Hogyan maradt Grúzia köztársaság?

Grúziában működött az egyik legsikeresebb monarchista mozgalom. Talán Grúziában hangzik el a legtöbb monarchiát szorgalmazó politikai nyilatkozat. Grúzia mégis köztársaság. Miért?

Minden józan számvetés arra mutat, hogy Grúziában van reális esély arra, hogy belátható időn belül monarchiává alakuljon át. Mégis ebben a sorozatban kapott helyet, a helyreállításra nem esélyes egykori monarchiák között. Azért lett így, mert a grúz belpolitikát nálam sokkal jobban ismerők szerint, csak beszédtéma a monarchia, cselekvési szándék nincs mögötte.

Magát a grúz államot a mostani grúz politika szeretné Georgia néven nevezni, de mégis maradtam a Grúzia kifejezésnél, mert így mindenki tudja melyik államról van szó. Amikor a XIX. század előtti időkről beszélek, akkor is maradok a "grúz király" címnél, mert így követhetőbb marad a bejegyzés, de természetesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a cím nem egészen ilyen formában létezett.

Miért is érdekes a grúz királyi család a jelenünkben?

Engem elsősorban azért érdekelt a sorsuk, mert anélkül, hogy létezett volna a királyságuk államként, két évszázadon át meg tudtak maradni. Ez a történelemben nem sokaknak sikerült. Azt kerestem, hogy vajon mi ennek az oka? Az is érdekelt, hogy bár maga a grúz királyi család nem volt "bevett" királyi család, mégis milyen úton tudtak megerősödni és elfogadottá válni a XXI. században?

Nugzar koronaherceg és II. Illés, grúz egyházi vezető, a mai grúz monarchizmus két fontos alakja
(a kép forrása: nobility-royalty.com)

A grúz monarchista mozgalom azért is érdekes, mert meg kellett küzdenie a királyválasztás problémájával, nem is egy alkalommal. Volt olyan, amikor mertek cselekedni, meg olyan is, amikor nem. Érdekes és izgalmas gondolatokat ébreszthet ez akkor, amikor más monarchista csoportok hasonló döntésein gondolkodunk.

Harmadik okként a grúz monarchista csoportok erejét szeretném említeni. A grúz monarchista csoportok mögött nagy a támogatottság. Olyan is volt, hogy hatalomhoz jutottak, de erre jelenleg képtelenek. Ez is érdekes összefüggések felfedezése előtt nyithat utat.

A grúz királyok sorsa a XX. századig

A grúz királyi család múltja annyira távoli, hogy a dinasztia a bibliai Dávid királytól származtatja magát. A biblikus történelmi felfogásuk nagyon hasonlít az örményekére. Az átfedés olyan erős, hogy az örmény monarchisták egy számukra kedvező fordulat esetén, szívesen fogadnák a grúz királyi ház egy tagját az örmény trónon is. Mivel az örmények sok bibliai eredetet "lefoglaltak", ezért a grúz legendák a "megmaradt résekre" csaptak le.

A grúz gondolkodásban a királyi dinasztia különleges helyet foglal el a keresztény világban. A máig megmaradt keresztény dinasztiák közül ugyanis a legrégebbi uralkodóház (legalábbis az egyik legrégebbi). Ettől a ténytől nem független az a képzet sem, hogy az ortodox kereszténység védelmezőjeként tekintenek a grúz államra, azon belül pedig a grúz királyi dinasztiára. Mindez azért lényeges, mert a grúz szemlélet szerint, Grúzia a két világ határán állva védi a keresztény kultúrát (ami nem feltétlenül azonos a vallással).

Az utolsó valódi hatalommal rendelkező grúz király II. Heraclius (1720-1798) volt, aki 1744-ben lett király. Ő maga felismerte, hogy az országa nem lesz képes ellenállni a délről érkező (nem keresztény) terjeszkedésnek, ezért az orosz állam védelmét kérte. Ebbe az orosz cári udvar bele is ment, de a szerződés gyakorlatba ültetése során a király elhunyt.

Utódja XII. György (1746-1800) lett, aki instabil környezetben, de révbe kormányozta a grúz-orosz szerződés megvalósulását. A két éves uralkodásának létezik egy gyarmatosítási narratívája is. E szerint bármi is történt, a lényeg benne Grúzia orosz gyarmattá válása, melynek során az orosz részről megszegték az eredeti megállapodás lényeges pontjait. E felfogás szerint Oroszország szándékosan építette a maga gyarmatbirodalmát, ennek pedig a Kaukázusban élő népcsoportok mindegyike az áldozata lett.

Ez a bizonyos grúz-orosz szerződés garantálta a grúz nemesség előjogait, a királyi családnak pedig nemesi rangot adott az orosz nemességen belül. A szerződésnek ezt a részét az orosz cári udvar megtartotta, a királyi család pedig általánosságban jól beolvadt az orosz nemességbe (elő szokott jönni egy olyan vélekedés, hogy a cároknak kötelessége lett volna Grúzia királyait a trónon tartani; e helyett inkább orosz hercegi címet adtak nekik).

