Valóban stabil a svéd monarchia? Van komoly esélye egy svéd köztársaságnak?

A blog kommentjei között már párszor előkerült a svéd monarchia, mint megingathatatlan, példaszerű rendszer. Nem szeretném én eldönteni mennyire pontos így jellemezni őket, de bennem él némi kétely velük kapcsolatban.

Svédország jelenlegi királya és leendő királynői - legalábbis jelenleg így terveznek
(a kép forrása: Svéd királyi ház)

Azon lehetne vitatkozni, hogy vajon a mai svéd monarchikus rendszerről melyik kezdőponttal érdemes gondolkodni. A bejegyzésben csak a napóleoni időkig nyúltam vissza, de bárki előállhat azzal, hogy a svéd rendszer ennél sokkal komolyabb múlttal rendelkezik. Szerintem a monarchia megmaradása szempontjából még borúsabb a kép a svéd királyokat trónon tartani akarók szempontjából akkor, ha távolabbról indulunk. A kirajzolódó ív még radikálisabb hatalomvesztést jelez, ezért nem foglalkoztam a korábbi időszakkal.

A Bernadotte-ház alapítása

A mai svéd dinasztia a napóleoni időkben lett megalapítva. A svéd állam akkoriban elvesztette nagyhatalmi jellegét, ráadásul aggódtak Napóleon és Oroszország miatt is. Szerettek volna egy olyan vezetőt, aki mindkét veszélyforrást tudta kezelni. Ezt a valakit ismerték fel Jean Baptiste Bernadotte (1763-1844) személyében, aki Napóleon egyik legjobb tábornoka volt.

Azért, hogy a svéd király fiává fogadja a francia tábornokot, a svéd politika vezetői szinte államcsínyt hajtottak végre. A svéd politikai elit sikeres katonai vezetőnek látta Bernadotte tábornokot, valamint a napóleoni diplomáciában jól eligazodónak, mivel nem egyszer volt Napóleon megbízásából kormányzó. Talán furcsának tűnhet, hogy nem királyi származású embert jelöltek ki leendő királyuknak, de hasonló okok miatt lehetett annak idején Hunyadi Mátyás is magyar király.

A koronaherceggé való kijelölésétől kezdve Bernadotte a János Károly nevet vette fel, valamint egyből átvette a külpolitika és a katonai ügyek irányítását. Amikor Napóleon szankciókat rendelt el Oroszország ellen, akkor Svédországot a britek és az oroszok oldalán tartotta. A megfelelő pillanatban (a "végére") még csapatokat is küldött Napóleon ellen, így Svédország a győztesek oldalára került. 

Ezen utolsó svéd háború után alkotta meg a svéd semlegesség doktrínáját is, amelyet valójában semmilyen nemzetközi szerződés nem garantál. Ennek az elképzelésnek a lényege az, hogy a Skandináv-félsziget egy természetes egység, mely a svéd király ellenőrzése alatt áll. Ami a félszigetet illeti, Svédország az ura, de a félszigeten kívüli ügyekben az ország semleges, nem foglal állást senki mellett sem. A rendszeres látogatók emlékezhetnek még rá, hogy akkoriban a svéd király Norvégia királya is volt, mivel Norvégiát kapták meg az oroszoknak átengedett finn területek helyett.

Lehet úgy nézni a félsziget térképét, hogy abba csak Norvégia és Svédország fér bele, Finnország pedig nem a része
(a kép forrása: Mapsland)

János Károly 1818-ban lett király XIV. Károly néven. Egyszerre volt Svédország és Norvégia királya, holott se norvég, se svéd nem volt. Ennek következtében a belügyektől távol tartotta magát, amolyan "főkülügyminiszter" volt, ez pedig a királyi jogokon a mai napig érezhető nyomot hagyott. A legfőbb gondja a félsziget függetlenségének a védelme volt, amire akkor már valójában senki nem jelentett veszélyt.

A jóléti állam megszületése

János Károly furcsán hunyt el, de nem bizonyítható az, hogy bárki is megölte volna. A fia, Oszkár (1799-1859) lett az utódja. Ő is követte az apja királyi felfogását, vagyis a belpolitikai ügyekben nem foglalt állást. Az ő idejében szavazták meg a liberális törvényeket, melyek elkezdték tartalommal megtölteni az új államot. 

Oszkárt a két fia követte, XV. Károly (1826-1872) és II. Oszkár (1829-1907), mely időszaknak a legfontosabb eseménye Norvégia kiválása volt. Az 1905-ös kiválás idején majdnem háború tört ki a két állam között, ugyanis a svéd politika nehezen adta fel a nagyhatalmi befolyása utolsó maradványát. A két skandináv állam túlélte a krízist, de a király belebetegedett a kudarcba.

