A pármai Bourbonok

A pármai Bourbonok ugyan az uralkodói trónjaikat sorra elvesztették, de a királyi címeiket sikeresen megerősítették. Hogyan lehetséges ez?

A Bourbonokról már többször volt szó a blogon. Szó esett róluk azzal kapcsolatban, hogy a dél-itáliai (szicíliai) trónt birtokolták, hogy övéjük volt a francia trón, jelenleg is ők adják a spanyol királyt, illetve az utolsó megkoronázott magyar királyné is Bourbon volt. Sőt, Zita királyné nem is akármelyik Bourbon-ház tagja volt! A pármai Bourbonok egyik leszármazottja volt, akikkel ez a bejegyzés foglalkozik.

Ahogy talán sokan tisztában is vannak vele, kissé ellentmondásos dolog az "esélytelen" dinasztiák között emlegetni a pármai Bourbonokat, mivel számos európai monarchia királyi családnak tekinti őket. Sőt, a luxemburgi uralkodó a dinasztia tagja, így nem tűnik helytállónak "trónt vesztett" és "trónra esélytelen" dinasztiaként emlegetni őket. Ugyanakkor a spanyol és a pármai trón ezt mégis indokolttá teszi, hiszen a dinasztia vezetői ezt a két trónt szerették volna megszerezni.

A hírekből talán sokaknak ismerősen hangzik Cservenyák Viktória neve. Ő a közelmúltban házasodott meg az egyik pármai Bourbon herceggel, az első gyermekük neve pedig az utolsó magyar királyné előtt tisztelegve, Zita lett. A holland sajtóban Viktória de Bourbon de Parme hercegnő néven sokat szerepel. Róluk a bejegyzésben nem lesz szó, de jelezni szerettem volna azt, hogy a történetnek az is része, hogy egy budapesti születésű hölgy is a család fontos tagja a jelenünkben (többek véleménye szerint a dinasztia egyik legfontosabb arca).

Röviden a pármai államról

Párma egy ma is létező város, Olaszország északi részén. Ha valaki húzna egy vonalat Genova és Velence között, akkor nagyjából a vonal közepén helyezkedik el Párma. Ez volt a nem túl nagy területű hercegség központja.

A hercegség megalapítása V. Fülöp (1683-1746) személyéhez vezethető vissza, aki 1700 és 1746 között volt spanyol király. A második felesége annak a hercegi családnak a leszármazottja volt, akik Pármában uralkodtak. Mivel nem volt örökös a családban, ezért a spanyol királynéhoz került a hercegség, aki második fiának adta át. A történetben annyi csavar van, hogy egy időre a Habsburgoké lett Párma, de az 1748-as aacheni szerződésben Ausztria elismerte az önálló pármai hercegséget.

Ezt követően Párma (Bourbon) hercege Fülöp (1720-1765) lett, aki a spanyol királyi és a pármai hercegi családból származó spanyol királyné második fia volt. Azért nem az első fiú került Párma élére, mert ő már a Habsburgok előtt uralkodott Pármában (1731-35 között), majd később szicíliai király lett (1734-59), utána pedig III. Károly néven Spanyolország királya lett (1759-1788). A Bourbonoknak ez a Fülöptól származó ága lett a pármai.

I. Róbert, az utolsó uralkodó

A pármai Bourbonokat a dinamikus, sokszor igen harcias kiállás jellemezte. Látható lesz, hogy ők általában nem azok, akik félnek cselekedni, óvatosak vagy halogatnak. A bejegyzésben említett személyek életén ez számos módon megfigyelhető. Többször is megfogalmazódott róluk, hogy a királyi szerepüket nem úgy fogják fel, hogy témát és fényképeket kell biztosítaniuk a bulvárlapok részére, hanem a politikai hírek első vonalát célozzák meg.

A másik hozzájuk kapcsolódó sajátosság, hogy nagy francia és neves spanyol királyok egyenes, fiúági leszármazottai. Leszármazásukat tekintve "sokkal királyibbak", mint a legtöbb királyi dinasztia. Ennek ugyan gyakorlati jelentősége nincs, de ez akár váratlan szerepet is kaphat a jövőjük alakulásában.

A történetünk szempontjából közel 100 évet ugorhatunk, amikor az utolsó pármai herceg a hivatalába lépett. Ez 1854-ben történt, amikor I. Róbert (1848-1907) Párma hercege lett, a meggyilkolt édesapja utódjaként. Róbert herceg akkor még gyermek volt, ténylegesen soha nem uralkodott Pármában. Sőt, alkalma sem volt rá, mert a pármai államot 1859-ben a kialakulóban lévő olasz államhoz csatolták.

Onnan kezdve Róbert száműzetésben élt, de jó ideig reális volt azt gondolni, hogy egyszer még visszakerülhet Párma élére. Őt magát királyi személynek tekintették, ráadásul meglehetősen jó körülmények között élt, ami erősítette a tekintélyét. Első felesége a szicíliai király leánya volt, a második a portugál királyé. Sok gyermeke született, bár az első házasságából többen is betegen születettek, mivel a nejével közeli rokonok voltak.

A lenti ábrán is látható, hogy Róbert gyermekeiből többen is fontos dinasztiákba házasodtak be. A bolgár királyi család tulajdonképpen Mária nevű lányától származik. Illés nevű fia, a magát magyarnak valló főhercegnővel házasodott, akinek az édesanyja a Croy-dinasztia tagja volt és a Horthy-rendszerben fontos főemberek voltak. A magyar történelemből jól ismerjük Zita királynét és Szixtusz herceget, mindkettőnek fontos szerepe volt egy időben a magyar történelemben. Sőt, Zita királyné esetében kijelenthető az is, hogy egy időre a Habsburg dnasztia élén állt a XX. században.

Az 1859-es trónvesztés után az egyik legfontosabb uralkodói pozíció megszerzése Zita királyné személyéhez fűződik, aki 1916-ban magyar királyné (is) lett
(a kép forrása: Mariaroyalcollection blog )

Az, hogy Zita az Osztrák-Magyar Monarchia leendőbeli trónörökösének a felesége lett, majd 1916-ban megkoronázták őt és a férjét (később, 1922-ben pedig a Habsburgok első embere lett), leírhatatlanul nagy fordulatnak számított a pármai Borubonok számára is. Bár Róbert gyermekei között nem volt teljesen békés a kapcsolat, fontos pozíciók és megbízások kerültek hozzájuk, mely újra az európai politikai térképre helyezte egy időre a dinasztiát. Olyannyira, hogy a Szixtusz nevéhez kötődő különbéke még a pármai állam visszaállítását is megcélozta.

