Többen megjegyezték, hogy Európán belül létezik egy olyan köztársaság, ahol a közelmúltban koronázás volt, mégsem írtam róla. Ezt pótolom most. A mai bejegyzés témája a lengyelországi monarchizmus.

Számomra a lengyel monarchisták témája az egyik legkényesebb ügyek egyike. Főként azért, mert jó pár közéjük sorolt emberrel van régebbi időkre visszanyúló és barátinak nevezhető kapcsolatom, amit nem szeretnék veszélybe sodorni. Mivel világnézeti kérdésekben nagyon messze állunk egymástól, de a munkájukat és a hitüket tisztelem, ezért nagyon nehéz megtalálni azokat a mondatokat, melyek egyszerre fejezik ki a tiszteletem és az egyet nem értésem.

Magyar közönség részére pedig azért nehéz bármit is mondani róluk, mert a sokféle lengyel csoportban szinte mindig van egy-két magyar is, akik időnként képesek anyatigrisként védelmezni a barátaikat. Még akkor is, ha az ember nem támad, csupán normális keretek között közli a véleményét.

Ezek miatt előre kijelentem, hogy senkit nem szeretnék bántani, nem szeretnék tiszteletlen sem lenni. Azt, hogy semmilyen módon ne írjak le egy-egy kritikus mondatot, nem lehet (szerintem) elkerülni. Ezeket a mondatokat a közös élmények, valamint a többi, hasonló politikai célokat vallókkal való összehasonlítás kényszeríti ki belőlem. Mindenesetre a szokásosnál is jobban igyekeztem visszaszorítani a szubjektív elemeket.

Nagyon rövid történelmi háttér

A lengyel történelem egy nehéz történelem. Az állam határai sokszor módosultak, az ország megélt pár felosztást, a szomszédaiktól sokszor kellett tartaniuk. Keletről az oroszok, nyugatról a németek, nem mellékesen délről a Habsburgok, északról pedig nem egyszer a svédek szorításába kerültek. Ez még csak a legelső, nagyon felszínes megközelítés, mert egy szó sem esett Litvániáról, az ukránokról és a magyarokról.

Ez a nehéz történelem természetesen nyomot hagyott a lengyel monarchián is, nem véletlen szerintem az sem, hogy a térségben a lengyelek sokkal korábban kísérleteztek a köztársasággal, mint ahogy az Európában általánosan megtörtént. 

A klasszikus "nemzeti" monarchia 1795-ben véget ért Lengyelországban, onnan kezdve csak nagyon sok megkötéssel lehet önálló lengyel államról beszélni. Ez az időszak az I. világháború végéig tartott. Akkoriban az országot tulajdonképpen három részre osztották fel, olyan pedig, hogy "lengyel király", nem volt többé. Az egyes országrészek felett az orosz cár, a porosz király és az osztrák császár uralkodott. Az I. világháború végén újjászervezett lengyel állam végül köztársaság lett.

Az egyik számomra nehezen megfogható tény az volt, hogy a lengyel monarchistáknak nem volt egyértelmű elképzelése a leendőbeli királyukról. Nem mintha ez nagyon meglepő lenne (más országokban is alakult ez így), de a lengyelek esetében éppen azért feltételeztem, hogy valami konszenzus felé haladnak, mert egy királysággal kapcsolatos politikai program valahogy jobban működik, ha személy is társul hozzá. Legalábbis ezt hittem, ettől a hittől pedig nagyon sokáig képtelen voltam megszabadulni.

Miért is van ez az "arctalanság"? Mi az oka annak, hogy a lengyel monarchista céloknak nincs egy uralkodásra jelölt embere? Nézzük meg kik jöhetnének szóba!

1. Wettin-dinasztia

A lengyel trónnal kapcsolatos elképzelések egyik komoly iránya a Wettin-dinasztia (vagyis az egyik ága). Ők ténylegesen is birtokolták a lengyel trónt, pár király tőlük került ki. Ráadásul a legutolsó uralkodónak tekintett Frigyes Ágost is tőlük származott.

Azt hozzá kell tenni, hogy Frigyes Ágost nem is lengyel király volt hivatalosan, hanem Varsó hercege, mivel az általa vezetett lengyel állam neve akkor Varsói Hercegség volt. Frigyes Ágost e mellett Szászország első királya is volt, leszármazottjai 1918-ig meg is tartották a trónt.

