Ha a monarchia helyreállításra legesélyesebb nyugati országról esik szó, akkor sokan példaként emlegetik Franciaországot. Állítólag Franciaország azon országok egyike, ahol a legnagyobb a királyságot pártolók aránya. Mégsem hallunk a jelentős befolyást szerző, a királyságot pártoló francia politikai erőkről. Vajon mi ennek az oka?

A francia monarchisták tulajdonképpen mindenféle politikai célokat dédelgető szervezetnek intő példaként szolgálhatnak arra vonatkozóan, hogy mit és hogyan nem szabad tenni. Legalábbis abban az esetben, ha meg szeretnék valósítani a céljaikat. Túl keménynek tűnhetnek ezek a kijelentések, de hamarosan látható lesz, hogy nem azok. 

Annak ellenére, hogy bizonyos értelmezés szerint Franciaország a köztársaságok mintapéldája, a francia monarchizmusnak komoly hagyományai és szervezetei vannak. Ráadásul a monarchista szervezetek mögött mindig volt akkora tömeg, hogy a szervezeteken túl a pártolók olyasféle "kellékeket" is el tudtak tartani, mint például a találkozók, a konferenciák, a rendszeres folyóiratok. Sőt, még a választásokon is képesek voltak indulni!

Ezen komoly háttér ellenére a francia nemzetgyűlésben nincs jelen olyan párt, amelynek vállalt programja az államforma módosítása lenne. A klasszikus monarchista pártok nem tudnak önállóan jelentős eredményt elérni, holott a különböző felmérések minimum 14 százalékban határozzák meg a királyságot pártoló választópolgárok arányát (ha ügyesebben teszik fel a kérdést, akkor 29% is kijöhet). Vajon mi ennek az oka? 

Franciaország Európa térképén, királyi címerrel és trikolórral jelölve
(a kép forrása: La couronne blog)

A monarchia és a francia politika

Franciaországban az utolsó monarchikus vezető III. Napóleon volt, aki 1870-ben császárként bukott meg. Akik közelről ismerik a franciaországi monarchikus elképzeléseket, azok tudják, hogy fura módon az a helyzet, hogy a "franciás császárság" inkább amolyan republikánus dolog. Ezért némileg hibás III. Napóleont "utolsó monarchikus államfő" jelzővel illetni. Azonnal pontosítom is magam és inkább azt is leírom, hogy Franciaországban 1848-ban volt utoljára király az ország élén.

A monarchista elképzeléseknek sok elméletalkotója és filozófusa volt, de a valódi, a politikát lényegében formáló lépésekre sokáig kellett várni. Az első ember, aki ezen a téren jelentős eredményeket ért el, az meglepő módon éppen Charles de Gaulle (1890-1970) volt.

Őróla mindenkinek van némi tudása, de a tapasztalataim szerint sokan nem tudják, hogy szenvedélyes modernizáló volt. Katonaként azért került szembe a feletteseivel is, mert nem ismerték fel azt, hogy szükség van a korszerűsítésre. A felettesei ugyanis az első világháborús tapasztalatokra építve kívánták megoldani Franciaország védelmét. Ezzel szemben ő azt vallotta, hogy a technikai fejlődés értelmetlenné tette a statikus megoldásokra építő terveket. A gyors német győzelem igazolta az álláspontját.

Miután Franciaország elesett, akkor Charles de Gaulle lett a felszabadítás tényleges szervezője. Amikor 1940-ben meghalt a "címzetes" francia király, akkor az örököse megszervezte a temetését. De Gaulle azt várta a temetéstől, hogy az új trónkövetelő majd a királyi jogaira hivatkozva megszervezi a francia ellenállást, élére áll a felszabadításnak, de semmi ilyesmi nem történt. Lényegében de Gaulle szervezi meg az emigráns hadsereget, vezeti az ellenállást, a felszabadítást és utána Németország megszállását. Ennek volt köszönhető az, hogy a második világháború után Franciaország nagyhatalmi pozícióba került.

Charles de Gaulle a második világháború után fokozatosan visszavonult a politikától, mert úgy érezte, hogy az ország politikai berendezkedése kiszolgáltatja az államot a pártharcoknak. Ez különösen azért zavarta, mert (joggal) úgy érezte, hogy az általa szervezett fegyveres ellenállás Franciaországot a világ öt legfontosabb állama közé emelte, a pártharcok pedig nem teszik lehetővé ennek a kihasználását. 

A francia közéletből fokozatosan visszavonult és talán már nem is gondolt arra, hogy valaha esélye lesz az elképzeléseit megvalósítani. Egy több forrásból eredő mély krízis azonban a polgárháború szélére sodorta Franciaországot 1958-ban, így néhány politikai erőt nem számítva, mindenki benne látta a megoldást. Erre a felkérésre igent mondott.