Az 1918-ban elkezdődött trónvesztési sorozat, majd az 1921-es (magyarországi) bukás megtépázta a hatalmukat, de egészen a második világháború végégig Zita királyné fontos politikai szereplő maradt, akinek számított a véleménye. Ezzel párhuzamosan kialakult egy olyan vélekedés, mely szerint a Bourbonok Európa trónvesztő bajnokai. Azt gondolták sokan, hogy amelyik trónhoz közük lesz, az hamarosan megszűnik. Ez azonban nem igaz!

A dinasztia Róbert herceg Félix nevű fián keresztül, 1919-ben újra trónt szerzett. Luxemburgban válságba került a monarchia, de egy népszavazás 1919-ben megerősítette a rendszert. Utána került sor Félix és a luxemburgi nagyhercegnő esküvőjére, melynek köszönhetően Félix herceg fontos állami pozíciókat kapott. Kimondhatjuk azt, hogy az 1919-ben kötött házasság eredményeként, olyan uralkodók állnak Luxemburg élén (1964 óta), akiknek a "pármai Bourbonsága" kikezdhetetlen.

Félix herceg és Churchill 1946-ban;
Félix herceg (1893-1970) 1919-től kezdve Luxemburg uralkodójának a házastársaként fontos pozíciókat töltött be, 1964 és 2000 között a fia volt az uralkodó, 2000 óta pedig az unokája
(a kép forrása: a luxemburgi monarchia honlapja)

Jelen pillanatban az a helyzet, hogy a luxemburgi nagyhercegtől majd a fia, tőle pedig a 2020-ban született fiú unokája veszi át majd az uralkodást, így ha minden a tervek szerint alakul, akkor nagyon sokáig garantálva van a dinasztia részére a luxemburgi trón. A luxemburgi trónszerzésnek vannak európai vonatkozásai is. A luxemburgi politika részben ennek köszönhetően békült ki a hollandokkal. Sőt az, ami ma a Benelux fogalmat meghallva eszünkbe jut, sokat köszönhet Róbert herceg leszármazottainak, köztük az európai integrációt is.

Az egyszerűsített ábrán is jól látható, hogy Róbert herceg családja szoros kapcsolatba került más dinasztiákkal

René nevű fia egy dán királyi hercegnővel házasodott össze. Ebből a frigyből született Anna, aki a száműzetésbe kényszerített román király felesége lett. Anna és a már idősödő Mihály király megalapította a független "Románia királyi háza" néven ismert politikai entitást a XXI. században, mely egy sor "királyi" jogot is megkapott a román államtól.

A Bourbonok pármai ágának a megmaradása szempontjából Anna hercegnő és királyné tevékenysége is fontos volt, mert rajta keresztül a brit és a spanyol monarchia támogatta a családot;
a képen Anna és Mihály látható a gyermekeivel 1955-ben
(a kép forrása: news.ro)

Róbert herceg Lajos nevű fia az uralkodóként a csúcsra jutó III. Viktor Emánuel leányát vette el. Ők ugyan nem jutottak már királyi szerephez, de az esküvőre 1939-ben került sor, amikor III. Viktor Emánuel a hatalma csúcsának a közelében volt. Mindezek azt jelzik, hogy a pármai Bourbonok fontos uralkodói családnak számítottak a pármai trónjuk elvesztése után is.

Illés herceg, a második generáció vezetője

A pármai Bourbonok élén 1907-ben névlegesen Henrik herceg állt, 1939-ig. A halála után József herceg vette át a névleges házfőséget, melyet 1950-ig, a haláláig viselt. Mivel mindketten betegek voltak, ezért a valós hatalmat a testvérük, Illés herceg viselte. Ő hivatalosan is a dinasztia régensnek számított, majd 1950 és 1959 között ténylegesen is viselte a házvezetői tisztséget. Minden, ami a pármai Bourbonok körül 1907 és 1959 között történt, az Illés herceg névleges vezetése alatt történt. Azért "csak" névleges, mert ő maga nem volt monarchista és éppenséggel nagyon aktív sem.

Illés herceg 1903-ban házasodott meg, a blogon már szóba került tescheni herceg (és Croy-leány) gyermekét vette feleségül. Illés így az Osztrák-Magyar Monarchián belül nagyon kivételes helyzetbe került. Nem is csoda, hogy régensi munkája azzal indult, hogy Ferenc József (1907-ben) felvette őt az aranygyapjas lovagok közé. A Monarchia hadseregében szolgált, számos előnyt megkapva a dualista államtól. A testvérei között azonban több vita is támadt.

Az egyik vita éppen Zita körül robbant ki. Miután Zita és férje uralkodóvá váltak, Illés herceg apósát leváltották a hadsereg parancsnoki tisztségéből (Ferenc József a saját idős kora miatt nevezett ki mást a tisztségre, IV. Károly azonban képes volt ellátni a hadúri feladatokat). Onnan kezdve (1917) a magyar belpolitikában Zita királyné és az apósa két külön pólus lettek, akik sokáig ellenséges viszonyban voltak egymással. Ez a szembenállás az egész Horthy-rendszerben megmaradt és valamennyire a hungarista politikán is nyomot hagyott. Olyannyira, hogy a magyar emigráció egy része kifejezetten ellenségesen tekintett Zitára az egész XX. század során, minden alkalmat megragadva, hogy Zita királynét magyarellenesnek állítsák be.

Ez a szembenállás Habsburg Ottót sem kerülte el. A második világháború utáni hungarista emigráció köreiben élt egy legenda, mely szerint Ottó 1945-ben (álnéven), az USA haderejének századosaként, az osztrák-magyar határon elfogta alakulatával a nyugatra menekülő magyarokat és átadta őket a szovjeteknek. Ez a hiedelem (mely egyáltalán nem valós) is megmutatja, hogy Illés és Zita vitája komoly következményekkel járt. A vita időközben átlényegült, melynek a lényege az lett, hogy magyaroknak tekinthetőek-e a Habsburgok vagy sem?

Az első világháborúban Róbert gyermekei egymással szembenálló haderőkben szolgáltak, viszont ez tudatos döntés volt. Úgy gondolták, hogy a dinasztia csak nyerhet azzal, ha a győztesek oldalán kerülnek ki a háborúból. Ezért a szícíliai királytól származók a Monarchia mellett voltak, a portugál királytól származók meg az antant oldalán (természetesen Zita királyné kivétel volt). Ez a döntés tudatos és megszervezett dolog volt, egyáltalán nem állt mögötte árulás, csak józan megfontolás.