Szászország Németország legdélibb és legkeletibb részén található, a cseh és a lengyel határ találkozásánál. Ma közel 4 millió ember lakja, mintegy 1/5 magyarországnyi a területe. Drezda és Lipcse a két legnagyobb városa. 

A Wettin-dinasztián belül vita van arról, hogy ki a jelenlegi vezetője. Az egyik lehetőség Rüdiger herceg (1953), aki az utolsó szász király dédunokája. A másik Sándor herceg (1954), aki szintén az utolsó szász király dédunokája, csak éppen leányágon. Mivel mindkét leszármazott öröklési vonalában voltak kifogásolható elemek, ezért a német arisztokrácia szervezete hivatalosan nem fogadja el Sándor herceget a ház vezetőjeként. A véleményükben utaltak arra is, hogy a Wettin-dinasztia ezen ága kihalt. Tudomásom szerint a nemesek szervezetének egyféle belső bírósága soha nem emelt kifogást Rüdiger herceg ellen, akihez a családi vagyon vélhetően nagyobb része került.

A lengyel monarchisták egy része ezért Rüdiger herceget szemelte ki lehetséges lengyel királynak. Az elmúlt években a gyermekét, Daniel herceget (1975), annyira komolyan szerették volna lengyel királynak látni és valamiféle lengyel monarchista törekvések élére állítani, hogy 2017-ben végül ő maga adott ki egy ilyesféle jelölés ellen tiltakozó nyilatkozatot. Daniel herceg egyébként a német CDU tagja és Moritzburg önkormányzatában képviselő. Van egy apjával közös cége, amelyet Wettin Erdőgazdálkodás néven ismernek (egy körülbelül 1200 hektáros erdőt üzemeltetnek). Figyelemre méltó, hogy a lengyel monarchisták megkeresését azzal a mondattal utasította el a herceg, hogy "demokarata vagyok". Erre később visszatérek és megkísérlem értelmezni.

2. A Habsburgok lengyel-ága

Arra nézve, hogy Lengyelország önálló monarchia legyen, már az I. világháború alatt születtek tervek a német és az osztrák-magyar politikai döntnökök között. A lengyel monarchia helyreállításának ezt az ötletét a lengyel politikai elit is támogatta akkoriban. 

Habsburg Károly István főherceg (1860-1933) volt abban az időben a kijelölt lengyel király (II. Lipót magyar király dédunokája apai ágon és anyai ágon is). Őt tekintik a "lengyel Habsburgok" alapítójának. Családjával együtt költözött "lengyel" területre, a mai lengyel-szlovák határhoz közel. Ott egy hatalmas uradalmat működtettek. Mind a helyiek körében, mind pedig a lengyel társadalmi elit körében népszerűvé váltak. A népszerűségére építve találta ki 1916-ban a német és az osztrák császár (akkor még Ferenc József), hogy létrehoznak egy Lengyel Királyságot, az élére pedig Károly István főherceget állítják.

A terv realizálását a trónra került utolsó osztrák császár és magyar király (IV. Károly) akadályozta meg. Ő úgy képzelte el, hogy császárként egyesíti a különböző országok koronáit, melyből a lengyel az egyik lenne a cseh és a magyar mellett. Ezért magának kívánta a lengyel királyi címet, elvetve az önálló lengyel állam lehetőségét.

IV. Károly nem ok nélkül szerette volna magának a lengyel koronát. Nagyapja ugyanis a szász király volt, de más felmenői is szász királyok voltak. Sőt, a felmenői között a Leszczynski-család királyi tagjai is voltak (róluk később lesz még szó), valamint a Jagelló-dinasztiának és a Piast-háznak is az egyik leszármazottjának minősült. Minden oka megvolt tehát arra, hogy a lehetséges "leglengyelebb" királyként gondoljon magára.

A német császári udvarnak ez az ötlet nem tetszett. Ragaszkodtak az önálló lengyel államhoz, melyet a Habsburg főherceg királyként vezet, ettől remélve az osztrák császár legalább hallgatólagos támogatását. A terv megvalósítására végül a királynak kijelölt főherceg mondott nemet, mert azt gondolta, hogy a lengyel monarchia a saját vezetésével csak akkor lenne életképes, ha IV. Károly is támogatná.

