A belga dinasztia különleges küldetése az államuk életben tartása. Hogyan lehet ezt megvalósítani?

Belgium területe nagyjából Magyarország 1/3 része, ahol körülbelül 11,5 millió ember él. Ma három hivatalos nyelv van az országban, a francia, a holland és a német. Az ország tagolódása elméletileg egyszerű. Északon található a holland nyelvű Flandria, délen a francia nyelvű Vallónia (ahol részben német nyelvet is használnak), középen pedig Brüsszel, mely nem azonos a fővárossal, hanem a nagyobb méretű régiónak is ez a neve.

A belgák királyáról sokszor elmondják, hogy ezt a nagyon vegyes három részt fogja egybe. Ez a belga dinasztia különleges küldetése. A bejegyzés 7 bekezdése csak a dinasztia ezen politikai feladata nézőpontjából közelíti meg Belgiumot, így nagyon sok mindenről nem esik szó, amiről egyébként a "belgaság" okán egyébként illene beszélni.

A belga király a beiktatásakor megesküszik arra, hogy megőrzi Belgium területét, ami náluk nem egy üres szófordulat, hanem komoly ígéret
(a kép forrása: people.cn)

Miért is annyira nagy munka összetartani Belgiumot? Az egyik sajátos ok, hogy nincs közös nyelv. Ráadásul az északi rész gazdagabb a délinél, a belső viszonyokat nézve fejlettebb is. Észak inkább jobboldalibb és konzervatív, a dél pedig tökéletesen az ellenkezője. Brüsszelben viszont olyan magas a külföldiek aránya (az EU-s intézmények és a bevándorlás miatt), hogy a lakosság majdnem fele nem Belgiumban született, ráadásul az angol szinte mindennapos nyelvnek tekinthető. 

A három régió és a három nyelvi közösség között kevés kapocs van. Vannak egyrészt olyan "belgaságok", mint amilyen például a sült krumpli vagy a gofri, de ezek olyanok, mint a hungarikumok, melyek biztosítanak ugyan egy közös identitást, de akkora nagy ereje nincs, hogy áthidalja az ellentéteket. Az erősebb összekötő kapocs a belga államiság, amelynek kevés megszemélyesítője van. Ilyenek a szövetségi hivatalok vezetői vagy a kormány tagjai, de kétségtelenül a belga dinasztia ezek között a legjelentősebb. Ráadásul éppen ők azok, akiknek egyik földrajzi térséggel vagy nyelvi közösséggel sincsen elkötelezettségük, míg az összes többi megszemélyesítőnek van ilyen jellegű előélete.

I. A belga állam és a dinasztiája

A mai Belgium eredetileg Hollandia része volt. A nagy holland állam katolikus és francia nyelvű lakói fellázadtak az elnyomásuk miatt 1830-ban, amely a "belga szabadságharc" néven került be a történelembe. Valójában a független belga állam és az intézményei 1830 végére már léteztek, de mivel a király személye csak 1831-ben nyert rendezést, ezért lett a függetlenség hivatalos dátuma 1831. A döntés nehezen született meg, ugyanis nem találtak királyt.

A trón sorsáról az új állam alkotmányozó gyűlése döntött (ennek a neve nemzeti kongresszus volt). Az első döntés arról szólt, hogy a holland dinasztiát trónfosztották, majd meghatározták, hogy Belgium egy köztársaságias ország legyen, de királlyal az élén. Mivel a francia király támogatta a belgák szabadságharcát, ezért a legidősebb fiát meg is szavazták királynak.

A probléma az volt, hogy a francia király féltette a fiát, ezért nem akarta Belgiumba engedni, pedig kétszer is leszavaztak mellette. A harmadik szavazáson az új állam nemesei közül szerettek volna királyt választani, de nem sikerült megállapodni senkiben sem. A negyedik szavazáson végül úgy oldódott meg a helyzet, hogy a francia király által javasolt Lipót herceg (1790-1865) mellett szavaztak. Ki volt ez a herceg?

Európában létezett egy olyan szász hercegség (Szász-Coburg-Saafeldi Hercegség), amelynek az élén egy Ferenc nevű herceg állt. Ferenc herceg már 1806-ban elhunyt, de a gyermekei nagyon jól házasodtak. A felsorolás hosszú lenne, de az a lényeg, hogy a házasságok révén a brit, az orosz, a portugál, a bolgár, valamint a szász dinasztiák vezetői is az utódjai közül kerültek ki. Lipót herceg ennek a Ferencnek a harmadik fia volt.

Lipót tehetséges katonaként szolgált a napóleoni időszak alatt, majd a brit király egyetlen lányát vette feleségül. A neje hamar elhunyt, így özvegyként már nem kerülhetett a brit trón közelébe. A brit uralkodó, arra való tekintettel, hogy majdnem az uralkodó férje lett, brit királyi herceggé emelte. E miatt a neve belekerült egy képzeletbeli kalapba, ahonnan a sorra alapítandó új monarchiák egyikének az uralkodója lehetett. Akkoriban volt egy államalapítási hullám, így kellettek a királynak alkalmas jelöltek.

A Lipótnak felkínált első trón a görög volt, de azt elutasította, mert elég bizonytalannak érezte a görög államot. Így amikor az új belga állam élére kellett egy király, már óvatosabban mérlegelt. Lipót szimpatikus volt a belgáknak, mivel a holland veszély ellen megfelelő ellensúlynak látszódott a szász, brit és francia kötődései miatt. Mivel sejtette a herceg, hogy nem lesz negyedik esélye királlyá válnia, ezért belement a republikánus jellegű monarchiába.

Kibékült a szűk jogkörökkel, valamint olyan apróságokkal is, mint például a koronázás és a korona hiánya. Ez a mai napig sem változott, soha nem is készült olyasmi, hogy belga királyi korona. Ráadásul a belga király hatalma nem "isteni", ilyenre nem csupán nem utaltak, hanem rögzítették, hogy a hatalma a belga néptől származik.

Lipót feleségül vette a francia király legidősebb lányát. Három gyermekük élte meg a felnőttkort. A két fiún keresztül öröklődött a belga trón, a leányuk pedig Mexikó császárnéjaként lett ismert. Ő volt Sarolta, aki Ferenc József Miksa nevű testvérét vette el, aki Mexikó császáraként uralkodott egy ideig. Lipót még láthatta, hogy a lánya Mexikó császárnéja lett, ami elégtétel lehetett számára a belga alkuért cserébe.