Először a krízishelyzetre való tekintettel 6 hónapra miniszterelnök lett. Június 1-én lett kinevezve és szeptember végén már egy népszavazás döntött az általa elképzelteket valóra váltó alkotmányról. Ezalatt a pár hónap alatt (némi kompromisszummal) egy olyan birodalom alkotmányát dolgozta ki, amelyik voltaképpen egy királyság, csak az államfőt meghatározott időre választják és elnöknek nevezik.

Természetesen az sem jelentéktelen, hogy később ő maga lett az államelnök, elindította nukleáris fegyverkezést, szorgalmazta az európai integrációt, mindezt azért, hogy Franciaország kihasználhassa a történelmi lehetőséget arra, hogy nagyhatalomként számoljanak vele. A lényeges a mi szempontunkból az, hogy megszületett az Ötödik Köztársaság, mely széles jogkörökkel felruházott köztársasági elnököt és szinte jelentéktelen miniszterelnököt állított a politika élére. A többi történés pedig azt igazolta, hogy a francia állam ebben a konstrukcióban jól tud működni.

Az, hogy Charles de Gaulle ezen alkotmányozási projektje mennyire befolyásolta a monarchista politikát, látni fogjuk a későbbiekben. Mivel a legjobban a bonapartizmus jelenén lehet érzékelni az új köztársaság hatását, ezért a három "trónkövetelő" dinasztia bemutatását náluk kezdem.

Bonapartisták 

A francia monarchista tábor leggyengébb szereplője a bonapartizmus. Sokan nem is tekintik igazi monarchistáknak őket, de mivel mérhető nagyságú a támogatásuk, nem lehet eltekinteni tőlük. Nézzük először a dinasztiát!

A Bonaparte hercegek a híres Napóleon családjának a leszármazottai. A dinasztia mai tagjai nem az egykor Európát maga alá gyűrni kívánó francia császár leszármazottai, mivel ők már kihaltak. A mai francia birodalmi hercegek a volt császár édesapjának a nyolcadik gyermekétől származnak.

A dinasztia mögött álló politikai program leegyszerűsítve úgy foglalható össze, hogy ők adták a császárokat Franciaországnak és a "Bonaparte" név magában hordozza a francia nagyság ígéretét. Vallják, hogy a francia államnak nagyhatalmi tényezőnek kell maradni, amiből sok egyéb dolog is következik. A császárságot azonban csak akkor lehet szerintük helyreállítani, ha egy tiszta feltételek mellett megrendezett népszavazás ilyen döntést hozna, mert nem az államformában rejlik szerintük a francia nagyság kulcsa.

A programnak óriási támogatottsága van, de amikor erről gondolkodik valaki, akkor azt is látnia kell, hogy a hirdetett elveik nem tőlük kiindulva terjedt szét a társadalomban. A dinasztia képviselői kialakítottak egy olyan álláspontot, ami szélesebb körben elfogadottságnak örvend és ezért nem kelt ellenszenvet. Ez az álláspont tökéletesen fedi Charles de Gaulle nézeteit és az Ötödik Köztársaság elveit.

Nem egy olyan francia szerzőt lehetne idézni, akik a bonapartizmust a politikai jobboldalhoz sorolták, de ezeket a kijelentéseket rendre szétszedték. Tény, hogy a dinasztia mindenkori képviselői elhatárolódtak attól, hogy bármelyik politikai oldalhoz sorolják őket, néha szándékoltan egyensúlyoztak is, hogy besorolhatatlanok maradjanak. Ha valaki elmerül a támogatóik politikai pártállásának az elemzésében, nem kevés baloldalit fog találni köztük. 

A politikai állásfoglalásukra érdekes példa a jelenlegi legidősebb herceg, Charles Bonaparte (1950) politikai karrierje. A dinasztia vezetője korábban az édesapja volt, aki nem őt jelölte ki utódjának. A második feleségén kívül az volt a vele szembeni bírálat, hogy köztársasági pozíciókat vállalt, amit egy monarchista nem tehetne meg, hiszen ezzel legalizálja a köztársaságot. A legjobban kifogásolt pozíciója Ajaccio polgármester-helyettesi széke, amit 2001 és 2008 között töltött be, amit jóval az apja halála után nyert meg. Fontos tudni, hogy a térségben 1908 óta működött egy bonapartista párt, amelyik támogatta a herceg politikai pályafutását, tehát annyira nagyon mégsem rémes dolgot vitt véghez.

