen, akkor azt bizonyítaniuk kell. E mellett szót emelt azért, hogy Zita királyné nevelhesse a gyermekeit. Ez utóbbi egyetértéssel találkozott.

Balla Aladár (1867-1935) is felvetette, hogy a királykérdés kikapcsolása idézte elő a tragédiát, mert a kormány nem volt bátor a cselekvésre. Szerinte népszavazáson kellett volna dönteni a trónfosztásról, már jóval hamarabb. Azt vallja, hogy a trianoni béke is levezethető a királykérdés halogatásából.

Olyan állításokat emleget ezek után, mely szerint a Budapest fele özönlő királyi haderő nem volt magyar. Egyrészt jelen volt legalább egy osztrák vezető tiszt (Riedl), valamint a királynak tett eskü szerinte nem a magyar királynak szólt, hanem az osztrák császárnak ÉS a magyar királynak. Vagyis IV. Károly 1921 októberében nem a magyar állam élére akart visszatérni, hanem az osztrák trónt is szerette volna, tehát a dualista államot kívánta ismét megteremteni. Azt is elmondta, hogy a királyra esküt tett katonákat félrevezették. Vagy azt mondták nekik, hogy minden el van rendezve előre, Budapest várja a királyt, vagy azt, hogy kommunisták ellen kell harcolniuk.

Utána az 1918-as eseményekre tér vissza. Mielőtt a Monarchia felbomlott volna, IV. Károly egy kiáltványt adott ki, mely a birodalom újraszervezéséről szólt. Azt viszont csak császárként adta ki, magyar királyként nem, holott törvény kötelezte rá.

Azt is felhozta IV. Károly ellen, hogy az osztrák-magyar haditengerészetet, mely a közös hadsereg egyik komoly értéke volt, a magyarok megkérdezése nélkül adta át a szerbeknek és a horvátoknak. Mások kiáltottak közbe, hogy az egy rablás volt, amit a király követett el. Ugyanez megtörtént a csendőrséggel is.

Harmadik vádpontja 1918. október 23-hoz kötődik, amikor a magyar koronához tartozó területeket átengedte a horvátoknak. A magyar király ilyen jellegű cselekedete nagyon ellentétes a királyi esküvel. Szerinte ezen tettekkel Károly érdemtelenné vált a magyar királyi címre.

Dömötör Mihály szerint a magyarok sokszor megmentették a Habsburgokat, akik köszönet helyett elnémetesítéssel és gyarmatosítással válaszoltak. Felhozta példának az 1849-es orosz beavatkozást, a megtorlásokat és a választójogi hadakozásokat. Vádolta azokat a magyar főurakat is, akik a dinasztia érdekeit kiszolgálták. IV. Károlyt a személyében is alkalmatlannak minősítette, akinek még ahhoz sem volt tehetsége, hogy a megfelelő embereket válassza ki maga mellé. Felhozta ellene Károlyi kinevezését, az 1918 őszi megfutamodó magatartását és a Sixtus-ügyben tanúsított eljárását. Csatlakozott az előtte elhangzott véleményekhez, mely szerint IV. Károly méltatlanná vált a magyar trónra.

A szavazáshoz érve, az ülésteremből kivonultak a legitimisták, ami zavart okozott. Labancozták őket, mások pedig gyávának minősítették őket, mivel nem mertek a szavazásban közreműködni (ha nem mennek ki, akkor a törvényjavaslat elbukik). A szavazás végül megtörtént, de csak a módosításokról volt szó aznap. A módosításokat elvetették. Idő már nem maradt, így november 5-én sem történt meg a trónfosztás.

November 6. vasárnapra esett. Rendhagyó volt a vasárnapi ülés, mert vasárnap nem szoktak dolgozni. Akkor viszont sürgős volt a helyzet, ezért bementek aznap is. Rendes ülést tartottak, melyen a trónfosztás csak egyetlen szavazási aktus volt. A bent lévő képviselők közül mindenki megszavazta, ahogyan az előre várható volt.

Horthy és Bethlen aláírása a trónfosztást kimondó törvényen
(a kép forrása: Magyar Nemzeti Leváltár virtuális kiállítása)

Így született meg az 1921. évi XLVII. törvénycikk, november 4. (Károly napja) helyett november 6-án. Azért tartom érdekesnek a vitában történt megszólalásokat ismertetni, mert ebből érezhető az akkori képviselők viszonya a királyhoz. Zömében nehezteltek a dinasztiára és személyesen a királyra is. 

