Meg lehet-e élni abból, hogy valaki a néhai király leszármazottja? Azt gondolom, hogy nem feltétlenül. Sokaknak nem sikerült, de vannak ellenpéldák. A mostani bejegyzés egy egykori királyi dinasztiának a sok munkával történő megújulását vázolja fel.

Létezik egy elmélet, miszerint sokféle tőke van (gazdasági, kulturális, kapcsolati, stb.), ezen tőkefajták pedig egyikből a másikba konvertálhatóak. Ezen elmélet egyik gyakorlati példáját akkor figyelhetjük meg, amikor egy gazdag ember címeket vásárol magának, illetve amikor egy sokak által tisztelt ember pénzt tud teremteni az őt övező tiszteletből. A bajor királyi dinasztia sorsát vizsgálva többen kimondták, hogy egy ilyesféle tőkekonverzió elegánsan megvalósított példáját láthatjuk az esetükben. Vajon igazuk van? 

A választ nem tudom biztosan, de az valóban helytálló, hogy a bajor királyi család hatalmas munkával létrehozott valamit, amit sokan irigyelnek tőlük. A történetüket azért kedvelem, mert egy pozitív példája annak, ahogyan a kapcsolatokat és az ismertséget szorgalmas és kitartó munkával át lehet alakítani tisztességes megélhetési forrássá.

Pár szóban Bajorországról

Bajorország Németország déli részén található. Ha valaki ránéz a térképre, akkor láthatja, hogy van egy "déli zsák" Németországon belül. Ennek a "zsák"-nak a keleti fele a bajor állam. Ez a terület nagyjából 3/4 magyarországnyi nagyságú, de 13 millió ember lakja. 

Bajorország egyik különlegessége, hogy a területén nincsenek annyira jelentős ásványkincsek, mégis a német állam egyik kiemelkedő gazdasági központja tudott lenni. Szeretik azt mondani, hogy nekik csupán erdővel borított hegyeik, építészeti örökségük és komoly művészetük van, valamint az ott élő emberek szorgalma, ezekből pedig kihozták a lehető legtöbbet. 

A valóság (szerintem) kissé bonyolultabb, de az tény, hogy a mai németországi gazdaságnak az egyik legfontosabb eleme valóban Bajorország. Ez a vegyipari cégeknek is köszönhető, valamint az olyan jelentősebb cégeknek, mint amilyen az Audi, a BMW vagy éppen a Siemens. A gazdaságban aránylag új elemként jelent meg (az előbbiekhez képest) az idegenforgalom, mivel Bajorországnak sikerült idegenforgalmi szempontból is kedvelt céllá válnia. Ezekben az eredményekben van némi pozitív szerepe a bajor királyi dinasztiának is.

A bajor királyi család a Wittelsbach-dinasztia, akik Európa több országában is megszerezték a királyi trónt. Hosszabb ideig birtokolták a svéd koronát, de velük kezdődött el az önálló görög állam, illetve egy-egy kísérlet erejéig itt-ott még feltűntek (Magyarországon is). Érdekesség, hogy az angol trónöröklés úgynevezett "jakobita"-ága nekik tulajdonítja az angol koronát is. A család ugyan nem tart igényt rá, de sokan őket szeretnék a brit trónon látni.

A dinasztiával szerettek házasodni az európai uralkodók, jó pár olyan uralkodó volt, akik a Wittelsbach-családból választottak maguknak házastársat. Példának lehetne említeni, hogy Ferenc József felesége, Erzsébet királyné is a Wittelsbach-családba született (sőt, Ferenc József édesanyja a bajor király lánya volt).

Magának a dinasztiának a múltja 1000 évnél is régebbi, így nem lehet pár szóban összefoglalni. A XXI. századba vezető történelmük nagyjából I. Lajos királytól indul el, aki a Napóleon utáni Európában is meg tudta tartani magának a bajor trónt. Tulajdonképpen ő volt az utolsó olyan bajor király, aki stabilan a kezében tudta tartani a hatalmát.