I. Lipót a kontinens egyik legesélyesebb király-jelöltje volt
(a kép forrása: a dinasztia honlapja)

A házassága természetesen nem szerelmi házasság volt, de a feleség idővel megszerette a férjét. Ennek ellenére a már 50-es éveiben járó férje beleszeretett egy 16 éves lányba, aki nagyon sokáig a szeretője maradt. Tőle is lettek gyerekei, az utódjaik a mai napig is részét alkotják a belga nemességnek (Eppinghoven bárói).

A belga nemességnek egyébként 8 kategóriája van, a címeket szabályozó jogszabályok pedig nagyon szigorúak, mivel a nemességet és annak a kategóriáját a személyi okmányokban feltüntetik. Éppen ezért magas az értéke a belga nemesi címeknek (gondolom senkit nem lep meg, hogy ennek is van piaca). A belga jog annyira komolyan veszi a nemességet, hogy például bünteti, ha valaki a belga határokon belül idegen uralkodó által adott nemesi címeket használ. Azt pedig még szigorúbban veszik, ha valaki magát nemesnek hazudja vagy ilyesmit sugall magáról, hiszen egy olyan fontos dologról van szó, mint a személyes névről.

Indokolt egy rövid kitérőt tenni a Croy-dinasztia ügyére, mivel ők is a belga nemesség részét képezik. Valóban azok közé a hercegek közé vannak sorolva, akik nem a belga királyi dinasztiával állnak rokonságban, hanem egy másik dinasztia leszármazottjaiként lettek elismerve. A Croy hercegekről a belga rendszerben tényleg feltüntetik, hogy állítólag a magyar Árpádoktól származnak, de ez csak egy feltevésként került megfogalmazásra. A belga monarchia nem ebben látja a hercegségük hiteles voltát, hanem abban, hogy 1594-ben a császá az addig bárói családot herceggé minősítette át.

Ennek a rendszernek a háttere az, hogy a nemesi címek ilyen szigorú védelméért cserébe a nemességhez tartozóknak kötelessége védeni a monarchiát. Régebben közhivatalokat kaptak, nyilván ez anyagi lehetőségeket is biztosított a családoknak. A mai belga közéletben is vannak ennek látható nyomai, de inkább abban lehet felismerni, hogy a leggazdagabb családok által birtokolt vagyon nagyjából a fele az ő kezükben van. A királyi udvar figyel arra, hogy ez az arány az 50 százalékot meghaladja, így mai napig történnek nemesítések, sokszor éppen a legvagyonosabb nem nemesek köréből.

Az I. világháborúig a belga királyokat a szász dinasztiák közé sorolták. Akkor a semleges Belgiumot a németek megtámadták, e miatt a belga király módosította a dinasztia nevét Belgium-házra. A szász megnevezés csak 100 év után, 2015-ben tért vissza a belga királyi család tagjaihoz, de csak anyakönyvezett családnévként. Ma ott tartunk, hogy a királyi család tagjainak 2023-ban előírták a "Belga" családnév cseréjét. Így a "Belga" egy királyi családhoz való tartozásra utaló hercegi cím, de már nem családnév. A trónon ülő királyi családokra nem ez a jellemző gyakorlat.

II. Kongó kirablása

Tehát adott volt egy herceg, aki kétszer majdnem király lett, aztán a harmadik esélyt megragadta, így I. Lipót néven belga király lett. A lánya császári trónhoz jutott (mint a császár felesége), de már nem élte meg a lánya új birodalmának a végét. Őt a fia követte a belga trónon, II. Lipót (1835-1909), aki 1865-től a haláláig volt a belgák királya.

Belgiumban őt az "építő király" jelzővel tisztelik az általa megrendelt építmények miatt, de a valódi "eredménye" az akkor Kongói Szabadállam néven ismert terület könyörtelen leigázása és kifosztása volt. Valójában nehéz pontos kifejezést találni arra, ami az akkori kongói térségben folyt. A népírtás szó is enyhe rá, mert nem fejezi ki azt a terrort, amit a lakossággal szemben vezettek be.

Például ha valaki elefántcsontból vagy a gumiból keveset adott le, akkor megcsonkították, megalázták, megkínozták, megerőszakolták, esetleg meg is ölték. Mindezek akkor is megtörténhettek, ha a kényszermunkások (ez enyhe kifejezés a helyzetükre) nem teljesítették a tisztviselők utasításait. A helyi lakosok kezének a csonkolása annyira elterjedt volt, hogy a levágott kézfejek helyi fizetőeszközként működtek. Ráadásul a kongói gumi nem volt olyan egyszerűen begyűjthető, de a részletekkel nem sokkolnék senkit. Bármit is írnék, nem tudná azt visszaadni azt, amit a belga király által leigázott embereknek át kellett élniük.

Az állam területe Belgiumnak a 76-szorosa volt, amelynek nagyjából a 3/4 része a király magánterülete volt. Ezzel II. Lipót a világrekorder lett, mert tudomásom szerint nem gyakran fordult elő olyan, hogy bárkinek is ekkora területe legyen. Ilyen módon felelősség terheli őt a területén történtekért, melyet már a korabeli nemzetközi politika is felvetett. Az érem másik oldala, hogy a nagy szavakkal elítélt eljárásait több európai gyarmattartó is részlegesen alkalmazni kezdte, mivel hatékonynak látszódott.

A II. Lipótnak állított belgiumi emlékmű felirata a néhai királyt idézi meg: "A civilizáció és Belgium érdekében vállaltam a munkát Kongóban"
A kép forrása: Kongói Reformszövetség)

A kongói ügyek végül odáig jutottak, hogy 1903-ban már az egész világon tudtak róla és elkezdték elítélni. Végül a belga kormány 1908-ban elvette a királytól a gyarmatot és a kormány felügyelete alá helyezte. Más kérdés, hogy ekkor a gyarmatot már nem lehetett nyereségesen működtetni, így az állam vállalta át a terheit. Sőt, amíg Lipótnak nem kezdett el hihetetlen sok pénzt termelni, addig szintén a belga költségvetés fedezte a ráfordításokat! A király akkor már a világ egyik leggazdagabb embere lett. A megszerzett vagyona egy csekély részéből vált "építő királlyá" és nem alaptalan feltételezni olyat, hogy a belga nemességnek is jutott a bevételekből.