Grúzia középső részén volt egy kisebb terület, amit csak XII. György után tudtak a birodalomba illeszteni. Ez volt az Imereti királyság, amelyik 1810-ig tartotta magát. A királyuk, II. Salamon, megpróbált a törökök és az oroszok között lavírozni, végül az oroszok elűzték. Az imereti uralkodók leszármazottai azóta is ismertek. Jelenleg a 10. herceg áll a dinasztia élén (2017 óta), Irakli Bagrationi (1982) a neve. Ő magát a valódi grúz királyi ház vezetőjének állítja be, de amikor róla beszélnek, akkor Imereti-Bagrationi címmel jelzik, hogy ő nem a valódi "grúz" királynak, hanem egy kis tartomány uralkodójának a leszármazottja. Erre való tekintettel nem esik róla szó a bejegyzésben.

A grúz monarchista gondolkodásban úgy tekintik, hogy a grúzok királynélküli állapota az orosz gyarmatosítás jelképe. A népet soha nem kérdezték meg a köztársaság vagy királyság kérdésében. Szerintük a grúz királyi családot a grúz nép soha nem távolította el, ami tényszerűen még helytállónak is tekinthető. Az örményekhez hasonlóan úgy tartja ez a gondolkodás is, hogy a grúz történelem és nemzeti kultúra szerves része a grúz királyi dinasztia is. Éppen ezért a grúz függetlenség szimbóluma a királyi ház, amit valamilyen módon (szerintük) méltó helyzetbe kellene hozni (nagyköveti címmel vagy akár alkotmányos monarchia bevezetésével).

Ahogy a lenti ábrán is látható, két királyi ág alakult ki, mindkettő II. Heraclius gyermekeiből. A XII. György utódjaiból kialakult ág azzal érvelt, hogy ők az utolsó grúz király fiúági leszármazottai. A Ketevan hercegnő leszármazási vonalán lévők sorában IV. Konstantin valójában "csak" egy grúz hercegség felett gyakorolt hatalmat, tehát a királyi mivoltjuk szintén II. Heraclius miatt áll meg. Ebben a második leszármazási vonalban (Ketevan hercegnőjében) igazából csak a XX. században került elő az a gondolat, hogy ők királyok is lehetnének, addig "csupán" egy grúz hercegi családnak számítottak.

Grúzia királyi családjának a rokonsága jelentős uralkodói családokkal áll rokonságban

Mindkét leszármazási vonal tagjairól el lehet mondani, hogy általában elfogadták a nekik felkínált lehetőségeket az orosz cári rendszertől, éltek is vele, sikereik is voltak. Kevés nyoma van annak, hogy annyira nagyon gyarmatinak fogták volna fel a helyzetüket. Olvasva a róluk szóló leírásokat, könnyű azt gondolni, hogy elfogadták azt a világpolitikai helyzetet, amelyben a kaukázusi államok nem lehetnek önállóak és csak valamelyik birodalomba tagolódva létezhetnek. Mivel a grúzok alapvetően keresztények, ezért az oroszok voltak a jobb választás (sőt, a grúzok magukat tartják az ortodoxia igazi bástyájának).

[Eddigi életem során nagyon kevés grúz emberrel beszéltem, de mindegyikük említette, hogy létezik egy grúz nemzeti kincs, ami az alholfogyasztást nem tiltó oroszokhoz űzte a lakosságot. Ez a nemzeti kincs: a grúz borászat. A felfogásukban a bor őshazája Grúzia.]

És akkor kellett gyorsan egy király...

A grúz emigráció mindig megpróbált szervezkedni a cári hatalom ellen. Mivel az oroszokkal szemben megfelelő ellensúlyt a világpolitikában a németek képezték, ezért a XX. század elejére náluk alakult ki aktív grúz emigráció. Számukra magától értetődő volt, hogy német segítséggel egy alkotmányos monarchiát fognak megvalósítani a hazájukban. Az emigráns szervezetnek Grúz Bizottság volt a neve, tele olyan személyekkel, akik a grúz politikában komolynak számítottak (ennek a Bizottságnak létezett magyarországi szervezete is).

A Bizottságnak egy grúz nemesi család sarja volt a vezetője, akinek a felmenői 1850-ben orosz hercegi címet kaptak. Georges V. Matchabelli (1885-1935) volt az illető neve, aki a parfümiparban egy legendás alakká vált. Az általa alapított márka (Prince Matchabelli) a mai napig létezik. A legtöbb üvegcséjének az alakja a család hercegi koronáját utánozza, mely nagy hasonlóságot mutat a grúz királyi koronával.

Egy Prince Matchabelli üvegcse 1935-ből
(a kép forrása: princematchabelli blog)

Matchabelli és a társai úgy tervezték, hogy a német császár egyik fiát, Joakim herceget (1890-1920) ültetik a grúz királyi trónra. Az ír függetlenségért harcolók szintén rá pályáztak, mivel az angol politika és angol nyelvi befolyás megfelelő ellensúlyának vélték. Mindkét mozgalomnak (grúz és ír) a bolgár és a román függetlenség volt a példája, ahol egy-egy német eredetű uralkodó sikeresen megőrizte a kiharcolt függetlenséget.

A grúz politikusok úgy tervezték, hogy Joakim herceg majd egy grúz hercegnőt vesz feleségül, ezzel legitimálva lesz a grúz trónhoz való joga. Egyébként ez elég nagy melléfogás volt, hiszen már házas volt... Ez arra utal, hogy Joakim herceggel nem nagyon egyeztettek, de ez hamarosan lényegtelen szemponttá vált, mivel a herceg öngyilkos lett.

A grúz emigráns politikusok tisztában voltak azzal, hogy a törekvéseiket nagyban segíteni tudja, ha lenne egy jelöltjük a trónra. Kellett nekik gyorsan egy hiteles király-jelölt. Mivel a szovjet rendszerbe olvasztott Grúziából elég sokan menekültek el, köztük kiemelkedő politikusok is, reménykedtek egy megfelelő személy felbukkanásában.