A helyzetet Zita férje, IV. Károly, igyekezett kihasználni és megpróbálkozott Szixtuszon keresztül egy különbékét kötni (egyébként Zita, Károly, Szixtusz és Xavér négyese egy jól összeszokott négyes volt). Ez a békekötési kísérlet csúfos kudarcba fulladt, de megmutatták azt, hogy a pármai Bourbonok kezében még mindig komoly hatalom van.

mikor I. Róbert elhunyt, akkor a testvérek megállapodtak abban, hogy a hatalmas vagyon fele Illésnek jár, mivel ő a dinasztia vezetője. Néhány testvér azonban meggondolta magát és pereskedni kezdett azért, hogy a vagyont egyenlő arányban osszák szét. Ugyanis, ha Illés nem monarchista, akkor az osztoszkodásban se legyen az, amiben volt valamennyi igazság. Maga az elhúzódó per csak annyiban érdekes, hogy az édesanyák mentén egy áthidalhatatlan törésvonal alakult ki a testvérek között.

Illés herceg a dinasztia fejeként lemondott a spanyol királyi trónnal kapcsolatos igényeiről is, mely nem találkozott a testvéreinek az egyetértésével. A spanyol trónról való lemondása miatt igazából már nem is őt tekintették a dinasztia fejének, mert ezt a döntését nem tudták elfogadni. Amikor 1950-ben ténylegesen is a dinasztia vezetője lett, akkor vagyona egy részét eladni kényszerült. Halála után a fia, II. Róbert lett a pármai herceg. Viszonylag sokáig 1959 és 1974 között volt a dinasztia névleges vezetője, de valódi tekintélye már nem volt.

Xavérből I. Javier lesz

Mivel II. Róbert gyermektelen volt, a halála után a nagybátjya, Xavér herceg került a dinasztia élére. Őt sokan Don Javier néven ismerték, mert élete második felében a spanyol trónra irányultak a politikai céljai. Róla és a gyermekeiről nagyon nehéz tényszerűen írni, mert az életük számos pillanatát átszőtték a különböző államok sokféle szolgálatai. Ha valaki alaposabban utána próbál járni és úgy érzi, hogy valamelyik délszláv vagy magyar szolgálat keze nyomát (is) véli felismerni egy-egy történésben, akkor az nem biztos, hogy annyira nagyon téved.

Xavér az I. viágháborúban a belga hadseregben szolgált, de több dologban támogatta IV. Károly magyar király különbékére irányuló erőfeszítéseit. Ez a művelet csúfosan elbukott, ugyanakkor Xavér feladatai nem értek véget a háborúval. Kijárta a angol királynál, hogy Károly és Zita (valamint a szűkebb udvartartásuk) uralkodóhoz méltó módon hagyhassák el Ausztria területét, mindezt brit védelem alatt.

Hamarosan, amikor IV. Károly megpróbált visszatérni Magyarországra, akkor volt annak egy-két olyan kiemelten fontos eleme, amely Xavér aktív segítsége nélkül nem sikerült volna. Például az első visszatérés esetén ő felelt azért, hogy IV. Károly a tartózkodási helyétől garantáltan eljusson az akkori magyar határig.

Szixtusz, Xavér, Félix és René, négyen a pármai Bourbon fivérek közül, körülbelül 1920-ban
(a kép forrása: girlinthetiara.com oldal)

Xavér, ahogyan a testvérei is, soknyelvű volt. Az otthonukban franciául és németül beszéltek, valamennyire a francia volt a dominánsabb. E mellett jó pár más nyelvet is beszélt, meglehetősen alaposan. Ez sok előnyt jelentett neki. Pláne az, hogy a portugál király unokája volt, valamint számos (akkoriban jelentős) uralkodói család is a tagjaként vagy közeli rokonaként tekintette őt.

Az I. világháború után a politikai aktivitása lecsökkent. Főként egyházi dolgokkal volt elfoglalva, ahol segítségnyújtási programokban vett részt (szerepe volt abban is, hogy Zita királyné és gyermekei jobb körülmények közé kerüljenek). A francia monarchisták egyik csoportjával volt ugyan kapcsolata, de a mozgalmukban nem vállalt aktív szerepet. Egy nem királyi Bourbon leányt vett el feleségül, akinek hatalmas vagyona volt, inkább a francia arisztokraták nyugodt életét kívánta élni.

A változás 1936 őszén jött el. Akkor Xavért megkeresték a spanyol királyságpártiak azzal, hogy segítse a politikai törekvéseiket. Akkor lett Xaviérból Don Javier. Hogyan került képbe Xavier, a francia arisztokrata, mint spanyol király?

A történetnek a lényege a spanyol trón örökítésének a szabályozása. Ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor két lényeges feltétel volt megszabva. Az egyik, hogy bizonyos államoknak nem lehetett ugyanaz a királyuk. Ide tartozik Spanyolország mellett Franciaország, a Habsburg Birodalom, Portugália és az egykori szicíliai állam. Másik szabály volt, hogy a spanyol királyi trón fiúágon öröklődjön ameddig csak lehet. Mindig az uralkodó elsőszülött fiát kezelték örökösként. Ha az első fiú alkalmatlan volt, akkor a második, majd így tovább. Ha nem volt alkalmas fiú, akkor az uralkodó fiútestvérei kerülhettek képbe, születési sorrendben. Amennyiben a legidősebb fiútestvér már nem élt, akkor a soron következő fiútestvért megelőzték az elhunyt fiai, és így tovább.

Ehhez a rendszerhez többen, többször is hozzá kívántak nyúlni, mert bele volt kódolva a konfliktus abban az esetben, ha a királynak nincs fiú utódja. Ez VII. Ferdinánd spanyol király idejében el is érkezett, aki uralkodása utolsó éveiben megváltoztatta az öröklési szabályokat. Amikor 1833-ban elhunyt, akkor a lányát, Izabellát jelölte ki utódjának, holott a "klasszikus" szabály szerint a bátyjának, Károlynak kellett volna lennie a királynak.

Az utódlás körül óriási nagy belháború kezdődött, melynek több háború is a részét alkotta. Az egyik oldalon volt a Ferdinánd által törvényesített uralkodók sora, a másikon Károly hívei, akik a hagyományos szabály szerint tartották kívánatosnak a trón örökösítését. Ennek az ellenoldalnak a neve "karlisták" lett (Károly miatt), a királyi tisztségre jelöltjeik pedig általában felvették a Károly nevet.