Két beteggé vált király

Az első bajor király, akinél a hanyatlás jelei látszódtak, az II. Lajos (1845-1886) volt. Ő 1864-ben került a trónra, ami eléggé felkészületlenül érte őt. Édesapja a várthoz képest jóval korábban halt meg, ezért a fiatal király mellett megjelentek a "segítők".

A bajor király a német egység kérdésében az osztrákokat támogatta, mert a porosz törekvésekben veszélyt látott. Bismarck személyesen is tárgyalt II. Lajossal, jelentős kedvezményeket ígérve neki, ha a porosz egyesítési terv mellé áll. A fiatal király azt szerette volna, ha a császári cím vándorol Berlin és München, vagyis a bajor és a porosz király között. Ebbe Bismarck nem ment bele, viszont hajlandó volt még többet ígérni az eredeti elképzelésekhez képest.

Így 1871-ben II. Lajos belépett a Német Császárságba, sőt, ő maga írta alá az egyik legfontosabb dokumentumot, melyben felkérték a porosz királyt, hogy vállalja a császári címet. A függetlenségét egyből azzal demonstrálta, hogy magára a császári koronázásra nem ment el.

A bajor király azonban hamar csalódottá vált, mert a neki tett ígéretekből nem sok valósult meg. Onnan kezdve látványos költekezésekbe, főként építkezésekbe kezdett, amit a bajor politikusok megelégeltek. Nem mellékesen nyíltan homoszexuális volt, ami szintén okozott valamennyi problémát, mert szárnyra keltek hírek általa elkövetett szexuális erőszakokról. Az építkezéseit kölcsönökből kívánta fedezni, melyek elérték azt a határt, hogy már Bismarck jelezte a bajor politikusoknak, hogy valamiképpen fékezzék meg a királyukat.

A bajor politikusok egy szűk köre döntést hozott, miszerint alkalmatlanná nyilvánították II. Lajost az uralkodásra és elrendelték az egészségügyi őrizetbe vételét. Orvosi felügyelet alá helyezték és egy kastélyba szállították. Néhány órán belül azonban a holttestét találták már csak meg a közeli tóban. A pontos történéseken a mai napig vita van, feltehetően az őt felügyelő kísérőjét megölte, ő maga pedig öngyilkos lett.

Különböző dokumentumok alapján az a legvalószínűbb, hogy II. Lajos nem volt elmebeteg olyan formában, ahogyan azt állították. Ugyanakkor mentális függőség alakult ki benne, miként egy szenvedélyes szerencsejátékosban, csak az ő szenvedélye az építkezés volt, valamint a szexuális erőszak.

II. Lajos egyik építménye, a Neuschwanstein kastély, amit egy színházi díszlettervező tervezett
(a kép forrása: Snapwire fotója a pexels.com oldalról)

II. Lajos után a testvére, Ottó (1848-1916) került a trónra. 1886 és 1913 között volt a király, de ő mindenféle orvosi szempontok alapján is teljesen elmebetegnek minősült. Nagy valószínűséggel azt sem fogta fel, hogy ő a király. Ezért helyette a nagybátyja, Luitpold herceg (1821-1912) volt a a hatalom gyakorlója, mint régens. Őt valójában még II. Lajos uralma utolsó óráiban alatt nevezték ki, amikor a politikai vezetők eltervezték II. Lajos leváltását. Luitpold, mint kormányzó, nagyon népszerű volt. Uralkodását "Bajorország aranykorának" nevezik.

 A bajor dinasztia királyai és vezetői I. Lajos királytól kezdve

Luitpold halála után a fia, Lajos herceg (1845-1921) lett a bajor állam vezetője. 1912 decemberében lett régens az apja halála után, majd átvitte a politikai rendszeren a bajor alkotmány egy záradékkal való kiegészítését. Ez azt mondta ki, hogy abban az esetben, ha a kormányzóság 10 évnél tovább tart, valamint a király várhatóan nem lesz alkalmas a feladatai ellátására, akkor a király uralma a végéhez ér. Mindezt a képviselőkkel szavaztatta meg. A képviselők 1913 novemberében életbe léptették a záradékot, így III. Lajosként ő lett az új bajor király. Ezzel együtt Ottó királyt sem fosztották meg a királyi címétől, így lett az országban egy névleges és egy tényleges király.

