Európa egyik legkirályibb családja a görög királyi család, mégis azon kevés királyi családok egyike, akik népszavazáson vesztették el a trónjukat. Összesen hét népszavazáson mérettetett meg Görögországban a monarchia ügye, melyet végül csúfosan elbuktak. Engem személy szerint ezért érdekelt nagyon a történetük, mert tudni szerettem volna, hogy vajon mit rontottak el?

Az már a többi balkáni ország uralkodó dinasztiájának a történetéből is láthatóvá vált, hogy a törökök visszaszorításakor az akkori nagyhatalmak döntöttek az egyes függetlenedő területek uralkodójáról. Ez Görögország esetében is így volt. 1830-ban Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország döntött a görög állam létrehozásáról és 1832-ben hoztak döntést az új állam uralkodójáról. Ebben a megállapodásban rögzítették azt, hogy a trónt nem töltheti be egyik nagyhatalom trónját elfoglaló dinasztia sem, ezért kerestek egy nagyhatalmaktól független dinasztiát.

Az első dinasztia gyors kudarca

A választásuk a Wittelsbach-házra esett, akik akkoriban a bajor trónt birtokolták, de Európa történelmében jelentős múltjuk volt, többek között császárok is kerültek ki közülük. A magyar történelemben már a XIV. században megjelentek, valamint számos más módon kötődtek még a XX. században is Magyarországhoz (a gyerekek például a sárvári várban nevelkedtek).

A döntnökök a volt bajor király legkisebb fiát szemelték ki, aki nem vállalta el a felkérést. Így második lehetőségként az éppen akkor uralkodó bajor király második fiára gondoltak, aki nagyon fiatal kora ellenére örömmel mondott igent. A nagyhatalmak eme döntését a görög nemzetgyűlés is elfogadta.

Így lett 1833-tól Wittelsbach Ottó (1815-1867) az első görög király. I. Ottó királynak nagy tervei voltak, szerette volna elérni azt, hogy királyságának a központja majd Konstantinápoly legyen és létrehozhassa az új Bizánci Birodalmat. Ebben a tervében az orosz udvar támogatta, ám a másik két nagyhatalom nagyon nem szeretett volna egy megerősödő, nagyhatalmi pozícióra törő államot a Balkánon.

Az ifjú király sok olyan dolgot valósított meg, mely látszólag előrehaladó és modern volt, de ellenfelei (nem minden alapot nélkülöző) kritikája szerint Ottó király és környezete csupán bajor gyarmatként kezelte az országot (bavarokrácia névvel utaltak Ottó szemléletmódjára). Nagyon sok konfliktus után odáig jutott el a lakosság és a görög király között a feszültség, hogy 1862-ben elűzték és a nagyhatalmak sem javasolták neki az ellenállást. Ő maga nem mondott le a királyi trónról, megtartotta magánál a számára készített görög koronázási ékszereket, de esélye sem volt bármilyen visszatérésre.

A második dinasztia megalapítása

A nagyhatalmaknál elindult az új király keresése. Több jelölt is volt, ezért sor került az első népszavazásra. Ez a népszavazás volt az első a modern görög állam történetében és első volt a monarchia ügyében is. A 241 ezer szavazatból csupán 93 szavazatot kapott a köztársaság.

A népszavazáson 230 ezer szavazatot kapott a brit Viktória királynő Alfréd nevű gyermeke. A trónt azonban a brit dinasztia tagja nem tölthette be, így elkezdtek kutakodni megfelelő jelölt után. Így került képbe IX. Keresztély (1818-1906) dán király második fia, aki I. György néven lépett trónra.

Hivatalosan ő a Glücksburg-házhoz tartozott, mely dinasztia nem sokkal később a dán és a norvég trónt is megszerezte a görög után. Sőt, a mai napig is ez a három trón az övéjük, már amennyire a görög trónt létezőnek lehet tekinteni. Lehetne azt is mondani, hogy a Glücksburg-dinasztia az Oldenburgok egyik oldalága. Érdekesség, hogy a dán IX. Keresztély király egyik ükunokája II. Erzsébet is, aki a jelenlegi brit királynő. Sőt, a királynő férje (Fülöp herceg) pedig a dédunokája. Vagyis kis túlzással mondhatni azt is, hogy a dinasztia az angol koronát is megszerezte (és még sorolhatnánk párat).