Az utódja V. Gusztáv (1858-1950) néven került a trónra, aki elállt a koronázástól. Apjához képest rugalmasabb volt, például elfogadta a norvég önállóságot, valamint az északi népek testvériségét hangoztatta, ami kizárta azt, hogy a svéd király korlátozza egy másik állam önállóságát.

Ez a "haladó" szemléletű politikája azonban erős próba alá került, amikor a parlamenti többség tovább ment annál, mint amire ő maga nyitott volt. Volt olyan pillanat amikor összecsomagolt, mert azt hitte elűzik a trónról. Még az a helyzet is előállt, hogy a szociáldemokraták kerültek kormányra, sőt, az uralkodása alatt elég sokáig voltak hatalmon. Mivel a szomszédban volt a szovjet állam, a svéd gazdaság nagyjai eléggé megijedtek, hogy majd a választói többség akaratából Svédország is szovjet rendszer lesz. A fenyegetés azonban a tárgyalóasztalok mellett rendeződött, így alkuk sorozatának köszönhetően állt elő az, amit svéd jóléti államként ismerünk.

A rendszert több néven emlegetik, például népotthon (folkhemmet) vagy svéd középút. Ennek a lényege az, hogy a politikai erők nem bontják le a piaci berendezkedést, viszont a svéd társadalom (a gazdasági és politikai szereplők is!) biztosítja a valóban emberhez méltó körülményeket, mégpedig alanyi jogon. V. Gusztávhoz mindez úgy kapcsolódik, hogy nem kreált válságot a baloldali miniszterelnökök kinevezéséből. Ez más országokban nem mindig ment simán.

V. Gusztáv nevét mégsem ezzel kapcsolatban említik a legtöbbet, hanem a tenisz iránti szenvedélyes rajongása miatt, valamint a feltételezett homoszexuális kapcsolatai okán. Ez utóbbi még ma is szenvedélyes vitákat tud gerjeszteni.

A monarchia válsága

A svéd politikai elit szembesítette azzal Gusztáv király fiát, hogy a társadalomban elég komoly igény van a monarchia felszámolására. VI. Gusztáv Adolf (1882-1973) ezt elkerülendő, elég sokat feladott a még megmaradt hatalmából, rengeteg államfői jogkört átadott a politika egyéb szereplőinek. Onnan kezdve a svéd király a kormánytól független politikai intézmény lett. Bár az ezt szabályozó teljes joganyag csak a halála után sok hónappal lépett érvénybe, mindez az ő saját politikai alkuja volt a pártokkal.

A változás mintája a sok tekintetben hasonló dán és a norvég szabályozás volt, de közel sincs annyi tényleges ráhatása a svéd királynak a politikára, mint a másik két uralkodónak. A svéd király tulajdonképpen nem más, mint az ország első nagykövete. A politikában a jogszabályok előkészítési szakaszában lehet tényleges szava, amikor az előkészítőknek előadhatja a véleményét. A politika alakítói meghallgatják, de mivel nincs köztük függőségi viszony, ezért ez "csak" egy nem nyilvános párbeszéd. Lényegesebb szerepe a királynak az úgynevezett országmárka építésében jut, ami talán hozzájárult a svéd vállalatok világméretű sikeréhez.

VI. Gusztáv Adolf halála után került a trónra XVI. Károly Gusztáv (1946). Uralkodási idejének kétségtelenül a legerősebb reformja az volt, hogy az elődje által kötött alkuk 100 százalékban életbe léptek. Ezzel tulajdonképpen még a szokásos formális jogköreitől is megfosztották, amelyek a legtöbb európai koronás főnek a kezében maradtak. XVI. Károly Gusztáv megadóan tűrte ezeket a szűkítéseket, így ha valaki a legkiszolgáltatottabb koronás államfők egyikének titulálná, nem tévedne.

Vajon a nyolcadik nemzedék képes lesz megőrizni a monarchiát?

Ennek ellenére (vagy éppen ezért) igyekeznek XVI. Károly Gusztáv pozitív arculatát felépíteni, de ez kemény munka. Nehéz őt józan, példamutató államférfiként bemutatni. Hiába kínálkozik ehhez egy olyan lehetőség, mint a Nobel-díjak átadása, a bohém életéről kiderült részletek miatt némileg önmaga paródiájává vált. Az idősebb kora enyhít ezen valamennyit, de sokat tett azért. hogy a "király, mint erkölcsi tekintély" a nevetség tárgyává váljon.