A királyság vége

III. Lajos trónra jutásában volt egy különleges elem. Ottó király alkalmasságát illetően a döntést a képviselők hozták meg. Nem egy külön királyi tanács, nem egy bizottság, hanem a nép által választott képviselők. Ezzel a bajor politikai rendszerben a király alárendeltje lett a népnek. II. Lajos ügyében még ilyesmi fel sem merült, az esetében valamiféle belső szervezkedés során került "orvosi felügyelet" alá. Elsőre talán nem tűnik különlegesnek, de ekkor még a XX. század elején vagyunk, ahol a király ilyesféle alárendeltsége még nem túl gyakori.

Mindenesetre azzal, hogy III. Lajos a kormányzóságból a nép által választott képviselők felhatalmazásával válik királlyá, a királyság megreformálására tett kísérletről lehet beszélni. Ebbe az államreformba rondított bele a világháború.

III. Lajos nem háborúzni akart. Szerette volna például egy csatornával összekötni a Dunát és a Majnát, de nagyon sok más terve is volt, melyek jellemzően a békeidőben szoktak előkerülni. Ezzel sem lett volna gond, de a háború nagyon sok társadalmi feszültséget szült, ráadásul olyan komoly problémák jelentek meg, mint az éhezés. Ezeket nem tudta kezelni, ahogyan a bajor államvezetés más prominense sem. Hetek alatt komoly krízisbe került a bajor állam és ő szinte alig észlelt ezekből bármit is.

A királyság reformja ezen a ponton ütött vissza az udvarra. Egy nép által választott képviselők szentesítésével trónra lépő király haladó és modern dolognak tűnt, de a leváltás lehetőségét is magában rejtette. A nép pedig sztrájkolt, tüntetett, elegük lett. A király emberei nem tudták a király biztonságát szavatolni, ezért kimenekítették Münchenből. Sőt, egészen az osztrák területekig menekítették.

Látva az eseményeket, III. Lajos egy nyilatkozatot adott ki, melyben felmentette a neki hűségesküt tett embereket az esküjük alól. Az új müncheni kormány ezt a király lemondásaként jelentette be, mely tény (vagy arra való utalás) egyébként a királyi nyilatkozatban nem szerepelt. Mindenesetre új politikai vezetés kezében volt a bajor állam, akik kikiáltották a királyság végét. 

Az új politikai vezetés azonban nem akarta száműzöttnek látni a királyát, ezért egyféle békejobbot nyújtottak neki és visszahívták. Ő vissza is ment, egészen addig Bajorországban is maradt, ameddig az 1918. novemberi felkelés vezetőjét valaki meg nem ölte. Akkor egy bosszútól tartva elmenekült az országból. A bajor állam azonban megint visszahívta, amire ismét igent mondott. 

A leváltott király éppen Magyarországra, Sárvárra ment látogatóba, amikor elhunyt. Onnan szállították vissza a holttestét Münchenbe, ahol királyként temették el, egy állami szertartás keretében. 

Kis kitérő: Sárvár

A sárvári várat III. Lajos felesége "hozta be" a családba. Az utolsó bajor király felesége egy Habsburg főhercegnő (József nádor unokája) volt. A Habsburgok 1803-ban lettek a sárvári vár és a hozzá tartozó egyéb részek birtokosai. A Habsburgok időszakában a vár és az uradalom más részei átalakultak, melyek a korabeli korszerűsítési törekvésekbe jól illeszkedtek. A Habsburgok azonban nem éltek hosszabb ideig Sárváron, csak a megélhetésüket segítette az ottani uradalom. 