I. György (1845-1913) 1863 és 1913 között volt görög király. Mivel elődje (Ottó) nem mondott le a görög királyi címről, György ezért a "hellének királya" címet vette fel és ezt viselik a leszármazottai is. Elődjéhez képest nagyon máshogy kívánta szervezni a görög államot, ezért elkezdett görögül tanulni. A nevét is Georgiosz-ra változtatta, a születésekor kapott Vilmos helyett.

A britek átadták a részére a Jón-szigeteket, de az északi részek közül is egy nagyobb darabot vissza tudott szerezni a görög államnak. Pártolta az oszmánok kiszorítása érdekében a balkáni összefogást, valamint az újkori olimpiák elindítását. A görög politika és a király viszonya nem volt felhőtlen, több vád is érte, a legtöbbször azonban rá tudták kényszeríteni a kompromisszumra.

1913-ban éppen a trónra lépésének 50. évfordulójára (és a fia javára történő lemondásra) készülve hunyt el, egy merénylő lőtte le. Nem tudni, hogy a merénylőt mi vezérelte, mert bár őrizetbe vették, a hat hetes fogság után titokzatos módon "kiugrott" az ablakon. 

György felesége Olga Konsztantyinovna (1851-1926) lett, aki az orosz cár unokahúga volt. Amikor György már görög királyként felkereste az orosz cárt, hogy megköszönje neki a trón megszerzésében nyújtott támogatását, akkor ismerkedett meg a későbbi feleségével. Az esküvőjük Olga hercegnő fiatalkora miatt csak 1867-ben jöhetett létre, akkor a király 22 éves volt, a fiatal királyné pedig 16. Az első gyermekük 1868 nyarán született meg.

Olga királyné nagyon sokat jótékonykodott, ezért népszerű lett az emberek körében. Ennek ellenére mégis ő állt az 1901-ben kirobbant, Evangelika névre keresztelt kisebb háborúnak. A katonákat látogatva ugyanis észrevette, hogy azok nem ismerik a Bibliát, mivel a görög nyelvű Biblia nem az akkor használatos görög nyelven volt írva. Intézkedett a modern fordítás felől, de amikor az megjelent, többen a görög hagyományok megsértésének tekintették és ebből végül egy halálos áldozatokat is követelő összecsapás tört ki a rendőrség és a tüntetők között.

A férje meggyilkolása után visszaköltözött Oroszországba, de később még fontos szerepe lesz a görög állam vezetésében (addig marad Oroszországban, ameddig nem kezdik el a bolsevikok a kivégzéseket).

Érdekesség, hogy I. György negyedik fia volt András herceg (1882-1944), aki a Battenberg-dinasztia egyik lányát vette feleségül. Ebből a házasságból született ötödik gyermeknek és első fiúnak Fülöp (1921). Fülöp herceg lemondott a dán és a görög címeiről, felvette a Battenberg-dinasztia angolosított nevét, a Mountbatten-t, mindezt azért, hogy feleségül vehesse a ma is uralkodó brit királynőt, II. Erzsébetet (1926). Ilyen módon a görög királyi család és a mai angol trónöröklési sor elején szereplő személyek mindegyike valamilyen módon a görög királyi dinasztiával is közeli rokonságban áll (vagyis a dédapjuk, az ükapjuk vagy éppen a szépapjuk görög király volt).

Konstantin, a kulcsszereplő

Az új király a királyi pár legidősebb gyermeke, I. Konstantin (1868-1923) lett. Születésétől fogva viselte a "spártai herceg" címet. A nevében annak a görög reménykedésnek a szimbóluma szerepel, hogy újra lesz keresztény Konstantinápoly, ráadásul görög uralkodóval. Ennek köszönhetően a trónörökös nagyon népszerű volt a születésekor.

Ebből a népszerűségből azonban nagyon sokat elveszített a fiatal felnőttként tett belpolitikai megnyilatkozásai és a katonai parancsokként elkövetett hibái miatt. Nem kevés konfliktus alakult ki a személye körül. Még trónörökösként feleségül vette a későbbi német császár lányát, aki egyben a brit Viktória királynő unokája volt. Volt jelentősége annak is, hogy a felesége a Hohenzollern-ház tagja volt, mert ez megalapozta a jó együttműködést Romániával és Szerbiával.