A lenti ábrán narancs színnel kerültek jelölésre a VII. Ferdinándtól származó uralkodók, akik valamilyen formában hivatalos spanyol királyoknak számítottak. Piros színnel a karlista királyok kerültek megjelölésre, akik a hagyományos szabály szerint örökítették a "trónjukat".

Spanyolországban az 1930-as évek kezdetén a "hivatalos" király (XIII. Alfonz) tárgyalásban állt karlista ággal, egy békés megegyezés miatt, akár egy házasságban való egyesülés által. A beiktatott királynak sem volt jó, hogy az egyre erősödő köztársasági törekvések ellenében nincs egységes monarchista tábor. A karlisták is látták, hogy hiába vállalnak akár fegyveres felkeléseket is, nem tudnak átütő, tartós sikereket elérni.

A helyzetet bonyolította, hogy a köztársaságpárti erők politikai térnyerését látva, XIII. Alfonz 1931-ben elmenekült Spanyolországból. Átlátta, hogy a köztársaság kikiáltása már csak idő kérdése. Ebben az is szerepet játszott, hogy a gazdasági válság kezelésére diktátort nevezett ki, ezzel megszegve azt az alkotmányos rendszert, ami őt királlyá emelte. Így a királyságpártiak bizalmát is elvesztette, még az őt pártolók bizalmát is.

Közben a karlista ág is eljutott oda, hogy egyszerűen elfogytak a királyi posztra jelölhető emberei. Az örökösödési törvény szent és sérthetetlen volt, mivel annak "módosíthatatlansága" alkotta a karlista nézet lényegét. A karlista "király", Alfonz Károly már idős volt, ezért ő is kereste a megoldást.

A lenti, színes ábrán látható, hogy Xavér herceg miféle rokoni kapcsolódás alapján tűnt megfelelő utódnak. Ő volt a karlista mozgalom ikonikus alakjává nőtt VII. Károly sógorának a fia. E mellett királyi származású volt, szegről-végről spanyol is volt, valamint alkalmas vezetőnek gondoltál. Alfonz Károly azonban nem tudta megfelelően előkészíteni az utódlását, mivel 1936-ban (egy "véletlen" autóbalesetben) elhunyt.

A klasszikus utódlási szabályok szerint (mivel fiú utód nem volt) Bianca hercegnő is képbe kerülhetett. Sőt, többek szemében ő 1936-ban karlista spanyol királynővé vált! Ő maga némileg habozott, mivel a férje egy Habsburg főherceg volt, így szívesen látta volna a saját fiai közül az egyiket spanyol királyként.

A fiai és azok leszármazottai a sárga színnel vannak jelölve a lenti képen, ők a karlizmus egy ma sem jelentéktelen ága számára az "igazi" spanyol királyoknak számítanak. Mindegyikük érdekes személy, de érdemes kiemelni közülük Habsburg Antont (1901-1987), akinek a felesége I. Ferdinánd román király leánya volt. Ennek az ágnak a leendőbeli feje Habsburg Sándor (1965), aki a magyar Aranysarkantyús Vitézi Lovagrend nagymestere és sok magyar kötődéssel is rendelkezik.

A jelenben tulajdonképpen öt embert tekintenek spanyol királynak

Xavér herceg örömmel elfogadta, hogy segítse a spanyol királyságpártiakat. 1936 őszén spanyol régenssé nyilvánították és vezéregyénisége lett a Francoval szembenálló királyságpárti törekvéseknek. Különböző (máig sem teljesen kibogózható) fejlemények eredményeként végül elhagyta a spanyol politikát, hogy Franco érvényesülni tudjon. Feltehetően átlátta a helyzetet, hogy egy békés állapot minden más érdeknél többet ér, ezért nem szerette volna a jelenlétével megzavarni a polgárháború lezárását.

Ebben az időben Javier az egyik legkomolyabb jelölt volt a spanyol trónra. Ha valaki a korabeli lapokat átolvassa, akkor azokban két névvel találkozhat. Az egyik név Don Javier, akit szinte mindenki a törvényes, legitim királynak tekintett (hiszen XIII. Alfonz elbukott). A másik komoly jelölt Zita királyné gyermeke, Habsburg Ottó volt. Igaz,a Habsburgok által is elfogadott szerződés kizárta azt, hogy egy Habsburg foglalja el a spanyol trónt. Ottó erre hivatkozva minden alkalommal elutasította a részére felkínált spanyol trónt, nyilvánvalóan nem kívánta aláásni nagybátyja trónigényét.

A plakát Don Javiert, mint Spanyolország törvényes királyát élteti
(a kép forrása: baloldali karlista honlap)

A második világháború elején Don Javier visszament a belga hadseregbe, de azok közé került, akiket a britek már nem tudtak evakuálni. Ezért német fogságba került, majd elengedték, de szoros felügyelet alatt állt. A háború alatti tevékenysége mai napig nem pontosan ismert, mindenesetre úgy alakult, hogy a németek bebörtönözték terrorizmus és kémkedés miatt (valószínűleg a francia és a brit titkosszolgálatoknak végzett szolgálatai miatt).

A németek tudták, hogy a lehetséges spanyol királlyal van dolguk, ezért felkínálták Franco részére a herceg kimentését. Franco nem kívánt élni a lehetőséggel, hagyta, hogy Don Javier a legszigorúbb őrizet alá kerüljön. A vele való bánásmódot jól jelzi az a tény, hogy amikor 1945-ben Dachauból (a koncentrációs táborból) kikerült, akkor 36 kg volt a testsúlya.

Talán érthető, hogy ezt követően (1945 decemberében) visszatért Spanyolországba, ahol a Franco hatalmával szembenálló királyságpárti mozgalomban vezető szerepet vállalt. Spanyolországban, mely nevében még mindig királyság volt, akkor már hosszú évek óta nem volt hivatalos király. A volt király megbukott, Franco pedig maga szerette volna kijelölni a következő királyt. Egy olyan személyt szeretett volna, aki szerinte a lehető legalkalmasabb. Nem mellékesen erre egy népszavazás is felhatalmazta 1947-ben.

Ahogy a blogon többször is szóba került, Franco az alkalmasnak ígérkező jelölteket igyekezett a közelében tartani, nevelgette vagy éppen a maga eszközeivel támogatta őket. Ez egy óvatos mentorálás és "casting" volt, bár az egyes jelöltek között óriási volt a különbség. Például Habsburg Ottó részére kész lett volna átadni a hatalmat, mert az alkalmasságát illetően nem voltak kételyei. Don Javier viszont nem volt Franco jelöltjei között, mivel az ellenségének tartotta.