A vár első királyi gazdája, aki az életét is itt élte, az III. Lajos Ferenc (1875-1957) nevű gyermeke volt, aki megörökölte a sárvári uradalmat. Ő egy sikeresnek tekinthető katona volt, akinek 1912-ben lett a felesége Isabella von Croy (1890-1982). Érdekességként említem csak, hogy ez az a Croy-család, amelyik az Árpádoktól származtatja magát. Abban az időszakban a családnak jelen volt egy másik Isabella nevű leánya is Magyarországon, de ő 1931-ben elhunyt.

Ferenc és családja úgy rendezte be az életét, hogy a teleket Bajorországban töltötték, a nyári rezidenciájuk pedig a sárvári vár és a hozzá tartozó uradalom volt. Ferenc valamennyire a magyar közéletben is jelen volt. Például tiltakozott az ellen, hogy Pornóapáti Ausztriához kerüljön (volt ott birtokrésze), melynek ügyében végül népszavazás döntött (az ottani kastélya a II. világháború után a Határőrség helyi központja lett). A két háború között a magyar arisztokrácia társasági életének egyik színhelye lett a vár.

Tekintettel a sárvári ideális körülményekre, a bajor királyi család más tagjai is Sárváron nevelkedtek, de az életük más területen is kötődött Magyarországhoz. Például Ferenc fia, Lajos herceg (1913-2008), Magyarországon (Sopronban) járt erdészeti egyetemre. A család gyermekei kétkezi szakmát kellett tanuljanak és ehhez Sárvár szintén ideális helyszín volt. Ha valaki felkeresi a mai várban működő múzeumot, akkor ennek számos bizonyítékát láthatja.

A sárvári vár, mely egy ideig a bajor királyi család fontos központja lett

Ferenc herceg annyira kötődött Sárvárhoz, hogy a II. világháború végéhez közeledve, a helyiekkel együtt ásta az árkokat, mellyel a front közeledésére készültek fel. A szovjetek elől elmenekült, viszont a várban tárolt értékeit különböző részekre elfalaztatta. Vagyis, szeretett volna visszatérni Sárvárra, de erre már nem kerülhetett sor.

A bajor uralkodói család nagyon sok más módon kötődött Sárvárhoz. Közük van a mai arborétumhoz, ménest és sertéstenyészetet alapítottak, valamint számos helyi épület felújítását is segítették. Ezekről majd később lesz még szó. 

Rupprecht herceg időszaka (1921-1957)

III. Lajos után a legidősebb fia, Rupprecht koronaherceg (1869-1955) lett a politikai örököse. Mivel hivatalosan is apja utódjának volt kijelölve, ezért utaltak rá koronahercegként. Édesanyja 1919-ben meghalt, ezért anyja jogán angol és skót királynak is elismerték (azok, akik II. Jakab vonalán szerették volna a trón öröklését), mellyel ő maga nem foglalkozott (jó viszonyban állt az angol udvarral). Ugyanakkor határozott politikai célja volt a bajor trón visszaszerzése.

Rupprecht koronaherceg
(a kép forrása: a müncheni Bayernbund honlapja)

Rupprecht koronaherceg visszatért Bajorországba, ahol az új állam egyik fontos és tisztelt közéleti szereplője lett. Az új állammal szerződést kötött, mely rendezte a dinasztia és az állam vagyoni viszonyait egy alapítvány közbeiktatásával. Az országra törő infláció azonban a kapott pénzt értéktelenné tette, így nem lehetett tehetős embernek nevezni.

Politikai céljának megmaradt az alkotmányos monarchia. Amikor kitört a nagy gazdasági világválság, akkor a bajor politika rendkívüli hatalmat szeretett volna adni a kezébe (még a Szociáldemokrata Párt is, melynek fontos szerepe volt édesapja leváltásában). Ez végül nem történt meg, mert Hitler lett az új kancellár és a bajor politikusok nem szerettek volna Hitlerrel szembekerülni. A bajor koronaherceg politikai nézetei nagyon mások voltak, ráadásul Hitlert őrültnek nevezte. Nem meglepő módon az új államhatalom 1933 decemberében száműzte őt Németországból.