I. Konstantin király és a felesége
(a kép forrása: a görög királyi család honlapja)

Konstantin a trónra kerülése utáni időszakban legyőzte a bolgárokat, ezzel a görög állam területét a duplájára növelte. A győzelemben nem csupán a katonai érdem számított, hanem a szerbekkel és a románokkal kötött szövetség is. E miatt a több oldalról (szerbek, görögök, románok és a törökök) megtámadott Bulgária megadta magát, így Konstantin hőssé vált, mint olyan hadvezér és király, aki legyőzte a bolgárokat.

A sikere ellenére egy nagyon mély konfliktus bontakozott ki a királyi udvar és a görög belpolitika között. I. Konstantin semlegesnek szerette volna látni a görög államot az I. világháborúban, mivel a szembenálló felekkel szoros rokoni kapcsolatban állt. Gyermekei közül ketten is a román királyi családdal házasodtak, a felesége német volt, ő maga dán és brit felmenőkkel rendelkezett. A belpolitikában kialakult a háborús semlegességet szorgalmazó, a király személye köré épülő németbarát oldal, valamint a velük nyílt konfliktust vállaló, a miniszterelnök köré tömörült angolbarát, háborúpárti oldal.

A szembenállásuk története kissé hosszú, de odáig fajult, hogy az időközben már menesztésre került háborúpárti miniszterelnök ellenkormányt alakított, hadsereget szervezett és felkelt a király ellen. Mivel a király legutolsó nagyhatalmi támogatója (az orosz cár) megbukott, 1917-ben más választása nem maradt, mint lemondani.

Út a második népszavazáshoz

A következő király Konstantin második fia, Sándor (1893-1920) lett, mivel a nagyhatalmak az első fiát túlságosan is németbarátnak tartották.

Ő volt az első görög király, aki nem egy másik uralkodó dinasztiához tartozó hölgyet vett feleségül, hanem egy görög arisztokratát, Aspasia Manos-t (1896-1972). A felmenői között Havasalföld és Moldva hercegeit találni (a mai Románia területén lévő egykori államokat görög származású emberek vezették), így nem igazán helyes azt állítani, hogy Sándor király rangon alul házasodott. Az viszont igaz, hogy nem nyugati dinasztia tagját vette el, ami miatt a királyi család is neheztelt rá.

Sándor király valójában egy bábkirály volt, mert az apjával szembenálló egykori miniszterelnököt kénytelen volt kinevezni és csak reménykedett abban, hogy a legjobban tudja majd apját képviselni. A kormány azonban fokozatosan cserélte körülötte az embereket, így egyre inkább fogságban érezte magát.

A helyzet azonban nem jutott el semmilyen megoldásig, mert egy kerti séta nagyon hamar véget vetett Sándor uralmának. A király éppen a királyi palota kertjében sétáltatta a kutyáját, amikor a kutyára egy majom támadt. A király megpróbálta a majmot leválasztani, de egy másik majom erre reagálva megharapta a királyt. A király sebe elfertőződött és belehalt.

A halálos ágyán felesége születendő gyermekét sajátjának ismerte el, így a gyermek megszületése pillanatáig rettegett a királyi család többsége attól, hogy fiú lesz. Sándor király feleségét ugyanis csak jóval később fogadja majd be a család és nem szerettek volna egy "rangon aluli" trónörököst. Az utód azonban lány lett. Oldenburgi Alexandra (1921-1993) néven vált ismertté, később ő lesz a jugoszláv király felesége (a jelenlegi szerb trónörökös édesanyja). 

A király halála után rendezni kellett a király személye körüli kérdéseket. A koronát ugyanis a száműzött király legkisebb fiának, Pálnak ajánlották fel. Ő azonban visszautasította azt, mert véleménye szerint sem az apja, sem a bátyja nem mondott le a koronával kapcsolatos jogairól, ezért nem tartotta volna törvényes lépésnek a megkoronázását.

Az elhunyt király helyére kormányzót neveztek ki (először egy katonai vezetőt, majd Olga királynét). A temetés után parlamenti választásokat tartottak, a királlyal szembenálló miniszterelnök biztos volt a győzelmében. Ehhez képest meglepő vereséget szenvedett. Ebben a vereségben benne volt az is, hogy az emberek nem akartak tovább háborút (a görög csapatok még hadban álltak a törökökkel), az ellenzéki pártok valóban összefogtak és egyértelműen a békepárti Konstantin király visszahívását támogatták. 