Ehhez képest a spanyol királyságpártiak "I. Javier király" néven emlegették őt és nagyon sok helyen számoltak a Franco által is jóváhagyott megkoronázásával. Javier a királyi tisztet elfogadta, de gondolva a hosszabb távú jövőre, már a legidősebb fiát is előtérbe helyezte. A megnyilvánulásait bőven lehetett úgy értelmezni, hogy egy kedvező helyzetben Carlos Hugo (1930-2010) részére adná át a királyi lehetőséget. Ez nagyjából 1952-től kezdve szinte kétségtelenné vált mindenki számára.

Azt nehéz megfejteni, hogy ezalatt pontosan milyen egyeztetések zajlottak a színfalak mögött, de sok jel utal arra, hogy a későbbi királynak (János Károlynak) az édesapjával is megállapodott. Egyikük sem szeretett volna polgárháborút, így Don Javier elfogadta volna azt, hogy János Károly édesapja legyen a spanyol király, amennyiben ez békét hoz a Spanyolországban élő embereknek. Miért tudott egymással a két ág vezetője megállapodni mintegy 130 év után?

A megoldás: a közös ellenség. Ez a közös ellenség Franco volt. Franco tisztában volt azzal, hogy a hadsereg tábornokai és főtisztjei körében XIII. Alfonz fia (vagyis János Károly édesapja) nagyon népszerű. Mégsem szerette volna királynak, mivel keményen elutasította Franco politikáját, antidemokratikusnak és szélsőségesnek minősítve azt, mely (szerinte) Hitler és Mussolini pártfogásával született meg és maradt életben.

A két elutasított és népszerű király-jelölt ezért tudott könnyen szót érteni egymással. Don Javier azt vallotta, hogy távolságtartással ugyan, de meg kell tartani Spanyolország belső békéjét. Igaz, Franco az általa vezetett karlista mozgalom egyes fontos embereinek fontos állami tisztségeket adott (ezen személyeket általában a karlista mozgalom ki is zárta a tagjai közül). Paradox módon Franco politikai kinevezései részben elgyengítették a karlista mozgalmat, valamint vitákat gerjesztett a Franco-ellenes királyságpártiak között, mivel könnyen lehetett egymást megalkuvónak vagy éppen rugalmatlannak minősítgetni.

Franco a többi király-jelöltet is ügyesen mozgatta, hogy senki másnak ne tudjon növekedni a tekintélye a magáén kívül. Például az egyik jelölt odáig is elment, hogy Franco unokáját is feleségül vette.

A Don Javiert támogató politikai táborban azonban egy váratlan törésvonal keletkezett. A legidősebb fia, Carlos Hugo hercegnek a ténykedései elkezdtek "túl balosok" lenni sokaknak, amiről később még szó lesz. Ezért Don Javier második fia, a Carlos Hugo politikáját el nem fogadók élére állt. Bár Javier kiállt a legidősebb fia politikája mellett, egyféle haladásnak tekintve az általa propagált gondolatokat, a törés a mai napig megmaradt.

Ezt a "fordulatot" sokan valamiféle kommunista fordulatnak értelmezik, de ez nem volt helytálló. Ez a fajta nézőpont egyébként a magyar királynővé váló Zitát is jellemezte, akárcsak a fiát, Habsburg Ottót is. A "vád" azonban nem volt teljesen alaptalan. Carlos Hugo közvetlen környezetében feltűntek ugyanis olyanok, akik a kínai rendszert, valamint olyanok is, akik a jugoszláv rendszert éltették (a maoista vonal kifejezetten erős volt). Lehetett tartani attól, hogy Carlos Hugo bizalmasain keresztül a kínai vagy a jugoszláv titkosszolgálat hatalmat szerez.

Franco több okból is (életkora és egy balesete) elgondolkodott azon, hogy meg kell neveznie a jövendőveli királyt. Ekkor, 1966-ban újra egy asztalhoz ül Don Javierrel, mely tárgyalássorozat 1968-ban történt ismételt (ötödik) kiutasításával zárult le. 1969-ben Franco hivatalosan is bejelentette János Károlyt (XIII. Alfonz király unokáját), mint leendőbeli királyt. Don Javier tiltakozott és jelezte, hogy nem fogadja el Franco döntését (egyébként XIII. Alfonz fia is tiltakozott).

Javier 1972-ben, egy közlekedési baleset miatt elvesztette a cselekvőképessége egy részét. Névleg ugyan ő lett a pármai Bourbonok feje, a valóságban az idősebb fia látte el a dinasztia vezetését. Don Javier többször is megerősítette, hogy legidősebb fia a politikai utódja, mivel második fia (Sixtus herceg) nem értett egyet apja és testvérei politikájával.

A harmadik generáció, Hugo Carlos

Hugo Carlos először is katolikus volt. Azon belül pedig azok táborához tartozott, akik antikapitalisták, de nem támogatták a vasfüggöny mögötti állampárti rendszereket. Ebből a nézőpontból pedig óriási "piac" volt (és van) a spanyol politikában, amit Hugo Carlos (mint politikus) ki tudott használni. Másképpen fogalmazva, szakított azzal a vélekedéssel, hogy egy hívő ember csak jobboldali lehet, hiszen tudta, hogy a monarchista-legitimista nézetnek nem csupán a jobboldalon vannak hívei. Ez a fajta szemlélet egyébként nem volt idegen János Károlytól, a későbbi királytól sem.

Azt kevesen tudják, hogy Hugo Carlos egy rövidebb ideig bányász is volt. Kifejezetten azért ment el bányába dolgozni, hogy "más nézetből" is megismerje a világot. Nem állítom, hogy az általa bányászként ledolgozott 20 nap annyira sokat jelent, ez inkább csak egy gesztus volt. Azt még kevesebben tudják, hogy ugyanezt a lépést (még őt megelőzve!) a későbbi spanyol király, János Károly is megtette. A közvetlen kollégáik tudták, hogy kikkel dolgoznak együtt, de mindkét herceg ugyanúgy dolgozott, mint bármelyik másik bányamunkás.