Fontos tudni azt, hogy amint Bajorország köztársaság lett, monarchista szervezetek alakultak, többek között párt is. Sem a király, sem a koronaherceg nem támogatta őket nyilvánosan, mert a dinasztia tagjai népszavazást szerettek volna. Ennek érdekében el akarták kerülni, hogy a pártharcok szintjére csökkentett ideológiai küzdelmen múljon a monarchia helyreállítása. Ki akarták használni a népszerűségüket, elfogadottságukat. Ezt pedig nem segítette elő az, hogy egy politikai szervezet az uralomba való visszahelyezésüket teszi a programjává.

A monarchista szervezetek politikájának a középpontjában egy másik gondolat is állt, miszerint Bajorország nem szeretne "elporoszosodni". Hitlert a "poroszosodás" emberének látták, ráadásul az alkotmányos berendezkedés ellenségének. Nem meglepő módon, hamarosan üldözötté vált az összes bajor monarchista szervezet.

A két háború között a koronaherceg és a monarchista pártok közötti politikai szakadék azért maradt meg, mert minden jelentős bajor párt akarta a monarchia helyreállítását. A legerősebb bajor párt, mely a szövetségi választásokon is 19 képviselői helyet tudott szerezni (1933-ban), szintén monarchista volt. A királyi család egyszerűen látta értelmét egy monarchista pártnak.

A koronaherceg az olasz király védelme alatt Firenzében élt és szervezkedett, de a családját Magyarországon helyezte el (1944 októberében a németek elfogták a családot és koncentrációs táborokba vitték őket). A terveiben továbbra is a bajor alkotmányos királyság szerepelt, de ebben az elképzelésben már Ausztria is szerepet kapott. Volt ugyanis egy olyan elképzelés (még 1919-ből), miszerint Ausztria és Bajorország egyesült volna, ő pedig ezt a tervet vette elő, csak éppen az ő királlyá koronázásával ötvözte. Ez egyébként nagyon élesen keresztezte a Habsburgok akkori elképzeléseit, de ezek a kérdések akkor már nem a dinasztiák között dőltek el.

Bár a bajor monarchisták a német ellenállás részét alkották, az 1945-ben újjászervezett pártot a Bajorországot vezető amerikai hatóságok betiltották. A lakosság körülbelül 60 százaléka kívánta a koronázást, valamint a bajor képviselők jelentős részben önmagukat a király hívének vallották. Ennek ellenére az amerikaiak (nem tudni a pontos okokat) minden helyreállítási törekvést megakadályoztak. 

A koronaherceg 1955-ben hunyt el, uralkodónak kijáró temetése volt, melyet a bajor kormány szervezett. Akkoriban Bajorországnak szociáldemokrata kormányfője volt, de ő sem volt éppen republikánus (annak ellenére sem, hogy a bajor köztársasági alkotmány atyjának tekintik - de ismerünk erre példát Magyarországon is). 

Albrecht herceg időszaka (1955-1996)

Rupprecht herceg utódja a legidősebb fia, Albrecht herceg (1905-1996) lett. Ő is azok között volt, akit Sárvárról (vagy Dobáról?) hurcoltak koncentrációs táborba. A személyével kapcsolatban fontos tény, hogy amikor nagyapja még király volt, ő akkor már élt. Erre való tekintettel őt is trónörökösnek tekintették. 

Albrecht herceg, a dinasztia első apolitikus vezetője
(a kép forrása: a Nymphenburg Porcelán Manufaktúra honlapja)

Erdészetet tanult, szenvedélyes vadász volt, a politikától kissé távolságot tartott. A különböző politikusok és arisztokraták társasági eseményein megjelent, de politikai kijelentései nem nagyon voltak.

Első házvezetői intézkedéseinek egyike az volt, hogy ünnepélyes külsőségek között átadta 1959-ben a görög koronázási ékszereket a görög királynak. Ezzel hivatalosan is kifejezte azt, hogy a családja nem tart igényt a görög királyi címre (akkoriban Görögország még királyság volt). 