A világháború után is életben maradt ez a Habsburgokhoz kapcsolódó elképzelés, de akkor már Károly Albert (1888-1951) volt a király-jelölt, aki Habsburg Károly István fia volt. Károly István és a fia is lengyelként élt, a személye a monarchisták között általánosan elfogadott volt, de a lengyel állam sorsa nem haladt a királyság felé. Sokan hitték, hogy a kezdeti nehézségek után az állam királysággá alakul és ebben a tervben Károly Albert esetleges megkoronázása is helyet kapott.

Károly Albert sorsában jó pár érdekesség és fordulat található. Ezek közül érdemes kiemelni azt, hogy 1920-ban meg lett fosztva a főhercegi címétől a házassága miatt. A politikai eredményei miatt azonban 1949-ben megkapta az örökletes Altenburg hercege címet. Ebben az érdekes az, hogy a cím adományozója Habsburg Ottó volt (aki nem tudná ezt, annak írom le, hogy ő volt IV. Károly király fia). A családrésznek adott hercegi cím (a tudomásom szerint) a legutolsó "herceggé emelés" volt Habsburg Ottó részéről.

Érdekesség az is, hogy édestestvérét, Vilmos Ferenc József főherceget (1895-1948) a német császár az ukrán monarchia élére kívánta állítani 1918-ban. Feltehetően a szándék nem volt teljesen komoly, csak egy Szkoropadszkij nevű emberre akartak nyomást gyakorolni, aki a tényleges német jelölt volt az ukrán monarchia élére. Ez a főherceg utód nélkül hunyt el, ami fontos lesz a lengyel trón szempontjából.

Károly Albert örököse Habsburg Károly István (1921-2018) lett, aki Svédországban élt és a Habsburg-Lotaryński családnevet használta. A családnak mindig is volt igénye a lengyel állampolgárságra, melyet 1990 után vissza is kaptak.

Habsburg Károly István (1921-2018), Habsburgok lengyel ágának utolsó férfi hercege
(a kép forrása: natemat híroldal) 

A család ezen ága Habsburg Károly István 2018-as halálával kihalt (fiúágon). Ha elkezdenénk az öröklési szabályok szerint a megfelelő utódot keresni, akkor emlékeznünk kell arra, hogy az ukrán trónra jelölt főherceg elhunyt, nem született fiúgyermeke. E miatt a leszármazási vonalon vissza-vissza kell lépegetni, hogy megtaláljuk azt a Habsburgot, aki az örökösödési szabály szerint az utódja lenne. Ha ezt megtesszük, akkor eljutunk az utolsó magyar trónörököshöz, Habsburg Ottóig (aki 2018-ban már nem volt életben).

A lengyel monarchisták Habsburg Károly Istvánt még elfogadták valamennyire, de Habsburg Ottó gyermekei közül talán egyet sem tudnának elfogadni (nem azt állítom, hogy nincs olyan ember, aki lelkesen igent mondana, mert akad néhány). A helyzet azért érdekes, mert Habsburg Ottó több olyan dinasztia leszármazottja, akik valaha a lengyel trónon ültek, így a gyermekei nem lennének komolytalan jelöltek.

3. Nemzeti dinasztiák: Leszczyński

A Poniatowski és a Leszczyński családok az utolsó királyok némelyikét adta a lengyel népnek, ezért szoktak szóba kerülni, mint a trón lehetséges örökösei.

A Leszczynski-család időközben számos európai királyi családdal rokonságba került. Ha a ma élő leszármazottakat keressük és szigorúan csak az öröklési szabályt követjük, akkor azt a következtetést vonnánk le, hogy XX. Lajos, a francia trónkövetelő lenne a lengyel trón örököse, de ezt senki sem gondolja komolyan (más következtetésekkel is találkoztam, viszont komoly támogatottságot egyik mögött sem találni). Azok ugyanis, akik egy másik trón közelébe kerültek, már nem tartottak igényt a lengyel trónra. A helyzet pedig az, hogy a Leszczynski-család minden része egy-egy királyi családba olvadt bele, nem kevés leszármazottjuk ráadásul monarchiában él, mint uralkodó család (Liechtensteinre, Luxemburgra és Spanyolországra gondolok).

Ezzel nem állítom azt, hogy nem folyik valamiféle titkos egyeztetés valamelyik Leszczynski-leszármazottal, de nekem ilyenről nincs tudomásom és erre utaló jeleket sem láttam. A hozzám eljutott legfrissebb hírek egyikében sincs még csak valami sejtelmes utalás sem erre.