II. Lipót kongói ügyeit az utódja, I. Albert (1875-1934) próbálta orvosolni, aki 1909 és 1934 között volt a belgák királya. Ő személyesen is elment Kongóba, ahol ígéretet tett a belga uralom jellegének a megváltoztatására. Kongó lakossága annyit nyert, hogy a terror enyhült és már "csak" egy klasszikus kizsigerelt gyarmattá válhatott, ami tényszerűen nézve jobb volt a korábbi helyzetnél, de azért elfogadhatónak aligha lehetne nevezni. 

I. Alberthez kötődik az is, hogy támogatta a Luxemburggal való gazdasági szövetkezést, amely a Benelux néven ismert koalíció elődje volt. Amikor a németek megtámadták Belgiumon keresztül a franciákat, akkor a király a frontra ment vezetni a hadsereget, a fia (a későbbi király) pedig gyerekkora ellenére közlegényként szolgált a hadseregben. Érthető, hogy a határokon belül I. Albert is népszerűvé vált.

III. A monarchia első nagy válsága

III. Lipót (1901-1983) I. Albert fia, egy eléggé vegyes megítélésű uralkodó. Nagyjából olyan személyiség a belga társadalomban, mint Magyarországon Horthy vagy Kádár. Hivatalosan 1934 és 1951 között volt belga király, de a tényleges hatalom csak 1944-ig volt a kezében. Utána 1950-ben visszakapta a trónját de a tiltakozások miatt 1951-ben le kellett mondania. Uralkodásának ez a része a monarchia első nagy válsága volt, ahol a király helyzete vált kérdésessé.

A király bűne az volt, hogy a kormány felszólítása ellenére, nem hagyta el az országot akkor, amikor a németek ismét megszállták Belgiumot (a II. világháború elején). A belga kormány elmenekült, a király pedig bejelentette, hogy a belga csapatok megadják magukat. Ebben a probléma többek között az volt, hogy a belga haderő fedezte a brit és francia csapatok tengeri kimenekítését, akik Belgium védelme miatt állomásoztak a térségben.

III. Lipót az első feleségével, aki a svéd király lánya volt; ő 1935-ben elhunyt
(a kép forrása: Tolnai Világlapja 1934. március 7. címoldal)

A belga király nem volt hajlandó belga katonák életét feláldozni a menekülő brit és francia katonákért, amit valahol meg lehet érteni. Máshogy döntött volna, ha a két ország hadereje harcol a belga állam megmaradásáért, de a brit és a francia hadsereg nem volt erre képes a német túlerő miatt. A britek és a franciák a fogság elől menekültek, de a király azt gondolta, hogy egy egész ország nem menekülhet el.

Számunkra talán érthető a döntése, de az akkori emigráns kormánynak a reakciója nagyon szokatlan volt. A kedvesebb hangulatban megfogalmazott nyilatkozataikban árulónak és patkánynak nevezték a királyt, de rosszabb esetben ennél is messzebbre mentek. Nem volt kétségük afelől, hogy III. Lipót összejátszik a németekkel.

A király nem maradt teljesen szabad ember. A családjával együtt a németek őrizete alá került. A megszállók egy kormányt állítottak fel, viszont a király nem volt hajlandó velük együttműködni. III. Lipót így két tűz közé került, mert az emigráns kormánya mérték nélkül támadta, míg a helyben alakult új kormány is itt-ott belemart.

Talán érthető, talán nem, de elkövette azt a "borzalmas" bűnt, hogy ebben a félig rab helyzetében megházasodott. Ezt a londoni emigráns kormány ismét annak a bizonyítékának kezelte, hogy szövetkezett Hitlerrel, hiszen egy rab (szerintük) nem házasodik. Egyébként a király és a német vezér között sor került egy találkozóra, de nem lett belőle semmilyen eredmény, mert a király követeléseit Hitler elutasította (a belga katonák elengedését és egy Belgium jövőjével kapcsolatos nyilatkozatot szeretett volna kapni).

Réthy hercegnője (1916-2002) III. Lipót második felesége; a Réthy név egy belga település francia neve
(a kép forrása: noblesse et royautes)

A háború vége felé a németek a királyi családot internálták, mert tartottak attól, hogy valamilyen módon kapcsolódnak az ellenállási mozgalomhoz. Mivel a király tekintélyét kikezdték, így erről keveset lehet olvasni, de a németek gyanúja nem volt alaptalan. Még a britek hírszerzési forrásai is igazolták, hogy a belga ellenállás a királyt tekintette a vezetőjének. Később előkerültek olyan dokumentumok is, melyek a család kivégzésére adtak utasítást a német őrszemélyzet részére, de látva a napokon belül elvesztett háború komoly esélyét, már nem hajtották végre.

Mivel a belga politikában a király tekintélyét leépítették, a család Svájcban maradt. Ezért még 1944-ben a király testvérét, Károly herceget (1903-1983) tették meg kormányzóvá, miután a belga törvényhozás hivatalosan is alkalmatlannak nyilvánította III. Lipótot. Károly 1950-ig volt kormányzó. Ezen időszak alatt nagyon tüzetesen vizsgálták a király megszállás alatti ügyeit, hogy az árulására bizonyítékokat találjanak. Ezen időszak alatt Károly herceg közreműködött a Benelux néven ismert projekt elindulásába, amelybe ezúttal már Hollandia is csatlakozott (a két világháború közötti együttműködésbe Belgium korábbi elnyomója nem lépett be).

A király elleni vizsgálat azonban nem talált semmit a az uralkodó ellen. A politika ezért nem tehetett mást, mint azt, hogy 1950-ben vissza kellett engedje III. Lipótot a trónjára. A tekintélyét akkor már teljesen lerombolták. Az ország déli részein olyan tiltakozási hullám robbant ki, amely már azt tűzte ki célul, hogy Franciaországhoz csatolják őket, mivel egy áruló király uralma alá nem akartak tartozni. A helyzet eljutott odáig, hogy a polgárháborúra is esély mutatkozott. 

Egyértelművé vált, hogy III. Lipót már a nemzeti egységet megtestesítő személyként nem képes működni. Így egy népszavazást tartottak, amelyen a lakosság 58 százaléka támogatta a királyt. A szépséghiba az volt, hogy északon 72 százalékban a királyt pártoló voksok voltak fölényben, míg a fővárosban és délen 50 százalék felett voltak a királyt elutasító szavazatok.