Charles Bonaparte 2007-ben, ezzel a fényképpel szerepelt a választásokon
(a kép forrása: linternaute híroldal)

A politikai karrierje 1994-ben indult meg, amikor nyíltan támogatta azt a franciaországi pártot, amelyik az államot föderációvá kívánta átszervezni, jelentős önállóságot adva az olyan régióknak, mint amilyen például Korzika vagy a baszkok francia területei. Az önkormányzati működése után nyíltan a Szocialista Párt politikáját támogatta, a párt egyik szaktanácsadója lett. Ő maga a Demokratikus Mozgalomnak nevezett párt tagja volt, amely a jobboldalból kiábrándult politikusoknak a középre pozicionált pártjává szeretett volna válni, mint Franciaország harmadik utat kínáló ereje. E mellett alapítója és vezetője a Napóleoni Városok Európai Szövetsége nevű társulásnak, mely szervezet a "napóleoni városok" közötti idegenforgalmi együttműködést segíti elő.

Amikor felhozzák neki érvként azt, hogy ő köztársasági, akkor mindig elmondja, hogy a francia császárság mindig is republikánus volt. Annak idején Napóleon (az első) a Francia Köztársaság császára lett, mely ugyan monarchikus cím, de az államfő személyét leszámítva teljesen republikánus.

Charles Bonaparte édesapja, a fia nézetei miatt úgy döntött, hogy unokáját nevezi ki a dinasztia vezetésében az utódjának. Ő egyébként Charles gyermeke, így nem alakult ki köztük "trónviszály". Charles elfogadja, hogy a fia a dinasztia vezetője, csak az érvekkel száll vitába.

A Bonaparte-ház jelenlegi vezetője Jean-Christophe Napóleon herceg (1986), aki 11 évesen lett házvezető. Sok vizet nem zavar a francia belpolitikában, magát legfeljebb a "francia császári ház vezetője" címmel említi, ezzel elkerülve, hogy tényleges trónkövetelőnek mutatkozzon. Azt vallja, hogy ma a császári ház vezetőjének az a feladata, hogy ápolja a napóleoni örökséget, politikai programja nincs. 

Napóleon herceg, a Bonaparte-ház vezetője
(a kép forrása: pointdevue)

A franciaságával kapcsolatos érdekesség, hogy édesanyja a szicíliai Bourbon dinasztiának a tagja (édesanyja testvére az a Károly herceg, aki nem a spanyol királyi udvar által támogatott ágnak a vezetője). Magyar szempontból érdekesség, hogy a felesége (2019-ben házasodtak meg) az utolsó magyar király dédunokája. Sőt, a felesége közeli rokona az Orléans-házhoz tartózó másik trónkövetelőnek, akiről majd lejjebb lesz szó. Elmondható tehát, hogy hiába olyannyira óvatosak és republikánusok a Bonaparte-dinasztia hercegei, azért mégis komoly dinasztikus házasságokat kötnek.

A Bonaparte-dinasztiával (és híveivel) összehasonlítva, a francia legitimisták sokkal határozottabbak és harciasabbak. Ezért, mintegy ellenpéldaként, következzenek ők!

Legitimisták

A francia királyi család Európa egyik legrégebbi dinasztiája. Bizonyíthatóan már 770-ben is vezetők voltak, ami azt jelenti, hogy 1250 éves múlttal rendelkeznek. Ráadásul ez folyamatos 1250 év, vagyis elég sok oldaláguk van. Némi leegyszerűsítéssel mondhatjuk, hogy a francia királyi ház képviselői a jelenünkben a Bourbonok. Legalábbis a legitimisták érvelése szerint.

A legitimisták érvelése kristálytisztának tűnhet. Ők a francia királyi dinasztia képviselői, teljesen egyértelmű, hogy náluk jobban senki nem is lehetne se franciább, se királyibb. Ez a dinasztia adta az országnak XIV. Lajost is, aki igazi nagyhatalommá emelte a múltban a francia államot.

Igaz az is, hogy az utolsó királyuk X. Károly (1757-1836) volt, aki 1824 és 1830 között kifejezetten népszerűtlen királyként írta be magát a francia történelembe. A népszerűtlenségének egyik jele, hogy ő az egyedüli francia király, akinek a sírja nem Franciaországban van (a mai Szlovéniában van eltemetve).

A Bourbonok azonban nem X. Károly leszármazottaiként tértek vissza a francia közéletbe és a helyzetet csak bonyolítja, hogy nem is annyira francia emberekként. A kulcsszereplő XIII. Alfonz egykori spanyol király, aki a brit Viktória királynő unokáját vette feleségül. A francia legitimisták őt tekintették a francia trón jogos örökösének, mivel a Bourbon-ház feje volt.