Pál görög király megkapja a görög koronázási ékszereket a bajor Albrecht hercegtől
(a kép forrása a görög királyi család régebbi honlapja, 2007-ből: royalhouseofgreece.gr)

A bajor "trónörökös" és a monarchista szervezetek között 1967-ben jött létre egy szóbeli megállapodás. Mivel minden jelentősebb politikai szereplő egyetértésben volt a monarchia kérdésében, de a német szövetségi politikával viszont nem szerettek volna konfliktust, ezért egy óvatosabb politikai akcióba kezdtek. Ennek része volt a bajor elnöki hivatal megalakítására tett kísérlet, mely elbukott. Így a bajor identitás megerősítése lett az új cél. A herceg azt kérte a monarchistáktól, hogy ők is vállalják fel ezt a célt és ahogyan csak lehet, vegyenek részt ebben a kampányban (ennek része egyébként az Oktoberfest is). Mindez pedig azért, mert komolyan tartott attól, hogy a német szövetségi törvények korlátozzák a bajorok függetlenségét.

Az óvatos bajor restaurációnak számos támogatója akadt. Közéjük tartozott Franz Josef Strauss (1915-1988), aki mind a bajor politikában, mind az NSZK állami vezetésében fontos pozíciókat töltött be.  Azt, hogy ez a politika mennyire vezetett sikerre, jelenleg nem lehet megítélni. Bajorország sok tekintetben más lett, mint a szövetségi német állam. Tény, hogy az országban helyi szinten közvetlen demokrácia van, de számos olyan rendelkezés is életbe lépett, amelyet nehezen lehet egy alkotmányos állam keretein belül értelmezni.

Többen állítják azt is, hogy a bajor monarchizmus erős társadalmi támogatottságának a jele az, hogy az első EP-választásokon, amikor közvetlenül a képviselők személyére kellett szavazni, akkor Habsburg Ottó képviselői helyet tudott nyerni (ráadásul a bajor CSU mögé is állt). Őt a párt nagyon hosszú ideig (20 éven át, a visszavonulásáig) az EP-ben tartotta, de erről valószínűleg már személyes emlékeink is vannak.

Albrecht herceg kerülte a restaurációval kapcsolatos nyilatkozatokat. A politikát illetően azért is volt visszafogott, mert apja az első házasságát éveken át rangon alulinak minősítette, ezzel kizárva őt a királyi cím örökléséből. Az első felesége egyébként egy horvát-magyar nemesi családból származott. A második felesége szintén magyar volt, aki számos magyar főnemesi család leszármazottja volt. A herceg életéről számos mű született, ezek közül nagyon sok magyar alkotóknak köszönhetően jött létre.

A bajor dinasztia a XXI. században

Albrecht halála után a fia, Ferenc herceg (1933) lett a dinasztia vezetője. Ő még Münchenben született, de elkerült Magyarországra. Négy évig Budapesten élt, majd Sárvárra költöztették. Onnan koncentrációs táborokba vitték a nagyapja Hitlerrel szembeni politikája miatt. A művészetekért rajong, felesége nincs, így utódja sincs. Nagyon sok forrás megjegyzi róla, hogy magyarul is beszél, de sajnos egyetlen interjút sem találtam vele magyar nyelven.

Franz herceg, a dinasztia jelenlegi vezetője
(a kép forrása: a Nymphenburg Porcelán Manufaktúra honlapja)

A dinasztia élén az örököse a testvére, Max herceg (1937) lesz. Ők ketten az utolsó tagjai a dinasztiának, akik még "sárváriak", legalábbis abban az értelemben, hogy éltek a városban. Max herceg legidősebb leánya a liechtensteini uralkodó legidősebb fiának lett a felesége, aki 2004 óta az uralkodói feladatok egy részét is ellátja. Amikor majd ő lesz az uralkodó, akkor (igaz, csak közvetett módon) a dinasztia egy leszármazottja újra trónra fog kerülni.

Arra, hogy Ferenc és Max időszakában bármiféle érdemi változás történjen Bajorországban, nincs komoly esély. Mindketten Albrecht herceg stratégiáját követik, ami kimerül a bajor identitás erősítésében.