4. Nemzeti dinasztiák: Poniatowski 

A Poniatowski-család egy lengyel nemesi család volt, akiknek egy sarja, II. Szaniszló Ágost (1732-1798), 1764 és 1795 között lengyel király és litván nagyfejedelem volt. Ő volt az utolsó király, aki az egységes lengyel állam élén állt. Ebből az elképzelésből táplálkozik az a fajta álláspont, hogy egy ma élő Poniatowski legyen a lengyel király.

A családja leszármazottai mai is élnek, fontos politikai pozíciókat is megszereztek Franciaországban. Michel Poniatowski (1922-2002) francia egészségügyi miniszter, majd belügyminiszter lett, a francia közélet egyik jelentős politikusa volt. A fia, Axel Poniatowski (1951) francia nemzetgyűlési képviselő volt, de más fontos politikai tisztségei is voltak. Egy francia kisváros, L'Isle-Adam polgármestere volt. Az elődje a városvezetésben az édesapja volt, az utódja a fia, Sebastian. A várost 1971 óta irányítja a család, ami demokratikus körülmények között nagyon ritka! Michel Poniatowskinak egy másik fia is befolyásos francia politikus lett, ő Ladislas Poniatowski (1946), jelenleg szenátor (mármint Franciaországban).

A családot közelről ismerők szerint a lengyel királyi cím nem is téma a családjukban. Ez nem is meglepő, mivel nem ők a fő ága a hercegi családnak. Ők csupán azért kerültek ide, mert a kezembe jutott pár olyan lengyel írás, amelyik őket emlegette lehetséges jelöltekként.

A Poniatowski-család 1850-ben kapott hercegi címet a toszkán nagyhercegtől. A hetedik herceg 1970 óta Filip Edmund Poniatowski (1923-2016) volt, aki Franciaországban élt. 2016 óta tart a nyolcadik herceg időszaka, a neve Stanisław Poniatowski (1952). A feleségét francia színésznőként emlegeti több írás. A neve Laetitia Cárcano (1954). A színésznőnek tudomásom szerint csak egy szerepe volt, de az egy ismertebb filmben. A hölgy nagyapja argentin külügyminiszter, majd később mezőgazdasági miniszter volt, később pedig Argentína angliai, még később pedig franciaországi nagykövete (Miguel Ángel Cárcano a neve). 

Mennyire maradtak meg lengyelnek? A hercegi családnak volt egy rangos borászata, tőlük származnak a "Prince Poniatowski" borok. A borászatot 2007-ben eladták (főként Filip Edmund herceghez kötődött a szőlészet-borászat). A borok könnyen felismerhetőek voltak, mert a címkéken a lengyel fehér sas jelezte, hogy lengyel királyi borról van szó. 

A lengyel hercegi bor, Franciaországból
(a kép forrása: wineanorak honlap)

A családnak hiába vannak erős lengyel kötődései, nem kerültek szóba komolyan, mint lehetséges király-jelöltek. Az ok egyszerű: az aktív lengyel monarchisták nagy hányada konzervatív katolikus, ez a szemlélet pedig kizárja a család tagjait, mivel ők állítólag nem azok. Igaz, a család sem keresi a lengyel királyi cím megszerzésének a lehetőségét, de a kapcsolatfelvételről sehol nem találtam részleteket (legalábbis hitelesnek tekinthetőt nem).

5. Egyéb elképzelések

Jól látható, hogy az utolsó királyok vonalán végzett leszármazott-kutatás legfeljebb a Habsburgok esetén kecsegtet sikerrel. Másik út az lenne, amit néhány (nem kevés) lengyel monarchista is vall, miszerint a lengyel uralkodói cím az orosz cár kezében volt utoljára, tehát most is őket kellene visszahívniuk. Ők ráadásul Maria Vlagyimirovna hívei, akik a "legcáriasabb" módon képzelik el a hatalomgyakorlásukat. Gondolom nem kell hosszasan indokolni, hogy szerintem ezt milyen okok miatt nem fogadná el a lengyelek többsége (ha mégis: nagyjából olyan ellenérzésekre kell gondolni, mint ami a magyar-román kapcsolatokban létezik, csak a lengyeleknek számos és súlyos közelmúltbeli sérelmük van). Néhol olvastam arról, hogy a svéd királyi családból keresnének egy uralkodót, de ez csak egy elméleti lehetőségként volt emlegetve.