A francia trónutódlási szabályok szerint mindig a legidősebb fiúgyermek az örökös. E miatt számukra egyértelmű volt a helyzet, a legidősebb élő fiút, Jakab herceget (1908-1975) tekintették trónörökösnek. Ő viszont az apja kérésére lemondott 1933-ban a spanyol trón öröklésének a jogáról, mivel hallássérült volt. Édesapja úgy ítélte meg, hogy ez olyan súlyos fogyatékosság, ami kizárja azt, hogy majd jó spanyol király válhasson belőle. Az apja által kijelölt örökös a fiatalabb fia, János herceg (1913-1993) lett, akiből aztán mégsem vált király (helyette János hercegnek a fia, János Károly lett a spanyol uralkodó).

Amikor XIII. Alfonz 1941-ben elhunyt, akkor a francia legitimisták bejelentették, hogy Jakab herceget tekintik francia királynak. Jakab herceg azonban nem vette komolyan a francia legitimistákat, még 1949-ben is azért harcolt, hogy az 1933-ban aláírt lemondását érvénytelenítsék. Később azt próbálta kijárni a spanyol diktátornál, hogy amennyiben ő alkalmatlan a hallássérültsége miatt, akkor a fia legyen majd a spanyol király, ne pedig János Károly.

Az öröklési tervért nagyon sok mindent megtett és a fia is. A fiúgyermekkel szemben a spanyol királyi család azt a döntést hozta, hogy mivel rangon alul házasodott, eleve lehetetlen a trónöröklése. Ez egyébként annyira nem állja meg a helyét, mert a felesége egy olasz hercegnő volt. Nagy valószínűséggel a királyi család csak azért nem tekintette megfelelőnek a házasságot, hogy János Károly trónja ne legyen kétséges.

A szóban forgó elsőszülött fiú Alfonz herceg (1936-1989) volt, aki gyerekként "csak" olaszul és franciául beszélt, a spanyolt 1953-ban kezdte el tanulni, mivel addig nem volt rá szüksége. A spanyol diktátor csak 1954-ben engedte meg a fiatal hercegnek, hogy Spanyolországba utazzon, akit megrettentett mennyire nagy a szegénység és az elmaradottság Spanyolországban, legalábbis Franciaországhoz és Olaszországhoz képest. Mindenesetre ott járt egyetemre, ott volt katona is (ahonnan el akarták küldeni, mivel nem tekintették spanyolnak, hanem olasznak könyvelték el).

Alfonz herceg nagyon fontos állami pozíciókat töltött be, még felsorolni is hosszú lenne mennyit és melyik mennyire volt fontos (valóban kulcspozíciókról beszélhetünk). 1972-ben feleségül vette Franco tábornok unokáját, ami miatt lábra kapott a híresztelés, hogy mégis Alfonz herceg lehet majd a spanyol diktátor utódja, mint spanyol király. Sokan próbáltak tenni ennek érdekében, de Franco tartotta az ígéretét és János Károlyt nevezte ki királynak (Alfonz unokatestvérét).

Alfonz herceg, a tragikus sorsú királyfi
(a kép forrása: Lajos herceg honlapja)

Ezen a ponton szeretném rögzíteni, hogy most egy magát francia királyi dinasztiának valló családról van szó, de ez az életútjukból nem nagyon látszik! Alfonz élete egyébként nagyon tragikusan alakult, az idősebb fiát balesetben vesztette el 11 évesen, majd ő maga is egy balesetben hunyt el. Ráadásul a halála után számos titkos viszonya napvilágra került. Tragikus életéről mini-sorozatot is készítettek. Nem a franciák, hanem a spanyolok. Nem csoda, hiszen ők érezték a sajátjuknak.

Utódja a második fia lett, Lajos herceg (1974), aki magát a jogszerű francia királynak tartja. Emlékeznünk kell rá, hogy ez az elképzelés ugye abból ered, hogy a francia monarchisták a nagyapját, Jakab herceget tekintették a következő címzetes királynak. Azt hiszem nem kell magyarázni azt, hogy az elfogadottsága alapvetően nem túl nagy.

XX. Lajos, Anjou hercege, a legitimista trónörökös
(a kép forrása: a herceg honlapja)

2004-ben feleségül vette a hírhedtté vált venezuelai bankárnak, Victor Vargasnak a leányát. A spanyol királyi család részéről senki sem ment el az esküvőjére, mert a vörös bankárnak gúnyolt Victor Vargas neve összefonódott a venezuelai káosszal. 

Lajos herceg 2018 óta a Franco Alapítvány vezetője, mely a volt spanyol diktátor emlékét és munkásságát gondozza. Nagyon jó viszonyt ápol a spanyol VOX nevet viselő párttal, melyet finom megfogalmazásban is jobboldali populista pártnak neveznek, nem kevesen pedig szélsőjobboldalinak. Ez a fajta kapcsolódás a hasonló francia szervezetekben nagyon megnövelte a népszerűségét, így eshet meg az, hogy a nagyon erős spanyol kapcsolódásai ellenére, főként azok tekintik őt lehetséges francia királyként, akik spanyolsága miatt eddig bírálták. 