A dinasztia leendőbeli vezetője, a spanyol trón egyik lehetséges örököse, mint bányamunkás, 1962-ben
(a kép forrása: asztúriai karlista honlap)

A Hugo Carlos körül kialakult tábornak 1976 tavaszán egy nagyon ronda terrortámadást kellett megélnie. Montejurra hegye egy fontos helye a karlista mozgalomnak, ahova rendszeresen elzarándokolnak egy 1873-ban történt csata emlékére (és természetesen ez egy politikai erődemonstráció is). Az 1976-ban szervezett gyűlésen valakik rálőttek a tömegre. A spanyol állam nem igazán erélyesen lépett fel az elkövetők ellen, ráadásul a szálak magas hivatalokhoz is vezettek. Egy 2004-ben megjelent könyv, mely Sáenz de Santa Maria tábornok visszamelékezéseit tartalmazza (Sáenz de Santa María. El general que cambió de bando), a 148. oldaltól a 155. oldalig ismerteti az eseményeket. A tábornok egyenesen a miniszterelnök és a belügyminiszter engedélyezéséről beszélt. A spanyol állam egyébként csak 2003-ban nyilvánította terrortámadásnak a cselekményt, addig teljesen elutasították az üggyel való foglalkozást. Sőt, a spanyol állam csak 2007-ben tett lépéseket a felelősök felkutatására, de akkor már nem vezetett komoly eredményre.

A spanyol állami politika Franco halála után (az új király aktív kezdeményezésére) demokratikus fordulatot vett. János Károly (ahogyan erről már volt szó) minden jelentős politikai táborral ki tudott egyezni, még a legbalodalibb, legradikálisabb pártokkal, szervezetekkel is. Az eszközökkel szemben lehetünk kritikusak, de az tény, hogy el tudta kerülni az újabb polgárháborút. Így 1979-ben Hugo Carlos is kiegyezett János Károllyal. Ameddig úgy érezte, hogy a konszenzus működik (2003-ig), addig nem is állt elő a király személyének a vitatásával. 2003 óta azonban ismét királyként utalt magára.

Hugo Carlos visszavonulása és kiegyezése mögött nem csak a békevágy volt. Az új spanyol demokratikus rendszerben sor került egy szabad választásra. Hugo Carlos karlista pártja (melynek az elnöke volt) egyetlen embert tudott csak szenátusi mandátumhoz juttatni, ami a vártnál sokkal rosszabb eredmény volt. Ez az 1977-es kudarc azt jelezte, hogy jobb inkább ezzel a háttérrel megállapodni az új spanyol állammal, mintsem újabb és újabb kudarcokkal szembesülve lényegtelenné válni. A rossz szereplés oka egyébként az volt, hogy nem csupán a karlisták, hanem Hugo Carlos saját politikai tábora is szét volt tagolódva.

Hugo Carlos legnagyobb botránya egyébként az esküvője volt. A holland Julianna királynő második leánya volt a szerelme. Irén hercegnő (1939) a holland trón örököse volt (mármint a nővére utáni, második helyen állt). 1963-ban ismerte meg Hugo Carlost a spanyol fővárosban, akinek a kedvéért áttért a katolikus hitre, ami a protestáns holland királyi családban óriási botránynak számított.

A holland Irén hercegnő és Hugo Carlos 1964-ben
(a kép forrása: a carlista dinasztia történelmével foglalkozó blog)

A szerveződő esküvőt maga a holland királynő próbálta meggátolni, de akadályok sorozatába ütközött. Akkoriban Franco problémás politikus volt (a hitleri német és a fasiszta olasz állammal való kapcsolatai miatt a holland politika nem tartotta szalonképesnek), így a királynő spanyolországi utazását a holland kormány kifejezetten megtiltotta. Ráadásul a holland jog tiltja a holland királyi családnak a külpolitikai szerepvállalást, de Irén hercegnőről sorra jelentek meg a hírek, miszerint a Hugo Carlost spanyol királyként ünneplő karlista politikai gyűléseken volt jelen Spanyolországban. A botrány odáig jutott, hogy Irén hercegnő lemondott a holland királyi jogairól. Az ügyben még az akkori pápa is megpróbált közvetíteni.

1964-ben, Rómában házasodott össze a pár, ahol sem a spanyol, sem a holland diplomácia nem képviseltette magát, hogy ne legyen senkinek se kényeletlen a helyzet. A holland televízió közvetítette az eseményt, amit a királynő és a családja is élőben követett (bár egy áramszünet miatt a lényegről lemaradtak).

A házasság végül 1981-ben véget ért. Irén idővel visszatért Hollandiába, ott nevelte a gyermekeiket, két fiút és két lányt, akik a tágabb holland királyi család tagjai lettek (Irén holland hercegnőnek számít, de a királyi címét nem kapta vissza). A négy gyermek közül a harmadik az, aki feleségül vette a bejegyzés elején említett magyar hölgyet. Mindegyik gyermek jogosult a holland királyi herceg címet viselni. Ezen a ponton azt érdemes felfedezni, hogy Hugo Carlos Hollandiában is "királyi herceggé" emelte a gyermekeit! Anélkül, hogy trónt szerzett volna, egy újabb állam minősítette királyivá a dinasztiát!

A harmadik generáció másik két legendássá vált alakja

Don Javiernek a másik két gyermeke is közismert, sőt, meglehetősen fontos emberré vált. Az egyik a második fia, akit sokan legális spanyol királyként kezelnek. A másik kulcsember a leánya, akit a spanyol királyi család hivatalosan is befogadott, noha nézetei miatt a "vörös hercegnő" jelző is ráragadt (kedves gesztusként, nem gúnynévként, egy róla megjelent könyv címében).

A család Xavér hercegtől származó, ma élő tagjai

Don Javier harmadik leánya Mária Terézia (1933-2020) volt. Ő nyíltan keresztény, feminista, monarchista, karlista (vagyis spanyol legitimista) ls egyben nyíltan baloldali is volt. Olyannyira baloldali volt, hogy 1973-ban részt vett Moszkvában a béke világtalálozón, találkozott és barátkozott nemzetközileg jegyzett szociáldemokrata és szocialista politikusokkal is.

Az ő szocializmusa más volt, mint az állampárti rendszerekben megvalósult "szocialista jellegű" állam. Sőt, a baloldalinak kategorizált pártoktól is idegen volt az ő szocializmusa. Ő egy olyan társadalmi rendszert hirdetett, amelyhez talán a svéd állam állt a legközelebb. Ennek az egyik alaptétele volt az, hogy az állam polgárainak joga van az emberhez méltó élethez, ezek elemeit pedig az államnak kell garantálnia. Mivel ez a rendszer a skandináv államokban meglehetősen jól működött (ráadásul alkotmányos monarchiákban és jelentős gazdasági előnyöket is hozott), a hercegnő politikai állásfoglalása sokaknak vonzó volt.