A blog régebbi olvasói valószínűleg emlékeznek arra, hogy az utolsó államfőként szolgáló olasz király mit mondott a monarchia 50 százalékos támogatottságáról (miszerint egy köztársaság működtethető ennyivel, de egy monarchia nem). II. Umbertóról (1904-1983) van szó, akinek a felesége III. Lipót testvére volt. Az olasz király 1946-ban mondott le erre hivatkozva.

Nem meglepő, hogy ezeket az arányokat látva III. Lipót is lépett. Bár 1950 nyarán visszatért Belgiumba, megígérte a lemondását a fia javára. A fiát ki is nevezte régensnek, de csak 1951-ben történt meg a tényleges trónváltás. Nehezére esett neki a valódi lemondás, méltatlannak érezte a vele történteket, de a helyzet már a belga állam létét fenyegette.

IV. Egy leendő szent uralkodása

Baldvin (1930-1993) 1951-ben került a trónra, majd a haláláig király is maradt. Igazság szerint lehetett volna belőle akár egy jó uralkodó is, de van három botrány, amely árnyékot vet az amúgy Belgiumból nézve sikeresnek tekinthető évtizedeire.

Az első botrány Baldvin eskütételekor történt. Az új király eskütétele közben valaki közben egy "éljen a köztársaság!" kiáltást hallatott. Többen is a Juliet Lahaut (1884-1950) nevű képviselőt vádolták meg a bekiáltással. Tény, hogy ezt a képviselőt hamarosan két ember lelőtte. Sokféle vizsgálat indult, de a mai napig nem tudunk sokat. Több jel szerint az egyik belga biztonsági szolgálat állt a merénylet mögött. Baldvinak annyi ebben a szerepe, hogy az uralkodása alatt egyáltalán nem segítette a tisztázást.

A második botrány 1960-ban történt, amikor Kongó függetlenné vált. Baldvin király elment az ünnepségre, mivel addig ő volt Kongó államfője. Az ünnepi beszédében II. Lipótot zseninek nevezte és alapvetően jó uralkodónak próbálta beállítani. A király gyámként ajánlotta fel szolgálatait Kongó részére, akiket óvatos reformokra intett és azt tanácsolta nekik, hogy ne dobják el azokat az értékeket, amelyeket Belgium adott nekik.

Az előtérben a két állam első embere látható, a világos egyenruhában a belga király, kettejük között pedig Lumumba
(a kép forrása: Jeuna Afrique)

A kongói miniszterelnök, Patrice Lumumba (1925-1961), egy rögtönzött beszédben utasította vissza Baldvin király mondandóját. Emlékeztetett arra, hogy Belgium nehezen engedte el Kongót, ráadásul sem Belgium, sem II. Lipót nem pozitív személy a számukra, hiszen leírhatatlanul embertelen erőszakkal kényszerítettek rá Kongó lakosaira egy megalázó rabszolgaságot.

A belga szolgálatok ezt követően felforgatták Kongó belső rendjét. Lumumbát eltávolították a posztjáról, majd belga katonák vezetésével őrizetbe vették, megkínozták és kivégezték. Az ideiglenes sírjából is napokon belül kihantolták, majd a testét feldarabolást követően kénsavban oldották fel, a csontjait elporlasztották és szétszórták.

Arra a kérdésre, hogy mennyiben volt ezért felelős a belga politika, választ ad az, hogy Lumumba egyetlen megmaradt aranyfogát 2022-ben adta vissza Belgium a meggyilkolt politikus gyerekeinek. Azt, hogy a gyilkosságban közreműködő belga tisztnél van két fog és egy ujjának a darabja, Belgiumban mindenki tudta, mivel az érintett tiszt eldicsekedett vele még 2000-ben. Egészen 2016-ig nem történt semmi. A családnak viszont csak egyetlen fogat adtak vissza, mert állítólag a másik fog és az ujjdarab elveszett. Meglepő, de 16 év kellett ahhoz, hogy a belga hatóságok lefoglalják a testrészeket!

Baldvin király egy diplomáciai melléfogás miatt találkozott Kádár Jánossal 1987-ben, majd a látogatást 1990-ben Budapesten viszonozta
(a kép forrása: Népszabadság 1987. november 18. 1. oldal)

A harmadik botránya annyira nem volt jelentős, legalábbis első megközelítésben. A belga törvényhozás megszavazta az abortusztörvényt, de a király nem volt hajlandó aláírni, mert nem egyezett a világnézetével. Ekkor azt kérte, hogy 36 órára nyilvánítsák uralkodásra alkalmatlanná, majd amíg ő alkalmatlan státuszban van, a kormány tagjai (mint kormányzók) írják helyette alá. Így történt, hogy 1990. április 4-én elkezdődött egy 36 órás periódus, amelyben a király alkalmatlan volt, majd hirtelen újra alkalmassá vált.

A botrány abból keletkezett, hogy a jogi szabályozás szerint a törvény aláírása egy kötelessége a királynak. Nem jelent az aláírás egyetértést, hanem a hatályba lépés egyik formai feltétele. A király tulajdonképpen nem volt hajlandó ellátni azt a feladatát, amiért a nem is kevés fizetését felveszi, ráadásul ezért pénzelik a családjának a tagjait is.

Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy minden más kézjegyével ellátott döntéssel azonosulni tudott? Például Kongó felforgatása a függetlensége után, Lumumba és társainak a megkínzása, meggyilkolása majd meggyalázása, illetve a felelősség évtizedeken át való letagadása nem jelentett neki problémát?

Van Baldvinnak pozitív oldala is. Például az EU-s integráció elődjeit, meg maga az EU felállítását is aktívan támogatta és szorgalmazta. Bár túlzás lenne az EU atyjának nevezni, a "szülésznő" szerepét talán rá lehet aggatni. Belga szemmel nézve ez pozitívum volt, hiszen a belga cégeket és a belga embereket (főleg a nemesi családokat) ezek elég sok előnyhöz juttatták.

Úgyhogy a fentiek ellenére a belga politika általában elégedett vele, a mítoszát a mai napig is építik. Sőt, a napokban odáig jutott a kultuszteremtése, hogy a pápa bejelentette a boldoggá avatási eljárásának az elindítását. Ez a közeli jövőben meg is fog történni, a cél pedig a szentté avatása!