Franciaországban nem csupán a pozitív szereplőként aposztrofált Franco tábornok személye az, ami vonzó Lajos hercegben. Szemben a másik két trónkövetelővel, nyíltan kiáll a homoszexuális emberek jogainak bővítése ellen, valamint úgy beszél a "keresztény értékekről" és a "francia kultúra védelméről", mintha azoknak az elkötelezett védelmezője lenne (érdemes megnézni ilyen szempontból a befektetéseit). Ráadásul nagyon ügyesen használja fel az emberekben meglévő ellenérzéseket, melyek a környezetükben élő, problémákat okozó muszlimok gerjesztenek bennük. Ez utóbbinak a nyelvezetét valószínűleg jobban elsajátította, mint sok más politikus.

Azt hihetnénk, hogy Lajos herceg helyzete ennél már nem is lehetne abszurdabb... 

Talán sokan tudják, hogy a spanyol királyi családdal kapcsolatban rengeteg és nagy botrányos ügy került elő, melyekbe a volt király bele is bukott. Alighogy hivatalba lépett az új király, megjelent a katalán-válság és mellette egy indulatokkal átszőtt vita is megindult Franco személyének az értékeléséről. Sok spanyol szemében elhiteltelenedett a királyi család és 2018 óta egyre többen Lajos hercegben látják a megfelelő spanyol királyt. Minimum egy olyan esetről lehet tudni, ahol a széles nyilvánosság előtt "te vagy a mi királyunk!" felkiáltással üdvözölték őt, de sok jel utal arra, hogy a spanyol szélsőjobbtól kiindulva, ma már egészen közép felé haladva, egyre többen őbenne látják a megfelelő ember a spanyol trónra.

Azt sajnos nem tudom pontosan, hogy hol él a családja (felesége és gyermekei). Utolsó nyilatkozatában az Egyesült Államokat nevezte meg lakóhelyüknek, de akkor már elmondta azt is, hogy testőrökkel és páncélozott autókkal járnak, mert tartanak az emberrablásoktól. 

A francia legitimista politikai tábor egy pontosan körülírt királyi programmal rendelkezik. Szerintük a király, mint államfő, nagyon széles jogkörökkel kell rendelkezzen. Nagyjából úgy képzelik el XX. Lajos királyságát, ahogyan a francia állam működik, csak nem választott államfő állna az ország élén, hanem egy örökletes király.

És itt jön az utolsó abszurditás, mivel Lajos hercegnek is van programja. Többször kifejtette, hogy a spanyol mintát tekinti megfelelőnek, vagyis a király szerepét nagyon visszafogottnak képzeli el és a kormányzást teljes mértékben a miniszterelnöknek adná át. Többször elmondta, hogy csak akkor lenne hajlandó francia király lenni, ha arra felkérik, önmaga nem akar a francia trónra igényt bejelenteni. Sőt, a lejjebb bemutatott másik dinasztiával sem szeretne vitát, amelyikre sokan az "igazi francia királyi ház" kifejezéssel hivatkoznak. Olyannyira nem áll velük vitában, hogy annak a "trónörökösével" a személyes kapcsolata barátinak nevezhető.

Orleanisták

Ha a Bourbonok ma nagyon latinosnak és spanyolnak tűnnek sokak szemében, ugyanakkor szeretnének egy tisztán franciának tekinthető dinasztiát, akkor az Orléans-ház nekik kínál egy megoldást. Bármennyire furcsa is ezt leírni, a családot ezzel az érveléssel népszerűsítik a híveik.

A dinasztia utolsó királya XIII. Lajos (1601-1643) volt, aki 1610 és 1643 között uralkodott. XIII. Lajosig az Orléans-ház és a Bourbon-dinasztia tagjai ugyanazok az emberek. XIII. Lajos kisebbik fia volt I. Fülöp, akiből nem lett király, de megalapított egy hercegi dinasztiát, az Orléans-házat. Ez a dinasztia tehát nem egészen nevezhető függetlennek a Bourbonoktól, voltaképpen az egy oldaláguk. 

A hercegi dinasztia I. Lajos Fülöp (1773-1850) személyében 1830 és 1848 között a francia trónt is megszerezte, ráadásul éppen egy forradalomnak köszönhetően (nem túl gyakori, hogy egy forradalom királyt ültessen a trónra). A trónt ugyan elvesztették, a Bourbonok (a legitimisták) pedig folyamatosan kétségbe vonták dinasztia királyi jellegét (hiszen csak hercegek), de a helyzet mégis az, hogy az Orléans-ház adta Franciaország utolsó királyát. Ráadásul az európai arisztokrácia is őket, az Orléansokat tekinti hiteles francia királyoknak. A dinasztia mindenkori vezetőjét mindenki tisztelettel kezeli azért, amit a személye képvisel.