Látható, hogy nem ok nélkül lett népszerű szólammá az, hogy "a király személyének a kérdése nem aktuális". Mint mondják, azzal majd akkor kell komolyan foglalkozniuk, amikor a királyság szerepelni fog az alkotmányban. Ezt sokan elfogadják, de sok jel utal arra, hogy többen aktívan kutatják a trónra esélyes jelölteket (például a szász herceg megkörnyékezése).

Volt olyan aktivistájuk is, aki kifejezetten kereste az esetleges magyarországi jelölteket, mivel azt feltételezte, hogy az egykori lengyel királyoknak van élő leszármazottjuk Magyarországon. Saját szememmel láthattam a megdöbbenést, amikor (még régebben) kiderült számukra ezen az aktivistán keresztül, hogy csupán egyetlen ilyen van, az pedig Habsburg Ottó. 

[Valahol sajnálatos az, hogy egyes harmadvonalbeli közszereplők, akik ma már elfelejtődtek, el tudták tüntetni a tevékenységük nyomait. A rendszerváltás időszakától kezdve, jó pár éven keresztül, nagyon sok lengyel-magyar politikus ténykedett Budapesten és környékén. Egyikük-másikuk nagyot alakított a lehetséges király felkutatásában, de eléggé érzékenyek a múltjuk ezen részére, így sajnos nem lehet ide helyezni egy bizonyító erejű linket. Ha valaki mégis talál és megosztja velem, akkor pótolni fogom.]

Az, hogy nincs egy komolyan vehető, Lengyelország felé nyitott, széles körben elfogadott dinasztia, többeket nyitottá tehet valamiféle pótmegoldásra. Talán komolytalannak tűnhet első hallásra, de teljesen komoly javaslatként született meg Jézus lengyel királlyá koronázása.

Valójában nem is a király-jelölt hiánya, hanem egy vallásos élmény áll mögötte, de sok monarchista politikus is támogatta. Végül ez a lengyel államfő és a katolikus egyház közreműködésével meg is történt! Az ünnepségre 2016. november 19-én került sor Krakkóban. A lengyel ismerőseim szerint az, hogy ezt furcsának tartom, éppen annak a bizonyítéka, hogy nem értem a lengyeleket.

A világ legnagyobb Jézust ábrázoló szobra 2010 óta Lengyelországban található, minden ellenkező híresztelés ellenére sincs közvetlen kapcsolatban a 2016-os koronázással
(a kép forrása: slavorum.org)

Az igazság az, hogy akkora nagy baj nincs, mint amekkorának tűnik (bár azt fogom mindjárt kifejteni, hogy mégis van). Azért nincs nagy baj, mert a lengyel történelemben ismert eljárás a királyválasztás. Pont olyankor, amikor nem volt egyértelmű örökös, akkor léptették életbe.

A választás tulajdonképpen a nemesség népszavazása volt. A rendszer működött, mert összesen 10 királyt választottak meg ezzel az eljárással, vagyis a lengyel királyok 1/3 részét. Többek között így került trónra az utolsó lengyel király vagy éppen Báthory István is. Másképpen megfogalmazva, ha Lengyelország királyság lenne, akkor egy országos népszavazás választana királyt, illetve a felkínált dinasztiák közül egyet. Volt már ilyen, például Görögországban.

A lengyel politika és a monarchisták

A baj viszont mégsem olyan kicsi, mert nehéz egy politikai programot úgy végigvinni, ha nincs arca. Létezik egy lengyel író, Leszek Wierzchowski (1949), aki annak idején elsőként alapított monarchista pártot. Nagyon sokat tett azért, hogy a monarchista nézetek terjedjenek, de időközben ő is felismerte (sok monarchista párt alakult, több monarchista lett fontos politikus), hogy nem lehet egy jó értelemben vett " hiteles reklámarc" nélkül eredményeket elérni. Ezért önmagának nagyhercegi címet adományozott, meg egy sor más egyebet, lényegében ő a lengyel monarchia kormányzója, legalábbis a saját véleménye szerint. 

A munkássága hírének és hatásának a jele, hogy a magyar Koronatanács (egy kicsiny monarchista szervezet, amely Daka József sok sebből vérző magyar trónigényét támogatta...) a "magyar Királyi Tanácsos" címet adományozta a részére. Leszek Wierzchowski nagyon sokfelé építgette a kapcsolatait, Európa egykori német befolyás alatt álló részén mindenhol szövetségesekre talált. Ebben érdemes azt látni, hogy ilyen hosszú jelenlét ellenére a nemzetközi befolyása nő. Politikai teljesítményként ez elismerésre méltó eredmény, bár sejtésem szerint mégsem lesz sok hatása a közeli jövőre.