Azt is látni kell, hogy a hercegnő nem is annyira politikus, hanem sokkal inkább tudós ember volt. Bár van átjárás az akadémiai élet és a politika között, a politika világa Spanyolországban sem az akadémikusoknak kedvezett. Egyébként tudományos fokozatot szerzett és professzorként dolgozott.

1981-ben, soron kívül megkapta a spanyol állampolgárságot, valamint a spanyol királyi család hivatalosan is a család tagjának minősítette. A politikai élettől némileg távol tartotta magát. A halálakor azzal vált ismertté, hogy az első királyi személy volt, aki elkapta a koronavírust és nem élte túl a vírus által okozott betegséget.

Mária Terézia hercegnő 2014-ben megjelent könyve a családja történelmi szerepéről; a borítóképen az arca látható fiatalabb korában
(a kép forrása: a könyv oldala az amazonon)

A legjelentősebb alkotása egy könyv a pármai Bourbonokról, amelyik nem is annyira történelmi munka volt, hanem inkább egy modern legendárium összeállítására tett kísérlet. A könyve címe: Les Bourbon Parme, une famille engagée dans l'histoire (kb. ez lenne a stílusos fordítása: A pármai Bourbonok, egy történelem iránt elkötelezett család). Ebben a könyvében úgy mutatta be a családját, mely elkötelezett a köz szolgálata iránt. Egyfajta narratíva megteremtése volt a célja, tehát nem egy történelmi szempontból tudományos értékkel bíró műről van szó.

Mária Terézia a karlistákhoz beszél Montejurrában, 1969-ben
(a kép forrása: katalán karlista blog)

Más művei is napvilágot láttak, de elsősorban a saját politikai táborához közel álló embereket mutatta be azokban. Azt próbálta megmutatni, hogy a katolikus hit, a monarchista elkötelezettség és a baloldaliság nem zárja ki egymást. Arra viszont, hogy a monarchista ember mennyire sokféle ideológiát vallhat, a kisebb fiútestvére a legjobb példa.

Don Javiernek a másik fia, Szixtusz herceg (1940) ugyanis ideológiailag nagyon más utakon járt. A spanyol legitimista mozgalom egy része őt V. Henrik néven spanyol királynak is tartja, de ő mindig elutasítja ezt arra hivatkozva, hogy a címek öröklésének a szabályait tiszteletben kell tartani, így ő "csak" kormányzó addig, amíg az öröklési vonalban nem jelenik meg egy alkalmas utód. Vagyis unokaöccsét nem tekinti ilyennek.

Szixtusz politikai nézeteit jellemzi, hogy akikkel politikai közösséget vállal, azokat a szélsőjobboldalhoz tartozóként azonosítják. Főként olyan emberekkel hozták azonos platformra, akiket az orosz szimpatizánsként azonosítanak (és ennél jóval súlyosabb jelzők is elhangzanak). Az internet különböző helyein sok interjú elérhető, nem egy vágatlan videó is, ezekből mindenki el tudja helyezni őt valahova. Tény, hogy nem nevezhető baloldali embernek, angolbarátnak sem, a többi meghatározása (címkézése) pedig világnézet és ízlés kérdése.

Szixtusz herceg 2013-ban, mint veterán spanyol légiós
(a kép forrása: Szixtusz herceg facebook-oldala)

Például ebben az interjújában (2020. december 21-én jelent meg) a következőket állítja:

királynak lenni azonos a nép szolgálatával; ezért a királyi személynek alá kell rendelnie magát a házasságában is a kialakult hagyományoknak (vagyis rangon aluli házassága esetén méltatlanná válik);
a spanyol királyi család nem követi a monarchista tradíciókat;
a jelenlegi, szerinte liberális spanyol monarchiáról azt gondolja, hogy válságba jutott;
szerinte a mai demokrácia zsarnokságokat alakított ki.

Természetesen mondott sok minden mást is, csak azt akartam megmutatni, hogy milyen módon gondolkodik a politikáról. Ha ezt összesíteni szeretnénk, akkor lehetne azt mondani, hogy ő az elvű legitimizmus (karlizmus) egyik képviselője. Az alapállása annyiból logikus, hogyha a karlista mozgalom egy bizonyos időben létezett szabályozást módosíthatatlannak tekint, akkor e mellett ki kell tartania. Abban a pillanatban ugyanis, amint a szabályokon módosítanak, azt is elismerik, hogy az 1830-as és a későbbi módosítások legitimek voltak, így a karlista mozgalom saját maga fosztja meg magát a közel 200 éves létezése jogalapjától.

Szixtusz herceg 1965-ben álnéven belépett a spanyol idegenlégióba, majd amikor kiderült ki ő, akkor Franco utasítására kizárták. Utána önkéntesként jelentkezett a portugál fegyveres erőknél, hogy az angolai harcokból kivehesse a részét. Saját maga is elismerte, hogy több helyen megfordult fegyveres összecsapásokban. Sok furcsa dolog történt körülötte, de ezek részleteibe nem megy bele (például egy egykori ejtőernyős katona megtámadta késsel az utcán).

Amikor bátyja a dinasztia vezetője lett, azonnal nyíltan kifejezte a vele való egyet nem értését. Komoly testvérharc alakult ki a helyzet körül, melynek egyik velejárója volt az 1976-os terrorcselekmény is. Ő is jelen volt a helyszínen, hiszen ő maga is a karlista mozgalomnak egy ikonikus alakja volt már akkor is. Arra, hogy a két testvér "összecsapjon" (mármint szavakkal), a terrorcselekmény miatt nem került sor, de a bátyja sokáig őt vádolta a terrorcselekmény megszervezésével (erre nézve semmilyen bizonyíték nem került elő, ami pedig előkerült, az a spanyol kormányt keveri gyanúba, Szixtusz herceget nem; hiszen akkoriban mindkét fiú veszélyesnek számított az állam szemében).

A királyi leszármazása bizonyítása érdekében DNS-vizsgálatot is engedélyezett, ami megerősítette a származását (melyet senki nem vont kétségbe). A követői szerint ezzel kihívást intézett az akkori spanyol király felé, de ezt így soha nem fogalmazta meg. Utalni lehetne ezen a ponton Izabella királynéra, akinek a férje ugyan Bourbon volt, de homoszexuális, ezért a gyerekei apja a közhiedelem szerint mindig az éppen aktuális szeretője volt. Ehhez képest a pármai Bourbonok apai leszármazása igazolást nyert, de a jelenlegi és volt spanyol királyé nem. Amikor Szixtusz herceg János Károlyról vagy a fiáról nyilatkozik, soha nem bírálja őket a személyükben, így ezt a vádat sem mondja ki ilyen nyíltan.