Azt is meg kell ezen a ponton említeni, hogy a valódi grúz királyi családról semmit nem lehetett tudni akkoriban. Az orosz cári családot kivégezték, a szovjet rendszer ellenséges volt az arisztokratákkal, tehát okkal feltételezte mindenki, hogy az utolsó grúz királynak a fiúági leszármazottjai, már nincsenek életben. Tisztában voltak azzal, hogy a királykérdés megoldása az ő kezükben van.

Itt jött a képbe György herceg (1884-1957), aki leginkább azért érdekes, mert amikor a szovjetek megszállták az országot, nem emigrált. Letartóztatásba került, majd a szovjet rendszeren belül többen is harcoltak a szabadságáért, így végül elengedték, de el kellett hagynia az államot. Némi helykeresés után 1944-ben telepedett le Spanyolországban. Eszébe sem jutott magát grúz királlyá tenni, viszont ő maga királyi leszármazott volt.

A fia, Irakli herceg (1909-1977) már a szovjet bevonuláskor Európába menekült és a nyugati államokban élt. Németországban tanult, majd az 1930-as években Olaszországba ment. Amikor szembesült azzal, hogy Németországban létezik egy komolyabb grúz monarchista mozgalom, akkor megkereste őket. Látva azt, hogy éppen királyt keresnek, nem vonakodott. Királyi leszármazott hercegként élt a lehetőséggel, önmagát grúz királynak kiáltotta ki, amit a politikailag aktív emigráció örömmel fogadott.

A politikai szervezet neve grúz hagyományőrzők volt. A politikai paletta szinte minden része megjelent a soraikban, így elég komoly volt ahhoz, hogy idővel a hitleri német államgépezet is számoljon velük. A német politika a grúzokat árjának tekintette, így a Kaukázus meghódítása utáni időkre tervezve, jó szövetségest látott meg bennük. Tudták, hogy a helyi viszonyok bonyolultak azon a vidéken, ezért a rátermettségüket már bizonyított grúzokban nagy bizalmuk volt.

Az sem mellékes, hogy a szovjet állam élén Sztálin állt, aki maga is grúz volt. Ezért a grúz emigrációnak, ráadásul egy komolyan vehető királlyal, volt súlya. Legalábbis a németeknél, a második világháború alatt. Ahogy haladtak előre az események, láthatóvá vált, hogy a grúz felszabadításból nem nagyon lesz semmi, mivel a front nem érte el a grúz területeket (finoman szólva csak súrolta a határait).

A valóságban a grúzok megosztottak voltak. Sokan közülük a szovjet állam mellé álltak, de a németeket is sokan segítették, mivel független grúz államot ígértek. Ugyanakkor a német bürokrácia egy része tartott attól, hogy Sztálin grúz mivolta csábító lesz a velük szövetséges grúzok körében, mely félelemnek nem volt alapja, hiszen a szemükben Sztálin nem grúz hazafiként jelent meg. A bejegyzés témája szempontjából mellékszál, de a háború végén a németekkel szembeforduló grúz egységek, végül nem Sztálin, hanem a rossz bánásmód miatt lázadtak fel.

A várt grúz függetlenség tehát kudarcot vallott. Irakli herceg 1944-ben felismerte, hogy az általa vezetett politikai erő rossz szövetségest választott, ezért követte édesapját Spanyolországba, majd ottani nemesként kezdett új életet.

A spanyol állam örömmel befogadta őket. Az integrálódásuk olyannyira sikeres volt, hogy Irakli herceg XII. Alfonz, egykori spanyol király unokáját, egy Bourbon hercegnőt vett el feleségül. A felesége közvetlen felmenői között spanyol királyok, két szicília trónján ülő királyok, bajor királyok, valamint jó pár Habsburg is megtalálható volt. Világosan látszott, hogy a herceg megpróbált királyi leszármazottként házasodni és élni.

A Bourbonok rangon alulinak tekintették a házasságot. Elfogadták azt, hogy Irakli egy herceg, mivel az orosz cár megadta nekik még az uralkodása alatt az orosz hercegi címet, de a királyi mivoltjukat illetően más nézeten voltak. A Bourbonok állásfoglalása szerint a "grúz királyi család" csupán egy hercegi család volt.

Ugyanezekben az években Irakli testvére, Leonida hercegnő (1914-2010), az orosz cári trónörökösnek, Vlagyimir nagyhercegnek a felesége lett. Leonida leánya a porosz herceggel (német császári család) házasodott, sokak szemében ma is ő az orosz cárnő. Ez azért volt fontos, mert Vlagyimir nagyherceg (címzetes cárként) önálló királyi házzá nyilvánította a grúz királyi családot 1946-ban. Ezzel a leendőbeli sógorát tette meg grúz királlyá, teljesítve az egykori szerződés orosz cárokra eső részét.

A legidősebb hölgy Leonida hercegnő, a másik hölgy a leánya, Mária nagyhercegnő, aki önmagát az orosz cári trón örökösének tartja, valamint a "trónörökös"; 1993-ban készült fénykép
(a kép forrása: Rusbase)

Az tehát tény, hogy az újonnan megalapított "grúz királyi ház" a Bourbonok szemében nem volt valódi, illetve még a Romanovok is tiltakoztak a magát címzetes cárnak valló nagyherceg döntése ellen. A véleményük szerint ugyanis a nagyherceg nem emelhette volna fel a családot királyivá, ráadásul ők is rangon alulinak tartották az új házasságot a nagyherceg és Leonida között. Ennek ellenére létrejött valami, ami grúz volt és királyi. Itt is előkerült az a "kártya", hogy a grúz királyi dinasztia a legrégebbi keresztény uralkodóház.