V. A reformer, II. Albert

Baldvin királynak nem lehetett gyereke (a felesége ötször elvetélt), ezért a testvére lett az örököse. Ő II. Albert (1934), aki 1993 és 2013 között volt a belgák királya. Az ő uralkodása nyugodt lehetett volna, de 1997-ben egy újság cikkezni kezdett az állítólagos lányáról, akit eltitkolt. A történet vége az lett, hogy az állítólagos gyermek (már felnőttként) apasági pert indított. Bár a hivatalos kommunikáció szerint a király az életkora miatt mondott le, nem annyira elvetemült dolog az apasági pert összekapcsolni a nyugdíjba vonulásával.

Egyébként II. Albert csak 2019-ben vállalta a DNS-vizsgálatot, amely 2020 elején igazolta az apaságot. A közben már felnőtt gyermek külön pert kellett indítson azért, hogy megkapja a hercegi címét és a Saxe-Coburg családnevet. Ezeket megkapta és ma már a királyi családhoz tartozó hercegnőnek tekintik.

Sokan nem értik azt, hogy a lány miért perelt éveken át. Még azt is írták róla, hogy a sok-sok éves pereskedése hálátlan dolog volt az őt apaként felnevelő férfival szemben. Az igazság viszont az, hogy a belga nemesi címeknek van anyagi értékük. Mivel a nemesség legfelsőbb rendjébe került, tehát királyi herceggé vált, gondolhatjuk mennyire más életkörülmények között él.

Delphine Boel 2020-ban találkozhatott édesapjával, a volt királlyal, mellettük a királyné látható
(a kép forrása: Vanity Fair)

Ennek ellenére II. Albertet sokkal inkább a politikai eredményei alapján minősítik. Ez a bizonyos eredmény egy hosszú időn át zajló alkotmánymódosítás (államreform), amit még az elődje indított el. II. Albert érdeme az, hogy ezek a reformok megvalósultak és apróbb részletekre is kiterjesztették. A fő eredmény a kettős unió (földrajzi régiók és nyelvi közösségek szövetsége), de az igazi a szubszidiaritásnak nevezett folyamat elmélyítése.

Talán mindenki tudja, hogy ez a kifejezés egy gyakorlatra utal, miszerint a döntési szintet alsóbb szintekre viszik le. Ennek következtében ott kezelik az ügyeket, ahol azok leginkább megoldhatók. Így amíg más országokban egyes nagy ügyekben a távoli fővárosban székelő törvényhozás alkot szabályozást mindenre, addig Belgiumban a települési önkormányzatok lényegében helyi parlamentként működnek. Ezt a jogi átszervezést mélyítették el a király idejében, amiről általában pozitívumként írnak.

A kétségtelen előnyök mellett viszont ennek a folyamatnak volt egy nem kommunikált célja is, mégpedig Belgium megmentése. Egy ilyen sok szinten felosztott politikai szervezetben nagyon nehéz bármilyen nagy változtatást életbe léptetni. Tulajdonképpen ezzel a Belgiumból való kilépést tették szinte lehetetlenné. Történt is olyan, hogy a szeparatista politika többséget szerzett, de nem tudták a terveiket megvalósítani. Nem véletlen, hogy a belga politika állította fel a kormányalakítási időszak világrekordját, amit aztán ők maguk döntöttek meg. 

VI. A Dutroux-ügy, a monarchia legnagyobb válsága

II. Albert népszerűségét egy olyan bűnügy alapozta meg, amely majdnem a bukását okozta. Bármennyire is könnyű párhuzamot találni a magyar politika hasonló ügyeivel, most a belga dinasztia miatt kerül szóba, mivel mérföldkővé vált a király népszerűségének alakulásában.

Persze azt nem tagadom le, hogy erről az ügyről és a magyar szálairól már elég régóta próbáltam írni, de rendszeresen kiszorítottak vagy éppen ki is rúgtak a téma boncolgatása miatt. A saját kálváriám lényegtelen, de amikor Magyarországon fel-felhördülnek a "gyerekek védelmében", akkor érdemes megnézni azt is, hogy mennyire engedik a dologban a mélyebbre ásást. A jelek szerint a magyar politika (és az ahhoz kapcsolódó egyebek) elég mélyen érintve vannak (és ez elég finom kifejezés), Tulajdonképpen nincs olyan jelentős párt, amelyiket ez az egész nem ért el valamilyen módon. Mi is ez belgiumi ügy ami ennyire messzire nyúlik?

Nagyon nehéz tömören leírni azt, hogy volt egy pár éven át működő bűnszervezet, amelyik gyerekeket rabolt el, kínozták, megerőszakolták és meg is ölték őket. Ezt az önmagában is szörnyű dolgot azzal tették nyereségessé, hogy a folyamat akármelyik részébe be lehetett kapcsolódni egyénileg vagy csoportosan is, valamint ezekről fényképeket és filmeket készítettek, amelyeket értékesítettek. Az sem zárható ki, hogy egyes ilyen cselekményekről készített felvételekkel zsaroltak embereket, bár ezt jogerős bírósági ítélet soha nem mondta ki.

A belga gyerekek szülei azt állították, hogy ezek az ügyek nem egymástól elszigetelt jelenségek, hanem azonos elkövetői körhöz kapcsolhatók. A rendőrség és az ügyészség cinikus viselkedéséből arra is rájöttek, hogy a hatóságok részéről van a szervezetnek egy belső, rendőrségi védelme. Ebből kialakult az a vélemény is, hogy esetleg politikai szereplők is érintettek, de szó volt bizonyos befolyásos arisztokratákról is, akiknek a kérésére egyes tisztviselők megakasztották az eljárásokat.

A hatósági "baklövések" listája nagyon hosszú, így csak két példát írok rá, mert valahogy a magyar média annak idején ezekkel nem foglalkozott. Volt olyan, hogy egy szülő kitartó panaszainak köszönhetően az egyik ingatlant átvizsgálták, ahol állítólag a gyerekeket fogságban tartották. A helyszínen hallottak a rendőrök segítségért kiáltó gyerekeket, de mivel nem láttak át nem vizsgált helységet az épületben, azt írták le, hogy az utcáról szűrődtek be a kiáltások. A másik "baklövés" az volt, hogy a fő elkövetőt egyszer őrizetbe is vették, nagyon hosszú büntetésre ítélték öt kislány elrablása és megerőszakolása miatt. Aztán valamilyen titokzatos módon a miniszter hamar kegyelmet adott neki, így tovább tudta üzemeltetni a bűnszervezetét.