A lengyel monarchistáknak azonban vannak komolyabb politikai pozíciókat is elért alakjai. Ilyen például Marek Jurek (1960), akinek sokféle tisztsége volt. A Szejm elnöke volt 2005 és 2007 között, EP-képviselő volt (2014-2019), indult 2010-ben az elnökválasztáson is. E mellett még nagyon sok minden kötődik a nevéhez, egyáltalán nem egy marginális helyzetű politikus. A magyarországi közélet is ismerheti a személyét, mivel mind az EU-s, mind a lengyel politikában védelmezi a magyar kormányt (ha valaki figyelmesen olvassa a sorait, akkor könnyen észreveszi azt, hogy más érvei vannak, mint a magyar kormánynak). Aktívan nem nagyon érvel a királyság mellett, de megjeleníti azt a politikai programot, amely a lengyel királyságpárti elképzelésekhez kapcsolódik.

A lengyel monarchisták szférájában a kulcsszervezet az 1988 óta működő Konzervatív és Monarchista Klub, mely egyféle királyságpárti egyesületként működik. Ennek a vezetője 1988 és 2004 között egy Artur Górski (1970-2016) nevű ember volt. Ő 2005 és 2016 között parlamenti képviselőként dolgozott. Összesen négyszer választották meg, ami azért valahol komoly politikai teljesítménynek számít. Ő is azok között volt, akik szorgalmazták Jézus lengyel királlyá való megválasztását (a koronázást nem élte meg, mert a súlyos betegség miatt elhunyt). Politikai ténykedése meggyőzően bizonyítja, hogy a lengyel emberek között van némi nyitottság a királyság helyreállítására.

Létezik egy másik szervezet is, mely 1989-ben jött létre lengyel monarchisták néven, azóta is működnek. Amolyan népszerűsítő mozgalomként lehetne jellemezni őket, akik nagyon komoly munkát végeztek el. A monarchista elképzelések erősen katolikus és konzervatív vonalát képviselik, ennek ellenére a nézeteiknek sok híve akadt.

A pártolóik és szerzőik között jó pár olyan ember van, aki a maga szakterületén elismerésre méltó szakembernek számít. Ilyen például Jacek Bartyzel (1956), aki egy komoly társadalomtudós, e mellett pedig az 1980-as évektől kezdve aktív közéleti szereplő. Magyar megfelelőjét nehéz lenne megtalálni, de nagyjából olyasmire kell gondolni, mintha Bihari Mihály vagy Tölgyessy Péter lenne nyíltan királyságpárti.

Jacek Bartyzel egyébként írt egy könyvet a legitimizmus történetéről, melyben egy külön részt szánt a Habsburgok ausztriai és magyarországi elfogadottságának. Elég röviden teszi meg ezt, de kiemeli, hogy IV. Károly budapesti koronázása volt Európa utolsó katolikus szertartású koronázása. Ez azért lepett meg, mert a "magyar dicsőséglistán" ez nem szokott szerepelni, talán a köztudat elfelejtette. Volt még pár meglepő állítása Magyarországról. Az egyik, hogy Magyarország a Habsburgokhoz legmélyebben hűséges ország. Bizonyítéknak hozza fel azt, hogy mennyi vezető politikus ragaszkodott a dinasztiához és ezt tettekre is váltották (bár Horthyról elítélően azt állítja, hogy célja volt a korona megszerzése). A másik állítása az, amit a magyarországi emberek jól tudnak, miszerint IV. Károly fia, Ottó koronaherceg, soha nem mondott le a magyar koronáról. Az osztrák trónigényről való lemondást röviden elintézi, sajnos nem fejti ki bőven, hogy miért is nem volt annak jelentősége (majd amikor ez a sorozat elérkezik oda, akkor erre itt sor fog kerülni).

Ennek a mozgalomnak egy másik arca Robert Iwaszkiewicz (1962), aki 2014 és 2019 között EP-képviselő volt. Az őt bejuttató párt egyébként nem ellenezte a köztársaságot, a fő üzenete sem a királyságpártiság volt. Egy másik aktív emberük Gregorz Braun (1967), aki szintén katolikus monarchista. Ő 2015-ben köztársasági elnökjelölt is volt, akkor a 15 millió szavazatból 125 ezret szerzett meg. Végül 2019-ben 31 ezer szavazattal sikerül képviselői helyhez jutnia.