A vitának természetesen volt egy olyan szála is, hogy Irakli herceg a hitleri állammal szövetségben állt, ami a II. világháború után nem számított vállalható cselekedetnek. Igaz, hogy még a háború alatt semleges területre költözött, de a tőlük való távolságtartásnak nem egyszerűen a grúz királyi ház királyi jellege felőli kétely volt az oka.

Nagyjából Irakli herceg 1977-es haláláig nem történt semmi érdemleges, mivel a grúz emigráció sem nagyon kereste vele a kapcsolatot (a monarchista emigrációnak is voltak vele kapcsolatban aggályai). A halála után a grúz királyi háznak tartott család élére Jorge herceg (1944-2008) került, aki nem igazán volt akkoriban aktív politikus. Világszerte ismerték őt Jorge de Bagration néven, mint spanyol autóversenyzőt, illetve úgy, mint az új spanyol király barátját.

Jorge herceg, egykori autóversenyző, grúz és spanyol arisztokrata
(a kép forrása: a vitatott grúz királyi család honlapja)

Jorge herceg elfogadottságát segítette, hogy a Franco által kiépített rendszert demokratikussá alakító spanyol király barátja és szövetségese volt. Ő maga eléggé visszafogott volt a politikai kérdésekben, igyekezett a vitákon kívül maradni.

A független grúz állam 1991-ben elismerte Jorge herceget a grúz királyi család fejének, ami egy nagyon komoly politikai eredménynek számított. 1995-ben látogatott először Grúziába, majd később oda is költözött. A legidősebb fia (az 1972-ben született Irakli) nem kívánta a királyi házat vezetni, ezért lemondott a testvére javára. David herceg (1976) nem riadt meg a királyi feladatoktól, örömmel vállalta el a házvezetői és uralkodói feladatokat.

A valódi királyi család

Ahogyan a fentebbi "családfa" is mutatja, az utolsó király fiúági leszármazottai elérhetőek voltak. A szovjet rendszerbe is viszonylag jól be tudtak illeszkedni. Igaz, Petre herceg (1920-1984) börtönbe került a szovjetellenes versei miatt, tehát nem lett a szovjet rendszer bástyája. A szovjet állam sokáig úgy kezelte őt, mint aki király szeretne lenni. Sokára derült ki, hogy nincs ilyen szándéka, így idővel hagyták nyugalomban élni.

A herceg fia, Nugzar herceg (1950) sikeres színész és filmes szakember lett, már a szovjet időkben. A körülötte élők tudták, hogy ő az utolsó grúz király fiúági leszármazottja, de eszébe sem jutott ebből bármilyen előnyt kovácsolni.

Amikor a grúz rendszerváltás időszaka volt, akkor a politika leborult a rivális ág előtt, ami felháborította őt. Nugzar herceg jelezte, hogy a valódi királyi család feje nem más, mint ő! A grúz politika (a polgárháborús veszély miatt) nem tudta kezelni ezt a helyzetet. Nugzar elkezdte magát koronahercegként nevezni, egy sor olyan külsőséget megteremtve maga körül, mintha ő és a felesége lennének a grúz királyi pár. A felesége is egy ismert színésznő volt, akiért nagyon sokan rajongtak. A monarchista mozgalom idővel elismerte, hogy David herceg származása problémás, felmenői politikája sem mindenben vállalható, így a dinasztiára hagyták a "trónviszály" megoldását.

A két ág közötti békekötés meglepő módon történt meg. David herceg a maga és a felmenői nevében bocsánatot kért. Elmondta, hogy az 1930-as években senki sem tudta Európában, hogy a valódi grúz királyi család életben maradt. A "királyválasztással" ugyan gondot okoztak, mely probléma megoldásáért szeretne tevőlegesen szerepet vállalni. Hogyan?

Feleségül vette Nugzar herceg legidősebb leányát, Annát (a koronahercegnek nem született fia). Állítólag nem szerelmi házasság volt, hanem az ortodox egyház szorgalmazta a frigyet. A grúz monarchisták emlékezete szerint egy Leri Sikharulidze nevű ember volt a házasság kitalálója. Mindenesetre a házasság létrejött.

David Bagrationi-Moukhraneli herceg és Anna Bagrationi-Grouzinski 2009. február 8-án házasodtak össze a grúz fővárosban
(a kép forrása: ladepeche.fr tudósítása)

Az esküvő úgy ahogy, de pompás külsőségek közepette megtörtént. Úgy tűnt, hogy a két ág egyesült 2009-ben, februárban. Sokak meglepetésére a frigy már azon év augusztusában véget is ért, mivel a fiatal férjről kiderült, hogy viszonya volt egy ismert grúz modellel. Ez a viszony azért érdekes, mert olyan pletykák keringtek, miszerint az ifjú férj csak a gaz grúz republikánusok ármánykodása miatt csábult el (ez a magyarázat annyira komolytalanra sikeredett, hogy végül nem lett belőle hivatalos álláspont).