Az ellenzék győzelme után még 1920. novemberében kiírtak egy népszavazást, ahol a választók afelől dönthettek, hogy kívánják-e újra a trónra a száműzött királyt? Az 1 millió szavazóból 999 ezer szavazott az igen mellett szavazott, így I. Konstantin 1920. decemberében visszatért és újra király lett.

A királyt nagy ünnepség fogadta, de a várakozások ellenére nem állította le a törökökkel szemben vívott háborút. Sőt, ő maga ment el a frontra és személyesen próbálta vezényelni a hadműveleteket. A görögök nagy áldozatokkal, de sikereket értek el. Az addig békepártinak ismert Konstantin király ahelyett, hogy leállította volna a hadműveleteket és kiegyezett volna a törökökkel, inkább tovább erőltette a háborút!

Igazság szerint úgy tűnt, hogy a török állam a szétesés szélére sodródott. Azonban a török hadsereg (még jó pár vesztes csata után) képes volt fordítani a háború menetén, mert a görög csapatok a sikerek ellenére kimerültek. A várt hatalmas győzelem helyett a görög hadsereg vereséget szenvedett, nagyon sok ember halálát követelve.

Maga a király is belátta a felelősségét az értelmetlen áldozatvállalásban és ezért 1922. szeptemberének végén lemondott a trónról.

II. György és újabb két népszavazás

A király a lemondásakor a legidősebb fia javára mondott le. Így lett 1922-ben teljesen váratlanul II. György (1890-1947) az új görög király. A váratlanságra jellemző, hogy az új király felesége nem is volt Görögországban amikor a férje királlyá vált, ő maga pedig királynévá. Az új királyné ugyanis az édesapja sikereit ünneplő ismételt koronázásán volt jelen Gyulafehérváron. Édesapja ugyanis a román Ferdinánd király volt, aki a román közfelfogás szerinti román területek egyesítésének sikerét ünnepelve, újra királlyá lett koronázva Erdélyben.

György és Erzsébet (1894-1956) kapcsolata 1911-ben alakult ki. György már akkor megkérte a kezét, de Erzsébet édesanyja (a politikában ügyesen lavírozó Mária királyné) nem engedélyezte, mert jobb házastársat remélt a lányának. Nem a személy volt számára a gond, hanem a görög királyi trón, melynél befolyásosabb helyre szerette volna a lányát kiházasítani.

Végül 1921-ben került sor az esküvőre, Bukarestben. Maga az esküvő egy "csere" volt, mert Erzsébet esküvője volt az ára annak, hogy Athénban a román trónörökös (a későbbi II. Károly király, Mihály király édesapja) feleségül vehesse Ilona hercegnőt, I. Konstantin király legidősebb leányát. Mária azért ment ebbe bele, mert 1921-ben még úgy nézett ki, hogy a görög Konstantin király maga alá gyűri a nem is olyan régen még nagyhatalomnak számító török államot és esélye van egy új Bizánci Birodalmat alapítani és az élére kerülnie. Nem így lett, de ezt 1921-ben még nem lehetett tudni.

A görög belpolitika és az új király között a viszony nagyon feszültté vált, ami abból eredt, hogy a kormány megpróbált felelősöket találni a törökök elleni értelmetlen háborúért. Többeket halálra is ítéltek (például András herceget is, a jelenlegi brit királynő férjének az édesapját, aki ekkor menekült el az országból). Tudható volt azonban az is, hogy valójában a száműzött Konstantin király felelősségének a kimondása a cél. Az egész helyzet odáig jutott el, hogy maga a király kezdett szervezni egy puccsot a saját kormánya ellen, mely elbukott. E miatt 1923 decemberében a királyt távozásra kérték fel. Helyére kineveztek egy kormányzót (ugyanazt, aki Sándor király halálakor lett kinevezve, majd később ez a személy lesz az államelnök).

1924 márciusában a görög belpolitika vette magának a bátorságot és kikiáltotta a köztársaságot. Ebben az ügyben viszont szükségesnek láttak egy népszavazást is, melyen 70% szavazott a köztársaság mellett, így a királynak távoznia kellett.