A dinasztia jelenének a megértéséhez Henri d'Orléans hercegig (1908-1999) kell visszatérnünk a múltba, aki I. Lajos Fülöp ükunokája volt. A második világháború előtt szembefordult a francia monarchisták politikai szervezetével, mert nem egyeztek a nézeteik. A második világháborúban álnéven az Idegenlégióba lépett be, mert a királyi család száműzetését szabályozó törvény még azt is megtiltotta számára, hogy katona lehessen. Ő az a herceg, akitől Charles de Gaulle 1940-ben a francia ellenállás megszervezését remélte.

A komolyabb politikai szerepvállalása 1948-ban kezdődött, amikor egy könyvet írt a francia demokratikus monarchia alkotmányáról. Komoly szerepe volt abban, hogy a francia trónt korábban elfoglaló dinasztiák tagjaival szembeni tilalmat az állam eltörölte (1950-ben).

Henri d'Orléans (1908-1999), aki legálisan visszatérhetett Franciaországba
(a kép forrása: La couronne blog)

Charles de Gaulle és közte 1954-ben kezdődött el egy olyan jellegű kapcsolat, melyben az új francia alkotmányról szőttek terveket. A volt tábornok és politikus 1954-re már teljes visszavonulását tervezte a közélettől, ezek a rendszeres találkozók amolyan baráti elmélkedések voltak, melyre hatottak a tábornok királyhű érzései.

Az, hogy az Ötödik Köztársaságot bevezető alkotmány és a herceg 1948-as alkotmányról írt könyve között komoly hasonlóságok vannak, nem véletlen. Az új alkotmány tulajdonképpen egy olyan demokratikus monarchiát ír le, ahol a királyt köztársasági elnöknek nevezik és megválasztják. A válsághelyzetben államelnökké választott tábornok ilyen módon bevezetett egy rejtett királyságot, amit az Orléans-ház mai napig a saját sikerükként könyvelnek el.

A herceg elbeszélése szerint az államelnök helyre akarta állítani a királyságot és szerinte ennek a felvezetése lett volna az, hogy a tábornok után ő lett volna az új köztársasági elnök. Más visszaemlékezések szerint a tábornok azt nyilatkozta, hogy bár Franciaországnak kellene egy király, a herceg sajnos nem a XX. század embere, így nem lenne rá alkalmas (itt jön elő amire utaltam, hogy de Gaulle szenvedélyesen hitt a folyamatos modernizációban). Amikor de Gaulle nem nevezte meg politikai utódjaként Henri herceget, akkor csalódottan vonult vissza a politikából. Ez 1967-ben történt.

Fontos kiemelni, hogy 11 gyermeke született, akiknek a házasságán keresztül sok dinasztiával értékes koalícióra tudott lépni. Például a szicíliai Bourbonok közül a spanyol udvar által támogatott ág mostani vezetője, Péter herceg, az unokája. Az olasz Amadeo herceg, akit sokan a címzetes olasz királynak tekintenek, a lányát vette feleségül. Ezen házasságokon keresztül a Bonaparte hercegekkel is baráti (és rokoni) a viszonya.

A fia, akinek a neve szintén Henri herceg (1933-2019), 1959-ben házasodott meg. Esküvője alkalmából a francia elnök (Charles de Gaulle) nyilvánosan gratulált a párnak. Sőt, 1959-ben különleges megbízást adott a számára, így lett a francia hírszerző szervezetek koordinátora (mint hivatásos katona, ugyanis katonatiszt volt 1974-ig). 1999-ben, az apja után lett az Orléans-ház vezetője és felvette a "francia herceg" címet, ami egy új korszak kezdetét kívánta bejelenteni.

Henri d'Orléans (1933-2019), akit a francia állam elismert Orléans hercegének és Párizs grófjának
(a kép forrása: La couronne blog)

Azt el kell ismerni az esetében, hogy aktívan figyelemmel követte a politikát, állásfoglalásokat adott ki, például az államfői posztra jelölt személyek ügyében is. A francia monarchisták egyik pártja jelöltjeként 2004-ben az EP-választásokon is indult, de nem nyert mandátumot (sőt, kifejezetten nem bizonyult húzónévnek sem!). A várt nagy monarchista fordulat azonban nem köszöntött be a házvezetősége élén. Az is igaz, hogy Franciaország történelmében az 1999 és 2019 közötti időszak nem volt egy könnyű időszak, de az is, hogy a politikában való megjelenése nem bizonyult sikertörténetnek.