2010 őszén aztán a pár kibékült, mely oda vezetett, hogy ismét összeházasodtak, majd 2011-ben megszületett a közös gyermekük, György. Nugzar herceg nem ismerte el David herceg királyi mivoltát, ugyanakkor nyilatkozatot adott ki, hogy unokája, György herceg lesz az a király, aki majd a hamarosan a grúz állam uralkodója lehet.

Egyébként Nugzar és David előkészítettek egy szerződést, melyben mindenki megkapta volna a békét és a királyi címet. Sőt, Nugzar elismerte volna örökösének a kis Györgyöt is, de végül David nem volt hajlandó aláírni. Feltehetően azért nem, mert Nugzar mindegyik gyermekének és unokájának, valamint azok leszármazottainak is jogot adott volna a kiályi hercegi címre. Ugyanúgy, ahogy David hercegnek is. Igaz az is, hogy David csupán az apja lett volna az új koronahercegnek, de ő maga nem lett volna semmilyen módon kiemelkedő személy. Másképpen fogalmazva, a grúz királyi cím ezek után sem került volna hozzá.

A döntés mögött lehet nevetséges személyes ambíciókat látni, de azért komoly érvei voltak, vannak. Akkoriban, amikor az 1930-as években a grúz emigráció (nagyon komoly politikusok vezénylete alatt) döntött a király személyét illetően, egy felelős döntés született. Nem lehet úgy tenni, mintha onnan kezdve egészen a grúz függetlenségig nem tett volna semmit a családja. Amellett, hogy megpróbálkoztak Grúzia felszabadításával, elérték a Romanovoknál a grúz függetlenség támogatását, komoly nemzetközi kapcsolatokat építettek ki, melyből valamennyi előnye lett az emigrációnak és a grúz társadalomnak is. Ezt az egészet nem lehet zárójelbe tenni.

A koronaherceg egyébként ezeket az állításokat nem vitatta, csak az sem lehet mellékes szempont, hogy ő a fiúági leszármazott. David herceg az apja és a nagyapja érdemeiért mégsem kaphat királyi címet, nem lehet a dinasztia vezetője. Ezen segített volna a szerződés, amelyben David herceg ugyanazokat a jogokat és címeket kapta volna meg, amit a koronaherceg gyermekei.

Az eltérés a két személy szándékában az örökös személye volt. A koronaherceg álláspontja szerint a legidősebb lánya lett volna az örököse, majd a leánya gyermekei, egymást követően. Másképpen fogalmazva, David herceg soha nem lett volna "grúz király", ahogyan a György nevű fia sem. Ez volt az, ami David herceg számára nem volt vállalható.

A házaspár végül 2013-ban elvált, Györgyöt pedig azóta az édesanyja neveli. David herceg azóta is magát tekinti királynak, címeket, kitüntetéseket adományoz, de ez ellen a valódi királyi ház minden eszközzel fellép. Sőt, Nugzar koronaherceg komoly diplomáciai munkát végez, hogy érezhető jelenléte legyen a nemzetközi életben.

A nemzetközi ariszokrata szervezet szerint azokban az országokban, ahol a királyi házak a monarchia hiánya miatt nem uralkodnak, ott a dinasztia tagjai úgynevezett "nem területi szuverének". Ez azt jelenti, hogy joguk van a királyi megszólításokra és címekre, címeket, kitüntetéseket adományozhatnak, lovagrendeket alapíthatnak. Ezeket a jogokat a nemzetközi nemesi szervezetek védik, így ők Nugzar herceg és családja jogait védelmezik David herceggel szemben.

A TICAN (The International Comission & Association on Nobility), a mai napig is a honlapja fő hírei között szerepelteti a David herceget elítélő nyilatkozatot. A 2018-ban megjelent nyilatkozatot olyanok írták alá, mint a portugál királyi család tagja, az albán "királyné", valamint több Habsburg, köztük a ma már svédként ismert Walburga és a spanyol királyi rendszerben fontos szerepet betöltő Mónika is.

A két ág két képviselője, akik között egyre kiélezettebb a trónviszály
(a kép forrása: eurasianet.org)

A világ különböző királyságai sorra erősítik meg azt, hogy az előbb ismertetett véleményen vannak ők is. Köztük Marokkó és Spanyolország is, tehát két működő monarchia is. Bár Grúziában David hercegnek maradt némi tekintélye, a nemzetközi támogatás hiánya nagyon feltűnő. Szinte alig-alig áll vele szóba valaki kamerák előtt, miközben Nugzart már a republikánus államok is a grúz királyi szerepében nevezik meg.

2019-ben Anna hercegnő pert indított, hogy David herceget tiltsák el a grúz királyi cím használatától. Akárhogy is kerestem, nem találtam példát arra, hogy egy ilyen vitát köztársasági bíróság elé vigyenek. Ítélet még nincs. Időközben David ismét megházasodott, bár jóval szerényebb körülmények között.

Grúzia nemzetközileg elismert királyi párja
(a kép forrása: Caputo Történelmi Családok Egyesülete)

Jelenleg, tehát 2021 elején, úgy tűnik, hogy a trónviszályt teljes mértékben Nugzar koronaherceg nyerte meg. Sikeresen elszigetelte David herceget, aki mögött már nem nagyon találni nemzeközileg is jelentős támogatót. A grúz ortodox egyházfő érezhetően békíteni kívánja a feleket, egyiküket sem ítéli el, de valahogy nem vezetnek eredményere a közvetítési kísérletei.