Eleinte úgy tűnt, hogy a király szerette a szép nők társaságát, szerette az érzékiséget, ami "csak" kínos volt. Aztán kiderült az is, hogy a svéd titkosszolgálatok egyike elég komoly takarítást végzett azokon a helyeken, ahol a király nőkkel töltötte az idejét. Ez például azt jelentette, hogy a hölgyekkel kitöröltették az elkészült képanyagokat. Önmagában ez is problémás lenne, de erre a hírek szerint a svéd határokon kívül is sor került (például Pozsonyban). A királyi udvar igyekezett soha nem reagálni ezekre a hírekre (nem mindig sikerült).

Persze a történetnek elég sok egyéb árnyoldala is van. Az érintettek közül megszólalt az egyik szórakozóhely nem éppen tisztességes életviteléről szóló tulajdonosa, a király volt szeretője és még jó pár más ember. Mindegyikük megerősítette a híreket, de a király csak arra hivatkozott, hogy mindez már a múlt, amin túlléptek (mármint ő és a felesége). 

XVI. Károly Gusztáv 2023-ban már 50 éve király, ami rekordnak számít a svéd történelemben
(a kép forrása: Svéd királyi ház)

A koronaherceg Viktória (1979), akit úgy neveltek, hogy az erősen leszűkített államfői jogkört a lehető legjobban tudja ellátni. Diplomatának tanították, sok szempontból gondos nevelést kapott, hogy ne csak egy bábunak tűnjön. Már 18 éves korától hivatalos koronaherceg, ami azt jelenti, hogy bizonyos esetekben a tényleges államfői feladatokat is ellátja a király akadályoztatása esetén. A férje nem királyi származású, de a svéd törvények szabályozása szerint elegendő a kormány engedélye ahhoz, hogy a frigy megfelelőnek minősüljön. Két gyermekük született, 2012-ben Esztella, majd 2016-ban Oszkár.

Viktória egészségügyi problémái széles körben ismertté váltak. Nagyjából azt a képet sulykolják róla, hogy beteges, problémás és gyenge a királyi szerephez. Ebben az ellenszélben igyekszik felépíteni magáról valamit, de a média különböző színterein jelenleg döntetlenhez közeli helyzet látszódik kirajzolódni.

Kommunikációs csodafegyver: országjárás
(a kép forrása: Svéd királyi ház)

A pozitívabb kép kialakításában bevetettek egy csodafegyvert is. A koronahercegnő elkezdte felkeresni az ország egyes részeit, ahol természetjáró sétán vett részt pár tucat emberrel. Nem egy nagy dolog, de látszólag az ötlet működik. Ennek jele az, hogy a király is elkezdett egy hasonló országjárást a jubileuma alkalmából. 

Svédország, mint köztársaság?

Az, hogy Svédország még monarchia, egy pártok között kötött alkunak az eredménye. Ez a konszenzus még a XX. század elejére vezethető vissza, de ezt 1971-ben megújították. Ennek a neve Torekov-kompromisszum (mivel egy Torekov nevű városban kötötték a megállapodást). Az alku szerint a király az államfő, de a jogköre csak az ország képviseletére terjed ki, nyilvánosan még személyes véleményt sem mondhat - hiszen akkor már nem az ország összes lakóját képviselné. A királyi család azért kapja a javadalmazását, hogy ezt az egész országot reprezentáló személyt biztosítsák Svédországnak.

A monarchia támogatásáról elég ellentmondásos felmérések kerülnek elő. Nagyon szélsőséges esetben 80 százaléknyi támogatottságot is mérnek, de elég sok 50 százalék alatti eredmény is előkerül. Valamennyire a földrajzi helyzet is befolyással bír, mert délen inkább monarchisták az emberek, északon viszont többségben vannak a republikánusok.

A politikai életben csak egyetlen direkt republikánus párt van, a Baloldali Párt. Régebben erősebbek voltak, mostanában nagyjából stabilan 6 százalék körüli eredményeket érnek el. A véleményük szerint a monarchia nem demokratikus intézmény, ezért kellene köztársasággá alakítani Svédországot.