[Ezzel szemben említhető, hogy más királyi származású emberek nagy sikert értek el a politikában. 2004-ben vagyunk, amikor már Habsburg Ottó egy párt jelöltjeként, közvetlen szavazással bejutott az EP-be, sőt, a fia, Károly főherceg is. A volt román királyi dinasztia különleges státuszt kapott Romániában. A volt bolgár király demokratikus szavazáson miniszterelnök lett és számos jele volt annak, hogy elmúltnak gondolt dinasztiák politikai hatalomra tudták konvertálni a népszerűségüket. Ezekkel összehasonlítva megrázó lehetett, hogy a herceg állítólagos hatalmas népszerűsége egy EP képviselői helyhez sem volt elegendő.]

Több eljárást is kezdeményezett a vélelmezett királyi jogai miatt, mely közül kettő kiemelkedő.

Az egyik, hogy személyi irataiban a nevéhez az "Orléans hercege, Párizs grófja" megjegyzés került, ami egy köztársaságban nagy szó (bár... egy olyan államról beszélünk, mely a köztársasága idején császárt választott államfőnek).

A másik a Bourbon Alfonz herceg és a fia ellen indított kampánya, melyben kétségbe vonta a franciaságukat. Spanyolnak nevezte őket, használta a "Franco unokája" kifejezést is, amivel arra utalt, hogy egyáltalán nem franciák. Egyedül János Károly spanyol királyt ismerte el franciának, akinek a nagymamája egy Orléáns-házi hercegnő volt (és egyébként e miatt rokonok is). Ez a küzdelem arra mindenképpen alkalmas volt, hogy a francia trónhoz fűződő elképzelései a közbeszéd részévé válhassanak és őt, mint az "eredeti francia" dinasztia vezetőjét, lehetséges királyként emlegessék. 

Tanulva édesapja hibájából, elkezdte a támogatói bázisát bővíteni. Nehezen fogadta el, hogy édesapja megnyilatkozásai miatt a francia monarchia ügyét valamiféle jobboldali dologként kezelték. Megpróbált ezért azok felé is nyitni, akik új tartalommal töltötték meg a királyság mellett szóló érveléseket, így a politikai paletta más térfeleiről is igyekezett híveket gyűjteni maga mellé. A mellé csoportosuló tábor még arra is kísérletet tett, hogy a köztársaság és a királyság közötti ellentétet csupán látszólagosnak tüntesse fel. Ők azt vallották, hogy a klasszikus köztársasági értékek legjobb gazdája csakis a királyság intézménye lehet.

A fia, János herceg (1965), "csak" a Párizs grófja címet használja. Édesapja 2019-es temetésével kapcsolatos közleményében jelezte, hogy készen áll arra, hogy a királyi dinasztia és az ország megújítsa a történelmi paktumot, ami a trónigény finom bejelentése volt.

János herceg, Párizs grófja
(a kép forrása: a herceg honlapja)

Politikai programja szerint a Francia Királyság parlamentáris királysággá válna, ahol a miniszterelnök erős politikai szereplő lenne, mivel a királlyal szemben a miniszterelnök egy választott közjogi méltóság. A király, mivel nem a nép választja, nem kapna annyi jogot, mint ma az államelnök. A szerepe egyféle őrálló lenne, aki védelmezné a legkiszolgáltatottabbakat, őrizné a francia nyelvet, a méltányosság és az igazságosság bástyája lenne a rövidebb távú politikai célok ellensúlyaként, illetve személyében képviselné a francia államot. Az természetesen kétséges, hogy a pártharcoknak kitett miniszterelnök képes lenne-e egy birodalmi jellegű ország működtetésére, de messze vagyunk attól, hogy ez a kérdés komoly választ igényeljen.

Riválisával, a Bourbon-házhoz tartozó Lajos herceggel már az apja temetésén békét kötöttek. Ebben természetesen benne volt az is, hogy riválisának a spanyolországi népszerűsége megugrott és a francia trón egyébként sem egy elérhető, reális cél a számukra, így János herceg nem akarta tovább folytatni a Bourbonok ellen vívott harcot (persze igaz az is, hogy amit csak lehetett, azt az apja már kihozta a nyílt konfliktusból).

Azt a vágyát többször kifejezte, hogy a francia politikában olyasféle tanácsadói, konzultációs intézménnyé válhatna az Orléans-ház, mint amit Montenegróban és Romániában megadott az amúgy köztársasági állam a volt királyi dinasztiáknak.

Miért eredménytelenek a francia monarchista törekvések?

A fenti sorokból szerintem könnyű olyan értelmezést leszűrni, ami gyors és egyértelmű válaszokat ad. Ilyen válasz például az, hogy a 14 százalékos stabil támogatottság három dinasztia között oszlik meg. Vagyis a monarchista politika nem egyetlen 14 százalékos táborral rendelkezik, hanem három egymással vitatkozó, néhány százalékos csoporttal. Ezek önmagukban elég erősek ahhoz, hogy évtizedeken át életben maradjanak (van olyan amelyik 122 éves), de gyengék ahhoz, hogy a politika komoly tényezőivé válhassanak.