[Ennek egyik oka az is, hogy az egyházi vezető nem éppen egy integratív közéleti személyiség. Önmagában David sem nagyon tekinthető ilyennek. Ezzel szemben a koronaherceg és a felesége, akik otthonosan mozognak az indirekt módon integráló vígjátékok világában, nagyon is azok. Érdemes megfigyelni, hogy David sokszor népi öltözetben jelenik meg, a koronaherceg viszont kifejezetten a helyzetnek megfelelő, a Grúziában szokásos ruházatot viseli. E miatt úgy tűnik, mintha David herceg hiperkorrigálna. Az ilyesféle kommunikációs csatákban David általában rosszul teljesít.]

A hivatalos álláspont szerint a királyi pár a dinasztia vezetője. Első számú örökös Anna hercegnő. Őt a leányai követik a sorban, György herceg pedig csak az esélytelen negyedik helyen szerepel. Ezt az álláspontot osztja a nemzetközi arisztokrácia is, valamint a grúz belpolitika nagy része.

A hivatalos grúz trónöröklési sorban György herceg jelenleg csak a negyedik helyen szerepel

Utaltam arra, hogy a grúz monarchista politika eléggé sikeres, vagyis a múltban az volt. Ez a siker mára elolvadni látszik és a sorsuk még kissé szövevényesebb a királyi családénál is. Érdemes pár bekezdésben rájuk is kitérni, mert sok meglepő fordulat volt a múltjukban.

A grúz monarchisták útja

A második világháború után a grúz emigráció "leült", hiszen semmilyen komolyabb nemzetközi támogatás nem volt mögöttük. A szovjetellenes törekvéseknek is csak a perifériáján voltak, mivel azok a vasfüggönyhöz közeli államokat célozták. Pedig komolyabb mozgolódások voltak a grúz területeken és az emigráció köreiben is, de hiába. Grúzia túl távol volt ahhoz, hogy a mozgalmait komolyan felkarolják.

A második világháború alatti emigráns szervezet nevét viselő Grúz Hagyományőrzők Uniója, 1989-ben újra meg lett alapítva és részét alkotta a grúz függetlenségi összefogásnak. A belső viták kissé felszabdalták őket, de "Kerekasztal - Szabad Grúzia" néven indultak a választásokon, mely összefogásban hét, főként monarchista politikai erő fogott össze. Ezek között akadt tisztán monarchista szervezet is, valamint olyan, amelyik nem nagyon foglalkozott az államfői kérdésekkel, mert első lépésben a függetlenséget szerették volna elérni.

Akkoriban Grúzia még a szovjet állam egyik tagköztársasága volt, így érthető volt az óvatosságuk. Ebben a tagköztársasági formában létező államban egy olyan fordulat történt, amire senki sem számított: az 1990. október 28-án tartott választásokon a szavazatok 53,99 százalékát megszerezték! Egy monarchista erő a szovjet pártállami rendszeren belül megszerezte a hatalmat!

Mit kezdhet egy monarchista politikai erő egy szovjet tagköztársaságban a politikai hatalommal? Az I. világháború után már volt Grúzia köztársaság, de akkor a monarchista erők nem a király vagy elnök kérdésen időztek, hanem megpróbálták az országot a függetlenség megszilárdítása felé kormányozni. Ugyanezt tették 1990-ben is, ami egy teljesen normális, józan elképzelés volt. Akkor nem lehetett tudni, hogy a szovjet rendszerrel mi lesz a jövőben.

A tagköztársaság élére a mozgalom vezetője, Zviad Gamsakhurdia (1939-1993) került, aki 1990 novemberében (5 hónapra) taköztársasági államfő lett, majd a függetlenség kikiáltása után a független grúz állam első elnökeként is hivatalban maradt (megnyerte az elnökválasztást 87 százalékkal!).

Államfőként viszont nem volt túlzottan sikeres. A mai napig nem tisztázott, hogy pontosan mi is történt a grúz területek etnikai csoportjai körében, akik tartva a grúz elnyomástól, az akkor még létező szovjet államtól kértek védelmet. Egyes elképzelések szerint ez nem volt véletlen, mert a szovjet állampárt vezetősége szándékosan hergelte az érintett csoportokat. Erről csak annyit lehet biztosan tudni, hogy nagyjából mindenki tagad mindent. Illetve az is egy fontos tény, hogy amíg a grúzok a szovjet államról való leválás mellett szavaztak, addig az abházok és az oszétok (valamint a többiek) a szovjet államban való bentmaradás mellett.

A hirtelen háborús környezetbe került államfőt a saját politikai oldala is diktárornak kezdte tartani. Kemény intézkedéseket hozott, melynek az lett a vége, hogy átláthatatlan felkelés tört ki (fegyveres harcokkal) és az államfő kénytelen volt elmenkülni az országból. A halála a mai napig tisztázatlan, állítólag öngyilkos lett, mások szerint megölték. Később, már a XXI. században rehabilitálták és ma már hősként tekintenek rá.

A monarchista vezetésű, eléggé rövid életű új állam formális gesztusokat tett az emigrációban élő grúz királyi család felé. Ennél komolyabb eseményekre azonban nem került sor a belső állapotok miatt, melyek már-már elhúzódó polgárháborúval fenyegettek.

Maga a monarchista politikai összefogás tehát elbukott. Ennek egyik jele, hogy például 2004-ben 2,6 százalékot értek el önálló politikai erőként. Akkor Nemzeti Demokrata Szövetség néven próbálkoztak, összefogva a Nemzeti Demokrata Párttal. A Nemzeti Demokrata Párt egy különleges berendezkedést szeretne elérni, melyet "teodemokráciának" is neveznek, mivel speciális szerepet kíván adni az ortodox kereszténységnek, megtartva a versengő töbppártrendszert és a szabadságjogokat. Nem sikerült egyszer sem pártként a parlamentbe kerülniük, de a párt elnöke képviselőként dolgozik.