A bűnszervezettel kapcsolatos jogerős bírósági ítélet egyébként 4 embert marasztalt el, de mindegyikük közvetlen elkövető volt. Olyanokat nem ítéltek el, akik éltek a szervezet rémisztő szolgáltatásaival, sem olyanokról nem esett szó, akiket zsarolni próbáltak felvételekkel, de még azokról sem, akik a zsarolásra kísérletet tettek. A bíróság olyan képet festett le, mintha az elkövetők csak a saját vágyaikat élték volna ki a gyerekeken. A fő elkövető ugyan utalt arra, hogy vannak főnökei, de a bíróság szerint ezzel csak áldozatnak akarta magát beállítani a valódi áldozatok előtt.

Egy ilyen bűnszervezetet üzemeltetni nagy drága. Ugyanakkor a fő elkövetőnek kikiáltott ember egy olyan munkanélküli villanyszerelő volt, akinek rengeteg ingatlanja volt, ráadásul rendszeresen utazott Ausztriába, Szlovákiába és Magyarországra. Érdemes itt azt is megemlíteni, hogy Ausztriában és Szlovákiában is találtak olyanokat, akik a bűnszervezet áldozatai lettek, de meglepő módon magyarokat nem.

A magyar rendőrség szinte azonnal tudni vélte, hogy bár Dutroux sokat járt nálunk, Magyarországon a gyermekek szexuális kihasználása nem gyakori jelenség
(a kép forrása: Kurír 1996. augusztus 28. 2. oldal)

 Az ügy kezdetén több hatósági személyt is gyanúsítottak "enyhe" segítségekkel, de valahogy nem merültek el nagyon a részletekben. Sőt, valami furcsa véletlen miatt 26 kulcsember meghalt, köztük 11 fontos tanú. Persze mindez lehet valóban véletlen, de eléggé hihetetlen pillanatokban hunytak el.

A 26 ember mindegyikéről hosszú lenne írni, de magyar szempontból Anna Konjevoda esete eléggé érdekes, bár a magyar sajtó az ő ügyétől is távol tartotta magát. Ő a magyar és a szlovákiai szálakról tett volna vallomást a rendőrségen. Azonban a rendőrségre már nem érkezett meg. Megverték, megfojtották, majd egy folyóba dobták. A testét 1998. április 7-én találták meg, a halála a tudomásom szerint azóta sem megoldott ügy.

A 26 kulcsember közül sokan éppen akkor hunytak el, amikor tanúvallomást kívántak tenni, de mind az ügyészség, mind a rendőrség a "mélyreható" vizsgálat során tisztának bizonyult. Mindenesetre a 26 haláleset elég volt ahhoz, hogy a négy elkövetőn kívül senki mást ne tudjanak elítélni.

Belgium történelmének legnagyobb utcai tüntetéséhez vezetett a rendőrség cinikus viszonyulása Dutroux áldozataihoz
(a kép forrása: lejde.be)

Amikor később kikerültek a titkosított jegyzőkönyvek az internetre, a belga hatóságok nagyon hatékonyan eltüntették őket. Valahogy sokkal hatékonyabbak voltak akkor, mint amikor a meghalt tanúk vagy a gyerekek védelméről volt szó, hiszen a politikusok becsületének a megmentése prioritást élvezett a számukra.

Hogyan tudott népszerűséget nyerni a király egy olyan ügyből, amely az egész belga állam megbízhatóságát kikezdte?  A király és a felesége állítólag emberiességi okok miatt hozott egy döntést. Éppen akkor, amikor a rendőrség cinikus elutasításai miatt sor került Belgium történelmének legnagyobb utcai tüntetésére, a királyi pár átállt! 

Fogadták a szülőket, megszólaltak a védelmükben, így rá tudták bírni a belga "igazságszolgáltatást", hogy felfüggesszen egy gyanúba keveredett rendőrt, őrizetbe vegyenek 4 elkövetőt, majd rendesen átvizsgáljanak néhány ingatlant. Így szabadulhatott ki két, még meg nem ölt kislány, akiket igazából maga Dutroux mutatott meg a rendőröknek, mivel a rendőrök nem találták meg őket abban a bizonyos házban (egy polcnak álcázott ajtó mögötti szobában voltak).

Sajtóbűncselekmény miatt eljárás is indult két oknyomozó újságíró ellen, akik legalább egy minisztert, illetve magát a királyt is megvádolták gyermekek megerőszakolásával, de a bíróság nem folytatta le a pert és nem ítélte el a két újságírót; egy másik bíróság azonban kötelezte a kiadót egy királyi tiltakozó nyilatkozat megjelenítésére a könyv további változatainak a lapjain
(a kép forrása: 7sur7)

A királyi pár demonstratív átállása a szülők mellé, elindított egy folyamatot, amelynek során elkezdték alaposabban felgöngyölíteni az ügyet, majd egy sor reform vette kezdetét. Ettől az ügy nem nyert teljesen megnyugtató lezárást, nem bontották ki a titokzatos szálait (volt például egy vallási része is, amit szintén nem írt meg a magyar sajtó egyetlen újság kivételével), de a királyi pár hősnek tűnt.

Magyar szempontból érdekes, hogy a jogállamisággal kapcsolatos vitában ez az ügy nem lett érvként előhozva, holott bizonyos belga vezető politikusok érintettségéről lehet lett volna pár szót mondani. Volt például olyan vezető belga politikus, aki az ügyben komolyan gyanúba keveredett, majd azzal lavírozta ki magát a vádak alól, hogy hirtelen melegnek vallotta magát.

A reformok elvezettek oda, hogy a belga rendőrség döbbenetesen hanyag ügykezelése miatt egy revíziót végeztek az elutasított feljelentések ügyében. Így akadtak rá két feljelentésre, amivel szintén nem foglalkoztak. Az egyik 1984-ből, a másik 1992-ből származott, mindkettő ugyanarra az emberre, egy bizonyos Pándy Andrásra utalt.