Létezik egy politikailag semlegesebb mozgalom is, a Republikánus Szövetség, mely főleg az eredete miatt szeretne a monarchiának véget vetni. A véleményük szerint a monarchikus rendszer az elnyomás eszköze volt, valamint arra a hitre alapult, hogy a király különleges kapcsolatban áll a Teremtővel. Mivel ezek egyikében sem hisznek, ezért eleve rossz választásnak tartják a monarchiát. A mai, szerintük torz monarchia, az országnak rossz, mert nem a legalkalmasabb ember áll az ország élén. Sőt, a királyi családot is áldozatnak tekintik, hiszen a reprezentatív szerep miatt egy sor joguktól meg vannak fosztva.

A maga módján mindkét szervezet kreatívan áll a programjához, bár manapság annyira nagyon nem tudják felkelteni az érdeklődést az ügyük iránt. A svéd embereket annyira nagyon nem foglalkoztatja a téma, mivel ezernyi más ügynek tulajdonítanak nagyobb fontosságot. Arról például volt népszavazás, hogy be legyen-e tiltva az alkohol (a nemek győztek), az út melyik oldalán közlekedjenek, de az államforma kérdése soha nem került terítékre.

Létezik egy Royalista Szövetség is, mely a monarchiát védelmezi. Az érvelésük szerint mindenféle demokrácia-mutatók azt bizonyítják, hogy a monarchiák a legjobb minőségű demokráciák. Arra sajnos nem térnek ki, hogy vajon a demokrácia jó állapota a skandináv politika megegyezésre való hajlandóságában gyökerezik-e? Amennyiben igen, akkor lehet, hogy a konszenzuskereső hajlam miatt maradtak a helyükön a királyok, így a skandináv monarchiák csupán következmények, nem pedig "okozók". Ahogyan a republikánusok is, úgy a royalisták is elkerülik azt, hogy egymás mélyebb érveléseire reagáljanak.

A svéd royalisták egyébként eléggé harcos programmal rendelkeznek. A véleményük szerint Európa legtöbb országában illegálisan számolták fel a monarchiát. Az ő szemükben Magyarország is illegitim köztársaság, mivel nem a nép döntött az államforma ügyében. Céljuk ennek a megváltoztatása, bár a tényleges cselekvésük részleteiről nem számolnak be. Személyes beszélgetések során azzal kérkednek, hogy az általuk illegitimnek tartott köztársaságok fontos royalista politikusait rendszeresen vendégül látják és tárgyalnak velük. Érdekes, hogy a magyarországi hírekben ennek nincs nyoma...

A monarchia felszámolását célzó törvényjavaslatot minden évben előterjeszti a Baloldali Párt, szavaznak is a napirendre tűzéséről, de értelemszerűen nem kap többséget. Amennyiben mégis napirendre vennék, nem lenne elég egyetlen döntés. A svéd jogban az alkotmányt csak úgy lehet módosítani, ha azt két ciklus többsége is támogatja. Mármint ha először meg is szavazzák, azt a soron következő választások után is meg kell erősíteni. Elméletileg tehát a svéd köztársaság elég könnyen elérhető lenne, de ehhez nincs meg a politikai akarat.

Valójában létezik egy kiskapu, amivel bármelyik pillanatban köztársaságot lehetne kreálni Svédországból. A svéd jog ugyanis két különböző országgyűlést ír elő, tehát egyetlen időközi választás is elegendő lenne a két szavazás között. A köztársaságinak tartott pártok többször voltak többségben, de ehhez az eszközhöz mégsem nyúltak, mivel ezzel megszegték volna a korábbi megállapodást. 

Amikor azt írom, hogy nem volt meg a politikai akarat a köztárssággá váláshoz, akkor azt is fel kell idézni, miszerint Svédországban gyakran van baloldali többség. Ezt azért szoktam kiemelni, mert Magyarországon él egy nézet, miszerint a baloldali politika szükségszerűen republikánus, míg a jobboldali monarchista. Ahogyan az már több országban is látható volt, ezt a valóság nem igazolja. A svéd politikában nem egyszer volt több cikluson át többsége a baloldalnak (sőt, 1936 és 1976 között folyamatosan ők kormányoztak), de a monarchia megmaradt.

Amennyiben mégis változna az államforma, az valószínűleg egy újabb tárgyalásokon kidolgozott kompromisszum eredménye lenne. Ez általában lassú folyamat, de nem mindig! Arra érdemes gondolni, hogy a svéd politika a semlegesség ügyében is kész volt egy gyors és radikális fordulatra, ezért az államforma dolgában is jöhetnek még meglepetések. 

Források 

Baloldali Párt

Daily Mail a király botrányáról

Honey a király titkos életéről

Mapsland

Republikánus Szövetség

Royalista Szövetség

Svéd királyi ház

The Independent a király szexügyeiről

Választási Hatóság