Az egykori fényes választási győzelmet elérő összefogás sok fontos állami posztra állított embereket, nem kevesen meg is őrizték a befolyásukat. Nagyon sokan vannak közülük, akik tisztes kutatóként is ismertek, ami a szovjet rendszeren belüli függetlenségi harcban jól jött, de egy független, önálló államban már nem mérvadó a politikai (és nem egyszer fegyveres) harcokban.

A politikában megjelent monarchizmus azért tudott annak idején nagy győzelmet elérni, mert szövetségre tudott lépni másokkal, illetve még egymással is. Eleve felismerték, hogy a saját táboruk nem fedi le az ortodox kereszténységet (több muszlim és egyéb keresztény is volt a soraikban), valamint azt is, hogy nem csak a jobboldalon van támogatottságuk. Ha pedig már képesek voltak felismerni és elfogadni, hogy a saját táboruk sem azonos egyetlen politikai szervezettel, akkor a szövetségbe bevont más szervezetek ideológiáját is tiszteletben tudták tartani annyira, hogy akár egy republikánus párt is koalícióra léphetett velük. Ez a fajta "széles front" volt az, ami elhozta nekik a győzelmet.

Ez a "széles front", azóta sem alakult meg újra, mert még annyira sem sikerült tágítani az együttműködési kereteket, hogy legalább politikai pártként juthassanak be a törvényhozásba. A jelen helyzet nem meglepő módon az, hogy az egyes pártok sokszor önmagukat vallják a politikai igazság birtokosainak, így a politikai harcaikat egymás ellen vívják.

A monarchia kérdése 2007-ben került vissza a közéletbe. A grúz ortodox egyház egyik irányítója, II. Illés (1933) pátriárka ajánlotta egész Grúzia figyelmébe az alkotmányos királyságra való áttérést. Ő azóta is nagyon szorgalmazza a királyságot, mert a hite szerint csak az fog stabilitást és békét hozni Grúzia mindennapjaiba. A grúz monarchista törekvéseknek ez részben segítség volt, de a pátriárkának több olyan politikai állásfoglalása van, ami miatt mögötte sem alakulhatott ki egy nagyobb koalíció. Nem is a konkrét politikai kinyilatkoztatás tartalma érdekes ebben, hanem az, hogy nem kevés monarchistát taszít el magától.

II. Illés, a vitatott királyi herceggel és a két ág közös trónörökösével
(a kép forrása: a vitatott királyi ház honlapja)

Maga a téma napirendre került a grúz belpolitikában, mivel szinte mindenkinek reagálnia kellett rá valamit, hiszen hálás téma. Sokan egyetértettek azzal, hogy elméletileg jó út lenne a monarchia Grúzia számára, de valódi cselekvés nem történt. Gesztusokban, támogatókban nincs hiány. Olyannyira nincs, hogy a mostani grúz államfőt is a monarchistaként emlegetik.

A politikai döntésekre ható tényezőket figyelembe vévő felmérés, 16 százalék körül mérte Grúziában a monarchia támogatottságát, ami valószínűleg kissé óvatos alulbecslésnek minősíthető (Silvia Lacuzzi 2002-ben megjelent könyve ír erről, a címe: Popular Support for Democracy in Georgia). Ezt viszont nehéz bizonyítani, csak a választásokon elért eredményekből lehet kisakkozni.

Készültek "felmérések" a monarchia támogatottságáról, melyek egyébként a 16 százaléknál erősebb eredményt jeleztek. Ezekkel azonban van némi probléma.

Amikor a pátriárka a monarchia helyreállítását szorgalmazta, akkor egy újság felmérést szervezett. Akkor 45 százalékban "mérték ki" a monarchia támogatottságát. Ezt a monarchista csoportok előszeretettel idézik, de a felmérés valójában csak az újság olvasótáborának egy kis részét érintette.

Egy általánosan elterjedt nézet szerint a lakosság 45 százaléka óhajtja a monarchiát Grúziában, mindez azonban 402 újságolvasó válaszából lett kiszámolva, mindenféle súlyozás nélkül
(a kép forrása: The Messenger)

Egy másik gyakori hivatkozási alap egy tévéműsor, ahol a királyságra való áttérés volt a téma. A közel két órás tévés vita alatt a nézők telefonon szavazhattak, melynek az eredményét a képernyőn folyamatosan megjelenítették. A műsor nézőinek a túlnyomó többsége (78,9%) a monarchia mellett szavazott.

2013. november 4-én a Nagy politika c. műsor vitájának a nézői szavazhattak a monarchia helyreállításáról
(a kép forrása: a tévéműsor felvétele)

Ez az eredmény azonban nem azt jelenti, hogy Grúzia lakosságának közel 80 százaléka monarchiát szeretne. Ez a végeredmény azt jelenti, hogy az adott műsorban szavazók többsége gondolkodott így. Ezt onnan (is) lehet tudni, hogy amennyiben tényleg ekkora lenne a monarchia támogatottsága, akkor egy hasonló időszakban elvégzett, hasonló mérés, hasonló eredményt kellett volna hozzon.