Az eredmény itt nem önmagában a megszerzett szavazatok számában van, hanem abban, hogy ők ezt nyíltan monarchista véleménnyel tudták megszerezni! Azt talán éppen a magyar választásokat ismerőknek nem kell hosszasan kifejteni, hogy a szavazatszámok, a megszerzett vagy éppen meg nem szerzett politikai pozíciók, nem mindig vannak összhangban a politikus nézeteinek a támogatottságával. A felsorolt eredményeket úgy érdemes az esetükben tekinteni, hogy a nyíltan monarchista kiállás Lengyelországban, nem akadálya a választási sikernek.

A mindenféle lengyel monarchista szervezet és sokféle sikereket elkönyvelő politikusok közül kiemelkedik Janusz Korwin-Mikke (1942). Próbáltam hozzá hasonló magyar közéleti szereplőt találni, de nem igazán lehet. Ő 2014 és 2018 között EP-képviselő volt, jelenleg a Szejmben képviselő. Az 1960-as évek óta aktív a politikában, soha nem lehetett rá azt mondani, hogy a hatalmat gyakorló lengyel munkáspártnak ne lett volna az ellenfele. Öt alkalommal volt elnökjelölt Lengyelországban. A legrosszabb eredménye 1,4% volt, a legjobb 3,3%. Ez szavazatszámban 214 ezret és 486 ezret jelent (kb. 17 millió ember szavazott 2015-ben, amikor a legjobb eredményét produkálta). 

Ez az ember monarchista, eléggé provokatív a stílusa, mégis önmagában a személye mögött van akkora támogatás, mint amekkora Magyarországon az LMP mögött. Igaz, ez nem valami sok, de nem is lebecsülendő. Ezzel az eredménnyel a lengyel politikában az egyik legsikeresebb ember, aki nyíltan monarchista. Az európai közéletben ismert, főképpen azért, mert jó pár botrányos megnyilvánulása volt. A jellemzésére még a jobboldali populista kifejezés is enyhe (ráadásul a magyar politikai skatulyákba nem fér bele, ugyanis rengeteg olyan álláspontja van Janusz Korwin-Mikke-nak, amit Magyarországon az SZDSZ-től hallhattunk, amikor az öngondoskodásról és a kicsi államról beszéltek).

A személyes véleményem szerint ő egy ügyes és okos provokátor, aki időről-időre azért kavar botrányokat, hogy figyelmet vonjon magára. A botrányos megnyilvánulásaival jó alaposan be is skatulyázta magát valahova, de nincs nincs megfelelő magyarországi párhuzam annak érzékeltetésére, hogy hova. Ha lenne a magyar politikai életben egy ilyen kategória és Kövér László is oda tartozna, akkor a magyar házelnök lenne ott a kifinomult, udvarias, minden embert mélyen tisztelő, megfontolt közéleti szereplő - és ez nem irónia, hanem tényleg így van. Józan ésszel nehéz azt mondani, hogy ez bárkinek is jó, mivel megvan annak a veszélye, hogy a vállalhatatlan kijelentéseit a politikai nézeteivel azonosítják.

[Lengyelországban otthonosan mozgó ismerőseim szerint buta dolgot állítok. Szerintük az emberek külön tudják választani Janusz Korwin-Mikke megnyilatkozásait az általa képviselt politikai nézettől. A botrányos és vállalhatatlan véleményei (szerintük) nem bélyegzik meg azt a politikai tábort, ahova sorolódik. Szerintük a lengyel közéletben ez a fajta "megbélyegző-effektus" nincs jelen.]

Mindenesetre a lengyel politikus politikai támogatóinak a száma egyre inkább növekedni látszik, vagyis eddig ez volt a helyzet. A provokációival és botrányaival radikálisan szakít azokkal a politikai keretekkel, ami miatt sokan kiábrándultak a politikából. Olyasmi a helyzet, amit Trump esetében is felismertek, csak a szóban forgó lengyel politikus kreatívabban tud reagálni a váratlan helyzetekre. Azt sem nehéz észrevenni, hogy a szavazótábora sokszor éppen azokból áll, akiket röhögve kritizál a nyilatkozataiban, de paradox módon ez éppen őt igazolja (miszerint a demokrácia azért rossz, mert a szükséges számú ember meggyőzésével bárki, bármilyen véleménnyel politikus lehet). Egy rövidebb, magyar feliratos interjú itt található vele, ami segíthet őt megérteni.