A törvényről

Mivel a témához tartozik, szót kell ejteni a törvényről is. Sokan firtatták azt, hogy mennyire érvényes törvény. Ha valaki nagyon belemerül és nem politikai világnézettől befolyásolva kutat, akkor két megállapításra juthat. Az egyik az, hogy maga a törvény nem hatálytalan, szabályosan hozta meg az arra feljogosított testület. Az akkori szabályoknak legalábbis megfelelt. A másik következtetés az, hogy a törvény kissé összekuszálta a szálakat. Ahelyett, hogy egy tiszta helyzetet teremtett volna, igazából csak IV. Károly királyi címét vette el.

A törvény címzése ez volt: 

1921. évi XLVII. törvénycikk IV. Károly Ő Felsége uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszüntetéséről

A törvény címzésében az uralkodó jogainak megszüntetéséről ír, de az 1. § megszűnésről. Ebben van némi ellentmondás, mivel vagy már megszűntek az uralkodói jogai, vagy éppen ezzel a törvénnyel számolták fel azokat.

1. § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek.

Mindenesetre vagy így, vagy úgy, de a törvény proklamálásával IV. Károly magyar királyi címe már a múlt részévé vált. Ha valaki ebből azt olvassa ki, hogy a Habsburgok valamilyen jogai nem szűntek meg, akkor helyesen gondolkodik. Amikor 1926-ban létrehozták a felsőházat, akkor a dinasztia Magyarországon élő tagjai (a férfiak) automatikusan felsőházi tagságot kaptak. Vagyis a Habsburgok magyarországi tagjai nem voltak mások, mint a magyar királyi család tagjai!

A dinasztia magyarországi tagjainak megmaradt a főhercegi és a királyi hercegi címe
(a kép forrása: Sturm-féle almanach felsőházi kötetének 1927-es kiadása, 15. oldal)

A hivatalos tiszti cím- és névtár is mindegyiküket főhercegként jelölte meg Horthy kormányzósága teljes időszakában. Ezzel újabb kérdés nyílt meg. Ahogyan a monarchiabeli írások rámutattak, azzal, hogy IV. Károly a trónra ült, lett egy magyar királyné és egy magyar koronaherceg is, meg jó pár királyi gyermek. Az ő tisztségüket, címhasználatukat sem rendezte a törvény. Másképpen fogalmazva, azok megmaradtak.

2. § Az 1723. évi I. és II. törvénycikkben foglalt pragmatica sanctio és minden egyéb jogszabály, amely az Ausztriai Ház (Domus Austriaca) trónörökösödési jogát megállapította vagy szabályozta, hatályát vesztette és ezzel a királyválasztás előjoga a nemzetre visszaszállt.

A kisgazda képviselők javaslata ellenére sem írták bele, hogy a királyválasztásból a Habsburgokat ki kell zárni. Sőt, egyes kisgazdák szerint ez a szövegezés arra is alkalmas lett, hogy a nemzet szabadon választhat királyt, de csak a Habsburgok közül! A kormány nem teremtett tiszta helyzetet ebben a kérdésben, tudomásom szerint nem is reagált a felvetésekre.

A kisgazdák azért érdekesek, mert ők propagálták a szabad királyválasztást. Ez a passzus azonban nem az volt amit ők kívántak. Ez "csak" annyit mondott ki, hogy a Habsburgok trónöröklését biztosító jogi alap megszűnt. Később, amikor 1942-ben a királykérdés megoldása "majdnem" sikerült, akkor Kállay miniszterelnök írt egy levelet Horthynak. Abból (is) tudható, hogy a magyar politikai elit körében (vagyis egy részüknél) Habsburg Ottó komoly jelölt volt. Vagyis a 2. § nem zárta ki a Habsburgokat semmiből, csak erről nem beszéltek.

3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.

A magyar politika időnként tényleg komolyan igyekezett királyt találni a magyar trónra. Külön bejegyzést érdemelne, hogy kik voltak a komoly jelöltek. A király megkoronázása nem azért nem sikerült, mert nem akarták, hanem az egyetértés nem jött létre (megérne egy külön bejegyzést az 1942-es belpolitikai krízis, ami e miatt alakult ki). 

Mindenesetre a komolyan felmerült személyek az alábbiak voltak (csak azok nevei, akikkel a legfelsőbb politikai elit számolt):

1. Maga Horthy Miklós.
2. Horthy unokája VI. István néven.
3. Az olasz király.
4. A román király.
5. Habsburg Ottó.

A Horthy-koronázás ötlete már egész korán felmerült, az tényleg egy hosszú történet. Az olasz király személye elsősorban amiatt került elő, hogy előnyösebb békefeltételeket kaphasson az ország a II. világháború végén. A román király személye már az I. világháború közepe óta lehetőség volt bizonyos főuraknak. Ebben az elképzelésben szerepet kaptak az érintett magyar urak erdélyi birtokai is. Ez így furcsának tűnhet, de ők azt kívánták támogatni, akinek az uralkodása alatt megmaradhattak volna a földjeik. Nem mellékes az sem, hogy ebben az elképzelésben Erdély elrománosítása sem indult volna el. 

4. § Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe.

A törvény még november 6-án kihirdetésre került, de csak 7-én jutott el a nagyobb nyilvánosság elé. Ezzel a magyar politika ha nem is oldott meg nagyon sok mindent, de legalább tiszta helyzetet teremtett az államfői jogok kérdésében. 

A külső kényszer, mint a törvény mögött álló indíték, sokakat zavart. Erre egyik megoldás lett volna az, ha a külső kényszer elmúltával a törvényhozás ismét napirendre veszi a kérdést és dönt. Nos, az 1926-os felsőházzal kapcsolatos szabályozás (közvetett módon) egy ilyen döntésként értékelhető. Az 1926-os döntés ugyan megerősítette, hogy IV. Károly trónfosztása legális volt, de azt is, hogy a Habsburgok kiváltságosak maradtak. A címhasználatukban a "főherceg" és a "királyi herceg" is előfordult a hivatalos állami közlésekben.

Ha valaki nagyon elmerül a jogi elemzésekbe, nagyjából azt fogja látni, hogy a sok hibája ellenére is az 1921-es törvény egy legális törvény, ami IV. Károlyt megfosztotta a magyar királyi címétől (mint volt uralkodót megillette a címviselés más jogon, de az egy másik ügy). Izgalmas kérdés lehet az, hogy vajon 100 év elteltével milyen következményei vannak a jelenre nézve?

Ebből a szempontból arra érdemes koncentrálni, ami a dinasztiának megmaradt. Ezek közül az egyik a címhasználat. Ahogy említésre is került, a Horthy-rendszer meghagyta a Habsburgok főhercegi és királyi hercegi címeit. Ezt a nemesi címeket betiltó törvény elvette tőlük, de ez csak az ország határain belül tudott érvényesülni. Esett már szó arról, hogy Habsburg Ottó, valamint más szülők is anyakönyveztették a magyar címeiket, sőt, használták is azokat (a jelenben is).

A rendszerváltás után olyan jogi állásfoglalások születtek, amelyek a nemesi címek hivatalos használatának a tilalmaként értelmezték a nemesi címeket betiltó törvényt. Vagyis a privát szférában való használatukat nem minősítették illegálisnak. Ebbe az egész kaotikus helyzetbe egy új helyzetet teremtett az Alaptörvény elfogadása. Az Alaptörvény az 1944-es német megszállás utáni időket illegitimmé nyilvánította, amivel számos kérdést újra megnyitott. A különböző jogtudományi és politikatudományi szaklapokon zajló érvcsatákat meg sem próbálom összegezni, inkább az új állam irányítóinak a gyakorlatára utalnék.

Régebbi bejegyzésekben le is hivatkoztam, hogy a kormányzati szereplők ma "főherceg"-ként utalnak a Habsburgokra akkor, amikor finoman, de provokálni kívánják Ausztriát. Más esetben viszont megkapják a kormány tagjaitól (vagyis néhány tagjától) a "királyi" minősítést a megszólítások során. Ezek szerint gondolhatom akár azt is, hogy hiába ért véget IV. Károly uralma 100 évvel ezelőtt, azóta is létezik olyan, hogy magyar királyi család. Legalábbis akkor, ha a kormányzati emberek gyakorlatát elemzem, akkor erre a következtetésre jutok.

[Ami még izgalmasabb lenne, az annak a vizsgálata, hogy a kormányzat tagjai szerint ki főherceg és ki magyar királyi herceg, de ez már egy másik bejegyzésnek lehetne a témája.]

Mindenesetre az utolsó magyar király 1921-es őszi helyreállítási kísérletének a budapesti szála ezennel a végéhez ért. A sorozat utolsó előtti része majd a királyi pár utazásával fog foglalkozni.

[A "lemaradásom" oka nagyon prózai. Hiába fizetünk 3 helyre is a korlátlan internetért, órákra leáll.]

Források

Budapesti Hírlap ezen időszakban megjelent számai

Freissberger Gyula (szerk.): Országgyűlési almanach az 1927-1931. évi országgyűlésre, II. kötet. Országgyűlési Könyvtár, Budapest, 1927. 

Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa-História, 1990.

Huszadik század

Jean Sévillia: Az utolsó császár és király, Habsburg Károly sikertelen államcsínye. Gabo Kiadó.

Krizsán László: A korona árnyékában. BIP, Budapest, 2002.

Magyar Nemzeti Levéltár virtuális kiállítása Habsburg Ottóról

Nemzetgyűlési almanach 1920-1922. Itt is elérhető.

Nemzetgyűlés üléseinek jegyzőkönyve, elérhető itt is.

Nemzeti Újság ezen időszakban megjelent számai.

Törvény eredeti megjelenése

Törvény szövege a jogtárban