A görög királyi pár már Romániába menekült (hiszen a román Ferdinánd király lánya volt György király felesége). A pár viszonya azonban annyira megromlott, hogy 1935 nyarán el is váltak egymástól. A királyné a II. világháború utáni időkig a román királyi család tagjaként élt, de jó viszonyt ápolt mind a román, mind a jugoszláv, mind a görög kommunistákkal. Később a román királlyal együtt őt is száműzték Romániából. Franciaországban telepedett le, ahol zongoraórák megtartásából fedezte a megélhetését.

A görög belpolitikát a világgazdasági válság nagyon megrázta és 1933-ban a választásokon a monarchista párt megszerezte a többséget. 1935. októberében a monarchista párt kimondta a köztársaság megszüntetését és ezt megerősítő népszavazást szervezett. Ezen a népszavazáson 97,9% szavazott a királyság mellett, így György királyt visszahívták a száműzetésből.

György a térség más országaihoz hasonlóan azonnal egy diktatúra bevezetése mellett döntött, így tartva távol az ország ügyeit a pártoktól. Tanulva az elődjei hibájából, semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy nem hódol be az olasz-német szövetségnek. Az olaszokkal való szembehelyezkedése miatt 1941-ben az olasz, a német és a bolgár hadsereg megtámadta Görögországot. A király a görög és az őket támogató brit haderővel együtt menekülni kényszerült.

A pár évre ismét száműzetésbe kényszerülő király azonban nem mondott le, végig hivatalban lévőnek tekintette magát és emigráns görög kormányt működtetett maga mellett. A brit politika hatalmas nyomás alá helyezte annak érdekében, hogy függessze fel a diktatúrát és a diktatúrában szerepet vállaló minisztereit, valamint tegyen ígéretet az 1911. évi alkotmány helyreállítása mellett. 

Hatalmas vitákat vívott a brit vezetőkkel, amit befolyásolt az is, hogy a görög területeken jelentős eredményeket értek el a partizánok, akikkel szemben a király bizalmatlan volt. Végül a király minden tiltakozása ellenére abban állapodtak meg, hogy visszatérhet az országába, de népszavazás kell döntsön a királyság jövőjéről.

A király tehát 1944-ben visszament a felszabadított Görögországba, majd a briteknek tett ígéretének megfelelően, sor került az ötödik népszavazásra, 1946. szeptember 1-én. A monarchia 68,4 százalékkal győzött, így II. György a félelmei ellenére is király maradhatott. 1947. április 1-én hunyt el, melyről először sokan azt hitték, hogy áprilisi tréfa.

Pál és II. Konstantin uralkodása

Mivel György királynak a házassága kudarcos lett, nem született törvényes utódja. Ezért Konstantin király harmadik fia, Pál (1901-1964) lett az új király 1947-ben.

Egyik eredménye volt a görög polgárháború lezárása. A szovjet és jugoszláviai támogatással ügyködő haderőt végül a kényszerhelyzetbe hozott jugoszláv állam fékezte meg a jugoszláv-görög határ lezárásával (az USA ebben aktívan szerepet játszott). Magyarországról ezt is ismerjük, mivel számos, a királyi kormány bosszújától félő ember menekült hozzánk (később nekik épült meg Beloiannisz).

Pál király uralkodásának kiemelkedő eredményei a külföldi útjai voltak, melyekben sokan csak a költséges családi utazásokat látták. Az egyik érdekes és kevésbé értékelt eredménye volt a görög királyi ékszerek megszerzése. Ezeket eredetileg a kinevezett, majd száműzött bajor származású királynak készítették el, aki a trónról való elűzésekor egyszerűen hazavitte. Az utolsó bajor koronaherceg, Albrecht (1905-1996) 1959-ben adta vissza ezeket nagy ünnepség keretein belül Pál királynak (a koronázási ékszerek éppen akkor voltak 100 évesek). Ezzel a bajor dinasztia voltaképpen elismerte a görög királyi családnak a görög trónhoz való jogát.

Pál görög király megkapja a görög koronázási ékszereket a bajor királyi családtól, 1959-ben
(a kép forrása a görög királyi család régebbi honlapja, 2007-ből: royalhouseofgreece.gr) 

Pálról még azt érdemes említeni, hogy vette feleségül II. Vilmos német császár unokáját (vagyis első unokatestvérek voltak anyai oldalról!), aki igazi királyi hölgynek számított. Amikor Pál felesége megszületett, akkor 34. helyen állt a brit trónöröklési sorban. Három gyermekük lett:

1. Zsófia (1938), I. János Károly spanyol király felesége lett (1962-ben házasodtak meg)
2. Konstantin (1940)
3. Irén (1942)

A trónörökösnek tekintett fia 1960-ban olimpiai bajnok lett (vitorlás sárkányhajó kategóriában), akinek bizonyos mértékű népszerűsége ugyan volt, de a görögök közül többen ebben a sikerben is csak a költekező királyi családot vélték felfedezni. A sportos koronaherceg még trónörökös korában a NOB tagja lett.