A családi szabályok a nőági öröklést kizárják, ezért a soron következő házvezető Luitpold herceg (1951) lesz, aki III. Lajos dédunokája. Abban, hogy ő a következő házvezető, nincs semmilyen vita. Korábban volt, mert a házasságát nem tekintették megfelelőnek, de ezt Ferenc herceg már házvezetőként (1999-ben) módosította. Rendszeresen képviseli a dinasztiát mindenféle eseményeken.

Luitpold herceg, a dinasztia képviselője, majdani vezetője
(a kép forrása: a bajor királyi sör honlapja)

Luitpold nagyapja volt az a Ferenc herceg, aki Sárváron élt. Édesapja, Lajos herceg, Magyarországon járt egyetemre, anyanyelvi szinten beszélt magyarul. Nagyon komolyan vette a sárvári eredetű ménesének a gondozását. Ha valakit ez részletesebben érdekel, akkor próbálja meg A sárvári ménesgazda című filmet megnézni (és ha tudja ez miként lehetséges, kérem jelezze nekem is). A sárvári eredetű ménesről itt és itt és itt is lehet olvasni németül, magyarul pedig itt.

Lajos herceg a helyi politikában vállalt szerepet, Leutstetten önkormányzatának egy ideig a tagja volt, ahova a bajor szabaddemokraták támogatásával jutott be. Tudni lehet, hogy a háború után nem éltek valami fényesen. A fia mondta el egy interjúban, hogy sokáig egy kétszobás lakásban laktak.

Luitpold herceg nem beszél magyarul, legalábbis mindig látni mellette német tolmácsot. Bár nem idős ember, az ő utódját is kijelölte a dinasztia jelenlegi vezetője, Ferenc herceg. Természetesen Luitpold herceg legidősebb fia, Ludwig Heinrich herceg (1982) az örököse. Neki szoftvercége van, de sokszor úgy hivatkoznak rá, hogy ő a bajor Vöröskereszt első embere (ezt a szervezet internetes oldalai nem erősítik meg).

Ami a dinasztia ügyeit érinti, abban valóban Luitpold hercegre érdemes figyelni. Pár éve megjelentetett egy óriási könyvet a dinasztiáról (tényleg óriási, 4,5 kg a tömege). A König Ludwig GmbH & Co. nevű sörfőzdének a tulajdonosa, mely a bajor királyi sört állítja elő. A "König Ludwig" és a "Kaltenberg" márkajelzésű sörök tartoznak hozzá.

A herceg büszkén hangoztatja, hogy a sörei a legjobbak közé tartoznak. Nyugodtan adományozhatnának neki valami rangos kitüntetést a bajor sörkultúra népszerűsítéséért (ha még nem adtak neki), mert valóban hatalmas és jó munkát végez. Ha valaki hallgatja miként beszél a söreiről, akkor nagy eséllyel meg szeretné ízlelni őket (még én is, pedig egyáltalán nem iszok alkoholt).

2011-ben a Nymphenburg névre hallgató bajor királyi porcelánmanufaktúra is a tulajdonába került. Úgy promózza a céget, hogy Európa egyik utolsó klasszikus manufaktúrája, ahol a legjobb szakembereket gyűjtötték össze. A porcelánjai azóta az arisztokratikus reprezentáció darabjaivá váltak (vagy éppen válnak).

A kezében lévő hatalmas vagyon alapja (a hírnevén és a családi kapcsolatokon kívül) a sárvári ménes maradéka, valamint a köré épített kisvállalkozások (mint például a ménesgazdaság közelében lévő helyi vendéglő). Ezek hasznaiból tudtak felújítani, fejleszteni, bővíteni, majd vásárolni. Természetesen a legtöbb vállalkozás a bajor identitásra épít, mely a dinasztia által szorgalmazott politikai cél. Ugyanakkor nem szabad arra gondolni, hogy mindez csak színjáték, mert amit megvalósítanak, az mind magas minőséget képvisel (és nem utolsó szempont, hogy a profitot nem élik fel, valamint a nekik dolgozó embereket tisztességesen megfizetik).