Egy másik könnyen kikövetkeztethető válasz az, amire a Bonaparte-család és az Orléans-dinasztia is ráébredt. Ha valaki azzal reklámozza a királyságot, hogy a király megtestesíti a nemzeti egységet, védelmezője a kiszolgáltatottaknak, valamint a pártérdekek felett álló politikai intézmény, akkor nem jó megoldás tisztán jobboldali eszmeként propagálni a királyságot. Ha így járnak el, akkor az ország közel felét egész biztosan kizárják a lehetséges támogatóik közül és mind az albán, mind a görög királyi család példája azt üzeni, hogy ezzel csak veszíteni lehet. Sőt, az olasz királyság bukását sokan abból vezetik le, hogy a baloldallal szimpatizáló embereket nem nyerték meg maguknak, így törvényszerűen el is vesztették el az államformáról szóló népszavazást.

Mindkét dinasztia (Bonaparte és az Orléans) ráébredt arra, hogy képesnek kell lenniük azok nyelvén is beszélni, akik nem nyitottak a jobboldali frázisokra. Át kell alakítani az üzenetüket és az érveiket úgy, hogy a baloldali tömegeket is meg tudják azokkal győzni. Ha valakinek komoly kétségei vannak az eredményeket illetően, akkor nem téved. A sikeres megvalósításnak (szerintem) még nem látni a komoly lépéseit, legalábbis az Orléans-ház részéről (ők ugyanis a liberális tábort közelítették meg, akiket a kiszolgáltatottságot megélők ugyanúgy elutasítanak, mint a gazdagokat támogató jobboldaliakat).

Az is egy nagy probléma, hogy a köztársasággal kapcsolatban óvatosak. A Bonaparte-család részéről ez még érthető is, főleg úgy, hogy nem is törekszenek a császárság helyreállítására. Paradox módon ezzel a magatartásukkal jelentős tömegeket állítottak maguk mögé, ráadásul éppen a politikai közép és a politikai baloldal térfeléről, ami viszont akaratlanul is támogatókat vesz el a valóban trónra vágyó János hercegtől.

A francia monarchista blogok, fórumok és véleménycikkek egyébként nagyon keményen bírálják a mostani francia politikai berendezkedést. Az Orléáns-ház politikai műhelye ezekből csak nagyon keveset vesz át, amennyit pedig átvesz, azt is nagyon finoman fogalmazza meg. Kifejezetten kerülik a kemény kritikus szerepkört, pedig az őket támogatóknak nem szimpatikus az, hogy a köztársasági elnök (a véleményük szerint) szép lassan a miniszterelnököt minden hatalmától megfosztja. Jó lehetőség lenne az Ötödik Köztársaság rendszerének a védelmezőjeként megszólalni, de ilyesféle őrzői szerepre nem vállalkozik a dinasztia vezetése.

A Bourbon-ház vezetőjének a jövője izgalmas. Amíg korábban a spanyolságán ironizálva még gúnyneveket aggatott rá a francia szélsőjobb és populista jobboldal, az utóbbi két évben éppen a körükben ugrott meg a herceg népszerűsége. Ez azonban nem többlet, mert amennyit ez a tábor többletnek hoz, nagyjából ugyanannyi embert el is taszít. Finoman szólva is sok-sok szenvedélyt vált ki Franco tábornok személye. Éppen ezért meglepő fordulat lenne, ha a Bourbon herceg tovább tudná növelni tudná az elfogadottságát Franciaországban.

Ha a mélyebb igazságot keressük, akkor adódik még egy magától értetődőnek látszó magyarázat. Vannak ugyan a francia politikában monarchisták, de a választásokon az államforma kérdése nem játszik döntő szerepet. Senki sem teszi vita tárgyává a királyságot, senki sem vállalja fel politikai programként a monarchiát. Más kérdések vannak, melyekkel választásokat lehet nyerni, mivel a az államforma ügye nem tartozik a választók legfontosabb problémái közé. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy a dinasztiák képviselői nem nagyon foglalkoznak a választók legfontosabb problémáival.

Eredetileg készítettem egy kis szösszenetet arról, hogy a francia monarchisták "ügyetlenkedései" milyen tanulságokkal szolgálnak, de ezeket a sorokat olvasna könnyen össze lehet foglalni. Inkább elhagyom, mert létezik egy olyan kérdés, mely minden államformáról döntő eddigi népszavazáson fontossá vált. A kérdés így szól: a királyság a jobboldal ügye? Akik így gondolkodtak és ezzel összhangban cselekedtek, azok mind elvesztették a királyi hatalmukat.