A most említett lengyel politikusok nevei nem sok magyarországi embernek ismerősek. Két okból soroltam fel őket. Elsősorban azért, hogy a bejegyzés első negyedében említett szász hercegnek a nyilatkozata érthetőbbé váljon. A szász herceg ugyanis azzal utasította el a lengyel monarchista szervezetek felkérését, hogy "demokrata vagyok". A lengyel monarchistákat ezek szerint nem érezte annak. 

Másik ok, amiért egy hosszabb kitérőt tettem, az a "sikeres lengyel monarchista politikusok" témája. Abban az értelemben valóban sikeresek, hogy jelen vannak a közéletben, mérhető nagyságú a politikai támogatottságuk. Időnként még erősebb, jelentősebb pozíciókat is megszereznek. Ez azonban még nem említhető egy lapon például a bajor királyságpárti politikusokkal, akik egy nagyságrenddel komolyabb befolyást tudtak megszerezni.

A politikai ideológia és a királyság

A lengyel monarchisták többsége ötvözi a nézeteit az egyébként is erősen konzervatív katolikus szemléletével, ami viszont a királyság helyreállítását is konzervatív katolikus programmá teszi (és ezzel a lengyel ismerőseim sem vitatkoznak). Ezt főleg azért érzem problémásnak, mert ha a vallási elemet kivesszük belőle (megengedve, hogy egy ember lehet meggyőződéses ateista vagy éppen protestáns...), akkor is egy sor olyan ideológiai elem marad, amit nagyon sokan nem tudnak magukénak érezni. Ugyanakkor a király mellett szóló érvek között emlegetik, hogy egységet testesít meg, védelmezője mindenkinek, aki valamilyen módon nem a többséghez tartozik. Ez az érv itt-ott feltűnik a lengyel monarchisták érvei között, de a politikai állásfoglalásuk (úgy érzem) ettől távol esik.

A blog korábbi bejegyzéseiben számos esetben mutattam rá, hogy a királyságpárti politika akkor sikeres, ha nem csupán egyetlen politikai tábor felé nyit. A siker esetében most nem azokra a stratégiákra gondolok, hogy "meg kell győzni a választókat" vagy "meg kell szerezni a választók szavazatát". Arra utalok, hogy a király személyét és intézményét illetően szükség van egy széles körű elfogadottságra, ami mindegy milyen okok miatt él az emberekben, de a lényeg az, hogy létezzen. Annak idején az utolsó olasz király is kifejezte, hogy az 50 százalékot kicsivel meghaladó támogatás nem elegendő egy királynak:

A köztársaság 51% -kal kezelhető, a Monarchia nem. A Monarchia nem párt. Misztikus, irracionális intézmény, amely hihetetlen áldozati vágyat képes felébreszteni az emberekben. Vagy kedves szimbólumnak kell lennie, vagy inkább semminek.

Hozhattam volna példának a spanyol, a portugál, a francia, a görög, a bajor és még számos más királyi dinasztia hasonló felismeréseit, de ezeket az ismerőseim mindig lesöprik az asztalról, azzal érvelve, hogy:

ez Lengyelország. Lengyelország pedig katolikus.

A szoborra internet-elérést segítő antennákat szereltek (a szoborállítást szervező pap), de a lengyel hívők egyféle szentségsértésnek tekintették, így le kellett azokat szerelni - ezek szerint nem csupán én nem értem a lengyel katolikusokat
(a kép forrása: fakt.pl hírportál)

Ahogy írtam is a bejegyzés elején, van bennem egy jó adag értetlenkedés a lengyel monarchistákkal kapcsolatban. Tény, hogy a lengyel politikában a nyíltan monarchista emberek pozíciókat szereztek, de az is tény, hogy Lengyelország államformája a 2016-os koronázás ellenére is... köztársaság.

Nem szeretném azt állítani, hogy nem tévedhetek, erre mindig komoly esély van. Azt viszont remélem sikerült megmutatni, hogy a blogon megismertetett mozgalmakhoz képest, a lengyel királyságpártiság nagyon más utakon jár. Bennem óriási kétely van azt illetően, hogy ilyen formában reménykedhetnek-e bármilyen komoly eredményben.