A bajor politika és a dinasztia

Az nagy kérdés, hogy a bajor identitás erősítése, mint enyhe politikai cél, nem jár-e együtt azzal, hogy a monarchiához nem ragaszkodó nemzedékek sora jelenik meg a választók között? Bizonyos dolgokban valóban a siker jeleit lehet felfedezni, mert például a bajor helyi politikában szerepet vállaló ismerőseimtől gyakran hallok "poroszellenes" frázisokat, melyek a bajor közéletből ragadnak rájuk. Ugyanakkor a monarchista gondolatokkal egyre kevesebbet találkozni (ennek oka az is, hogy Németországon belül sokan költöznek a bajor területekre, amit a bajor politika nem nagyon tud kezelni).

A királyi párt utódszervezete, mely Albrecht herceg kérésére átalakult, jelen van a közéletben. Bayerbund a neve és nem pártként, hanem királysághű bajor embereket tömörítő egyesületként működik. Több vezetőjük is fontos politikai tisztségeket szerzett meg. Például a szervezet második embere, Bernd Sibler (1971) a bajor kormány tudományos és művészeti minisztere lett. Vagy említeni lehetne Hubert Dorn (1956) nevét is, aki a Bajor Párt elnöke volt 10 éven át (jelenleg a főtitkára) és a bajor szeparatizmus egyik vezére lett (a céljuk, hogy az EU-nak külön államként legyen Bajorország a tagja).

Az is igaz, hogy a radikálisan szeparatista hangok megjelenésével az a vélemény is hangot kapott a párton belül, miszerint a bajor államfőt a nép közvetlenül kellene megválassza. Ez viszont már szakítási kísérletnek számított a bajor királyi dinasztiával, ami a választási eredményekben meg is bosszulta magát (egy 10-15 százalékos pártból estek vissza az 1-2 százalék köré).

Az, hogy a Bajor Párt tagságában a republikánus nézetek megjelentek, a véleményem szerint megbízható jele az identitás-projekt monarchista szempontú félrecsúszásának. Többen megfogalmazták azt a véleményt, hogy egy ilyen politikai cél csak addig tud monarchista jellegű maradni, ameddig a dinasztia jelen van benne. A dinasztia háttérbe vonulása túl jók sikerült szerintük, így a politikai táborhoz csatlakozó fiatalabb nemzedékek között kevesebb a királyságot pártoló. Feltehetően ez a fajta "erózió" más politikai erőket is érint, így összességében a monarchia helyreállításának az ügye vesztésre áll.

A meglepő fordulat viszont éppen az, hogy a dinasztia mai tagjai a helyzetük változását egyáltalán nem élik meg veszteségnek! Egyfelől (bármennyire is kényes kérdés ez, de azért van benne valami) anyagilag nyernek, mivel az, aki ma a bajorságát megélve költi a pénzét, az részben őket is gazdagítja. Másfelől, akármilyen interjút nézünk vagy olvasunk a család prominens tagjaival, mind kifejezi afelett érzett örömét, hogy nekik nem kell kitárulkozniuk, nem kell olyasféle "celebesedést" megélniük, amit például a brit vagy a spanyol királyi családok tagjai megtapasztalnak.

Például Luitpold herceg egy interjújában elmondta, hogy dédapja, aki az utolsó bajor király volt, megélhette a felszabadulás élményét. Arra utalt, hogy tudta milyen királynak lenni, majd amikor már nem volt az állam irányítója, akkor a szabadságnak egy olyan különleges élményét élhette meg, amit csak kevesen ismerhetnek.

Ezt és a hasonló kijelentések sokaságát sokan értékelik úgy, hogy a bajor királyi családnak egyáltalán nem hiányzik a királyi trón. Olyannyira érzem ezt a nyilatkozataikon (és tévedhetek is), hogy igazából már nem is az a kérdés számomra, hogy lesznek-e valamikor újra királyok, hanem az, hogy miért is akarnának egyáltalán királyokká válni? Úgy tűnik, hogy nekik így jobb.