A történet nagyjából ismert, az egykor segédlelkészként dolgozó, egykor Magyarországról Belgiumba menekült férfit 1997-ben letartóztatták, végül 6 gyilkosságért és 3 nemi erőszakért ítélték el, de elég hamar előkerültek újabb és újabb emberi maradványok. Mondhatni, hogy az áldozatai száma 20 felett lehetett, de a rendőrség nem tudta bizonyítani azt, hogy ő volt a gyilkosságok elkövetője. A részletektől megkímélek mindenkit, de az érdekes benne az, hogy a férfi alapvetően Magyarországon vadászott áldozatok után. 

A királyi család ebben az ügyben is előkerült. A segédlelkész egyik kollégája is minimum két bejelentést tett Pándy valószínű rémtetteiről. Az egyik levelet az igazságügyi miniszternek küldte el, de amint a másik ügyben az már előkerült, a minisztérium elég rosszul végezte az ilyen ügyekben a dolgait. A másik részletes levél Fabiola királynőnek (1928-2014) lett címezve, aki az akkoriban trónon ülő Baldvinnak a felesége volt. Egyik levélre sem született válasz, a királynő sem gondolt olyasmit, hogy bármit tennie kellene.

Ezen a ponton ismét érdemes kitérni a magyar szálra, mivel a belga rendőrség segítségül hívta őket. Utólag egy általam is nagyon tisztelt volt nyomozót hősként ünnepeltek, de a valósság sokkal szürreálisabb. A Pándy-ügyet és a hozzá kapcsolódó dolgokat egy T.G. nevű magyar rendőrtiszt már 1992-ben felfedezte!

Felismerte, hogy rettegésben tartja a családját, ráadásul valószínűleg meg is ölt néhány embert. T.G. a saját pénzén ment ki Belgiumba, hogy egy kulcsembert meghallgasson az ügyben, de mire kiért, nyoma veszett az illetőnek. A feletteseinek jelentette a gyanúját, aki többek között elküldte a később hőssé avatott sztárnyomozóhoz is, de csillapították őt. Azt mondták, hogy túl élénk a fantáziája, túl sok krimit néz. Így nem nyílt meg 1992-ben a Pándy-akta.

[Tegyük hozzá, hogy akkoriban mondták neki azt, hogy túl sok filmet néz, amikor a tévesen "kommandó"-nak nevezett rendőrségi egységnél éppen az akciófilmek filmek hatására rendszeresítettek olyan megoldásokat, mint például a dobócsillag!]

Amikor a belga hatóságok előálltak az üggyel, akkor a rendőrség már komolyan vette T.G.-t, aki nagymértékben járult hozzá a magyarországi felderítés sikeréhez. Persze a végeredmény nem lepett meg senkit. Pándynak nem találtak magyarországi áldozatait a családtagjain kívül, illetve meglehetősen furcsa válaszok születtek a felmerülő kérdésekre. Gondolom senkit nem lep meg, de nem került egy adat sem arra nézve, hogy lett volna magyarországi egyéb érintett, ráadásul egy olyan ügy sem került elő, ahol magyarországi politikust próbáltak zsarolni a felvételekkel. Pándy, ahogyan Dutroux is, csak egy saját öröméért tevékenykedő bűnöző volt, akinek ha voltak is bűnös dolgai, azok csak Belgiumot érintették, Magyarországot nem.

A végére még két érdekesség, aztán visszatérek a belga dinasztiára. Az 56-os menekült Pándy, aki elég aktív volt a nyugati emigránsok között, simán be tudott utazni a Kádár-korszak Magyarországára. Sokszor! A belga elhárítás egy feljelentés miatt megfigyelte őt kémtevékenység miatt, de a szoros ellenőrzés időszaka alatt nem tűnt fel nekik semmi a tetteiből.

A publikus magyarországi dokumentumokban sem találtunk Pándyra utaló megjegyzéseket. Hogyan lehetséges ez? Létezik, hogy a magyar állam részéről senki nem vette észre Pándy meglehetősen fura dolgait? Ugyanígy rejtve tudott maradni Dutroux is? Az is érdekes, hogy egyetlen olyan ember sem akadt, aki Magyarországon akármiben is, de Dutroux "kollégája" lett volna? A belga villanyszerelő csak rendszeresen eljött Magyarországra és soha, senkivel, semmire sem jutott?

Most (2024 őszén) írhatnék olyanokat, hogy ez a bejegyzés eredetileg mikor íródott, de nem tudnám bizonyítani, így meg sem adom a dátumot. Mindenesetre alapos okkal intek mindenkit attól, hogy hitelt adjon olyasmi híreszteléseknek, miszerint az ilyen jellegű bűncselekményeket elszigetelt, senkivel kapcsolatban nem álló gonosztevők végzik és semmilyen pénzmozgás nincs ebben az egész borzalomban!

VII. A mai dinasztia

II, Albert népszerűségét nem kezdte ki tehát semmi. A sorozatos válságok kezelése a saját bevallása szerint kifárasztotta, mivel az egészsége már egyre gyengébb lett. Ezért 2013-ban lemondott, nem függetlenül az eltitkolt lánya körül kialakult ügyek miatt.

Tény az is, hogy akkoriban Belgium döntögette a kormányalakítási válságok világrekordját, ami elég sok munkát adott a királynak. Az is látszódott, hogy az egyes régiók szeparatizmusa jelentette veszélyt nagyon nehezen lehetett megkerülni, amelyben nagyon sok érdeme volt II. Albertnek.

Egyébként a Belgiumból való kilépés nem lehetetlen, a belga határrendezés legendásan nem egyszerű. Ma is közel két tucatnyi enklávé és exklávé létezik, így nincs akadálya ezek számának a drasztikus növelésének, hiszen az ország és a társadalom számára ez nem jelent megoldhatatlan feladatot. Ugyanakkor megszervezni nehéz, mert közel azonos időben kellene nagyon sok szavazást több testületen belül ugyanolyan eredménnyel lebonyolítani.

A néhai brit uralkodó, II. Erzsébet halála óta II. Albert a legidősebb azok közül, akiket Európában valaha királlyá koronáztak. Sőt, a saját országában is rekorder, mert nem volt még olyan király Belgiumban, aki a 90. születésnapját megünnepelte volna.

A mostani király, Fülöp (1960), 2013 óta áll Belgium élén. A gyermekkoráról sokat írtak, mivel a szülei nagyon nem foglalkoztak vele. Végül katonának adták (vadászpilóta lett), de közben civil diplomát is szerzett politikatudományból. Elődjeitől eltérő módon egy sokkal emberibb arcú politikát valósít meg. A Kongóban élőktől is bocsánatot kért, mindenféle kertelés és mentegetőzés nélkül.