A legkonzervatívabb katolikus legitimizmus egyik képviselője, akit világszerte elismernek az irányzat hívei. A spanyol politikában 1979-ben próbálkozott egy pártszövetséggel megmérettetni az erejét, de bátyjához hasonlóan kudarcot vallott. Ő az általa képviselt (és vezetett) karlisták politikai pártjából és egy szélsőjobbra sorolt párttal próbált meg választási sikert elérni. Utólag elismerte, hogy rossz döntés volt a pártszövetség. Azt vallja, hogy a pártpolitika nem alkalmas ideológiák képviseletére. Ő maga nem is híve a többpárti rendszernek.

A jelenben (a negyedik generáció)

A dinasztia mostani vezetője Carlos herceg (1970), aki nem száll vitába azzal, hogy ki ül a spanyol trónon, de a spanyol trónról nem mondott le. Abban hisz, hogy ő lenne a jogosult a spanyol trónra, illetve abban is, hogy ő a karlista mozgalom vezetője. A véleménye szerint nagybátyja, Szixtusz herceg, nem a karlizmust képviseli, hanem egy teljesen más ideológián belül képvisel egy monarchista álláspontot.

Hosszú időn át a nagymamája, vagyis a holland királynő otthonában élt. A mai napig jelen van a holland királyi eseményeken, a holland királyi család egyik képviselője, a tágabb család tagja. E mellett környezetvédelmi jellegű és megújuló energiákkal kapcsolatos vállalkozásai vannak.

Az első gyermeke nem házasságban született (1997-ben). A gyermek, elérve a felnőttkort, pert indított, hogy felvehesse édesapja nevét. A bíróság megadta neki ezt a jogot, sőt a "királyi herceg" címviseléshez is megkapta a jogot. Ennek ellenére Carlos herceg nem őt tekinti a politikai örökösének.

2010-ben házasodott meg, egy ismert holland politikus leányát vette el feleségül, vagyis nem királyi házasságot kötött, ahogyan a jelenlegi spanyol király sem. Hugo Carlos, még a dinasztia fejeként nemességet adományozott a leánynak, így maga a házasság kifogástalannak minősült a pármai Bourbonok szabályai szerint. Három gyermekük született, a harmadik lett fiú, Carlos Enrique Leonard (2016), akit ki is jelölt utódjának. Ez azért lehet érdekes, mert az 1997-ben született fia (Carlos Hugo a neve) szintén bejelenthetné, hogy önmagát tekinti édesapja utódjának. Ilyenre még nem került sor.

A 2010-es házassága azonban annyiból problémás, hogy a spanyol öröklési szabályok szerint Carlos herceg esküvője csak akkor minősült volna nem rangon alulinak, ha királyi családból származót vesz feleségül, illetve akkor, ha a hivatalban lévő spanyol király engedélyt ad rá. Az még érthető lenne valahol, hogy a karlisták szerint János Károly nem legitim király, csak mégis elfogadták az új rendszert, hiszen mindkét testvér próbálkozott pártalapítással és el is indult a választásokon.

Carlos herceg legradikálisabb lépése az volt, hogy részt vett egy katalán ökumenikus (evangélikus, anglikán és római katolikus) istentiszteleten (2019. december 1-én), amit az érsek előzőleg kifejezetten betiltott; a fényképen az látható, amint az istentiszteleten közreműködő lelkészek megáldották őt
(a kép forrása: baloldali karlista honlap)

Carlos herceg a holland monarchiában fontos személy. Ezért óvatosan nyilatkozik a spanyol népnek felkínált programjáról. Valódi demokráciát, regionális önállóság által létrejövő spanyol államot és a kitaszítottak, szegények védelmét ígéri.

Carlos herceg 2020 végén elismerte, hogy rendszeresen egyeztet a spanyol politika szereplőivel. Elutasítja azt a nézetet, hogy összeesküvést szőne a hivatalos spanyol király ellen. A véleménye az, hogy a karlista politika mindig is a társadalomból kivetett emberek védelmezője volt, ő csupán most is ezt a szolgálatot látja el. Finoman kifejezte azt is, hogy nem ért egyet a katalán-válság kezelésével, mert szerinte a nép döntésénél nincs legálisabb politikai akarat. Sőt, még azt is elmondta, hogy nem tartja elfogadhatónak a mindenkori király sérthetetlenségét, szerinte az uralkodó is erkölcsi és büntetőjogi felelősséggel tartozik a tetteiért.

Ezek a kérdések nagyon aktuálisak a spanyol belpolitikában is (és a hollandban is). A koronavírus miatti korlátozásokkal kapcsolatban a karlista mozgalom keményen elutasító. Szerintük az alapjogok korlátozása alkotmányellenes és az állam visszaél a helyzet minősítésével. Olyan okokra hivatkozva vezettek be szerintük egy rendkívüli állapotot az alkotmányos alapjogok felfüggesztése mellett, aminek nincs meg a kellő jogalapja. Carlos herceg ezzel finoman, de átlépte a Rubicont. Vagy legalábbis vízre szállt.

Carlos herceg, a dinasztia feje, a karlisták dinamikus cselekvést várnak tőle
(a kép forrása: katalán karlista honlap)

Apjához, nagybátyjához, nagynénjéhez és nagyapjához (és annak testvéreihez) képest Carlos herceg még nem igazán minősíthető határozottnak, radikálisnak meg semmiképpen. A nyilatkozatait úgy fogadták (karlista honlapok, blogok és fórumok tanúsága szerint), hogy "már ideje volt", vagyis ez egyféle elvárt minimum volt szerintük. Látni kell, hogy amiket 2020 végén kimondott, azokat nagybátyja (Szixtusz herceg) már korábban és sokkal keményebben is kimondta.

A várakozás most az vele szemben, hogy elindít valamit. A nagybátyja szerint amikor Spanyolország válságban van, akkor a karlista politika mindig előlépett egy jó ajánlattal. Akármennyire is furcsa, de ezt most Carlos hercegtől várják. Sőt, már nem csupán sürgetik, hanem azon sajnálkoznak, hogy Carlos herceg hallgatása miatt a karlista politika felett átlép a történelem.