Pál az elsőszülött  fiát Konstantinnak nevezte el, utalva édesapjára. Ismerve azonban I. Konstantin kudarcait, nem éppen jó előjel egy ilyen név.

A trón elvesztése

Amikor Pál elhunyt (1964), akkor a fiát, II. Konstantint (1940) királlyá koronázták. Nem sokkal a koronázása után feleségül vette Anna-Máriát (1946), a dán király leányát. Anna Mária testvére, Margit később a dán királynő lett. Mivel Anna-Mária és II. Konstantin is IX. Keresztély dán király ükunokái, ezért ők egymás harmad-unokatestvérei.

Az uralma azonban nem volt zavartalan, mert nagyon hamar vita alakult ki közte és a kormányfő között. Királyként  úgy gondolta joga van leváltani. Gyakran cserélgette a kormányfőket, miközben az országban belpolitikai válság alakult ki. A lakosság jelentős része nem tudta elfogadni, hogy a király nem a választáson győztes párt jelöltjét nevezi ki kormányfőnek. A káoszban a hadsereg próbált rendet vágni, akik államcsínyt hajtottak végre. II. Konstantin egy rövid ideig tartó tétovázás után ellenpuccsot szervezett, mely nem tudta visszavenni a hatalmat a katonaságtól. Ekkor, 1967-ben, önként elhagyta az országot.

1973-ig a katonai kormányzat nem foglalkozott az államforma kérdésével, kormányzókat nevezett ki az elmenekült király helyettesítésére. Aztán 1973-ban tárgyalásokat kezdtek a II. Konstantinnal az országba való visszatéréséről, de ő csak akkor lett volna erre hajlandó, ha a rendszer alkotmányos demokráciává alakul át. Ezt a rendszer vezetői nem kívánták, ezért jött a fricska: kikiáltották a köztársaságot, melyet egy népszavazás kellett megerősítsen. A hatodik népszavazásra 1973. július végén került sor, ahol 78,6 százalék támogatást kapott a köztársaság.

1974 nyarán a görög katonai rendszer kényelmetlen helyzetben találta magát, szembekerült a török állammal. Nem merték vállalni a háborút, ezért a rendszer vezetői lemondtak. Az új politikai elit alkotmányos demokráciát kívánt építeni, ami mellett II. Konstantin is kiállt. A száműzetésben élő görög király el is kezdte a maga kis diplomáciai körútját, annyira biztos volt abban, hogy elfoglalhatja az őt megillető trónt. 1974. decemberére írták ki az új, vagyis a hetedik népszavazást a királyságról.

Érdekessége volt a népszavazási kampánynak, hogy a monarchistának számító jobboldali kormánypárt semleges maradt, az embereket a lelkiismeretük szerinti szavazásra ösztönözte. Sem a királyság, sem a köztársaság mellett nem érveltek. Ezzel sokak szerint aláásták a királyság ügyét, de azért az is tény, hogy a kampányban levetített tévébeszédében a száműzött király bocsánatot kért a múltbeli hibáiért. Vagyis okkal volt a lakosságnak ellenérzése a királlyal és a királysággal szemben, így a kormány tagjai is jó okkal tartózkodtak a királyság népszerűsítésétől.

Az eredmény egyértelmű volt. 75 százalékos részvétel mellett 69 százalékot kapott a köztársaság, ami azt jelenti, hogy a szavazásra jogosultak abszolút többsége is nemet mondott a királyságra. Összesen csak két régió volt ahol a királyságot támogatók voltak többségben, minden más régióban a köztársaság nyert. Az is kiderült, hogy a királyság mellett 30,82% voksolt, vagyis a korábbi mindent elsöprő monarchista győzelmekkel kapcsolatos kételyek is megerősítést nyertek.