A belgák uralkodói az esküvőjük idején
(a kép forrása: Hello!)

A trónra lépése idején nem nagyon hitték el róla, hogy alkalmas a királyi feladatokra, Nem érezték elég karizmatikusnak, ráadásul semmi olyan lépése nem volt, ami miatt fel lehetett volna rá nézni. Nagyon visszafogott közszereplései vannak, amire jól illik a jellegtelen jelző.

Belgiumban 1991 óta a nőket is trónképesnek minősítették, a trónöröklésben egyenlők a férfiakkal. Így Fülöp örököse Erzsébet hercegnő (2001), aki Belgium első királynője lesz, amennyiben még lesz monarchia az apja lemondása vagy halála után. Erzsébet szintén politológusnak tanult, mellette pedig katonatiszti képzést is kapott. Most kezdte meg 2 éves mesterképzését az USA-ban közigazgatási szakon.

Erzsébet hercegnő, Belgium leendő uralkodója, az első belga női államfő
(a kép forrása: Royal Central)

A dinasztia egyik érdekes tagja a király testvére, Lőrinc herceg (1963). Őt először 2006 végén keverték korrupciós gyanúba. A testvére, az akkori király, engedélyezte a kihallgatását. A gyanú miatt korlátozta a hercegi jogait, ami egy több éves vitához vezetett. Ennek eredményeként a herceg lelkes környezetvédőnek állt, mely pozícióból gyakran bírálja a belga államot.

Igyekszik a puritán, lázadó arculatát erősíteni, mint aki egy teljesen egyszerű belga ember. Ugyanakkor annyi durva közlekedési szabálysértése volt, hogy már a jogosítványát bevonták. Többször botrányt okozott a repülőkön utazva, mert nem volt hajlandó leülni oda, ahova az olcsó jegye szólt (a legjobb helyet követelte) vagy éppen nem akart fizetni a fogyasztásáért. Mostanában azzal került a hírekbe, hogy az anyagi problémái miatt Olaszországba szeretne költözni.

A király másik testvére Asztrid hercegnő (1962), akinek a férje IV. Károly egyik unokája, Lőrinc főherceg (1955). Ő az Ausztria-Este ház vezetője. Maga a dinasztia (az Este-ház) a belga nemesség része, a legfelsőbb rendbe sorolták 1995-ben, tehát a király rokonának számít. A belga nemességen belül is használhatják a főhercegi címüket, legalábbis a királyi honlap így nevezi meg őt.

A belga monarchiában Asztrid az 5. a trónöröklési sorban (a királyi párnak 4 gyermeke van), a 3 gyerekek pedig a soron következő helyeken szerepel. Gyakorlati esélyük nincs a trón megszerzésére, de kialakítottak egy saját kis birodalmat maguk körül. Lőrinc herceg és a felesége fontos szerepet tölt be az egykori királyi címekkel kapcsolatos ügyek rendezésében. Nem véletlen, hogy a romániai Margit a saját tanácsadó testületébe is felvette.

Végezetül érdemes szólni a közvéleménykutatásokról, melyek a köztársaságpártiak arányait mérik. A republikánusok valahol 28 százalék körül vannak. A kifejezetten királyságpártiak aránya az ország északi részében 70 százalék felett, a déli részeken ez valahol 50 és 60 százalék között van. Ezek a számok azonban megtévesztők!

A királyságpárti álláspont nem azonos a belga dinasztia támogatásával! Északon népszerű "Nagy-Hollandia" gondolata, mely szerint Belgiumot fel kellene oszlatni és be kellene lépniük a holland monarchiába. Délen is vannak olyanok, akik Franciaországhoz szeretnének csatlakozni, de egyben valamelyik francia monarchista tábornak a hívei. Aztán olyanok is akadnak, akik a volt luxemburgi területen élnek és az anyaországhoz való visszatérést kívánják. Őket szintén monarchistának mérik, hiszen a nagyherceget tekintik legitim uralkodónak a térségük felett.

Amennyiben tehát arra a kérdésre keresi valaki a választ, hogy a belga dinasztiának mekkora a támogatottsága, nem fog találni egyértelműnek vehető számokat. Az, hogy egy jelentősebb párt sem hozott létre direkt köztársasági programot, nem jelenti azt, hogy ne lenne ilyen tervük. A legerősebb ezek közül a a jobboldali populistának tartott Vlaams Belang, amely az északi államrészt szeretné független köztársaságnak látni. Most 1 milliós a szavazótáboruk, ami Belgiumban már komolynak számít. A belga pártrendszerben ugyanis 12 párt van a törvényhozásban, ezért egy 20 százalékos eredmény már nagyon jónak számít.

Arra a kérdésre, hogy mennyire valószínű Belgium szétesése, illetve a köztársasággá alakulása, nem lehet semmit sem mondani. Nagyon valószínű, hogy a belga monarchia van annyira erős, hogy túléljen. Az izgalmasabb kérdés ezért inkább az, hogy milyen reformokba fog még ennek érdekében belemenni a királyi család?

Források

7sur7

Albert király és a titkolt lánya

Albert király tagadása és itt is

Baldvin király boldoggá avatása

Belga dinasztia honlapja

Belgium honlapja

Belga Királyság Nemesi Szövetsége

Belgium Genealógiai és Heraldikai Hivatala

Blog a királyi család tagjainak tevékenységeiről

Boldoggá avatási bejelentés

Családi Kör 2009. november 19. 28. és 29. oldalak

Hello!

Jeune Afrique

Kádár János belgiumi látogatása

Kongó függetlenné válásakor elhangzott beszédek 

Kongói Reformszövetség

Kurír 1996. augusztus 27. 6. oldal

Kurír 1996. augusztus 28. 2. oldal

La Libre

Lejde.be

Lumumba fogának visszaszolgáltatásáról

Lumumba maradványának átadása

Lumumba politikai karrierjéről

Michel Caillet lapja

Magyarország 1983. október 9. 11. oldal

Népszabadság 1987. november 17. és 18.

Noblesse et Royautes írása Réthy hercegnőjéről

Pándy-ügy Belgiumban

Reform 1996. szeptember 3. 40. 41. oldalak

Royal Central

Royalement blog

Új Szó 1996. augusztus 28. 4. oldal

Vanity Fair Delphone Boel harcáról