Úgy alakult, hogy 24 órával később, egy másik tévén (TV Kaskasia) ismét lement egy vita, ahol a nézők szavazhattak. Szintén majdnem 120 perces volt a műsor, szinte minden feltétel ugyanaz volt. Ebben az esetben "csak" 56,8% szavazott a monarchia mellett.

2013. november 5-én ismét szavazhattak a nézők, de sokkal kisebb arányban támogatták a monarchiát
(a kép forrása: a Küszöb c. műsor felvétele)

Ez a két szavazás valójában csak azt igazolja, hogy a két műsor nézőközönsége nem azonos. Ha ekkora nagy különbség van az egyes szavazások között, akkor az figyelmeztető jel arra nézve, hogy a szavazások nem jelenítik meg a teljes lakosság véleményét.

[Kevés számú grúz ismerősem megígértek elfogadható módszertannal végzett közvéleménykutatást, de ilyesmit a mai napig nem kaptam. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen nincs, csak nem volt idejük megkeresni, vagy elfelejtették elküldeni, stb.]

Ha a szavazásra jogosultak körében annyira nagyon kívánatos dolog lenne a monarchia, akkor az már létező valóság lenne Grúziában. Grúzia azonban köztársaság és az országos választások republikánus pártok között dőlnek el.

Van-e ebben bármilyen tanulság?

A bejegyzés elején azt ígértem, hogy minimum három érdekességet tartogat a történet olyan kérdésekben, melyek más dinasztiák okán már előkerültek a blogon. A grúz történet ha nem is direkt módon, de pár eddigi megfigyelést megerősíteni látszik.

Remélem sikerült érzékeltetni, hogy a grúz "trónviszályban" mennyire nagy szerepe volt a nemzetközi támogatásnak. Amint a többi dinasztia meghozta a döntését, David herceg körül elfogyott a levegő. Jelenleg nincs olyan magyar jellegű ügy, amiben ez számítana, de amikor más országok monarchikus törekvéseiről van szó, akkor ez is szempont kellene legyen a történések értelmezésében.

A királykérdés a grúz esetben szerencsétlenül lett megoldva, de még így is azt bizonyítja, hogy a halogatás nem jó döntés. Azzal, hogy akkoriban hoztak egy határozott döntést, el tudták érni azt, hogy a királyi dinasztiájukat királyinak fogadják el. Ez kedvező hatásokat biztosított a későbbi grúz külpolitikának is, bár azt elismerem, hogy a mértékén lehet vitatkozni.

[Ne legyen félreértés belőle, azt gondolom, hogy David hercegnek el kellett volna fogadnia a kiegyezési javaslatot és nem erőltetnie azt, hogy ő a valódi grúz király. Ha a családon belül nem tud kiegyezni a saját feleségével és apósával, akkor hogyan tudna egy egész nemzetet integrálni?]

A monarchista csoportok politikai stratégiája már többször szóba került. A blogon ismertetett eddigi történetekben közös, hogy mindig akkor tudtak sikert elérni, amikor képesek voltak másokkal együttműködni (legalább a saját táborhoz tartozókkal). A mai állam egyik nem meglepő sajátossága, hogy a politikai cselekvéshez kell a társadalmi felhatalmazás. Ebből következik, hogy amíg egy politikai akarat összeségében 30 csoportban van jelen, de mindegyiknek csak 2 százalékos támogatottsága van, addig nem fognak lehetőséghez jutni.

A grúz esetben 7 csoport együttműködése vezetett 53 százalékhoz, ami akkor, abban a pillanatban siker volt, legalábbis annak tűnt. Ugyanakkor kihagytak olyan csoportokat, akik még kellettek volna a békés politikához. Csak hozzávetőleges számok, de a lakosságban van:

15-18% olyan grúz, aki muszlim;
8% orosz;
6% oszét;
3% abház.

Ha önmagában csak az abház-ügy nincs jelen problémaként, talán szerencsésebben alakul a grúz emberek élete (nem a monarchiára gondolok, hanem a háborítatlan, békés hétköznapokra). Igazából nem a monarchia esélye veszett el, hanem azoknak az embereknek a politikai hitelessége, akik káoszba vezették az országot. Ami még ennél is lényegesebb, az azoknak az embereknek a halála, akik a kialakult konfliktusok miatt vesztették el az életüket. Nem a monarchista politikusoké az egyedüli felelősség, de tény, hogy a monarchista politika a békéből a káosz felé kormányzott. Kissé sarkosan megfogalmazva, a "széles politikai front" mégsem volt kellően kiszélesítve.

[Azt is el kell ismerjem, hogy ez a fajta együttműködési képtelenség nem a monarchista csoportok sajátja. Sőt, bizonyos tekintetben a politikai ellenféllel való szövetségre lépés taktikája a spanyol monarchiából származik, de Grúziában nem alkalmazták - miközben a kifejezetten republikánus lengyel és magyar politika át tudta ültetni a gyakorlatba úgy, hogy társadalmi békét eredményezzen.]

Ezt szintén nem magyarországi helyzetre való utalásként írtam le, hanem a román monarchikus ügyekben került elő (ahol úgy látszik, hogy a mai királyi emberek elfeledkeztek arról, hogy Románia mai területén belül nem mindenki vallja magát románnak).

Mindezeket azért írtam le ilyen tételesen, mert nagyon-nagyon sok helyen kellett rövidíteni a történeten (így is kíméletlenül hosszú lett). A rövidítések éppen az előbb ismertetett kérdések körüli döntéseket érintették, de ha valaki mélyebbre ásna, akkor rátalálhat ezekre.