Lehetne azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha:

• I. Konstantin király nem folytatja a háborút, hanem a várakozásoknak megfelelően békét köt?
• György király nem próbálja meg mentegetni az apját?
• Pál király jobban ügyel a látszatra és nem fényűző családként mutatja meg magát?
• II. Konstantin a trónra kerülve megpróbál együttműködni a parlamenti többséggel rendelkező kormányfővel?

Azonban nem így volt. A királyság, a királyok és a királyi család politikai állásfoglalásai visszatetszést szültek a görög társadalomban. Nem tudták magukat "jó görögnek" felépíteni, sokak számára idegenek maradtak. Még érdemes megjegyezni azt is, hogy II. Konstantin rendszerint elzárkózott attól, hogy a kritikákra reagáljon, így a görög belpolitikának is kényelmes ellenfele lett.

A dinasztia jövője

A görög állam és II. Konstantin között ugyanis sok évtizedes vita indult el, melynek eredeti célja a királyi vagyon és a királyi család jogainak a rendezése volt. Ennek a vitának a részeként a görög állam még az állampolgárságától is megfosztotta az egykori királyát 1994-ben (ez a vita azóta már lezárult).

A görög állammal folytatott egyik érdekes vitája a neve körül alakult ki. A görög állam elvárta volna, hogy vegyen fel egy vezetéknevet. Erre II. Konstantin azonban nem volt hajlandó, mivel érvelése szerint a saját dinasztiájának (a görög és a dán) a tagjai soha nem vettek fel vezetéknevet. Amikor ez mégis elkerülhetetlenné vált, akkor a "Görög" vezetéknevet használta (pontosabban a "de Grecia"-t vette fel). Dán diplomáciai útlevelében "Görögország Konstantinja" szerepel, amit a görög állam elfogad.

Az 1974-es népszavazás eredményét elismeri és tiszteletben is tartja. Ő maga a NOB tagjaként sportdiplomataként élt amíg vissza nem vonult. Ő maga számos hivatalban lévő európai uralkodó (brit, dán, spanyol) rokona, ő a brit Vilmos herceg keresztapja is. A dán trónra való tekintettel van monarchia által elismert királyi címe is, tehát nem a görög államformától függ a társadalmi helyzete. A görög államtól kapott pénzeket egy alapítványnak adta át, amely a görögországi természeti katasztrófák áldozatainak segít.

Görögországban 2007-ben készült egy közvéleménykutatás a To Vima c. újság megrendelésére, melyből kiderült, hogy az ország lakosainak a 43,4 százaléka II. Konstantin királyt tartotta felelősnek a görög demokratikus rendszer kudarcaiért. Ugyanez a felmérés azt is feltárta, hogy elnöki köztársaságot szeretne az ország 46,8 százaléka, 39,9 százalék miniszterelnöki köztársaságot és csupán 11,6 százalék támogatja a királyságot. Mindez azt jelzi, hogy a görög királyi ház valószínűleg elvesztette az esélyeit Görögországban.

II. Konstantin király és a felesége, harmad-unokatestvérek
(a kép forrása: a görög királyi család honlapja)

Pál nevű fia 1967-ben született, már születése óta trónörökös volt. 1995-ben vett feleségül egy olyan nőt, akinek a családja a Mayflower hajóhoz vezeti vissza az őseit, sőt, a skót királyokhoz is. Maga az ara egyébként polgári személy.

[Eredetileg azt írtam, hogy Pál herceg volt az első nyugati trónörökös, aki rangjának megtartása mellett nem dinasztikus házasságot kötött, ami tévedés volt, elnézést kérek érte. Nem Pál herceg volt az első, hanem a jelenlegi Norvég király, 1968-ban,]

Az esküvőjén több királyi személy volt jelen, mint annak idején Károly és Diana esküvőjén. A valóban királyira sikeredett esküvőre görög parlamenti képviselők is meghívást kaptak, akiknek az akkori miniszterelnök a lemondását követelte. Az akkori görög kormányfő ebben a görög királyság helyreállítására vonatkozó kísérletet vélt felfedezni, ami egyébként politikai túlzásnak bizonyult.

Jelenleg tehát úgy áll a görög királyi dinasztia, hogy származásukat tekintve hiába számítanak az egyik legkirályibb családnak egész Európában, a görög társadalom nagyon nem szeretné őket a trónon látni. Úgy tűnik, hogy a dinasztia trónra jutott királyai sok-sok munkával meggyőzték a görög népet arról, hogy jobban járnak a köztársasággal.